Susannicon

Csak semmi együttérzést!

2012-01-24T10:16:00.002+01:00

Az ejtőernyős balesete következtében nyaktól lefelé megbénult jómódú és művelt párizsi Philippe (François Cluzet) ápolót keres. A meghallgatásra váró jól öltözött és képzett jelöltek között Driss (Omar Sy) a kapucnis külvárosi fekete, egyenesen a börtönből.

A fiú nem számol igazán az állással, 3 elutasítás szükséges neki, hogy megkapja a munkanélküli segélyt, csak egy aláírásért jött, hogy alkalmatlan a feladatra. Ennek megfelelően pimasz és udvariatlan s ez a frissítő újdonság motiválja az özvegyembert, hogy a sok álegyüttérző pályázó közül próbát tegyen a szenegáli fiúval.
Világok csapnak össze és hozzák ki a helyzetből a legjobbat. Philippe komoly zenét hallgat. Mozartot, Berliozt, Vivaldit (ezt ismerem, ez szól a Munkaközvetítő telefonján - kiált fel Driss a koncerten). A fekete fiú a Cool and the Gang és az Earth Wind and Fire gyógyító erejére esküszik.Vitatkoznak a modern művészet hasznán, lényegesen és lényegtelenen. Szarkasztikus és minden respektus nélküli párbeszédük nélkülözi a társadalmi normákban megkövült viselkedést, a mozi közönségét pedig morálisan nagyon megvetendő dologra kényszeríti: remekül szórakozunk és könnyesre nevetjük magunkat egy nincstelen bevándorlón meg egy tolószékesen.
Intouchables (Érinthetetlenek) a film eredeti címe, amit tavaly november óta 16 millióan néztek meg Franciaországban.

Fantáziadús forgatókönyvíró - gondolhatnánk, csakhogy a történet a híres pezsgőgyáros Pommery dinasztia egyik tagjának önéletrajzából készült. Philippe Pozzo di Borgo, aki 1993-ban, 43 évesen lezuhant egy paplanernyővel és azóta mozgásképtelen, valóban ápolónak fogadta az algériai származású büntetett előéletű Abdel Sellou-t, akivel azóta is jó barátságban vannak.

Hogy hogyan és hol élnek most, a film végén derül ki, úgyhogy ne rohanjatok ki azonnal a teremből.
A filmet sok moziban játszák a héten is Magyarországon, hogy melyik van legközelebb, azt egy idekattintással azonnal megtudhatjátok.

Design, főzés a középkorban

2012-01-22T19:45:00.014+01:00

Jó, jó tudom volt már róla szó, ez nem egy gasztroblog. Az étkezési kultúráról szeretnék felüdülésnek megmutatni egy fametszetet 1507-ből, Fischer munkája. Sajnos többet nem sikerült róla megtudnom.
Alig száz éve, hogy megjelent a papír és ezzel együtt a fametszet is. A legkorábbiak színezettek voltak csaknem kivétel nélkül, ezért csak a kontúrok vannak meg, nem használták ki a tónusértékekben rejlő, a fametszethez illő változatosságot. Ráadásul szinte mindegyik vallásos ábrázolás. Ez azonban mindkettő alól kivétel.

Egyrészt a témája miatt, egy középkor végi konyha, másrészt megjelennek már nagyobb telt fekete tónusok is, amelyek szépen felelgetnek egymásnak.
Mindjárt fel is merülhet, mi is az a három kerek micsoda ott bal felül. Szerintem füstelterelő, méghozzá nagyon cseles. A grillcsirkéket (vagy galambokat) tartó nyárs végén lévő fogaskerék áttétel forgatja meg. Nem viccelődök, na! Lássunk néhány későbbi konyhát a néprajz idejéből.

A kemencepadkákon ugyanúgy folyt a főzés a konyhában, mint a középkorban. Eleinte kémény nélküli, azaz füstöskonyhákban, későbbi a szabadkéményes, majd a kéményes típus következett. Minden valószínűség szerint a metszeten még egy füstöskonyha látható, ezért van szükség a füstelterelőre.
Jobban körülnézve -talán nem mondok újdonságot- a főzőedények lábasok. Szó szerint értendő, mindegyiknek van három lába, innen ered a mai név is.

Nem is olyan régen még készültek cserépből is, nyelesek, nyél nélküliek is. A lábas és serpenyő együtt. Kevés tűz kellett hozzá, a baj csupán az volt, hogy nem tartott olyan sokáig, mint a fémből készültek, mint az a fametszeten látható.

Czibor Imre munkája.

Készül mind a mai napig, valószínű most már samottos agyagból, tovább bírja, mint a régiek. Formailag szép, az alapmáz is, de a megfolyatott vörös mázzal már esztétikai gondjaim vannak. Olyan mintha vér folyna rajta, talán a főzőedényhez más színt kéne választani.
Érdemes elgondolkodni a függő bogrács formáján is. A kifelé hajló peremű, ma leginkább ismert formához képest felfelé szűkül. Előbbi, ha nagyon tele van kifelé bugyog, azaz kifut, míg a befelé hajlónál ez nem történik meg.

A padka előtt van egy kis talpas kancsó, tipikus a korra. Nagyon távoli múltja van. A neolitikumban, rézkorban már gyakoriak a csőtalpas edények, ezek között áldozathoz használtak is előfordulnak. A forma azonban tovább él egészen a mai napig.

Közben megjelentek a serleg formák is -egy ilyen készletet szeretnék-, ez még közel áll a csőtalpas edényekhez. Nem kell nagy lépés ahhoz, hogy ezek a formák eljussanak a mai talpas gyümülcsös- vagy süteményes tálakhoz, sőt a borospoharakhoz.

Sajátlevében nevű szakértőnk szerint külön méltánylandó, hogy a szakács külön kanalat használ a keveréshez és a kóstoláshoz.
Nagyon helyes a szakácsné is. Aki már próbálkozott metszet készítésével, jól tudja milyen nehéz elérni egy ilyen kedves mosolyt. Csak azt tudnám mit mosogat a dézsában, mert hogy nem edények az is biztos?

A dublini járókelő

2012-01-13T15:35:00.005+01:00

James Joyce: Ulysses (1914-21)
Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, számomra kétféle fundamentális könyvélmény létezik.
Az egyik beszippant, olyan történetet mesél, amit nem akarsz letenni, olvasnád, míg a végén kiszipolyozva és megkönnyebülve végre kiesel a másik oldalon.
A másik az, amit nagyregénynek hívnak.
A találkozásra velük minden hardcore könyvbarát készül és számít is. Ezek azok a könyvek, amire vagy azt mondjuk, hogy ezt vinném a lakatlan szigetre, vagy azt, hogy majd nyugdíjasan lesz rá időm. Szemmagasságban ott van a polcon, hogy felismerjük, ha eljön az idő. A szóban forgó könyveknek is van némi történetmesélő karakterük, de igazi hivatásuk, hogy összefoglalják írójuk világnézetét a DOLGOKRÓL. Ezek a könyvek, -legalábbis nekem- újabb összekötő pálcikákat képeznek a meglevő fehérje állományból agyam szürkeállományában, addig ismeretlen összefüggések felfedezésére késztetnek, amik azután új update-et eredményeznek a winchesteremen - hogy korszerűen fejezzem ki magam.

Ezek a könyvek nekem az olvasás időrendjében:

Virginia Woolf: Mrs. Dalloway
(háromszor olvastam eddig; 20, 30 és 40 éves koromban),

Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában

Jonathan Littel: A jóindulatúak

James Joyce: Ulysses

Pontosan meg tudom mondani, mikor futottam neki először és meddig jutottam akkor az Ulyssesben: a 8.stuttgarti Nemzetközi Szólótánc-Fesztivál 2004-es keltezésű könyvjelző méretű és formájú szórólapja a 16.oldalnál akadt meg.

A regény egyetlen nap alatt játszódik Dublinban,1904 július 16-án. Hogy leemeljem megint, azelőtt nekem is el kellett menni oda, hogy meg akarjam tudni, hogyan is kell olvasni, érteni ezt a felhős, naptalan, nedves várost és lakóit, amihez most már személyes kapcsolatok is fűznek.
A történet, bár reggel kezdődik és éjfél után ér véget, nem lineálisan halad a időben, körkörösen inkább és nekem végig Wim Wenders Berlin felett az ég című filmje járt a fejemben, ahol az angyalok a városlakók felett/között körözve csendben hallgatják azok gondolatait. Joyce két fő alakja, a különböző irányokból útnak induló Stephen Dedalus és Leopold Bloom jön megy az utcákon, hogy aztán közös ivászat után, kocsmai verekedésből kikecmeregve együtt zárják a napot, mi pedig tanúi leszünk az összes saját és velük összeakadó ember gondolatának, emlékeinek, és valamennyi, nem ritkán Guinness-gőzös történelmi, politikai faji és nemekre vonatkozó elméleteinek. Mintha kerengnénk Dublin felett és fognánk az összes gondolatot, ami a városban aznap elhangzik. Temetés, születés, szexuális és kulináris élmények, minden egy helyen, egy napban. A relativitás elmélete és a szülőföld magnetikus hatásának bizonyítása is levezethető Joyce munkájából, ez az egy nap története ugyanis 7 év munkája. 3 helyszínen íródott Triesztben, Zürichben, Párizsban, miután az író 22 évesen elhagyta Dublint és két rövid látogatás kivételével sosem tért vissza oda.

Olvastam már olyan megveszekedett rajongókról, akiknek polcán több színes papírfecni lóg ki agyonolvasott kötetükből hogy a szellemes és találó mondatokat rögtön megtalálják.
Én is igyekeztem megjegyezni párat. Ezt a megállapítást lefekvéshez készülődve Leopold Bloom teszi magában:
Elgondolván, hogy minden ember, aki belép, azt képzeli, hogy ő az első, aki belép, pedig mindig legutolsó tagja egy megelőző sornak, még ha első tagja is egy következőnek; mindenki magát képzeli elsőnek, utolsónak, egyetlennek és páratlannak, holott senki sem első vagy utolsó vagy egyetlen vagy páratlan a végtelenségig ismétlődő és a végtelenségből eredő sorban.

A szövegfolyamot Marion (Molly) Bloom 63 oldal pont és vessző nélküli monológja zárja.
Ez a passzus kicsit kilóg nekem az egészből, de talán épp azért fontos, mert valahol Joyce nőképét illusztrálja. Leopold Gibraltárban született énekesnő felesége hűtlen, elégedetlen anti-Penelopé. Szóözöne mai olvasatban is olykor meghökkentően vulgáris és drasztikus, Leopoldról alkotott képünket pedig olymódon revideálja, hogy legszívesebben előről kezdenénk a könyvet.

Nem kell félni az Ulyssestől, élvezetes olvasmány, sok könyv egyben. Nem érdemes a nyugdíjas évekig várni vele.

Kakizome, "az év első írása"

2012-01-07T19:09:00.012+01:00

Egy rövid híradásra merek csak vállalkozni, nem vagyok elég otthonos a dologban, nehogy eltévedjek. Gáncs Nikolasz japán kalligráfia könyve szerepelt már ezeken az oldalakon, most A Tan Kapuja Buddhista Főiskola nagytermébe hirdettek meg egy "az év első írása" ünnepi délutánt mára. Ez a kakizome, mint kiderült Japánban minden év január 2-án valósul meg, amelyen esetenként hatalmas tömeg vesz részt.
Az előadások után került sor a gyakorlatra, amelyen -számomra nehezen hihetően, hogy van Magyarországon ilyen- mintegy harminc ember vett részt.

Nem csak a kíváncsiság vezérelt, hanem hogy most már több mint egy év után személyesen is találkozzunk. A képen éppen a mester ír elő a résztvevőknek, akik saját elképzeléseiket, kívánságaikat önthették formába. Egyébként a hagyományokat betartva Nikolasz a maga kalligráfiáját még 2-án elkészítette, érdemes végigolvasni ezt a bejegyzést. Nem csak hozzáértők, hanem bárki kipróbálhatta a japán kalligráfiát.

Néhányan már gyakorlottnak tűntek, más formátummal és színnel is dolgoztak, úgy láttam komoly önbírálattól indíttatva tették félre a kevésbé sikerült darabokat. Az egész munkát a témaszeretet, elmélyültség hatotta át, jó volt lubickolni egy ilyen légkörben egy kicsit.
A japán kalligráfia az év végén is szerepet kap, amikor meghatározzák az év kanjiját, írásjelét, így volt ez 2011-ben is. Kíváncsi leszek 2012 befejeztével melyik lesz az a fogalom amellyel jellemzik majd ezt az évet.
(A híradás után megjelent egy beszámoló az érdekes napról, a bejegyzés végén pedig a kakizome történetéről is többet tudhatunk meg.)

Zenei botlatókövek a felejtés ellen

2012-01-04T10:47:00.001+01:00

Annak mintájára, ahogyan Günter Demnig németországi képzőművész kezdeményezésére Európa több országában járdába ágyazott botlatókövek emlékeztetnek a Holokausztban elhurcoltakra, a New Classical Music Agency az általa szervezett budapesti koncerteket zenei botlatókövekként állítja az emlékezés szolgálatába. A Bálint Házban (1065 Budapest Révay utca 16.) zajló sorozat harmadik, utolsó állomásához érkezett; 2012. január 4-én, este fél 8 és 10 óra között négy művet hallhat/láthat a közönség.
Kósa György (1897–1984) túlélte a Holokausztot, de feleségét és 20 éves lányát a nácik megölték; 1946-ban Jutka című balladájában örökítette meg lánya elvesztését. Mieczyslaw Weinberg (1919–1996) lengyelországi születésű zeneszerző szüleit és testvérét koncentrációs táborban ölték meg, ő maga a Szovjetunióba távozott a háború kitörésekor; a műsorban elhangzó 2. csellószonátáját (Op 63) 1945-ben írta. Kadosa Pál (1903–1983) 1943-ban származása miatt elveszítette állását, s munkaszolgálatra kényszerítették; 1955-ben írta hegedűre, csellóra és zongorára Op. 49/d jelzetű trióját. Dmitrij Sosztakovics (1906–1975) 1944-ben zsidó származású barátja, Ivan Sollertinsky emlékére komponálta e-moll trióját (Op. 67 No. 2), amely az utolsó tételében zsidó témát dolgoz fel.
A műveket Gulyás Márta (zongora), Baráti Kristóf (hegedű) és Várdai István (cselló) szólaltatják meg. A zenedarabok előtt Vargha János barátunk fotóiból készült képsorokat vetítenek; az alábbi kép ezek közül való.

Boldog új évet!

2012-01-01T12:24:00.000+01:00

Karácsonyi üdvözlet S. Nagy Katalintól

2011-12-25T19:28:00.000+01:00

Boldog karácsonyt!

2011-12-23T12:42:00.002+01:00

A kiadó Lakner Zsuzsa által készített karácsonyi lapjával kívánok Boldog karácsonyt a blog valamennyi írójának és olvasójának sok szeretettel.

Boldog Ünnepeket

2011-12-23T10:58:00.004+01:00

Gross Arnold Játék-film (1980) című grafikájával szeretnék Boldog Ünnepeket kívánni minden kedves olvasónak és szerkesztőtársnak. Tartozik hozzá egy vers is, amit az albumában tett közzé:

A fülledt bódéban ezernyi nép,
halott királyok, kertek, régi kép,
hercegleányok, messze tengerek,
szemem káprázva megremeg...

Kosztolányi Dezső
Milyen lehet az élet ott kívül? - részlet

A teremtés öröme

2011-12-15T08:50:00.015+01:00

Tegnap este elmentem Géczi János barátunk Múlik, egy regény esszéi című könyvének bemutatójára (Gondolat Kiadó) a Petőfi Irodalmi Múzeumba, amely a Vörös azaz Lotz teremben volt.
Előtte megvettem a kötetet, felütöttem mindjárt. Hihetetlen, de éppen a kollázsról szólt: "Amióta tehetem, az anyaggal foglalkozom. S azzal a sokféle textúrájú anyaggal, amelyet a művészet számára legintenzívebb módon a kollázs mint kezdetben technika, majd műfaj, s mára mint gondolkodási mód tematizált. Anyagkísérletekből állnak egybe napjaim,..". Hogy miért a meglepetés? Először mert a legkedveltebb általam is használt technika, másodszor, mert ő nyitotta meg a Plakát kollázsok kiállításomat, harmadszor pedig az autómban felejtve ott lapult egy kollázs, éppen ajándéknak szánva Jánosnak a megnyitóért. Sőt, még este elolvasva az első fejezetet feltűnővé vált az az alkotói módszer, ahogyan ezt a technikát az írásban használja, de ne szaladjunk ennyire előre.

Balról jobbra: Böröczki Tamás a kötet szerkesztője, Géczi János a szerző, Kovács Endre fotós, Reményi József Tamás kritikus

A rövid szerkesztői bevezetés után főleg a legutóbbi vitte a szót, sok érdekes, értékes gondolattal, némileg szakadozottan, ezért időnként elég nehéz volt követni. Gondolataiból jeleznék néhányat. Nem véletlenül használom a jeleznék szót, hiszen az egyik vonulat éppen János szemiológiai szemlélete volt. A jelek felfedezése és képzése, valamint vizsgálata, gazdag művelődéstörténeti háttérrel. A másik az organikus, természetközpontú, akár tudományos igényű ismeretek, ebbe beletartozik János kertjének építése, használata, flóra, fauna. Egyébként a kötetet fejezetenként éppen e kertben készült fotók tagolják Kovács Endrétől, amelyek sajnos a nyomtatás során elég sokat veszítettek kontrasztjukból.
Az elmondottak mellett szóba került a könyv fogalma, összefüggések János verseskötete, regénye és ezen esszék között. A legizgalmasabb egy idézet volt kínai étkezési élményből kiindulva a menta van a szamárban amely egy valós étek apropóján a szó és vele két fogalom a születés és teremtés együttesének öröme bomlott ki.
Nem illene még a kötet kapcsán személyes benyomásokról beszélni, hiszen csak az első fejezetet tudtam elolvasni este. Annyit azonban rögtön mondhatok, János azonnal merülésre, odafigyelésre, gondolkodásra késztetett. Hétköznapjainak megélése mind különös keresés, amelyek az egyéni és közösségi, a kultúrák, a tudás, az élmény, a lét összefüggéseit fogják össze. Összefoglalva jó este volt, számomra a szellemi közelség, rokonság nyugalma volt az inspiráló erő.
Egyszer már emlegettük -gondolom mindkettőnket erősen érintő- a tudósi és művészi lét boncolgatását, remélem sor kerül majd rá.

Kiállítás és konferencia a Bélyegmúzeumban

2011-12-14T11:12:00.004+01:00

Kaptam egy meghívót a Bélyegmúzeumtól, amely intézményről már e lapokon is szó volt. Mint mail arttal foglalkozónak az első meglepetés a boríték volt, bélyeg nélkül, POSTASZOLGÁLATI felülbélyegzéssel. Ilyen pecsét nekem is elkelne...

A kiállítás címe történeti háttérre utal, kíváncsian várom.

A másik meglepetés, hogy a meghívó mellett egy, ugyanaznap tartandó konferencia programja is megérkezett. Furcsa, de nem rögzült még általánosan, hogy a bélyeg nem csak egy művészeti, grafikai ág, hanem tudomány is. Mindaz ami szerepel rajtuk, festészet, botanika, történelem stb. stb. sőt egyes történeti folyamatok dokumentumai csak bélyegeken, borítékokon, képeslapokon érhető el pontos dátummal ellátva. Nem csoda tehát, hogy a A polgári önszerveződés színterei c. előadássorozat itt hangzik el neves történészek, kutatók részvételével. Két címet említenék meg csak a tízből: Gondolatok az értelmiség fogalmáról és A magyarországi tudós társaságok 1825-1914, na jó, még egyet 140 éves az első Magyarországon gyártott postabélyeg.
Azt hiszem, ha csak tehetem újra ellátogatok arrafelé 16-án.

Street art művészek és álművészek

2011-12-11T13:10:00.016+01:00

Elég bonyolult mű lesz, amiről beszélek, de hol, ha nem itt?

Nekem már a graffitiről (PC megnevezése street art) sincs kiforrott véleményem. Művészet vagy vandalizmus? Ha, stílszerűen, falhoz állítanának, olyasmit motyognék, hogy ott van létjogosultsága, ahol emel a közeg esztétikai értékén. Azaz évek óta használatlan gyárudvaron, országokat kettéválasztó morc falon welcome, szecessziós épületen inkább nem kéne.

Ez nem a híres fal, csak egy fal Betlehemben. És egy arctalan művésznél azt is nehéz megállapítani, tényleg az ő művei -e.

Banksyről még én is hallottam, láttam is munkáit a palesztin területek köré felhúzott falon. Szerintem ott teljesen létjogosultak. A Banksy: Exit Through the Gift Shop című filmet azért néztem meg, hogy többet tudjak róla. Ez nem sikerült. A filmben ugyan feltűnik a művész, de inkognitóját itt sem adja fel: fejére húzott kapucniban, eltorzított hangon beszél, s nem tudunk meg hátteréről, életéről újat, csak eddig is publikus akcióit.

A film ugyanis a rendezőt állítja középpontba. Ő Thierry Guetta. Egy francia származású Los Angeles-i pasas, leginkább hiperaktív tengerimalacra hasonlít, idétlen arcszőrzete van, hülye akcentussal töri az angolt és minden felvételen magas műszáltartalmú inget visel. A ruhaboltos amatőrfilmes bekeveredik a graffitiművészek közé, és elhatározza, hogy filmet forgat róluk. Ez nem sikerül, ekkor Banksy javaslatára Thierry maga is belecsap a street artba, és Banksy készít róla egy filmet. Thierry nagy vehemenciával lát az alkotáshoz, művésznevet választ: Mr. Brainwash. Kb. egész munkássága ilyen bonyolult. A dilettáns nem kispályázik: jelzálogot tesz a házára, kibérel egy óriás műtermet, és felvesz tucatnyi szobrászt és festőt, akik az instrukciói alapján gyártják a műveket. Egyik asszisztense nevetve mutatja, hogy Thierry vett egy „művészet az őskortól napjainkig” kötetet, és post-itekkel sűrűn megjelölte a forrásként felhasználandó műveket.

A végeredmény: street art és pop art keveréke, ahogy egyik rajongója megfogalmazza. Marylin szőke fürtjeit applikálja más hírességek, például Obama, Jack Nicholson, Michael Jackson fejére. Warhol paradicsomlevese nála óriási festékszórós flakon alakját ölti. Ő csak az ötletadó, mindezt a felbérelt művészek valósítják meg.

Az ismeretlenből érkező Thierry pár hónap alkotás után megatárlatot hirdet Los Angelesben: rögtön 200 (!) művet állít ki. Ügyes marketingfogásokkal hívja fel a figyelmet a megnyitóra: kér egy idézetet Banksytől, a nem túl behízelgő ajánlást graffitiken terjeszti, az első kétszáz vendégnek szitanyomatot ad ajándékba. A stratégia bejön, a közönség megkajálja a műveket. Végre érthető művészet! – lelkesednek a megnyitón. A koboldok által szakmányban gyártott képek magas áron kelnek el, az első hétvégére Thierry milliomos. A film végén korábbi street artos barátai mintha szégyenkeznének parvenü cimborájuk miatt. Banksy el is mondja: addig mindenkit buzdított, hogy próbálja ki magát, mint művész. Ezután nem ad ilyen könnyelmű tanácsokat.

Mr. Brainwash

A film dokumentumfilmes modorban adja elő a történetet. Jók azok a részek, ahol Thierry együtt mászik a falakra, vesz részt akciókban, menekül a rendőrség elől a street art srácokkal. Sajnos ezeket folyton interjúbevágások szakítják meg, ahol ez a tengerimalacszerű ürge a kamerába beszélve még egyszer elmagyarázza, mit láttunk és ő hogyan érezte magát közben. És itt kezd gyanús lenni a film. Banksy, Shepard Fairey és a többi street art gyerek ugyanis a filmben határozottan normális, arányérzékkel és esztétikai ítélő erővel rendelkező személynek tűnnek. Miért forgattak volna ilyet? Fokozódik a néző gyanúja, mikor a narrátor drámai hangon elmeséli, hogy Thierryt közvetlenül a megnyitó előtt „tragikus baleset” érte, s közben látjuk, ahogy leesik egy létráról (és begipszelik a kislábujját). Gyanús, hogy Thierry bizarr arcszőrzete minden felvételen átrendeződik, tán így kívánják a filmben imitálni az idő múlását? Furcsa a dramatikus narráció (lásd tragikus baleset), az édeskés kísérőzene. Miért kell látnunk Thierryt hangsúlyozottan rossz minőségű amatőrfelvételeken a gyerekeivel hancúrozni, mit ad ez a sztorihoz? Miért nem látjuk viszont festeni?

Mi volt ez? – áll fel a néző a székből. Dokumentumfilm, áldokumentum, fikció, médiaheck? Létezik-e ez a Thierry, és tényleg ő készíti a műveit? Művész vagy dilettáns? Hogy képes leforgatni egy 90 perces filmet úgy Banksy, hogy közben végig őrzi inkognitóját? Az interneten bóklászva számos elméletre bukkanunk. Talán nem is létezik ez a figura, talán csak Banksy és Shepard Fairey találták ki, és ők kasszírozták be a pénzt a művei eladásából. Talán maga Thierry maga Banksy. Talán…

Ti mit gondoltok???

Trailer itt. Nem szép dolog (bár ki tudja, ez esetben talán egybecseng az alkotók szándékával), de a neten megtalálható a teljes film. A dvd-hez mellékeltek pár kísérőfilmet is, érdemes megnézni a Banksyről szólót. Az ő akciói változatlanul zseniálisak, ahogy pénzt hamisít Lady Di arcképével, vagy gerillaként saját festményeit akasztja fel a falra híres múzeumokban.

Karácsony felé

2011-12-10T18:31:00.000+01:00

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

...Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

...És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

Juhász Gyula 1902

Egy újpesti tanítónő naplójából 2.rész

Kisiskolás korom emlékei között őrzöm azt a karácsonyvárást, amikor a jócselekedeteket gyűjtöttük. Egy nagy fából készült játékbölcső volt egy kis asztalon, mellette nagy halom selyempapírból kivágott tollpehely. Aki az advent időszakában bármi jót tett, betehetett a bölcsőbe egy pelyhet. Csurig telt, mire elérkezett az ünnep.
Ezt a szép hagyományt én is bevezettem. Tanítványaim a szeretet-szívecskéket közösen készített szívformájú dobozban gyűjthették, ha jót cselekedtek.
Ajándékot is barkácsoltak szüleiknek és egymásnak is. Hogy ki kit lephetett meg, húzás döntötte el. Az ünnepi előkészületek mindig bensőséges hangulatban teltek.
Műsorunkkal - melyben fellépett az egész osztály - rendszeresen felkerestünk egy idősek otthonát is, ahol versekkel, dalokkal, kedves jelenetekkel szereztünk örömet vendéglátóinknak. A hópelyhek tánca soha nem maradhatott el.

Mire negyedikesek lettek, már ők rendezték az osztálykarácsonyt. Gyakran könnyekig meghatódtam. A szülők sokszor mesélték, hogy az ünnepést otthon is hasonlóan folytatták. A nevelés legnagyobb gyönyörűsége, amikor egy pedagógus érzi, hogy az elvetett ötletmagok termékeny talajban növekszenek tovább.

Boldog Karácsonyt kíván mindenkinek:

Ida tanító néni

A megfelelő pillanatban érkező emberek

2011-12-08T17:09:00.007+01:00

S. Nagy Katalin: Voltak nekem... Arnolfini Paperbook #27

Nem tudom, ki hogy van vele, de akiket kedvelek, azokról szeretnék tudni mindent; látni, hogy néztek ki kiskorukban, és megtudni, mik működtették őket, mikor belehasítottak az Életbe.
Mióta SNK-t ismerem, egyfolytában azon sajnálkozom, hogy nem ismertem fiatalabb korában.

Dombrovszky István Tuta 1968-ban készült portréja S. Nagy Katalinról.

Vajon bírtuk, vagy szívből utáltuk volna egymást? Olvasás közben ugyanis gyakran eszembe jutott történteiről az a marslakó, aki én magam is voltam. Hasonló csalódottsággal ugattam dühösen a felnőtteket és ballagtam magányosan én is egy darabig a világban.
Neki nagy szerencséje volt, lassan, de biztosan jöttek az emberek és a mesterek, akik tanították és izgalmas utakra terelték. Hogy kik is voltak azok és hogyan lett a megfelelő pillanatban érkező emberek hatására az, aki most az Arnolfini Archívum által gondozott kötetében mesél nekünk, élvezetesen bontakozik ki a mindenki által egyetlen kattintással elérhető digitális változatban.

Első kiállítását Ország Lilinek rendezte.

Megnyitó Rákosligeten 1968-ban. Ország Lili, Bálint Endre, Tóth Tibor

Számtalan alkotó emberrel összebarátkozva, a világ megismerését és összefüggéseit azonnal érteni és érezni akaró „dacos, kemény nő“ nem tudott, sőt talán ma sem akar igazán választani, mi is ő, mi is akar lenni: művészettörténész, szociológus, művészetszociológus, pedagógus...?

Hegyek, völgyek bontakoznak ki ebben a kis kötetben, melynek főszereplője teljes gőzzel veti bele magát a szellemi élet legmélyébe s analizáltatja is magát évekig, hogy kimásszon végre a születése predesztinálta gödörből és a Louvre lépcsőjén, nyakszirtjén Echnaton tekintetével újrainstallálja az életét: Két év múlva lett diplomám. Két év múlva doktorim, öt év múlva lakásom. Tudtam mi az idő, a pénz, ki vagyok, és ki a másik ember. Mi a szeretet. Mi a bizalom. Mik a tennivalók a tartós emberi kapcsolatokban.

Megíratlan könyvekkel kínozza a lelkiismeretét, de azt, hogy a Magyarországon méltatlanul keveset szóbakerülő Farkas István fényes tehetségét és tragikusan alakuló életét összefogó nagy monográfiát ma leemelhetjük a polcról, neki köszönhetjük.

Farkas István: Látnoknő 1921

A festő iránti obszesszióját mi sem szemlélteti jobban, mint a kis anekdota, miszerint Váli Dezső festőművész ha telefonon hívta a nyolcvanas évek végén, Özvegy Farkas Istvánnét kereste.

De nem mesélek el mindent.
Kattintsatok a könyvre.
Az Arnolfini archivátorok kitartó kapacitálásának következményeképpen már készül a folytatás. Addig ajánlom a Micsoda útjaimat, mely szintén közprédaként olvasgatható.

Könyvbemutató

2011-12-07T10:55:00.003+01:00

Még meg sem száradt a nyomdafesték a nyáron megjelent Viotti négy vagy öt élete című regény lapjain, máris itt egy új Géczi János kötet. Ezúttal esszék.

Egy rém tehetséges család

2011-12-02T23:42:00.014+01:00

Reise in Zeit und Raum /Utazás térben és időben
Barabás Márton és Barabás Zsófi kiállítása a stuttgarti Magyar Kultúrintézetben.

Művészetkedvelő közönség a stuttgarti. A legeldugottabb faluba is elmegy egy jó kiállításért, felolvasásért vagy koncertért. Ha tud róla. Sajnos a Magyar Kultúrintézet nem szokta kiállításait nagy dobra verni, programjairól csak honlapolvasásból lehet értesülni, szórólapok, brossúrák nem találhatók sehol a város turisztikai és kultúrális csomópontjain, plakátokkal sem hírdetik eseményeiket. Egyetlen kicsi tábla tájékozat az aktuális tárlatról most is a belváros fölötti dombon álló épület bejáratánál. Ha Bornemisza Rozi nem gondol rám a napokban, lemaradunk mi is egy nagyszabásúnak ígérkező sorozatuk nyitóakkordjáról, amelyben magyar művészdinasztiák bemutatását tervezik.
Pedig nagy élményben volt része annak a maroknyi érdeklődőnek, aki ma este a több hetes szárazság után eleredő esőben útnak indult, hogy részt vegyen a megnyitón.
Barabás Márton Hommage à Presser című munkája óta (pedig annak már jó ideje) egyik legkedvesebb kortárs magyar alkotóm. Szeretem zongoraalkatrészekből készült fantasztikus konstrukcióit és szellemes könyvtárgyait, mint az itt látható Forgatókönyv, melyet élvezettel pörgetett meg érkezésekor

Dr. Steffen Dengler művészettörténész is, aki laudációjában értő és érző módon elemezte az örökölt tehetség átkait, áldásait a reneszánsz művészektől Picasso-n és egy német rocksztár-gyerek aktuális függetlenségi próbálkozásának példáján át jutva el a Barabások művészetéig.

Zsófinak ha volt is mi ellen harcolnia valaha, azt a csatát rég megnyerte már, hiszen szuverén, nagy formátumú, kollázsszerű festményei önálló világról tudósítanak, betöltik a teret és magunkba szippantják a látogatót. Ez azonban csak a kezdet a bejáratnál, az első terem kis szögletében ugyanis újabb csodákra bukkanunk kis berendezett dobozok alakjában, melyeket
mint a megnyitóból megtudjuk, egy japán út inspirált. Képregényekből csavart piros fejű figurák tumulnak a nekik szabott térben; a tokiói metro, a japán zászló, cseresznyevirágzás, rend és zen jut eszünkbe a filigrán munkákról.

Kiállítás volt a fő program, de a megnyitón jelen volt egy másik Barabás is, aki nem más, mint az időközben feloszlott Barabás Lőrinc Eklektric szenzációs trombitása. Egy Kultúrházbeli (az M1-en a legjobb magazin műsor volt még nemrég ) beszélgetés és egy akkori koncert óta ő sem volt már ismeretlen számunkra, a többieknek azonban igen, de hogy Lőrinc is nagy név lehet abban amit csinál, az hamarosan mindenki számára nyilvánvalóvá vált, miután beüzemelte iBookján az elektronikus alapokat és trombitája megszólalt élőben. Szívesen hallgattuk volna tovább is.

Friss zsákmány

2011-12-02T23:42:00.004+01:00

...a művésztől személyesen vásároltuk ma este! Koncertjei a közejövőben: holnap este Mosonmagyaróváron, ahova hajnalban repíti a vonat és Budapesten december 22-én a Gödörben majd 28-án a Gozsdu udvarban.
A CD-k nemcsak jók, de szépek is, a kihajtogatható tokok Barabás Zsófi tehetségét dícsérik.

A kisvakond apukája

2011-12-02T10:14:00.000+01:00

Majd´ 60 éve, hogy a cseh rajzfilmes, Zdenek Miler megalkotta a kisvakondot (Krtek), mely 1950-ben rögtön Ezüst Medvét nyert a Velencei Filmfesztiválon és 80 ország gyermekeit szórakoztatja azóta is. A barátaival viccesen halandzsázó helyes kis állat (eredetiben nem beszél, csak a magyar szinkronban fűztek hozzá értelmes dialógusokat) lakóhelyének és kalandjainak látványvilágát többek között Magritte inspirálta.
Zdenek Miler a prágai Képzőművészeti Akadémián tanult, a háború alatt egy németek által üzemeltetett rajzfilmstúdióban dolgozott, majd Csehszlovákiában saját vállalatot alapított és mesekönyveket is illusztrált. Életművéért 2006-ban Csehország legmagasabb állami kitüntetésével jutalmazták. A kisvakond apukája, aki idén februárban ünnepelte 90. születésnapját, szerdán hunyt el.

(A Süddeutsche Zeitung alapján)

Mikulástól Mikulásig Rakovszky Zsuzsával

2011-12-01T06:24:00.039+01:00

Kedden a Susannicon két szerzője is jelen volt a Petőfi Irodalmi Múzeum egy jeles rendezvényén, az „X beszélget Y-nal” sorozat novemberi folytatásán. Ezúttal Rakovszky Zsuzsával beszélgetett Szabó T. Anna. Rakovszky Zsuzsának 18 óra 20 perckor el kellett rohannia, hogy elérje a soproni IC-t, a Susannicon egyik szerzője ugyanekkor szintén szaporára vette, hogy elérje az aznap este soros színházi előadást, így a személyes találkozás ezúttal elmaradt, de a sietős szerző (e-mailben) megígérte a maradósnak, Edinának, hogy röviden beszámol az aznap este hallottakról a Susannicon olvasóinak.

És hogy mi mindent tudtunk meg Szabó T. Anna kérdései nyomán Rakovszky Zsuzsától Rakovszky Zsuzsáról?

Hogy maga sem tudja, mi a nagyobb trauma: gyerekként megtudni, hogy nincs Mikulás és Húsvéti Nyúl, vagy felnőttként attól félni, hogy ez traumát okoz gyermekünknek. De inkább az utóbbi.

Hogy néha sír verseken (de nem sírverseken, bármennyire is ezt javasolja e sorok írójának a helyesírás ellenőrző program), egy bizonyos versen viszont mindig, ez pedig Jékely Zoltán elhagyott kutyáról szóló költeménye. (A címét majd kinyomozzuk.)

Hogy neki is van kutyája, Bagó, egy hatalmas briard, aki, miután megunta, hogy a teraszról a szomszéd macskáját ugassa, legszívesebben egyfolytában játszana, eltérítve író gazdáját a számítógéptől.

Hogy mostanában már a verseit sem füzetbe, hanem számítógépbe írja, és a rendkívül nyakatekert nevű „Versek” file-ba menti.

Hogy a saját könyvei közül legjobban A hullócsillag évét szereti, talán mert ez a leginkább önéletrajzi műve.

Hogyha lenne rá lehetősége, a gyermekkorába bármikor visszamenne, más életkorszakaiba viszont nem.

Hogy van egy kevéssé ismert gyerekverskötete is, a Füvészkönyv gyermekeknek, amit a soproni Artemisz Kiadó adott ki, és amiből fel is olvasta a kányabangitáról szóló verset.

Hogy középiskolás korában matek- és magyartanára egyaránt azt remélte, hogy az ő tantárgyát választja a továbbtanuláshoz. A vetélkedés eredménye közismert.

Hogy Tibor fia ugyanígy sokáig hezitált a bölcsész és a fizikus pálya között. Egyelőre az utóbbi áll nyerésre.

Hogy jelenleg verset is, novellát is, regényt is ír. Hogy utóbbit mikor olvashatjuk, arról még fogalma sincs.

Hogy a Szabó T. Annától kapott mikulásvirág hogy vészelte át a vonatozást, arról nem tudok beszámolni, de arról még igen, hogy így, Mikulás táján, az est A hullócsillag évének azzal a részével zárult, amelyben egy gyerekkori Télapó-ünnepségről ír a szerző, no meg egy gyanúsan rumszagú Mikulásról.

Pár ragyogó szem ablakán át

2011-11-25T20:51:00.001+01:00

Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a mi küldetésünk! Kosztolányi Dezső

Egy újpesti tanítónő naplójából 1.rész

TANÍTÓNŐ, gyönyörű szó. Gyerekkoromban mindig arról álmodoztam, hogy az szeretnék lenni s visszanézve a megtett útra úgy érzem, érdemes volt. Mindig igyekeztem az olvasás szeretetére nevelni a rám bízott gyerekeket - hisz ez határozta meg a többi tantárgy megértését, elsajátítását - s Móra Ferenc írásain keresztül kifejleszteni bennük a helyes viselkedést, a szülők és az egymás iránti szeretetet, tiszteletet.
Éveken keresztül iskolaotthonos formában tanítottam, amit nagyon jónak tartottam. Sokkal több idő volt a tanítványok megismerésére, mert így nemcsak az órákon voltunk velük, a szabadidejüket is megszervezhettük. Fontosnak tartottam a tanítás és nevelés egységét. Igen sok lehetőség adódott a délutánok folyamán a kulturális tevékenységekre: ünnepélyek, műsorok szervezésére, népi tánc tanítására. A kézműves, foglalkozásokon előtérbe került többek között a hímzés, varrás, nemezelés, volt lehetőség a tehetséggondozásra, a gyengébbek fejlesztésére. A szülők szívesen és örömmel segítettek a színjátszáshoz szükséges kellékek elkészítésében, néptánchoz szoknyák varrásához és a gyerekek is szerették ezt a tanítási formát. Jutott idő a a tananyag elmélyítésére, gyakorlásra is. Nem voltak megterhelve, hisz a tanulást mindig megelőzte valamilyen szabadidős tevékenység, amely megmozgatta, pihentette őket. Közösséget formált, személyiséget fejlesztett.

Pályafutásom egyik legmeghatóbb élménye volt: FÓT a GYERMEKVÁROS.
Mindenképpen kapcsolatot szerettem volna velük létesíteni, kis műsorral egybekötött látogatást tenni az ottani gyermekeknél és megajándékozni őket. A gyermekváros igazgatója örömmel fogadta a kezdeményezést és a kerület több iskolájából lelkesen vállaltak feladatot: kedves, megható műsor kerekedett, nagy halom gyermekek által készített ajándék gyűlt össze. Hatalmasra nőtt az izgalom
s végre eljött a nagy nap. Az ottani kollegák, gyermekek öröme határtalan volt. A tornateremben báboztunk, mesejátékkal szórakoztattuk a gyerekeket, a közös néptánc után pedig az újpestiek átadták meglepetéseiket. Boldog gyermekarcok néztek ránk hálával, szeretettel. Amíg élek fülemben hallom a könyörgésüket: ne menjetek még! Vigyetek magatokkal! Nehéz volt az elválás, sokáig integettek utánunk. Elindult az autóbusz, furcsa nagy csendben küszködtünk mindannyian a meghatottság könnyeivel...
A Gyermekvárossal öt évig tartott a kapcsolat. Az ottani nevelők gyakran eljöttek hozzánk Újpestre, tanítási órákat is néztek, kicseréltük a tapasztalatainkat, mi is figyelemmel kísértük a nevelőotthon gyermekeinek fejlődését, részt vettünk szabadidős tevékenységükben, kerületi műsorainkban szerepeltettük őket.
Jó volt odafigyelést és szeretetet adni azoknak, akik nem érezhették a szülői ház biztonságát, az édesanyai gondoskodást.
Reménykedem, hogy a ma is tanító kollegák folytatni fogják, amit mi abbahagytunk.

Ida tanító néni

David Lynch : Crazy Clown Time

2011-11-21T11:43:00.004+01:00

Morbid, érthetetlen, zavaros hülyeség - mondták sokan a Twin Peaks-re. Zseniális - érveltünk a másik oldalon. Azán jött az Elefántember, a Dűne, a Kék bársony, a Veszett világ és a többséget is megszelidítő Igaz történet. Én szeretem a Lost Highway-t és a Mulholland Drive-ot is, sőt végignéztem az Inland Empire-t, ami már olyan hosszú és bonyolult, hogy nem is került a mozikba.
Nagyon bírom David Lynch-et. Legutóbb, németországi kiállítása kapcsán elrongyolódott ingben beszélt a tévében a transzcendentális meditáció áldásos hatásairól, Isabella Rosselini pedig önéletrajzában megemlékezik egy neki készített csirke- összeépítőkészletről, mely alapján szupermarketben vásárolt csirkerészekből egész madár alkotható.

Persze hogy szombaton azonnal bele kellett hallgatni első zenei próbálkozásába és nyomban meg is venni.

Az összművészeti alkotás egy kis könyv remek illusztrációkkal,
a zenei anyag David Lynch és Dean Hurley munkája, akinek többek között az Inland Empire hanghatásait köszönhetjük. A lemezen a rendező énekel és gitározik, Hurley dobol, ügyködik a szintetizátoron és programozza a kompjutereket.
Aki szereti ennek a nem mindannapi alkotónak a filmjeit, annak tetszeni fog a zenéje is.

Ezúttal zene

2011-11-17T10:53:00.002+01:00

Zsuzsa szeptember végi kollázs készítő játéka az unokáimmal és barátaival folytatódott a KKKK-ban.
Gábor-Nagy Nóra zongoraművész csodálatos módon vezette be az 5 és 9 év közötti csemetéket a zene világába (tudatosan kerülöm a jelzőket, a délelőtt hallottak alapján is ilyeneket kéne sorolni: tágas, varázslatos, különleges, áradó...).
Saját szívdobbanásukat hallgatták s annak ritmusától jutottak a pianinohoz, melyen egy elefánt s egy fülemüle veszekedését és kibékülését játszhatták el.
Meglepő volt, hogy gyerkőceink, a formák bátor alakítói otthonosan mozognak a hangok között is.

Hová lesz ez a kreativitás, önfeledt alkotási készség? Miért csak nagyon kevesek maradnak a képek és a zene öszetett, rejtélyes, boldog birodalmában felnövekedve? Az egyetemen tanítva szerencsére átélem, minden évfolyamban akad egy-kettő, aki visszatéríthető.

Legközelebb festeni fognak a kis KKKK-sok.

Zene és kép, nemcsak gyerekeknek

2011-11-17T10:40:00.002+01:00

Kata beszámolójához ajánlom felnőtteknek és gyerekeknek Prokofjev Péter és a farkas című zenedarabjához Suzie Templeton 2006-ban készült fantasztikus bábfilmjét.

Gesztusok és gondolatok

2011-11-15T10:31:00.002+01:00

Október 19-én nyílt három közgazdász végzettségű képzőművész közös kiállítása a Corvinus Egyetem Könyvtárában, melynek megnyitójáról itt is beszámoltunk. Most hogy a helyszín átadta magát Nagy Bernadette tárlatának, a képek lekerültek a falról, de nem bújtak el a nézőközönség elől, hanem Zsubori Ervin által fantasztikusan tipografált virtuális katalógusba rendeződve lapozgathatóvá váltak minden távoli hálózati szemlélődő számára is.

A kiállítást Blahó András, a BCE világgazdasági tanszékének tanára nyitotta meg, aki bevezetőjében megosztja velünk kezdeti aggodalmait, alkalmas-e, tud-e ő kiállítást megnyitni és ha igen, mi a vörös fonal, ami a közgazdasági tanulmányokon kívül összeköti a három alkotót és mit is ad ez a tárlat a "laikus" szemlélőnek.
A művészet, a kultúra lényege a gondolatkeltés. Az élmény, amit a munkák látványa okoz bennünk. "... érdemes felvetni a kérdést, hogy személyünkben szabadok vagyunk-e, én szabad vagyok-e? És ha nem vagyok szabad, akkor mit szeretnék, hogy mi legyen a szabadság, milyen legyen az én szabadságom? Mit értsek szabadság alatt?"
Ilyen és hasonló gondolatok kergetőztek ott a könyvtárban.
Érdemes újraolvasni azoknak is, akik ott voltak és azoknak is, akik ilyenkor csak annyit mondanak mindig: én nem értek hozzá, de tetszik.

Nagy Bernadett tárlatának megnyitója az Arnolfini Blogon olvasható.

Családi Tárlat: A Kováts Group

2011-11-09T13:07:00.000+01:00

Egy család, több irányzat.
Kováts Albert, a Magyar Festők Társaságának elnöke ecsettel dolgozik, felesége Kelemen Kata textilművész, nagyobbik lánya, Borbála az elektrográfia mestere. Gergely és Rozi több felszállópályán próbálgatják szárnyaikat.
Öt kiállítás egyben a Csepeli Galériában.
A tárlatot Takács Ferenc irodalomtörténész fogja megnyitni 2011. november 10-én csütörtök délután 6 órakor.
Közreműködik Bálványos Judit szaxofonművész
és Chelemen Paula klarinétművész
Megtekinthető 2011. december 9-ig, munkanapokon 9 és 5 óra között
Csepel Galéria és Művészetek Háza • Csete Balázs u. 13. (Bejárat az Árpád u. felől.)

A megnyitóról képes beszámoló olvasható az Arnolfini Blogon!

Kováts Bori képeiről

2011-11-09T11:45:00.002+01:00

A Kovátsok kiállításának előreggelén belekotortam egy régi mappába a gépemben s újraolvastam a bevezetőt, amit 2005-ben Kováts Bori Kép-Rétegek című tárlatához írtam.

Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves művészetkedvelő gyerekek!

Nemrégiben olvastam egy beszélgetést Yann Martel kanadai íróval, aki azt mondta abban a riportban, hogy a valóságot a a képzelettel tudjuk legteljesebben megragadni. Van, aki ránéz egy festményre és nem lát benne semmi különöset. Ha viszont van képzelőerőnk, akkor az a történetek garmadáját vetíti elénk.
Kováts Borbála képei megmutatnak és rejtegetnek. Tudni is szeretnénk, hol kezdődtek, miféle rétegek egymásrarakódásából keletkeztek, másrészt élvezzük is az elvarázsolt állapotot, a titokzatosság, a be nem avatottság eme magas fokát, amibe belevisz minket. Mostanában egyre gyakrabban látunk világűrből készített felvételeket. Szabályos színek, geometrikus formák árvíz előtt, összemosott, redukált foltok hurrikán után. Térkép nekünk a táj, ahogy Radnóti Miklós mondaná, de aztán közelít a kamera és lassan felismerhetővé válnak a házak és arcuk lesz az embereknek odalenn.
De meddig lehet térkép egy táj, és még fontosabb; mikor lesz ismerős? Mikor lesz a sajátunk, amit belátunk, amiről azt hisszük, ismerjük, kontrollálhatjuk? Mennyire ismerjük a saját környezetünket egyáltalán és ha belenézünk közelről, belelátunk a részletekbe vagy inkább elveszünk azokban? Meddig hasznos összefüggéseiben látni a dolgokat és meddig tudjuk megőrizni objektivizmusunkat, ha közelhajolunk?
Mi nézők az űrből szemléljük Kováts Borbála munkáit és ha igyekszünk is közelhajolni, sosem tudjuk meg, mi volt a kezdet és hogyan dolgozott az idő a szinteken. Ha nagyon odafigyelünk, rajtakaphatunk menekülő szereplőket elszállni a felületről, miközben elfelejtett arcok és különös lények bújnak az idő hordaléka okozta dűnék mögé, csigák próbálkoznak kitartóan bejutni a lezárt rétegek alá.Vajon mi történik, ha bejutunk a rétegek közé? Szúette fa mögött rejtegetett értékes fóliánsok birtokába jutunk vagy egy pragmatikusan felépített mártix labirintusába?
Pusztítást látunk és építést, lerombolt civilizációk termeszhangyák szorgalmával újraépített bonyolult rendszerét. Itt már csak egy mélyfúrás segíthet...

Kováts Bori munkái azóta is titokzatosak, rejtélyesek.
Volt, hogy rajtakaptam nézőket, akik azon tanakodtak, hogyan kell ilyet csinálni. Hazamentek aztán gondolom, próbálgatták Photoshoppal.
Holnap is biztos lesznek, akik megpróbálnak rájönni a megfejtésre.
Elárulom, nem a gép teszi, hanem szellem.

Oldalpár Kováts Bori lapjaiból a 2008-as Tourists and Travellers című "22" kollektív magazinból.

Meglepetés

2011-11-07T16:04:00.000+01:00

Ajándékba kaptam Lakner Zsuzsától a "22"Assembling Magazine aktuális számát, melyet ő bemutatott az angol nyelvű blogjában.

Mivel hiába vártam, hogy a magyar nyelvűn is megjelenjen, hát vállalkozom rá én.
Annál is inkább, mert két évtizede rengeteg felesleges írást olvastam a művészet végéről, a képzőművészet megszűnéséről, pedig én mindig is azt gondoltam és tanítottam, hogy a művészet egyidős az emberek öntudatosodásával (lásd altamirai, szibériai, afrikai barlangrajzok, festmények, Willendorfi Vénusz stb.) és csak akkor ér véget, ha az emberiség léte megszűnik.
Az a művészet lényege, amit ez a nagyon kis példányszámú egyedi kiadványsorozat hordoz magában: összeáll néhány ember Ukrajnától Kanadáig - ez esetben 22- és készít megadott méretre különböző technikákkal műveket, amit Zsuzsa összefűz kiadvánnyá és elküldi a résztvevőknek, meg néhány kivételezettnek, akiket ezáltal közösségük tagjává avatnak. Szépség, misztikum, hit, humor, sokféleség, szellem, képi tudás, gondolatok evilágról, melyben éppen most léteznünk adatik.
Valójában megerősítik hitemet a művészet örökévalóságában.
Köszönet érte!

Eredeti kontra hamisítvány, avagy a szépség vagy a piaci érték számít?

2011-11-07T10:15:00.000+01:00

A napokban ért véget a háború utáni Németország legnagyobb festményhamisítási pere.

Wolfgang Beltracchi három társával együttműködve felépítette felesége nagyapjának fiktív gyűjteményét és 53, huszadik századira datált művet bocsátott piacra, többek között Max Pechstein, Fernand Leger, André Derain, Heinrich Campendonk és Max Ernst stílusában.
A zseniális hamisítók nem végeztek félmunkát; családi fotókat is készítettek, ahol a háttérben eredetik lógnak a falon, a nagymamát a képen pedig az unoka, Beltracchi felesége személyesítette meg.

Forrás: Süddeutsche Zeitung

Mindenki lépre ment. A képek milliókért keltek el a világ nagy árverésein.
Egyet mi is láttunk eredetiként 2010 tavaszán a Würth Gyűjtemény Max Ernst kiállításán Schwäbisch Hallban.

Forrás:FAZ

Míg a huszadik század nagy gyűjteményeinek anyagát, Peggy Guggenheimét New Yorkban és Velencében, Heinz Berggruenét Berlinben, vagy a francia Maeght család illetve a svájci Beyeler familia múzeumát valódi, a kortárs művészet iránti olthatatlan szenvedély terelte egybe, a mai gyűjtők többsége anyagi befektetésnek tekinti egy Picasso, Van Gogh vagy Gerhard Richter kép megszerzését és birtoklását. Orosz oligarchák, kínai üzletemberek küldik szakértőiket egy egy Sotheby´s vagy Christie´s árverésre, hogy aztán a zsákmányt egyedül nézegessék, raktározzák otthon vagy cseréljék alkalmasint egy másikra. Mint egy luxusautót vagy tengerparti ingatlant. Ha arra gondolok, hogy van Gogh egyetlen képet sem adott el életében, most meg senki sem tudja, hol lehet Dr. Gachet portréja, amely 1990-ben 75 millió dollárért kelt el s veszett - a nyilvánosság számára -nyoma, azt kell mondanom, hogy jelentős változáson ment keresztül a képzőművészet társadalmi szerepe a huszonegyedik században.

Forrás: Wikipedia

A közvélemény ennek megfelelően nagy érdeklődéssel követte a pert s vette elégtétellel tudomásul a relatív egyhe ítéletet. Beltracchi 5 évet, felesége 4-et, társai 2-2 évet kaptak.
Beltracchi odadással hamisított.

Csak olyan képeket csinált, amik szerinte hiányoztak az adott festők életművéből.

Kalapos akt (Triton Alapítvány, New York) a ´la Kees van Dongens
Fekvő akt, macskával a la Max Pechstein
Forrás: Süddeutsche Zeitung

Werner Spies, Max Ernst legnagyobb szakértője, a párizsi Pompidou Központ volt vezetője is több esetben szakmai vélménnyel támasztotta alá, hogy az Ernst-képek erdetiek. Nagyon sajnálom őt, szörnyű szégyen érte ezt a becsületes, alapos és nagy köztiszteletet élvező művészettörténészt, de ő is csak azt tudta mondani, hogy a hamisítványok rendkívüliek.
A képekre ilyen esetekben a törvény szerint, megsemmisítés vár. Ki kell őket vonni a forgalomból, nehogy újra bekerüljenek a műkereskedelem vérkeringésébe. Wolfgang Beltracchi a per végén felajánlotta, hogy a képeket kérésre utólag,- természetesen rendőrségi pecsét mellett- saját nevén szignálja.

A börtönben új sorozatba kezdett. Nehézfiúkról készít portrékat. Ezúttal a saját neve alatt.

Forrás: Süddeutsche Zeitung

Megnyílt Mózes Katalin kiállítása

2011-11-03T22:29:00.011+01:00

Kávé cukor nélkül
- Zsubori Ervin megnyitója -

Mózes Katalin alapszíne a fekete, akár a jó kávé. Pontosabb lenne persze többes számot használni: Mózes Katalin alapszínei a feketék. Mert nagyon sokféléje van. S e palettán csak az egyik szín a mindenen átszitáló, idők feletti gyász feketéje. Ráadásul ez is gyakran átfordul a vigasztalás sötétszürkéibe, amikor megtörik a ritmikusan újrainduló, erőteljes ecsetvonás-barázdákon. Ott vannak aztán a látszólag beazonosítható, valójában személyessé kódolt mítoszok homályba burkolódzó feketéi, vagy az egymásra rétegződő, mélységet és mélység fölé hajló magasságot kontrasztba állító, fényes hollószárny-színek. Megint másként hatnak a spontán játékosság grafittónusai; a kiszámíthatatlan ütemben formává rendeződő vonalak és mértaninak tetsző, de érzelmekkel eltérített, lélegzővé görbített struktúrák; vagy a valóságukból kiragadott figurák köré végtelen teret kifeszítő matt koromnyalábok. És ott van még a fekete legáttetszőbb árnyalata: a fehér.

Felbukkannak persze más színek is. Parázsló vörös, sápadt almazöld, pulzáló türkiz, bibliapapír-sárga. Ám ezek a koloritok elsősorban tükrök, prizmák és reflektorok; szerepük az, hogy bevilágítsák, élővé emeljék, meghatványozzák a megannyi feketét, s elválasszák az egymáshoz közel sodródott tónusokat.
A varázslat ott van, hogy ez a feketébe oldott, minden szegletében váratlan, mégis ismerős világ nem rémít, nem nyomaszt, nem komorít, hanem az otthonosság érzetét kelti. Emlékeztet, de nem átkozódik; beszélget veled, de nem deklarál; kíváncsi rád, de nem faggatózik; a jövőt is kémleli, de nem próféciál. Körülvesz és befogad. S megvéd, ha kell.
A misztérium megfejtése a művész személye, személyisége és tehetsége. Mózes Katalin – maga is mindig talpig feketékben – önmagából építi és élteti ezt az összetéveszthetetlen univerzumot, amely nem terjeszkedni, nem hódítani akar, hanem csak felmutatni önnön létezését. És mindenekelőtt egyensúlyban lenni, vagy épp szilád ellenpontként egyensúlyban tartani kibillent világokat. Mert ez az olykor groteszk, félelmetes, elbizonytalanító alakokkal benépesített alkotói szféra következetesen harmóniára törekszik, még akkor is, ha ennek egyik alesete épp a diszharmónia.

Mindezt oly magától értetődő melegséggel és közvetlenséggel teszi, amire alighanem csak egy olyan törékeny, időtlen szépségű nő lehet képes, mint amilyen Mózes Katalin is. Aki, ha úgy hozza a sors, hellyel kínál, vizet forral, s a patinás asztalterítőre egy legalább százharminc éves csészében kávét rak eléd. Feketét. Cukor nélkül. Amely kifejezés itt természetesen nem hiányt jelöl, hanem azt, hogy amit kapunk, azt a maga valójában, a maga természetes létformájában élvezhetjük. Nem megédesítve, de nem is keserűn. Mert a kávé cukor nélkül – akárcsak ez a tárlat – nem keserű, hanem az, ami; esszencia.

Zsubori Ervin, az Arnolfini Archívum társalapítója

(Elhangzott 2011. november 3-án a budapesti Klauzál13 Galériában, Mózes Katalin Kávé cukor nélkül című kiállításának megnyitójaként.)

[Fotók: Draskovich Edina, Zsubori Ervin; rövid beszámoló és további képek az ArnolfiniBlogon.]

Az emberek neve

2011-11-02T13:43:00.013+01:00

A vígjátékokban a főhősöknek általában nincsenek szüleik, vagy legalábbis nem ismerjük meg őket. A Sex and the City összes évada alatt óvakodtak megmutatni a nézőknek a négy lány családját. Megvan ennek az oka: a szülők, a származás ismerete oly mértékben beszűkíti a dramaturgiai lehetőségeket, hogy szinte földhöz köti a szereplőt.

A most ajánlott francia filmben pont ez történik. A szerelmespár mindkét tagja az első harminc percben a kamerába nézve elmeséli a szülei, családja történeteit, rögtön rámutatva a legkényesebb tabukra. A lány apja algériai bevándorló és elvetélt festő, anyja öko-hippi. A fiú apja atomerőművet vezet, anyja traumatizált holokauszt-túlélő. A fiú a madárinfluenzát kutatja, a lány egy gyerekkori szexuális abúzus áldozata, ma politikai aktivista, aki a szélsőjobb híveit sajátos módon téríti meg: lefekszik velük. A fiú apja (Párizsban vagyunk!) harcolt az algériai háborúban, a lány apjának ott ölték meg a családját. El tudjátok képzelni, mikor ez a hat ember a vacsorázóasztalnál ül, és próbálnak nem rálépni a kényes aknákra?

Én még sosem láttam olyan vígjátékot, ami ennyi és ilyen súlyú társadalmi problémát és tabut visz a hátán, anélkül, hogy elnehezedne. A semmitmondó című Az emberek neve (Le nom des gens) végig nagyon vicces film, amely jótékonyan robbantja fel a francia közelmúlt elhallgatott családi tabutémáit. Felér egy nevetésterápiával. A cím magyarázata, hogy mindkét főhősnek olyan neve van, ami rögtön hülye kérdéseket vált ki az emberekből: a lányt, Bahiát mindenki brazilnak nézi, pedig arab, a fiúé pedig egy konyhagépgyártóéval egyezik. Tegye fel a kezét, akitől még sosem kérdezték meg, hogy „Ez egy nemesi/szláv/sváb/stb.. név?” Vagy „És rokona vagy X. Y.-nak?”

Rengeteg meglepő és szeretetteli kis ötlettel, csavarral dolgozik a film, a politikától átitatott történetben maga Lionel Jospin volt miniszterelnök is játszik egy cameo-szerepet. Nekem külön bónusz volt, hogy a férfi főszereplőt alakító Jacques Gamblin egész hihetetlen módon hasonlít Bán Jánosra.

Magyarországon nem mutatták be, de próbáljátok megnézni, dvd-n, külföldön, akárhogy.

The Names of Love (2011) - Official Trailer [HD]

2011-11-02T13:40:00.002+01:00

Design Hírek

2011-11-02T10:24:00.013+01:00

Az első képet csak hangulatkeltésnek szánom. Az egyik kedvenc eszközöm van rajta a Kalappróbáló készülék (1879). Igazán egyszerű, világos megoldás.

Rendszeres tájékoztatást kapok a FISE programjairól, csodálom, hogy eddig nem jutott eszembe közzétenni számotokra. Kiállítások, előadások egyéb foglalatosságok szerepelnek benne. Régebben szorosabb volt velük a kapcsolatom, néhány műsorban aktívan részt is vettem, sőt egyik tanítványommal közös könyvünk -Róth Ágnes - Torma László: Szattyán. Oktatási segédanyag bőrműveseknek. Százhalombatta, 2001.- bemutatója, rajzi anyagának kiállítása is itt volt. Budapest, V. ker. Kálmán Imre u. 16.

Az apropó nem is a Design Hét műsora, hiszen ez már elmúlt -de ez is benne van még-, hanem a design helyek és műsorok új füzetének megjelenése. A 2011.8.30 - és 2012.01.30 közötti megmozdulásokat kiállításokat tartalmazza. Megtekinthető a FISE designdehol című oldalán. Igazán izgalmas, nemcsak tartalma miatt, hanem az oldal megoldása miatt is, csak türelem kell hozzá.

A másik közlendőmhöz is dukál a hangulatkeltés. Igaz nem valódi tandem, nem is ment át a gyakorlatba, valószínű azért, mert nem tudni ki irányítja, ki tartja az egyensúlyt. A mostaniak azért jobbak, mert elöl kormányoz a férfi, a nő pedig mögötte irányítja és mindketten hajtják.

A kérdést felvethetném a Tandem Kiadó férj-feleség házaspárjának is. Tőlük már mutattam kiadványt az egyik fotótörténetben, most a gombokról jelent meg egy. Nagyon kedvelem az Anno sorozatot, sok olyan érdekes témát dolgoznak fel rengeteg jó képpel, amelyek nagyon érdekesek, ámde általában kimaradnak a kiadók érdeklődési köréből. Több ismerősöm, családtagom kapott már példányt ajándékba tőlem, nekem éppen a kezem ügyében van a Képes Árjegyzék Kívánatra Bérmentesítve Megküldetik című. Egy találmányokról készültre régen fájt a fogam, de már elfogyott. Most újra kapható.

Végül egy meghívó! Ez most lesz november 5-én. Az előző kötetük előadással összekötött bemutatása. Prága ráadásul sokak kedvence, az egyik város Európában amelyet annak ellenére, hogy közel van, még nem láttam. Ideje behozni az elmaradást. Remélem a sorozat egyéb köteteit is árusítani fogják, közeleg a karácsony!

Egy kiállítás elé

2011-10-31T09:43:00.000+01:00

Több, mint 150 kiállítást rendeztem 1968 óta.
Most, hogy Mózes Katalin újabb képeinek
rendezésére készülök, nem hagy nyugodni egy gondolat.

Miért van az, hogy vagyunk néhányan, akik tudjuk, hogy MK jó festő, tudja ezt néhány szakmabeli is, festők, művészeti írók, ám mégsem köztudott, közismert, nem tagja az u.n. mainstreamnek, nem futtatja senki, nincsenek galériásai, képei igen kevés műgyűjteményben láthatók? Sajnos, én sem értek a menedzseléshez, úgy tűnik, ma enélkül nem megy. Amikor 1977-ben elkezdtem Farkas Istvánnal foglalkozni, alig valaki tudta, hogy kicsoda ő és a könyvek, kiállítások, gyűjtők ellenére megdöbbentően ismeretlen ma is. A legeredetibb, legkülönösebb, legjobb magyar festők egyike volt, mégis rendszeresen kifelejtik olyan népszerűsítő sorozatokból, amelyekben másodrangú festők rendszeresen bemutatásra kerülnek.
Akinek bármi ötlete van, mit tehetnénk Mózes Katalin ismertebbé válásához, írjon!

Fotók: Zsubori Ervin

Kávé cukor nélkül

2011-10-26T15:18:00.000+02:00

A szelíd vonalak és csendes meglepetések alkotója Mózes Katalin legújabb munkáit mutatja be november 3-án, csütörtökön 18 órakor a Klauzál 13 Galériában.

Yonderboi, avagy a fokozás természete

2011-10-26T14:00:00.001+02:00

Az első Yonderboi lemezt, a 2000-es keltezésű Shallow and Profound-ot nagyon nehéz volt megszerezni. Mikor a nyugati kultúrális lapok egybehangzóan éltették a debütáló albumot s ezért már mindenütt elfogyott az a pár, amit az indie lemezekből bebunkerolnak a lemezboltok, iTunesról meg még nem vásároltunk akkor, Budapesten próbálkoztam, még kevesebb sikerrel. Senki nem hallott még Yonderboiról akkoriban otthon.
A Splendid Isolation-t 2005-ben már értő személyzet hozta ki a raktárból Pesten.
Arról, hogy megjelent a Passive Control, idén kedvenc magyar lapom online portáljáról értesültem.
Ezúttal megvolt jól szortírozott CD lelőhelyünkön is.
Erdős Péter, a hetvenes, nyolcvanas évek Hungaroton istene, ígérgette nekünk örökké, hogy lesz magyar világsztárunk.

Hát Yonderboit már nem érhette meg.
(bár tudom, nem egészen ilyen stílusú zenére gondolt...)

Sokszor mondogatom, hogy van egyfajta mérce a kultúrális javakra. Pogues visszadja a Dublin-érzést, sőt Brigitte Bardot hangicsálása is helyén van Párizsban, de az igazi, a Föld minden táján vehető üzenet tudói a valódi global playerek. Zenéjüket nem nosztalgiáiból hallgatjuk egy egzotikus országban eltöltött napok emlékét reanimálva, hanem mert jó.
Fogarasi Junior ilyen. Rögtön fogható a zene atmoszférája Berlinben, New Yorkban, Tokióban.
Lehet hallgatni tengerparton száguldozva, melegít a jegeces télben, még jógázni is lehet rá.
Lemezein helyén vannak a dolgok, stimmelnek a részletek és mindegyik felépítése regényre vagy filmre emlékeztet; van bevezetés, tárgyalás, befejezés: történteket látunk fülünkkel.

A perfekcionista concept művész a második lemez óta a látványt sem engedi ki kezéből. Ott már tőle származott a borítóterv, idén már a fotókat is maga készítette hozzá.
Ha új egy lemez, ki se jön a lejátszóból, de hogy megállja-e helyét az időben, az akkor derül ki, ha valakinek a munkáit újrahallgatjuk. Yonderboi sokat bütykörészik a lemezeivel, 5-6 év várakozás, mint látom, nem újdonság. Most végighallgatva mindet, van kontinuitás. Nekem most a Passive Control a kedvencem. A következő opuszig...

Beszélgetés Yonderboi-jal itt olvasható.

Utánunk az özönvíz

2011-10-25T17:35:00.004+02:00

Az apokalipszis lovasai vagyunk. Ottlétünkkor kigyulladt a Sagrada Familia Barcelonában, hétfőn délben pedig a felszállásunkkor kezdődő eső úgy bedurvult Dublinban, hogy délutánra özönvíz borította el az utcákat. Dublin felett az ég ritkán napos, de hogy elöntse a várost a víz, azért nem fordul elő túl gyakran.
Ilyen éghajlat alatt csak a négy fal közötti szabadidős tevékenység képzelhető el: evés, ivás, írás, olvasás, zenélés. Nem véletlen, hogy a zöld sziget annyi nagyivót és kreatív elmét adott a világnak.
A hihetetlenül szellemes Oscar Wilde-ot például.

Legszebb idézetét hűtőmágnesen is árulják: Csatorna szennyében gázolunk mi mind, ám van köztünk olyan, ki a csillagokba néz.
Ma a Merrion Square Park sarkába ágyazott nagy kövön ülve figyeli az egykori lakóházukba telepített Ír-Amerikai Egyetemen folyó szellemi munkát.
Hogy a kultúra hogyan fér meg a kocsmázással, azt a híres irodalmárok idézeteivel dekorált pub érzékelteti a legjobban. Egész nap nyitvatartó konyha, italkedvezmény külföldi látogatóknak, élőzene.

Este, (majdnem azt mondtam, ha lemegy a nap, de az a hétvégén ki se jött), belecsapnak a zenészek és majdnem minden pubból eredeti ír folkzene vagy annak popos változata szűrődik ki az utcára. A Whiskey in The Jar-t több helyen is hallottuk.

Whiskey a korsóban

Hát, ahogy épp Kilkenny hegyei közt császkálok, 
nem Farrell századossal találkozom,
amint épp számolja a pénzét? 
Elsőre a pisztolyom szedtem elő, aztán a tőrömet. 
Mondok: „megállj, és add oda, mer’ én egy nagy huncut vagyok ám”!

Na, ő előszámolta a pénzét, és hát vót egypár fityingje... 
Én meg zsebre vágtam és az én Jennymnek hazavittem. 
Jaj, égre-földre fogadkozott az asszony, hogy nem ver át, 
de az ördögbe a nőkkel!
Mer’ velük aztán nem könnyű.

Na, ledőltem Jenny szobájában egy kicsit szunyókálni, 
és hát nem csoda, hogy aranyról meg ékszerekről álmodtam.
 De közben Jenny fogta a gyutacsaimat és feltöltötte vízzel, 
aztán elrohant Farrell századoshoz, hogy kezdjen a leszámoláshoz.

Kora reggel vót, épp’ hogy ébredezni kezdtem. 
Hát mit látok, mint egy csapat katonát, meg a rémes-nyalka századost!
 Akkor előrántottam a pisztolyom, mer’ az asszony ellopta a tőröm, 
de hát vízzel nem lehet lőni - így aztán börtönlakó lettem.

És ha van valaki, aki segíthet rajtam, az a katona öcsém, 
ha tudnám, hogy most Cork-ban vagy Killarney-ben állomásozik, 
és ha velem jönne, együtt csavarognánk Kilkenny-ben.
 Biztos, hogy ő jobb társam lenne, mint az én drágalátos Jennym

(nyersfordítás: Bocskai István, www.greenfields.hu)

Ez egy XVII. századi (vagy talán még annál is régebbi) népdal, amit mi a Thin Lizzy nevű formáció előadásában ismertük meg boldogult ifjúkorunkban. Énekesüket, a felejthetetlen Phil Lynott-ot megszoborva láttuk viszont az egyik vendéglátóipari egység bejáratánál.

Aki később született nálunk, az a dalt a Metallica interpretációjában ismerheti.

A nagy nedvesség ellenére eleven jövés menés tanui voltunk a hétvégén; sátrak alatt könyveket árultak, a heti piacon pedig nagyszerű eledeleket szerezhettünk be vacsorára,

és régi lemezek között is lehetett kutatni.

Egy általam nagyrabecsült blogger írta nemrég, hogy Dublin nem nőtt a szívéhez. Nekem igen és remélem vissza is térek ide majd. De az egy melegebb hétvégén lesz. Talán egy június 16-án, a Bloomsday-en.
Addig talán elolvasom az Ulyssest, aminek most mindenesetre nekifutok másodszor is.

A Nagy Motivátor, azaz hálós üdvözlet

2011-10-21T20:13:00.026+02:00

Nagyjából egyformán kezdődik mindenkinél: megismerkedik Zsubori Ervinnel, azaz valamilyen úton-módon beleakad a Pók hálójába. Ez a pók egy békés állati állati állat, aki nem a pókhasát akarja megtömni, hanem észrevétlenül beolt mindenkit, akik aztán a szérum hatására elkezdenek olyan dolgokat csinálni , amiket korábban sohasem.

Életidegen mufurcok bújnak elő barlangjukból, hogy filmet csináljanak a fesztiválokra, amit aztán minden szó nélkül bemutatnak vadidegen embereknek, árnyékot kötnek éjjel-nappal, hétköznapi hobbiszakácsok hirtelen csirkeszárnyra kapnak és performanszot sütnek-főznek, évtizedes száműzetés után régi rajzok ugranak ki a fiókokból az Arnolfini bázis falára, titkos történetek csalogatódnak elő az agyrekeszekből, hogy szorgos archivátorok kössék limitált példányszámú kultikus füzetekbe őket. Távoli ismerősök írnak közös naplót, létrehozva ezzel egy szoros virtuális családot, vezényszóra álmodnak műalkotásokat színes négyzetekbe, land-artokat és mail-artokat alkotnak, kötött versformákra rímeket farigcsálnak.

Ez a blog sem jöhetett volna létre nélküle. Az Arnolfini Képírókör befejezése okozta űr vezetett rá bennünket, hogy közös múlt nélkül, földrajzi helyzettől függetlenül is van mit mesélnünk egymásnak. Így lettünk barátok és alkotótársak a pók hálójában. Ő pedig csak ül csendben a sarokban, de a háló közepén.

Most nem üzent semmit, a hálótársak nem kaptak feladatot. Bizonyára azt hiszi, megúszhatja az ünneplést. Csakhogy a hálótársak önjáróvá váltak! Rápillantottak a naptárra és maguktól elkezdtek mail-artokat küldözgetni a Pók élőhelyére, az Állati Ábécék mintájára pedig verseket alkotni.

Boldog születésnapot Ervin!

Ervin, eme eszes elme
félszáz éve ügyködik bár
nem ürült ki az ötlettár.
Újra tölti - mindig tele -
az alkotás fényes szele.
(Lakner Zsuzsa)

Pókunk páratlan egy pára!
Szövögeti a terveket
Teletölti a kerteket.
Verniszázst rak fűre-fára
Arnolfini fesztiválra.
(„saját levében”)

Ervin egyetemes ember
egy nap - látva szűkös helyét -
születésre adta fejét.
Történt mindez 61-ben,
Mérleg jegyben, októberben.
(„saját levében”)

Van Eyck flamand freskófestő
festett egy bizonyos képet:
kutyát, férjet, feleséget.
Ervin archívumvezető
szervez, szerkeszt, néha költ ő.
(„saját levében”)

Ervinünk ez elmés elem
Bár ifjú még ám tapasztalt
Raknánk néki ötven asztalt
színarannyal színezüsttel,
még ötven évet egy füsttel.
(Láng Eszter)

Ervinünk ez elmés elem
Rajzol és nem esztétizál,
Verset farag, rímet skribál,
Azt kívánjuk rengetegen,
Ötven évig még így legyen!
(Láng Eszter)

Ervin, eme elmés ember
betöltötte az ötvenet,
ezen minden barát nevet.
Nem lehet hogy ilyen éltes,
átugorja még a lécet!
(Turbuly Éva)

Zsubori zseniális Zsö
az á-bé-cé betűje csak
álló helye utolsónak
Ervin viszont fő szervező
inspiráló fejnek első.
(Torma Cauli)

Ervin, intergalaktikus
fejléc jelzi neked menten:
ma a napon kerek ötven-
szer gondolatban találkoz-
tunk, s Neked mentem,
Te Ervin!
(Székelyhidi Zsolt)

Ervin szakasztott Aladdin,
egyszerre már mindjárt ötven
esztendőn van túl, ötvenen!
Ez nem verseny a lóderbin,
ej, varázs-ló lettél, Ervin!
(Székelyhidi Zsolt)

Ervin, Ervin, Ervin,
R 2 3 4 5 6 7 en,
V 2 3 4 5 6 7 en,
I 2 3 4 5 6 7 in,
N 2 3 4 5 6 Ervin!
(Székelyhidi Zsolt)

ervin: e-majdnem egervin,
e-tombol e-spéenboros
e-gerbe’. net-tessék orvos:
túl ötvenedik helovin,
zsu bori náthásan szívin
visel.
(Vass Tibor: tE-ktonikus mocorgások)

Arnolfini Árnyékkötő
az út felén megpihenve
hátrapillant megdöbbenve:
a magányos árnyék helyett
nyomában egy árnyéksereg!
(Hoffmann Tamás)

Elég lelkes ember Ervin,
a tekintete Figyelő,
mélartot szívén viselő.
Fesztiválhoz algopyrin,
Kaffkához sok terpentin,
gráfiához a Lohengrin
jár neki, mert érdemli.
(Fodor Tünde)

Isten éltessen sokáig!
Ervin! Legyél kedves, eszes,
egészséges és ötletes!
Család szeressen halálig!
Pezsgő folyjon bokádig!
(Kardos Kriszta)

Egek egyenlete, Ervin,
Csak afféle fenti matek,
Mit nem érthet földi krapek,
Merengsz öt ikszed keservin,
Bús poharadba kevervin
Villány, Tokaj és Egervin.
(Dániel András: Kortyforduló)

Elmél, edz, elektrografál,
Rajzol, blogol, főz, barkácsol,
Versel, szerkeszt, hajszol, gyászol.
Ír, köt (árnyékot), motivál.
Nem tékozol. Dokumentál.
(Mártonffy Zsuzsa)

Ervinnek elment az esze,
Rém nehéz ez a versforma!
Vigyázni rímre, öt sorra…
Itt görnyedek vele messze
Nem is tudom, hogy jó lesz-e.
(Mártonffy Zsuzsa: És a werk-film:)

Ésszel élő éber Ervin,
kalapos, alapos alak,
Képeket ír, rímet farag,
Szívvel rajtaüt mindenkin
SI mérték, akár Kelvin…

(K)ervin konokul, különcül
Falakat bont, épít, megsző,
Barátságossága tetsző,
Jó szót, mosolyt oszt: így belül,
Ötvenes lelke nem őszül…
(Németh Bea)

Állítólag nincsenek reneszansz emberek...

Zsubori Ervin ötven éves, két nagyszerűen sikerült kamasz apja, remek szigetszentmiklósi gazda, közgazdász, újságíró.

Húsz évig a Figyelő szerkesztője, elektrografikus /közel negyven kiállítás résztvevője/, fotós, mesék, versek, haikuk írója, könyvek tervezője, kiadója, az Árnyékkötők Alkotócsoport alapítója és igényes, eredeti kiadványaik egyik szerkesztője, számos műalkotás létrejöttének inspirálója, megbízható barát. 1993 óta az Arnolfini Archívum gondozója, írója, szerkesztője.

Nekem kiemelkedő az Arnolfini Képírókör, ahol egy éven keresztül 52 különböző korú, foglalkozású, érdeklődésű embert tudott meggyőzni, hogy egy héten keresztül naponta írjanak, küldjenek három fotót is a szövegekhez. Az Arnolfini Fesztiválon májusban immár tíz éve 50-100 ember ünnepli a tavaszt, az együttlétet, a finomságokat s nézi a programokat, kiállítást, filmvetítést, bábelőadást, vetélkedőket. Családi program, a gyerekek növekedése az idő múlásának jelzője.

Drága Ervin, isten éltessen soká s még nagyon sok munkát, együttlétet, kulturális élményeket kívánok!

Szigligeten az Alkotóházban másfél évtizedig az egyik kedvenc esti program a Mi lenne, ha ...játék volt. Ervin, mi lenne, ha táj lenne? A toszkán hegyek ott Firenze felett. És ha város? Természetesen Firenze. Virágként napraforgó, madárként füsti fecske, ásványként malachit, festményként németalföldi csoportkép központi alakja, szoborként Donatello egyik ószövetségi prófétája, hangként bariton, ételként rakott krumpli /az a kedvencem/.

Szia, Ervin, jó, hogy vagy.

S. Nagy Katalin

A vonal változásai - művész közgazdászok kiállítása

2011-10-19T19:56:00.011+02:00

Megnyílt Láng Eszter, Gábos József és Zsubori Ervin Gesztusok a könyvtárban című kiállítása. Kezdek biztos lenni abban, hogy csak szubjektive tudok beszámolót írni ha művészetről van szó, különösen ha az alkotók ráadásul jó barátok is. Ezért kezdjük rögtön a látvánnyal:

Láng Eszter Solute ciklusa

Gábos Jóska Zen üvegablakok szériája

és Zsubori Ervin Obeliszk-sorozata

A képek környezete gondolom nem csak rám hatott meglepetésként. A Corvinus Egyetem Központi Könyvtárának három külön termében rendezték meg. A légkör mindezek ellenére nagyon kedvező, közvetlen, nyugodt. Aki kutatott már könyvtárban ezt felidézheti a képek láttán. Azt, hogy mennyire figyelnek oda és mit látnak meg a fiatalok, látogatók a kiállított munkákból arra kíváncsi lennék. Előző megjegyzésem a megvilágításra is vonatkozik, mert nem tudtam olyan, csak a műveket bemutató fotókat készíteni, ahol a felső részük ne lenne árnyékban.

Azért az érintetteket sikerült az ülő-megnyitón -bevallom igazán kényelmes volt- lefényképezni, éppen Nagy Zsuzsanna igazgatónő üdvözli a megjelenteket. Mellette a bajszos úr Blahó András a Világgazdasági tanszék egyetemi tanára következett egy érdekes megnyitó beszéddel. Valószínű mielőbb olvashatjuk majd az AA blogon. Néhány fogalomkört feljegyeztem magamnak, pl. az egyén, a művész szabadságfokai; a lét értelmezése; a tudat felszabadítása; transzcendencia; elfogulatlanság. Mindezt egyszerűen, közvetlenül, mosolyogva, kellő mélységben. A művészi oldalt a vonalak változására alapozta, amely mindhárom művészt összefűzi. Eszternél a vonalak játéka, Jóskánál a kalligráfia, Ervinnél a vonalból képzett betű-szó vált lényegi kérdéssé.

A közönségre is láthatóan jó hatással volt a megnyitó. Ha szabad érdemben is szólnom: jó volt látni a munkákat!

Ez ugyan nem gasztroblog,

2011-10-17T10:30:00.015+02:00

...de enni mi is szeretünk, és most egy olyan növény szolgáltat okot a bejegyzésre, amit lehet, hogy nem ismer mindenki, ezért kultúrális kötelességemnek érzem, hogy bemutassam nektek.
Ő a Spitzkraut más néven Filderkraut (Brassica oleracea), amit kizárólag a Stuttgart környéki Filder vidéken termesztenek.

Kerek rokonától helyes kis sipkája különbözteti meg, mely érzékeny lelket és finoman feltekert leveleket takar. Nagyon odafigyelve kell bánni vele, a tárolást ugyanis nem nagyon bírja s fogságban hamar elemészti magát. Frissen nagyon finom salátának illetve párolva köretként, de igazi énje savanyú káposztaként teljesedik ki. Az eljárást helyi gazdák találták ki, amit a Mária Terézia által vecsés környékére telepített württembergi parasztok gyorsan megtanítottak a helyieknek és így vált részévé a magyar Kulináriumnak is.

A káposzta hívei minden ősszel két napra összegyűlnek a savanyítás fellegvárában Echterdingenben, ahol mélyen tanulmányozhatják kedvenc növényüket, összemérhetik tudásukat a gyalulásban,

tesztelhetik a kulináris finomságokat, mint például a káposztás kenyér,

vagy a káposztás nudli (Schnupfnudeln), illetve az olyan komikus dolgot, mint Bailey´s ivás káposztalevélből.

Az ünnep olyan nagy tömegeket vonz, hogy ilyenkor rendőrök irányítják a forgalmat és
aki későn eszmél, autóval már képtelen bejutni a városba, csak S-Bahnnal (HÉV), mopeddel vagy biciklivel.

A hömpöly-gésből gazdag zsákmánnyal lehet távozni;
megvehetők a frissen gyalult káposzták és kis vödrökben
a friss savanyítmány.
Felszerelkeztünk mi is a hideg téli napokra és mivel itt voltak a vecsésiek is, szert tettünk némi savanyított karfiolra és káposztával töltött paprikára is, mert ez utóbbi már a magyarok találmánya.

Két kiállítás a közeljövőben

2011-10-13T12:10:00.074+02:00

Kováts Borbála munkáiból skopjei tárlata alkalmából idén nyáron mutattunk be néhányat a Susannicon oldalain. A Budai Rajziskolában pedagógusként is oktató elektrográfus képzőművész most ottani kollegáival rendezett közös kiállításon szerepel a Barabás-villa Galériában.

Közgazdászok a képzőművészetben, képzőművészek a közgazdászok között.

Blogunk szerzői Láng Eszter és Zsubori Ervin végzettségüket tekintve közgazdászok, akárcsak Gábos József, akinek kiállításáról nemrégiben itt is beszámoltunk.
Hogy mi a közös vagy a különbség művészi látásmódjukban, hamarosan mindenki összevetheti a Corvinus Egyetem könyvtárában.

Újrakeverve, átragasztva

2011-10-10T17:15:00.050+02:00

Egy nemzetközi gyerekrajz kiállításon láttam életemben először kollázst. 11 éves voltam. Egy angol gyerek munkája volt, aki nem rajzolgatott, festegetett, mint a többiek, hanem az újságból kivágott képeket új összefüggésbe helyezte. Europe Together volt a kép címe. Színes, vicces, nevető gyerekfejek voltak kazalba ragasztva a képen.
Hogy ilyesmi létezik, fenekestül felforgatta az életemet. Ez a motorja saját tevékenységemnek azóta is. A kollázs két vagy több, egymástól teljesen idegen realitás véletlen vagy mesterségesen provokált találkozásának szisztematikus kizsákmányolása egy erre nyilvánvalóan teljesen alkalmatlan szinten. Foglalta össze velősen annak idején Max Ernst, aki az első világháború után társaival együtt egy új technikával kísérletezett, hogy saját,-a szó szoros értelmében romokban heverő- világképét újra összerakja.
Semmi nem beszél nekem jobban erről a történelmi korszakról, mint az akkor készült kollázsok.

Hannah Höch: Házi mondásaim

Kurt Schwitters: A szent nyeregmappa

Max Ernst: cím nélkül

Semmi nem beszél nekem jobban a korszakról, amiben ma élünk, mint a megtépázott plakátfalak.

2011. nyár, Balatonfűzfő

A folyamatosan érkező ingerek ellustítják az érzékeket, de ha a valóságos elemeket kivesszük megszokott közegükből és újrarendezzük őket, ez képessé tehet minket, hogy a dolgokat újabb perspektívából láthassuk. Ezzel a dekódolással próbálkozom immáron második alkalommal a Budapesti Műszaki Egyetem vizuális kommunikáció szakos hallgatóival.
Ez az a technika, ami nem igényel nagy előképzettséget, inkább csak nyitott agyat és némi esztétikai érzéket. Elsőre.
Mert nagyon sokféle minőségben lehet ezt művelni, a kurzus lényege pedig nem az, hogy múzeumérett munkákat alkossunk, hanem reflektáljuk a gondolatainkat egy szokatlan, a tudatalatti aktivizálásával dolgozó mezőn. Ez minden alkalommal eltérő eredménnyel jár.
(A tavalyi termés itt nézegethető)

Van aki azonnal belecsap, élvezettel kombinál és bátran, humorral, kritikusan kísérletezik.

Lepcsényi Soma

Bubik Orsolya

Deák Vera

Erős Dorka

Mások harmonikus összetételekre törekszenek és csak sokára képesek kitörni a megszokott panelekből. Aztán van, akivel sokáig beszélgetünk, míg megtalálja az útját és saját maga számára is meglepő munkát alkot.
A kollázs leleplezés és rejtőzés. Aki átadja magát a -nagyjából- második képfecni megtalálása után beálló automatizmusnak és hagyja, hogy a kép magától íródjon, önmagával találkozik kész munkája nézegetéskor. Ez lehet megdöbbentő, felszabadító, de mindenképp tanul magáról valamit az alkotó és ha sikerül, a szemlélő is. Az így született képek ugyanis szélesre tárják az interpretálás kapuját.

Varga Viola

A termés, ami ilyenkor készül, látlelet. Személyes és kollektív képet ad a csoportról. Idén közös kis leporellót is csináltunk. Valaki elkezdett egy oldalt, a többiek hozzáfűztek valamit, amivel erősítették, gyengítették vagy más irányba vitték az eredeti motívumot.
Az idő és a nyersanyagok behatárolták a kísérletet, de ami így spontán született, mégis egy lenyomat: Budapest 2011, ősze.

Hallgatói munkák

2011-10-10T16:21:00.005+02:00

Kobza Csilla

Németh Márton

2011-10-10T16:07:00.006+02:00

Szilágyi Anna

2011-10-10T15:52:00.026+02:00

Bella Brigitta

Barkóczi Dóra

Deák Vera

Erdős Regina

2011-10-10T15:44:00.009+02:00

Varga Viola

Lepcsényi Soma

2011-10-10T15:20:00.034+02:00

Erős Dorka

Szigeti Bernadett

Görföl Emese

Lábbelik #3

2011-10-09T11:54:00.014+02:00

Lehűlt az idő, most már nem lehet a római mintákra készült szandálokban járni, valami zártabb cipőt kellene felvenni.

A boltokban találhatő mokaszin látszik a legelfogadhatóbbnak az átmeneti időszakra a csizmák előtt. Ezek a nőiek...

... ez pedig a férfinek készült. De miért is hívják ezt a típust mokaszinnak, hiszen tudomásom szerint ezek az igaziak:

Jó, jó tudom, mert könnyűek. Ez még nem volna elég hiszen más könnyű cipők is vannak, mégsem mokaszinok. Talán a szabása miatt, a külön fejbetét miatt! Igen, de ezzel nem tudok egyetérteni.

Nagy nehezen találtam -jobb oldalt- egy ilyet is. Az eredetiek ritka kivétellel egybeszabottak. Érdemes kipróbálni, egy újságpapírra rátéve a lábatok, próbáljátok meg úgy ráhajtogatni, hogy valamennyire felvegye a láb formáját. Óriási feladat ugye! A baloldali rajz a képen láthatónak a szabása, egyszerűen két talpforma adja meg az egy lábbelihez szükséges nagyságot.
Sokezer év telt el, mire eljutottunk a medvetalpból és lókönyökből -tényleg vannak ilyenek, egyszer szóbahozom ezeket is- készült lábbeliktől a láb térbeli formáját felvevő szabott darabokig.

Profi gondolkodásról ad számot ez a rajz is, sok próbálkozás után alakulhatott ki ez a szabásforma, egészen kb. a középkor közepéig fennmaradtak az ilyen típusúak. Például a sarokvarrás nem esik középre, hogy ne törje fel a lábat. Hozzájárul mindehhez, hogy nem volt minőségi különbség még talp- és felsőbőr között.

A kedvenc darabom rajza -grafikailag is izgalmas-, bal oldalt a bemetszések a lábrakötözés során kinyílnak és felveszik a láb formáját. Emlékeztetőül, a régi neccszatyrok is ugynígy működtek. Nagyon nagy ötlet és anyagtakarékos is. A saját anyagából készült megkötővel lehet összefűzni.

A modern daraboknál hiányolom azért a gondolkodást, mintha sémára készült volna mindegyik, minimális változtatásokkal. Lehet, hogy ennek a modern technológia az oka?

Az 1860-as évek elején Drezdában Robert Knöfel dolgozta ki a geometriai alapokon nyugvó lábbeliminta tervezését. Így néz ki egy modern mokaszin szabásrajza.
Nem is tudom... most akkor fejlődtünk, vagy túlbonyolítjuk? Nem lehet könnyű dolga egy mai cipőtervezőnek.

Utazás Óceániába

2011-10-04T11:58:00.002+02:00

Ez még Budapest?-kérdezte álmélkodva a húgom, akit sikerült kirobbantani budai odújából, hogy elkísérjen minket a Néprajzi Múzeum aktuális kiállításának megnyitójára. A csodálatos napsütésben szerkesztőségünk kultúrantropológusának vezetésével bámulásztuk az Arany János utca és a Parlament közötti legszebb portálokat és felújított épületeket. Torma Laci évtizedekig a Néprajzi Múzeum főrestaurátoraként dolgozott, így az a nem mindennapi megtiszteltetés ért bennünket, hogy a "művészbejárón" át közelítettük meg az objektumot, ahol a szélrózsa minden irányából diszkrét üdvrivalgással ugrottak régi kolleginák az egykori főtanácsos nyakába.

A kiállítás anyagát Bíró Lajos (1856-1931) entomológus azaz rovartanász kalandvágyának és gyűjtőszenvedéjének köszönhetjük, aki egy sorsfordító antropológiai előadás után rovargyűjteményét pénzzé téve 1895 őszén elutazott Új -Guineába, hogy az ott élő törzsek életét tanulmányozza.
Az, hogy az anyag most közönség elé kerülhetett, a francia Richard de Unger úrnak köszönhető, aki bőkezűen támogatja Biró Anna (rövid i-vel, "csak" névrokon) avatott tárlatát és a tárgyak alapos restaurálását.

Amikor megláttam a kiállítás meghívóját, rögtön egy régi Kate Moss fotó jutott eszembe, aztán irtózatos szenvedélyem a törzsi ékszerek iránt, ami mit sem csillapodott azóta, hogy elkészítettem első tollas fülbevalómat és spárgából, kagylókból, tenger koptatta agyagdarabokból meg Fimo gyurmából barkácsolt nyakbavalóimat.
Új-Guineában a kutya áldozati állat volt s szemfogaikat fantasztikus nyakékekbe dolgozták- tudjuk meg életem legérdekesebb kiállításmegnyitójától, Vargyas Gábortól, aki olyan szórakoztatóan mesél a magyar utazóról, hogy Indiana Jones kalandjai unalmas turista utaknak tűnnek Bíró Lajos élményei mellett, aki kazuár tojást keltett ki az ágyában és egy kompon utazva civillizációs termékekért cserébe levághatta és magával vihette egy pápua impozáns szakállát.

A munkák megóvása érdekében a teremben uralkodó félhomály miatt nem is kísérleteztem a fényképezéssel, így csak Laci vaku nélkül készült misztikus fotójával és a Néprajzi Múzeum honlapján talált képpel próbálok mindenki meggyőzni, hogy látogasson el a Kossuth térre.

A Néprajzi Múzeum állami támogatása idén szintén tizedelés áldozatául esett. A múzeum raktárában rejlő felülmúlhatatlan kultúrális értékek folyamatos ápolást és odafigyelést igényelnek, amiknek hasznával ugyan nem lehet államadósságot kifizetni, de ha elvesznek, elveszik velük az emberiség kollektív emlékezete, amit nem hoz már vissza semmi.
Ezen el kéne gondolkozni a tér túloldalán egy másik szépen felújított épületben dolgozó köztisztviselőknek is.

Emlékmű

2011-09-28T09:50:00.006+02:00

...mi is valamikor vadonatújak voltunk mindannyian...
A Bizottság a Műcsarnokba megy

Hogy mikorra is datálódik személyes találkozásom a Bizottsággal, arról a Pesti Est Különszámát olvasva szembesülök: Vajda Lajos Stúdió Pinceműhely, Szentendre,1980 augusztus 24. Húgommal és egy helyes fiúval, akit ott ismertünk meg, csatlakozva a vernisszázs népes társaságához ef Zámbó Öcsi házában a szerteszét heverő hangszerek közül belefújtam egy szoprán szaxofonba.

Ahhoz képest, hogy lány vagy, egész jól csinálod - ült mellém a házigazda, majd hozzáfűzte - nagyon kívánom a lábfejedet.

Ebben maradtunk.

Időutazás a Bizottság Retrospektív, de remekbe szabott kortárs tárlat is, amit a nyelvi nehézségek ellenére láthatóan élvezett a mellettem bóklászó angol anyanyelvű nőnemű látogató, aki érdeklődve kérdezte, megmondanám-e neki, mit jelent a Bizottság angolul. (kár, hogy feliratokkal vagy idegen nyelvű flyerekkel nem gondoltak a külföldi látogatókra is.)

A bejáratnál barátok, kortársak és rajongók emlékeznek a Bizottság okozta agyi robbanásra.Tyll Attila szerint a Bizottság minden idők legjobb magyar együttese. Ez persze szubjektív kijelentés, de hogy a legkreatívabb, a legeredetibb, az vitathatatlan. Az első igazi magyar Gesamtkunstwerk, ahogy a német mondaná.

Nyiladozó művészelmém fénysebességre gyorsulásában legnagyobb szerepet El Kazovszij mellett nekem is a Bizottság és a Vajda Lajos Stúdió játszotta. A tény, hogy lehetséges akadémikus tudás hiányában puszta lelkesedés hajtotta dilettantizmussal nagyszerű, ma úgy mondanánk, „ütős“ dolgokat alkotni, nagy jelentőséggel bíró üzenet valakinek, akit akkor már harmadszor rúgnak ki az Iparművészeti Főiskola első rostájáról.

A Bizottság tagjai műfaji határok nélkül élték a kreativitást és ez olyan forradalmi és iránymutató volt számomra, amihez foghatót addig nem tapasztaltam. Gigantikus távlatok szippantottak magukba. Ezért azóta is hálás vagyok nekik.

Pár hónapja nagy lelkesedéssel mentünk a bázisvárosomban rendezett Wahorn/feLugossy/efZámbó/Bukta Imre kiállítás megnyitójára, ahol a német közösség jóindulattal, de némi értetlenséggel próbálta felfogni Laca magyar nyelvű felolvasását s egy személyes élményekkel nem rendelkező magyar származású látogató könyörtelenül korszerűtlennek minősítette az anyagot (korai kilencvenes évek, huszonegyedik század eleji festmények).

Vannak dolgok, amik csak a saját közegükben okoznak katarzist. Ezt gyakran tapasztalom változó zoomos objektívemmel (lásd a bennszülött turista című írást), de a katarzis ami átélhető, azért katarzis marad és az a kicsit több, mint 2 óra, amit ma a Műcsarnokban töltöttem, minden pénzt megért.

KKKK, avagy új klub születik

2011-09-26T21:23:00.019+02:00

Figyelem! Szíves tájékoztatásul: Lakner Zsuzsa kollázs-nagyasszony nemcsak a BME kommunikáció szakos hallgatóit kápráztatja el kollázs készítő instrukcióival immár második éve szeptember végén meggyőző tudásával, hanem szombaton, szeptember 24-én a KKKK-ban, azaz KataKeletiKárolyutcaiKlubjában ( névadó Zsubori Ervin) nyűgözött le és inspirált kreatív, kitartó munkára hat 7 és 9 év közötti hölgyet és urat.

Fantasztikus, szürreális művek születtek a padlón szerteszórt színes újságokból. A gyerekek magától értetődő természetességgel beszélik a kollázs nyelvet, olyan összefüggések feltárására is, melyet verbálisan még nem tudhatnak.

Évek óta tanítok művészeti kommunikációt is, pompás megfigyeléseket tehettem. Köszönet érte! SNK

A bennszülött turista

2011-09-23T22:18:00.009+02:00

Akkor látod, mekkorák a tornyok, ha elhagyod a várost. Valahogy így fogalmazott Nietzsche.
Én a huszonakárhány év távollét ellenére rendszeresen felbukkanok Budapesten és ettől több fokozatú zoommal látom a várost, akárhányszor itt vagyok. Az első a nyugati turistáé, aki azonnal rácsodálkozik az új dolgokra és összehasonlítja a látványt a többi metropolisszal.
A második objektívvel előbújnak a helyszínekkel kapcsolatos emlékek, a séták nagymamával a belvárosban, a mozgólépcsőzés a Lottóban, ahova a harisnyákat vitte stoppoltatni, az első mozi Anyuval (Százegy kiskutya). Aztán látómezőmben felbukkan talán már igazinak mondható 1980-as keltezésű kollázsom főszereplője az Erzsébet téri szökőkút egyik figurája.

Pár nap múlva kiegyenlítődik bennem a Pesten született európai polgár és onnantól egy harmadik, szintetikus megvilágítás normalizálja az állapotot. Ilyenkor kezdek el komolyan sétálni a városban és mindenféléket felfedezni.

Aztán következnek a találkozások. Ezúttal mailartista harcostársammal együtt a Bélyegmúzeumban végre megnézhettem a francia Bohbot úrnak címzett művészleveleket, ahol szellemi testvérekre leltünk és egy még lebegőben levő projekt ürügyén mindjárt szakavatott bevezetést kaptunk Magyarország és a világ bélyegtörténetébe.

Hogy az a bizonyos első kollázs előkerült, annak apropója egy közös kis műhelymunka a BME művészeti kommunikációs hallgatóival.
A paparazzi fotó a lázas tevékenység kezdeti stádiumában készült.

Meghívó Óceániába

2011-09-22T16:03:00.004+02:00

A Néprajzi Múzeum egyik leghíresebb gyűjteményének tárgycsoportja kerül kiállításra. Ígérem nem nagy, de nagyon érdekes kiállítás lesz. Ami külön érdekessége, hogy a díszvendég anyagilag is támogatja egy muzeológus alkalmazását, aki az Óceánia Gyűjteménnyel foglalkozik. Igazán ritka helyzet, köszönet érte.

Zöld Pardon a Parton

2011-09-19T11:05:00.018+02:00

Novák Péter műsorvezető becslése szerint 45 ezren voltunk vasárnap este a Műegyetem előtt azon a tüntetés-fesztiválon, amelynek zenészei és zöldbe öltözött közönsége a közeli Zöld Pardon

- egészen pontosan a legendás szabadtéri koncert- és bulihelyszín engedélyének meghosszabbítása - mellett demonstráltak. A Felső rakpart lezárt része valóban megtelt, sokan családostól jöttek (mi is), akár lehettünk is ennyien. Az ötórás műsorban - ahol az egyik legnagyobb közönség-kedvenc a ZP-ben nemrégiben garázdálkodó, iparitévé-felvételről beköszönő mosómedve volt - a tucatnyi fellépőnek inkább csak 15-30 perces ízelítőkre jutott ideje. A szimpatikus Vad Fruttik így is lényegében egy teljes értékű koncertet nyomott, s kitett magáért a Csík Zenekar és a 30Y is. A Quimby zsigerből vállalhatót nyújt, míg a többiek produkciója a korrekt zenei kiállástól a kínos odanemvalóságig terjedő skálán pozicionálható. A szünetekben bejátszott videoüzenetek szereplői közül csak Péterfy Bori tudta frappánsan megoldani a feladatot. Amúgy profin megszervezett, pergőn végigpörgetett buli volt; hogy mennyit ért valójában, pár napon belül kiderül.

Kis esti élmény

2011-09-16T18:04:00.006+02:00

Olyan is van, hogy egyszer csak jön egy email: „Hétfőn koncert a házban, gyertek!” Mert amíg mi nyafogunk, hogy nincs semmire időnk, szétforgácsolódunk és elbunkósodunk, közben akad valaki aki túllép ezen. Összeszedi zenész barátait, ráveszi szomszédjait hogy támogassanak egy újabb udvari koncertet, és megírja azt a bizonyos emailt.

Mi pedig boldogan megyünk, harapnivalót és könnyű borokat viszünk magunkkal. Aztán eloszlunk a várbéli ház függőfolyosóin és udvarán, majd meghallgatjuk – legutóbb pl. – három hegedűművész játékát (Ábrahám Márta, Oláh Gyöngyvér, Balázs Gergely). Közben a szomszéd ház lakói is előbújnak, a munkából éppen hazatérők aktatáskájukat ölükbe téve lekuporognak mellénk, idős nénik csoszognak át a színen kezükben friss pogácsával. A környékbeli cicák odahasalnak a stratégiai magaslatokra és élénken radaroznak füleikkel. Kutyák nem kaptak meghívót, nyugodt esténk van.

Hazafelé kilépünk az évszázados utcára, ahol kivételesen nem irigyeljük a várat betöltő gondtalan turistákat. Irigyeljenek ők bennünket! És bánhatják, hogy nem tudnak magyarul, mert a környékbeli kapukra mindenhol ki volt szögezve a kalligrafikus meghívó. El is tettem egyet emlékbe.

Napló, 2011.09.09. 16-20 óra

2011-09-10T17:23:00.015+02:00

A pénteki kultúr-délután apropója az idei Arnolfini Fesztiválon (13. Föld) ajándékba kapott Partnerjegy felhasználása volt, a Szépművészeti Múzeumban A nyolcak kiállítást tekintettük meg Galina lányommal. Köszönet a szponzoroknak!
Természetesen a férfiember ért oda előbb, az oszlopok alatt kényelmes fotelban vártam a leányt, ahonnan képeslap értékű látványban gyönyörködtem. (Jut eszembe, a Műcsarnokban most nyílt meg a "Sírba visztek" kiállítás a Bizottság zenekar és képzőművészek tárlata.)

Mivel túl közelről érint a festészet ügye, csupán néhány szubjektív megjegyzésre vállalkozhatom a Nyolcak kapcsán. Érdemes volt elmenni. Meglepett a kiállított anyag egysége, különösen a kezdeteknél. Végiggondolva az időszakot valóban felforgathatta a közvéleményt és a hivatalos szerveket. Néhányuk élettörténetét nem ismertem ennyire, megdöbbenve olvastam az alkotói életek fordulatait. Az aktokkal foglalkozó teremben egy 4-5 éves forma kisfiú megkérdezte: Papa miért meztelen minden néni?, a választ nem hallottam. A csendéleteknél felfigyeltem egy nagyon Cézanne-os képre, amiről kiderült, hogy tényleg az, többekre erősen hatott a Nyolcak közül.
A rendezést kiválónak tartom, a szövegek is nagyon jók, a műtárgyvédelem is (légzsilip, légkondícionálás, őrzés) mintaszerű. Élmény volt, a nyitvatartási idő utolsó perceit is kihasználtuk.

A kiállítás után úgy döntöttünk megnézzük a Műjégpálya épületét, hiszen a híres objektum felújítása körül sok probléma volt. A lányom részese volt, amikor az Unokáink sem fogják látni című, -sajnos megszűnt- műsor elkezdett foglakozni a témával. A látvány meggyőzött, hogy talán most már minden rendben van az épület körül.

Különös, úgy látszik ez alkalomra rendelt élményt jelentett az éppen bontás alatt álló Art on Lake - Művészet a tavon kiállítás, amelyet szintén a Szépművészeti Múzeum rendezett. A részben leeresztett víz és még néhány álló mű mindkettőnket megihletett. Ez a fotó Galináé...

...ez pedig az enyém. A kacsanyomok látványa, a víz hiánya egészen más viszonyokat teremtett.

A kacsák a további séta során is témát szolgáltattak Galinának a fotózáshoz. Éppen ekkor merültek le a fotómasinájának elemei, úgyhogy az enyémet kapdostuk ki a másik kezéből a továbbiakban.

Példa rá ez a kép, mindketten több felvételt készítettünk az Andrássy úton található két épület ellenpontos közösségéről. Jellemző, hogy az övé lett a jobb. Egyébként a Kogart Ház volt a cél, hogy vajon milyen aktuális kiállításuk van most. Végül kevésbé ez keltette fel a figyelmünket, mint az, hogy terjeszkednek, már a mellettük lévő csodálatos villa is az övék lett.

->Kis földalatti->Deák-tér->Erzsébet tér->Gödör Club a további útvonal, mert az előző heti látogatásom során egy kiállítást -mégpedig Richard Kunstar, Reactor4- nem néztem meg. Erre most került sor, Csernobilról készült fotók. Megdöbbentő! A fényviszonyok miatt bemozdultak a képek, ezért inkább egy feldolgozással érzékeltetem az élményt.

Az igazi cél azonban a d'Watt Nemzetközi Kortárstánc és Cirkusz Találkozó volt, amelyről egészen véletlenül értesültem. Fiatalok újszerű előadásmódja tette elevenné a hagyományos cirkuszi jeleneteket. A héttérben az előbb említett kiállítás.

A gyümölcskoktélok szopogatása és az előadás közben besötétedett és egy elképesztő mutatványt adtak elő többen is két villanyoszlopra kifeszített szalagon a magasban. Mikor a képet előszőr láttam meg a gépemen, a keresztrefeszítés jelenete ugrott be.
Kezd hűvös lenni, menjünk haza... érdekes délután volt.

Gábos József rejtett dimenzióiról

2011-09-08T21:18:00.008+02:00

A világ művészi számbavételének sokféle útja lehetséges. Az egyik kézenfekvő lehetőség a direkt extenzív irány, amikor az alkotó mintegy lefényképezni próbálja a mindenséget. Igyekszik minél több helyre és helyzetbe eljutni, hogy élményeket szerezzen, rögzítésre – exponálásra, lerajzolásra, megfestésre, lefilmezésre – méltó momentumokat élhessen át. Ezen iskola indirekt verziója, amikor nem magát a bekebelezett világszeletet visszük át műalkotásba, hanem a megismerés során szerzett benyomásokra, katarzisokra, netán sokkhatásokra építkezve, vagy épp azoktól elrugaszkodva új világokat hozunk létre.

Gábos József mindkét utat ismeri, időnként sétálgat is rajtuk, ám főcsapásként egy harmadikat választott magának. Miközben elemi igénye a világ – s benne nem utolsósorban a művészet által teremtett univerzum – minél alaposabb és teljesebb megismerése, befogadása, átélése, világ-képbe építése, ő maga az intenzív ösvényre lépett, s befelé indult el.

Egy-egy projekt elején rendszerint kiragad a környezetéből egy „eredetit”, jellemzően egy egészen apró részletet, szeletkét, s nem ritkán olyat, amelyet egyszerű, repetitív gesztusokkal – ecsettel, tustollal, ceruzával, számítógéppel – maga teremtett meg, majd elindul ezen vizsgálati tárgy magja felé. E befelé tartó utazás, vagy inkább behatolás során előfordulhat, hogy a választott médiumról bebizonyosodik: nem elég mély ahhoz, hogy alá lehessen merülni benne. Ez sem feltétlenül jelent azonban zsákutcát, mert kiderülhet, hogy az önmagában könnyűnek találtatott anyag egy másikkal elkeverve új, felfedezésre méltó karakterjegyeket kap. Máskor az elért, s felszínre hozott mélyrétegeket porrá kell zúzni, meg kell őrölni, fel kell oldani ahhoz, hogy művészeti robbanóeleggyé álljanak össze, s így érdemes legyen velük tovább dolgozni.

A kiindulópont megteremtése a legtöbb esetben manuálisan történik, a behatolás eszköze azonban szinte mindig a számítógép. A folyamat többlépcsős. Egy elért mélységszint után a feltárt anyag felhasználásával – részben ismét manuális úton – új eredetik, új nullpontok születnek, s a munka erről a gazdagított bázisról indul újra. Mindeközben színek, gesztusok, külvilági töredékek, nyilvánvaló és beazonosíthatatlan valóságdarabkák keverednek az anyaghoz, illetve kivonódnak bizonyos „vegyületek” az oldatból.

Aztán az alkotó elérkezik egy olyan szinthez, ahová már nem jut el a napsugár, csak a pixelek fénye világít a monitoron. Joggal gondolhatnánk, hogy itt főszerepet kap minden műalkotás-teremtés egyik kulcsmozzanata: a „most van kész” kimondása. E pillanat azonban Gábos Józsefnél általában nem az utolsó lépést, csupán a haladási irány megváltoztatását jelzi. A művész konstatálja, hogy olyan területre bukkant, amelyet előtte még nem járt be senki, ahol tehát érdemes megállni, s felkutatni vagy megnyitni azokat az oldaljáratokat, leágazásokat, amelyekből egy vagy több alkotás kinyerhető. Az így felszínre hozott művek szembeötlően azonos rétegből származnak, s ilyeténképpen ciklussá állnak össze, de korántsem egyszerű variációk, hanem önállóan megálló, karakteres műtárgy-egyéniségek.

Az azonos helyről kinyerhető művek száma nem mindig nyilvánvaló. Egy-egy ciklus lehet nyitott, tartalmazhat még feltáratlan kincseket, illetve a szerző mondhatja azt, hogy elég volt, ebből csak ennyit szabad felszínre hozni, s örökre berobbanthatja az adott tárnát.

A digitális mélységekből napvilágra kerülő anyag egy része nem igényel további feldolgozást, de olyan is akad, amelyet még tisztogatni, alakítani, csiszolgatni kell ahhoz, hogy megmutassa értékeit. Akárhogyan is, a művek végső formájukat sohasem a képernyőn nyerik el, hanem a kinyomtatáskor. Ennek lényegi eleme a választott hordozó jellege, a felület textúrája, a festék minősége, a formátum, a méret. A printelési folyamat során a virtuális struktúrák anyagi valósággá transzformálódnak, s így az addig mélyben megbúvó, vagy éppenséggel soha nem is létezett rejtett dimenziók bárki számára láthatóvá, megérinthetővé és befogadhatóvá válnak.

A jelen tárlaton Gábos József több tárnát is megnyitott a kreatív befogadó szemek előtt; ne legyünk restek beléjük szédülni.

Zsubori Ervin

Elhangzott 2011. szeptember 8-án, az Ökollégium ArtGaléria
Rejtett dimenziók című Gábos-kiállításának megnyitójaként.
(Fotók: Draskovich Edina, Zsubori Ervin)
A rendezésről képek az ArnolfiniBlogon.
Tóth Miklós képriportja a megnyitóról itt.

Egy küldeményművészeti projekt / felhívás részvételre

2011-09-07T17:40:00.000+02:00

Nem kell mindig kaviár

2011-09-05T16:14:00.006+02:00

Nem vettünk ki filmet és a mozi is elmaradt, amit terveztünk vasárnapra.
Lássuk a tévéújságot. Másnaposok.
Aaah. Célközönség 18 és 40 közötti hímneműek. Megint egy gatyalehúzós, szexista tesztoszteron humor - gondoltam.
Nézzük az első reklámig, olyan jókat mesélt róla mindenki...

4 barát Las Vegasba indul legénybúcsúra. Másnap reggel luxus lakosztályban ébredve nem emlékeznek semmire. A szobában csirke kapirgál, a fürdőszobában egy tigris, síró kisbaba a faliszekrényben, a vőlegény meg sehol. Klasszikus vígjátéki helyzet, kihozható belőle jó is rossz is.
Itt csoda történt. Zach Galifianakis lehetne sok, de mindig beveszi a kanyart.
Bradley Cooper, lehetne csak vonzó, de jól is játszik. Ízléses mindenki, nem vetik el a sulykot egy jó poénért és ezért nagyon hálásak vagyunk.
Még Mike Tyson is rendben van, aki csak átmegy a színen, de önmagát adja, hitelesen.
Könnyű nyári darab szeptember elején. Jöhet a második rész.

Egy flashmob a városban

2011-09-02T14:31:00.000+02:00

Az Egy nap a városban megint nagyot alkotott!

2011-08-30T16:07:00.014+02:00

Gábos József korábbi munkái virtuálisan is nézegethetők!
Kellemes legelészést!

Humusz, avagy a hely szelleme

2011-08-24T16:29:00.002+02:00

S. Nagy Katalin : Micsoda útjaim.... PAPERBOOK Arnolfini Archívum 2011

A St. John´s College kertésze voltam, mikor Dr. SNK Oxfordban tanított. Gyakran elbeszélgettünk a vízköpőkről (gargoyles), amik annyi épületet díszítenek a városban, és művészeti albumokat nézegettünk az utca túloldalán működő könyvesboltok egyikében. Szabad napjaimon gyakran kirándultunk ősöreg mininkkel Stonehenge-be. Lepréseltem pár virágot is, amik a mágikus földből nőttek, melynek hatása olyan táltosítón hatott a szervezetemre, ahogy a hévizi tó vize.

Baselben a Beyeler Alapítvány tágas termeiben üldögélünk néha a Vizililiomok előtt. Egyszer, mikor fotót akartam csinálni belülről a kinti kertről, a teremőr udvariasan figyelmeztetett, hogy ezt nem szabad.
Ő sem tudja, miért - szabadkozott szégyellős mosollyal-, de sajnos ez így van, próbálkozzam kintről.
A Migros éttermeit mindketten szeretjük, én St. Gallenben szoktam ott nézegetni délutánonként a kávézgató nyugdíjasokat.

Amsterdamról eltér a véleményünk, de a tulipánokért egyformán odavagyunk. Legközelebb mindenképp megkérdezem tőle, hogy lehet az, hogy a Van Gogh Múzeumban annyi a napraforgós kép, a könyvekben meg mindig ugyanaz az egy van?

Párizsban megnéztük megint a Jules és Jimet. Én ugyan nem tudok franciául, de már annyit láttam, hogy élőben megy fejemben a szinkron. A film hősei valóban éltek. Az idén 93 éves Stéphane Hessel, aki az év elején Indignez-vous! (Háborodjatok fel!) című, önálló gondolkodásra buzdító esszéjével kavarta fel az európai olvasókat, a filmbeli német fiú (Oscar Werner) és a szép francia lány (Jeanne Moreau) fia.

Koppenhágában megkérdeztem SNK-t, mondtam-e már, hogy Susannia névadását Cristiania szabad állam sugallta? Antibes-ban kinézve Picasso szobájából, hogy nem kéne-e inni egy pastist odalent, mielőtt elindulunk Seillans-ba megnézni Max Ernst és Dorothea Tanning házát?
A térről, ahol Ernst golyózott a helyiekkel és most a Bastille zsenije című szobra áll nagyon szép a kilátás. Elismerően összenéztünk; hiába, volt ízlése az öregnek...

A Föld folyton suttog hozzánk és aki rendesen hegyezi a fülét, megérti az üzeneteket. Akárhol járunk, ott vannak a többiek is, akiket összeköt a hely varázsa.
Aztán meg létezik a jelenség, amit a németek Zeitfensternek, időablaknak neveznek, ami akkor nyílik ki, amikor minden lehetőség összejön egy bizonyos tettre, találkozásra, helyváltoztatásra, egyebekre, csak gyorsan le kell csapni rá. E két dologról szól a Micsoda útjaim...
Meg arról is, hogy az Arnolfini archivátorai nagyon értenek az ilyen ablakok nyitogatásához.
Hajszálon múlott, hogy S. Nagy Katalin megtartsa magának az élményeit.

De ez már súrolja a csoportkarma fogalmát is, amiben ő biztosan nem hisz. De ez nem baj...

Balaton 2011

2011-08-23T11:25:00.000+02:00

Jelentem, nem én voltam!

Önök kerték, mi tudósítjuk

2011-08-15T10:15:00.018+02:00

José Arcadio, a némakacsa öntudatos lassúsággal lépdel végig a kerten a rekkenő délidőben. Nem tudni, eddig hol bujkált, nem olyan nagy az a hátsó udvar, hogy csak úgy el lehessen tűnni benne. Mindenesetre a szabadtéri pódiumbeszélgetés derekán elérkezettnek látja az időt arra, hogy ő is megmutassa magát. Színre lépése nem előzmény nélküli: két kopasznyakú kendermagos, szoros kötelékben egy klasszikus színvilágú és nyakborítású kollégával, már korábban birtokba vette a moderátor előtti füves területet. Alighanem a Kerti csap feliratú kerti csap környezetében tapasztalható nedvesség motiválhatta a felbukkanásukat. Ők még bele is kotyogtak Lázár Balázs felolvasásába, ám José Arcadio (akit egyébiránt nem így hívnak, de hát mit számít a név) egyetlen szó nélkül totyog odébb, tekintélyes testéhez képest méltatlanul rövid lábain. Ezzel együtt, produkcióját a beszélgetést vezető Berka Attila nem hagyhatja megjegyzés nélkül, mint ahogy néhány pillanatra egy harsány kukorékolás következtében is kikukkant a szerepéből, ám ez a harmincegynéhány fős értő publikumot a legkevésbé sem zavarja. A technikai okokból beriglizett, s mindvégig roppant fegyelmezett ebek csak a következő hivatalos műsorszám, a Légyott antológia prezentálásába ugatnak bele, jó okkal: az alkalmi szószék, a kétágú kerti létra magasából felharsanó – amúgy az e sorok írója által jegyzett és elővezetett – „blöki” kifejezés hallatán méltán érezhetik megszólítva magukat.

Akárhogyan is, a szép számú meghívottak – javarészt a Spanyolnátha szerzői és családtagjaik, köztük az Arnolfini Archívum alapító tagjaival –, vérbeli és vérbő irodalmi szalonban érezhették magukat a hatványozottan ingergazdag hernádkaki birtokon, amely 2011. augusztus 14-én immár a 11. Önök kerték Spanyolnátha Kertfesztiválnak adott – a szó szoros értelmében – otthont. A szárítóköteleken, ólajtókon, füveken, fákon, virágokon és minden elképzelhető helyen kifüggesztett Spanyolnátha-kéziratok és a Láng Eszter kurátor által Debrecenből transzportált mail-art munkák intellektuális kavalkádjával tökéletesen harmonizáltak a hatalmas bográcsnyi csirkepörkölt visszafogottan pikáns ízei.

Vass Tibi – főszerkesztő, költő és házigazda – szelíd kommendálásával irodalom, képzőművészet és színház keveredett itt felszabadultan és minden kimódoltság nélkül a barátság, az egymásra figyelés, a műélvezet, az együtt levés és a nyugodt hátradőlés kiveszőnek tetsző értékeivel.

És közben a csirkék, tyúkok, kakasok (utóbbi distinkció – mint Vass Nórától, a baromfiudvar társfelügyelőjétől megtudtuk – néha csak szokatlanul érett korban válik nyilvánvalóvá) paradicsomi természetességgel, s valahogy egyre nagyobb számban kódorogtak a művek körül, illetve az alkotók és befogadók lábai alatt. Türelmesen várva, hogy teljes terjedelmében visszakapják végre a kertjüket, és következhessenek újra a munkás-kapirgálós hétköznapok.
[Fotóriportok a Spanyolnáthán.]

Képzők Képzője

2011-08-14T09:55:00.011+02:00

A címet a szervező adta a 17. Országos Bőrműves Tábornak, valószínű az okból, hogy a résztvevők többsége szintén tanár. Ezt az alkotótábort vezetem immár tizenhetedik éve -jövőre nagykorú lesz-, különböző szakemberek segítségével. Ez évben a szűcsmunka volt a téma, amely nekem is mesterségem volt és a Néprajzi Múzeumban is a bőr anyagú tárgyak restaurálása adta a fő feladatot számomra. Mielőtt elmélkedni kezdenék lássunk egy életképet.

Elgondolkodtam azon, hogy mennyiben közérdekű egy ilyen bejegyzés, de végül némi biztatásra úgy döntöttem a népművészetet nekem illik képviselnem. Nem készült el mindegyik tárgy teljesen, ehhez egy hét kevés, de egy beavatásra bizonyára elég lesz így is. Egy előző bejegyzésben beszámoltam a gyimesi szűcsmunkáról.

Az akkor elkészült minta-gyűjtemények voltak a hímzett tárgyak előképei.

Egy eredeti darab részlete van a képen, érdemes felfigyelni a régies mértanias mintasorokra, az újabb virághímek között. A színvilág is jellegzetes.

Egy teljesen elkészült kesztyű. A tárgytípus kialakulását, a hüvelykujj mozgását biztosító megoldásokat előbb elméletben átvettük. Szerintem az elkészült darab igen figyelemreméltó, a feldolgozás, technika, díszítés igen jól sikerült.

Mindjárt egy másik, félkész kesztyű, amelyen a bőrrátét a díszítés módja. A bőrrátét technika megelőzte a hímzést, kimondható, hogy a magyarságnak a legősibb díszítőmódjai közé tartozik. Egyes kutatók a palmetta jellegű motívumokat a honfoglaláskori ornamentikából vezetik le, mások ez ellen tiltakoznak, mivel hiányzik több száz év a tárgyi anyagból, amely ezt igazolná. Minket mindez nem zavart, hiszen bőségesen találni a magyar népművészetben jó példákat.

A palmettát 'életfának' is fel lehet fogni, e három rajz az egyik legjellemzőbb. Az első a kisfiúnak való 'fütyi' minta a legegyszerűbb, a középső a legényé, ez már azért kibomlott, tud valamit, a legény úgy látszik már kiteljesedett. Végül az öregemberé, leegyszerűsödött lógó 'zacskójú' minta. Mindegyik Kalotaszegről való.
Egyszer volt, holnem volt, a hetvenes években sok bőrmellest árultak az Astoria aluljáróban és keletje is volt. Erre a táncház mozgalom is hatott, az erdélyiek pedig némi pénzhez jutottak ezáltal. Az utcán jött velem szemben egy leány, akin öregemberes melles volt. Akaratlanul is elmosolyogtam magam, ő pedig boldogan nyugtázta, hogy bizonyára tetszik nekem... pedig ha tudná miért is mosolyogtam.

Az életfa motívumnak sokféle változata van, a kompozíciós alap azonban ugyanaz. Az egyik legszebb látható ezen a képen, Alsó-Fehér megyéből, Tövisről való. Volt szerencsém még olyan szűcsmesterrel beszélni, aki készített ilyet és be tudott avatni a részletekbe. Gyönyörű minta, a kis varrott 'legyecskék' feloldják az alap és rátét közötti területet. Ez a fehéren-fehér, összefüggő mintát alkotó rátét a legrégebbi, véleményem szerint a legelegánsabb. Érdemes elképzelni, elgondolkodni rajta, amikor a nép ebben az ünnepi viseletben gyűlt össze a templomban.

A sapka szintén választható téma volt, a képeken jól látszik a folyamat. Az eredeti alapján elkészült minta, szerintem a hollandok, az északiak is megirígyelhetnék. Az eredeti darab és egy zsínórhímzés, amelyből majd a díszítés alakul ki.

Végül pedig egy már kiszabott és összeállított melles (összesen öt darab készítése indult el), amely szintén az előképek alapján alakult ki. A bőrt egyébként egy Cegléden élő erdélyi -Homoród melléki- szűcs, gyapjúfeldolgozó szállította, aki az egyik legrégibb módon, korpás csávában készíti a bőrt kiváló minőségben mindnyájunk megelégedésére.
A készítője látható a képen, az a leány tanítványom, aki a tegnapi hírek szerint idén megkapja a Népművészet Ifjú Mestere címet hosszú évek óta készített szép munkáiért. Néha vannak kétségeim a tanítással kapcsolatban, de ilyenkor megmelegszik a lelkem és újra a 'szolgálat' mellett döntök.
Sokmindenkinek járna dícséret az alkotótábor létezéséért, a lehetőség megteremtéséért, a szervezésért, a pénzügyi támogatásért, a résztvevőknek is mindnyájuknak, de olyan hosszú lenne a névsor, így annyit: Köszönet Mindenkinek!
Aki kíváncsi rá, az idei Népművészet Ifjú Mestere cím pályázat anyagának kiállítása 2011. augusztus 19-én, 11 órakor nyílik a 1011 Budapest, Szilágyi Dezső tér 6. szám alatt a Hagyományok Háza Népi Iparművészeti Osztály Magyar Népi Iparművészeti Múzeum -hű de hosszú cím- időszakos kiállítótermében.

Carlos nem jön Magyarországra?

2011-08-09T13:37:00.010+02:00

Pár hónapja bemutatták Németországban a Carlos című életrajzi filmet. Kivártam, amíg eljutott a sarki videotékába, és megnéztem, némi hezitálás után nem a 6 órás teljes változatot, csak a 3 órás mozifilmet. Jó volt. Ez a magyarországi nézőknek nem áll módjában, a Carlost eddig nem mutatták be, és nem tudok róla, hogy hamarosan a mozikba kerülne. A hazai forgalmazók kerülik a kockázatos alkotásokat, de ez is annak számít? Olivier Assayas filmje ritka izgalmas témáról szól, a 70-es évek nemzetközi terrorizmusáról, háttérben a hidegháborús fenyegetéssel kettéosztott világ, sztárok játszanak benne, jól, és az egyik epizód BUDAPESTEN játszódik. Van persze sok vér, robbantás, erőszak, gépeltérítés, Carlos számos nőügyét is felfestik mellé (az egyik utolsó hír, amit a ma is élő terroristáról találtam, hogy tíz éve, a börtönből elvette az ügyvédnőjét feleségül), de eközben elgondolkodhat a néző a nagypolitika folyamatain. Látjuk az emlékezetes OPEC-túszejtést, aztán azt is, ahogy a kétpólusú világrend felbomlásával lassan a terroristák lába alól kicsúszik a talaj... A történelemben tájékozottak biztos számon kérhetnek ezt-azt a filmen, sok mindent homályban hagy Carlos életéből (egy venezuelai fickó miért épp a palesztin szabadság ügye mellett kötelezi el magát?), de értékes, nagyszabású, látványos, emlékezetes munka. Hihetetlen, hogy senkit ne érdekelne Magyarországon.

Apolló Angyalai

2011-08-07T22:02:00.002+02:00

Vér, izzadság, tütü

A balett sokak számára nem más mint dicsőség és könnyed ragyogás a színpadon: a ballerina álma beteljesült, élete csupa öröm és boldogság.
Ennél azonban sokkal mazochisztikusabb műfajról van szó, mely köszönő viszonyban sincs a A Fekete Hattyú című filmben Natalie Portman által megformált karakterrel. A legtöbb balettost igazán rosszul érintette az ott felvázolt világ, mely a ballerinákat meggyötört, lelkibeteg, anorexiás, férfiak által irányított bábuknak állította be. A valósághoz vajmi kevés köze is van a filmnek, és sok hivatásos táncosban még annak a gondolata is felmerült, hogy egyáltalán Natalie Portman táncolta- e végig a bonyolúlt jeleneteket... Hogyan is lehet egy egész élet kőkemény és fáradságos munkáját egy év alatt abszolválni? A balett egy életre szóló elkötelezettség, már-már hitvallás kell hogy legyen annak, aki igazán komolyan szeretne vele foglalkozni.

A szentpétervári Mariinszkij (korábbi Kirov) Balett londoni fellépésük 50. évfordulóját ünnepli. A neves esemény kapcsán több riport is készült a táncosokkal, bepillantást engedve a balett igazi világába és a társulat működésébe.
Ahhoz kétség sem fér, hogy kemény műfaj ez: vértől duzzadtak és sajognak a lábak minden nap végén. Sokszor még a méregdrága balettcipőkbe csepegtetett vodka sem segít a lábujjak lazításában. Legtöbbjük számára ez a fájdalom nem csak hogy természetes, hanem elvárt, a kemény munka és az elhivatottság jegye is egyben.

A Mariinszkij Színház gótikus labirintusában nem nehéz eltévedni sem. Hatalmas könyvtár és tütü temető teszi még misztikusabbá a 19. században épült erődítményt.
A francia táncos, Jean-Baptiste Lande 1738-ban érkezett Szentpétervárra, azzal a céllal, hogy a cári palotában szolgálók gyermekei számára iskolát alapítson. (Vaganova Akadémia) Az orosz királyi család imádta a balettot. Az 1917-es forradalom után a szovjet kormány pedig nemhogy halálra ítélte volna e műfajt, hanem támogatta is azt. A zsarnoki rendszer és a balett prímán megfértek egymás mellett.

A táncosok zárt világába még a színházi zenekari tagok sem férnek bele, nincs keveredés. Külön termek és büfé áll rendelkezésre a két ,kaszt' részére. Gyakori, hogy balettosok kötnek egymással házasságot. Ki mást is vehetnének el, kérdezik széttárt karokkal.
Ha egy táncos nem jelenik meg a napi óráján, akkor akár 300 rubelra is megbüntethetik. A mesterek kara egytől egyig korábbi táncosokból áll, kézről-kézre, lábról-lábra adják át tudományukat.

És hogy mit csinál egy táncos a próbák között? A gyakorlótermeken kívül lévő süppedős fotelekben pihennek, iPod-ot hallgatnak és miniatűr íztelen szendvicseket harapdálnak. A napi 12 órás készenlét és próba teljesen normálisnak mondható, hiszen a társulat repertoárja oly széles , hogy egyszerre akár 5-6 darabot is be kell gyakorolni. A balettosok majdnem 100%-a a világhírű Vaganova Akadémia növendékeiből kerül ki, ahol évente átlagosan 3000 jelentkezőből mindössze 60 nyer felvételt. A 60 felvett tanuló közül pedig jó, ha 25 kap táncos diplomát.

,, Legyőzni saját magadat, legyőzni a fájdalmaidat, harcolni saját lustaságod ellen, mikor már minden erőd elhagyott, fáj minden porcikád, és olyan érzésed van mintha a leleked is elhagyta volna testedet,ez az igazi ballerina életérzés."

Pár hónapja jelent meg Jennifer Homans egyedülálló eposzi munkája Apollo's Angels címmel, amely a balett történetét foglalja rendszerezett egységbe.

A könyvnek sajnos magyar fordítása még nem kapható, de bátran ajánlom azoknak ,akik nem csak angolul szeretnek olvasni, hanem a táncok és a balett iránt is érzenek egy pici vonzalmat. Mivel önmagában is egy igen nehéz és vaskos könyvről van szó, így nem tipikus nyári (strand) olvasmány, mellette bátran forgassunk mást is!

Legtöbbünk számára a balett egyet jelent Oroszországgal, gyökerei azonban Európa másik felén, francia és olasz földön húzódnak. Az első balett előadást egy 1581-ben 6 órán át játszott ,,Ballet Comique de la Reine" jelentette, melyet színpad hiányában a király udvarában megjelent vendégek között adtak elő. Az allegórikus tartalmú előadás központi témája a hatalmas Minerva és Jupter által legyőzött Kirké istennő volt, aki najádok, erdei tündérek, hercegnők és a királynő táncának kellős közepette ajánlja fel varázspálcáját a királynak.

Az Apolló Angyalai azért is egyedülálló a palettán, mert nem csupán szimpla tánctörténeti műről van szó: Homans sokkal nagyobb kontextusba helyezi a balett művészetét és az egyes történelmi korok részletes bemutatásán keresztül ad mindenre kimerítő magyarázatot.
A balettot a reneszánsz, a francia klasszicizmus, forradalmak, romantika, expresszionizmus és bolsevizmus, modernizmus és a hidegháború formálta olyannak amilyen.
A könyv sorra veszi az összes létező irányzatot, így a franciát, dánt, oroszt, olaszt, brittet, majd a legutolsó fejezeteben az amerikai stílus fejlődését is taglalja. Az összegzésben a balett jövőjét vázolja a szerző, kissé talán negatív, pesszimista szemlélettel.

A Magyar Nemzeti Balett szeptembertől újra fellép, először a Szentivániéji álommal. Műsor és jegyinformáció itt. A Moszkvai Városi Balett novemberi előadásaira pedig jegyek már szintén kaphatók.

(A Mariinszkij Színház társulatával készített interjút és a hozzá kapcsolódó információt a The Sunday Times Magazine-ból vettem és fordítottam. Az Apolló Angyalai könyv a Bookline.hu internetes oldalon rendelhető.)

Emberfarm

2011-07-26T16:30:00.007+02:00

Amióta szabadúszó íróként tengetem napjaimat, valahogy különös vonzódást érzek az írói önéletrajzok iránt, főleg, ha küzdelmes, reménytelennek tűnő kezdetekről szólnak. Jack London Martin Edene, Paul Austertől a Máról holnapra csak két példa a bőséges választékból.
Újabb leletem e témakörben Orwell kötete, amelyben fiatalkorának az 1929/33-as világválság idejére eső nyomorúságos esztendeit beszéli el. Pedig konszolidált családba született: édesapja Indiában hivatalnokoskodott, így a kis Eric Arthur Blair is ott látta meg a napvilágot 1903-ban, majd, miután visszatértek Angliába, Etonban járt középiskolába. Később Burmában katonáskodott, de mire komolyabb előléptetés várt volna rá, elege lett a katonaéletből, visszatért Európába, és elhatározta, hogy író lesz. Ekkor következtek a csavargóévek, amelyekről Down and Out in Paris and London című kötetében adott számot.
A kötet egy az egyben önéletrajznak tűnik, de a végére illesztett tanulmányból kiderül, hogy nem teljesen az, fikciós elemeket is beleszőtt a történetbe. Vannak aztán olyan részek, amelyek akár egy szociológiai vagy nyelvészeti tanulmányba is beleillenének, például, amikor a korabeli szegényházakról vagy éppen a szállodai alkalmazottak életéről ír, máshol az utca nyelvét, a szlenget elemzi. Az olvasó alapbenyomása azonban az, hogy az a világ, amit Orwell megírt, a kilátástalan szegénység és nyomor világa, lényegét tekintve ijesztően hasonlít ahhoz, amilyen ez a mai, 2011-es, egyre szegényedő és nyomorodó Magyarország.
Orwell adott angolórákat, dolgozott mosogatófiúként, pincérként, vándorolt szegényháztól szegényházig, hogy kapjon egy kis ingyenételt, ha éppen nem kapott munkát. A kötetben felskiccelt barátai, sorstársai, a csavargóélet különböző kasztjainak képviselői közül a legnagyobb hatást Bozo, az összezúzott lábával járni is alig tudó aszfaltrajzoló tette rá, aki csillagászatra tanította, és arra, hogy a könyvei és a gondolatai segítségével a legnagyobb szegénységben is szabad maradhat. Talán ez segítette át Orwellt a mélypontokon, amíg végül betegápolást tudott vállalni, megmenekülve a teljes nincstelenségtől. A tapasztalatait pedig megírta ebben a könyvben. Igaz, a kiadásig sem vezetett egyenes út, még T.S Eliot is visszautasította a kéziratot, bár elismerte, hogy „érdekes munka”. De végül 1933-ban kiadták, és viszonylag gyorsan sikert is aratott. Ez volt Orwell első nyomtatásban megjelent könyve, és ezen szerepelt először írói neve is.

És hogy mi mindent tanult ezekből az évekből?
„Mindenesetre akadt egy-két dolog, amire a nélkülözés tanított meg. Többé nem gondolom, hogy minden csavargó részeges csirkefogó, nem várok hálát a koldustól a markába nyomott pennyért, nem lep meg a munkanélküliek aléltsága, nem pénzelem az Üdvhadsereget, nem zálogosítom el a ruháimat, nem hárítom el az utcán felém kínált szórólapot és nincs túl nagy gusztusom egy puccos étteremhez. Kezdetnek talán ennyi is elég.”

(George Orwell: Csavargóként Párizsban és Londonban. Cartaphilus Kiadó, 2001, fordította: Kőrös László)

Egry József dolgai

2011-07-25T10:35:00.017+02:00

"Dolgaim" – így nevezte Egry saját műveit. Én a dolgai közé sorolnám írásait, krokijait akkor is, ha ezek általában szikár vázlatok, levelezőlapok vagy csak kétsoros szűk mondatok. Ő maga ódzkodott az írástól, önéletrajzát is csak barátja, Keresztúry Dezső unszolására foglalta össze, szabadkozva hogy ő nem tud sem jó stílusban, sem helyesen írni. Nem baj, a lényeg, a dolgai üzenete átjön.

Egry 1883-ban született Zala megyében, de családjával korán felkerült Pestre, ahol a legmélyebb nyomorban volt része. Döbbenetes szembesülni az olvasottakkal, hogy az éppen nagy ívét futó, gyorsan fejlődő főváros belvárosi pincéiben hogyan éltek emberek patkányok, élősködő bogarak társaságában. A festő visszaemlékezése szerint 13 éves korában aludt először ágyban, korábban csak a földön vagy szalmán. Később, amikor rendszeres jövedelme lett, az is csak a napi túléléshez volt elég, a család mindennapjait tovább nehezítette az alkoholista apa. Ha nincs néhány éles szemű EMBER, mint pl. Lyka Károly, aki anyagilag is segítette a festőt, akkor most nem nézhetnénk ámulva Egry dolgait a Kogartban.

Nincs tudományos módszer ami vizsgálni tudná, hogy a tehetség mindig utat tör-e magának, mert nem tudhatjuk, hányan vesztek el szörnyű betegségekben végleg a patkányok között. De Egry pozitív példa: ecsetet és festéket még közelről sem látott, amikor már érezte, hogy neki a képekhez van köze. Ha volt cipője, a pesti múzeumokat járta, ha nem volt, nem mehetett be. Akármilyen nehéz körülmények között élt és dolgozott, nem állt be a sorba, inkább kihullott a főiskoláról, de nem volt hajlandó Ferenczy mellett ferenczyesen festeni, mert érezte melyik az ő útja, akkor is ha éppen nem volt közönsége és senki sem biztatta.

Hazatérő nyáj, 1934.

Egryt sokan úgy tartják számon, mint a Balaton festőjét. Ezt ő maga is visszautasította, bár az első világháborúban szerzett sérülése miatt Badacsonyba került kórházba és onnan kezdve végleg eljegyezte magát a tóval (és leendő feleségével). A Balaton festője volt, de nem a hagyományos zsánerfestői értelemben, sokan ezért nem tudnak vele mit kezdeni. "Én nem a Balatont, hanem annak világát festem" - írta. Horthy Miklós azt mondta neki egy kiállításon: „Én nem ilyennek látom a természetet”. Szegény kormányzó úr, anno a Nyolcak is felforgatták a gyomrát! Valahol ezt írja Egry: „Ha nem gatyásokat festünk, nem vagyunk magyar festők?”

A partról vagy a vízről szívta magába a fényeket, színeket, formákat, a helyi emberek mozdulatait, órákig ült figyelve a tavat, naponta lejárt horgászni és minden pillanatot, minden impressziót rögzített. A Balatonról ma is más képe van annak, aki lemegy nyaralni egy harsány üdülőtelepre, és annak aki az év bármelyik napján, a nap bármelyik szakában ki tud sétálni a partra, vagy kievez a vízre. Hiába telnek el évek, évtizedek az életünkből, a tó fényeire, színeire, hangjaira mindig rá lehet csodálkozni, minden vihar, minden párafelhő más, ezer állapota van a jégnek, állítólag az eszkimók is több száz szót használnak a "hó" azonosítására. A festő szavaival: "A Balaton szórja-pazarolja a külsőségét, romantikáját, de az igazi értékét ritkán mutatja meg még azoknak is, akiket talán ez az oldala is érdekel." A Balatonhoz közeledve én is olyan izgatottan várom a víz látványának előbukkanását, – akár vonattal, akár biciklivel, akár autóval érkezem – mint a papírból kibomló ajándékot. Ahogy Egry írta: „A Balaton a természet örömkönnye.”
Balatoni képei mellett érdekesek a külföldön festett/rajzolt művei is, a flandriai kikötőmunkások vagy az olaszországi tájak ábrázolása.

A festő eleinte Keszthelyen élt felségével, Pauler Juliskával miközben egy pesti műterem lakást is fenntartottak, ami – rengeteg festménnyel együtt – a háborúban elpusztult. Majd Badacsonytomajba költöztek egy parasztházba, nyomorúságos körülmények közé. 1941-en épült fel villájuk, ami ma is látogatható. Egry 1951-ben halt meg. A tomaji temetőben nyugszik felesége mellett, Borsos Miklós kövei alatt.

Visszhang, 1936.

Weöres Sándor: Egry József

fönn egy nagy semmi
lenn egy nagy semmi
köztük a kusza eleven semmi

a vájt égből zuhatagban
piros-sárga szilánk pattan
a táj tarka teknőjébe
dől a sugár szakadatlan

tűzben elsűlyed a tó
szikráz a domb-kaptató

vonul a nádas izgatottan
csónak fekszik
az űrrel szemben

messzeséget teremt a madár
kék eget feszítve szét

fénybe-mossa termetét
aztán elolvad az ember

Olvasnivaló:
Egry József arcképe: Egry József írásai – írások Egry Józsefről.- szerk. Fodor András és Szabó Júlia .- Bp.: Magyar Helikon, 1980.
Egry breviárium .- Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1975.

A képek innen: www.mng.hu, www.kieselbach.hu

A kiállítás július 31-ig látogatható!

Szűcsmunka Gyimesben

2011-07-21T12:34:00.014+02:00

Nehéz megszólalni, annyira bennem él és átitatódtam a történtekkel, a környezettel, hogy nem vagyok benne biztos sikerül e átadni valamit az élményeimből.
Tíz bőrműves női nemű társsal utaztunk Gyimesbe a szűcsmunka tanulmányozására. Késő este sötétben érkeztünk a szállásunkra egész napos utazás után. Reggel a hegyekben magakadt felhők látványa fogadott... Vigyázat, nem mese következik!

Minden reggel ilyen látványra ébredni bizonyosan visszahat a lelkületre is. Bármilyen korán is keltem, ha világos volt a tehenek már kinn voltak a hegyoldalakon és a kolompjaikat hallani lehetett. Sokmindent mondhatnék még bevezetőnek, történeti, néprajzi adatokat, adhatnék rengeteg linket is az internetről, de ezeket Gyimesközéplok, Hidegség, Gyimesfelsőlok szavakra keresve oly bőségben találni, hogy nem tudtam választani és a személyes jelenlétet nem pótolhatja.

Jobb legszélen található a kis faház amiben aludtam. A középső előtt egy kis híd, amely azon a kis patakon vezet át ami a kis faházak előtt folyik gazdáink területén át.

Miért is mentünk? Hát ezért. Egy kiszabott, hímzett, összeállítás és szegés előtt álló egybeszabott elejű, vállon és oldaltgombos férfimelles képe. Talán nem tudott rólam, hogy mielőtt a Néprajzi Múzeumba kerültem bőr restaurátornak -ahol ilyen és sok másfélével is találkoztam- megtanultam a szűcs mesterséget, édesapám is az volt.

Ilyen Bartos János szűcsmester környezete, balról a kis ház a műhelye. A nagyházat és a borona 'fészer'-t, istállót, szénapajtát, a tanulást és élettörténetét, a családot, a részleteket nem említem, mert sosem jutunk a végére.

Azért a mestert bemutatom, a szavát is szeretném. Hihetetlen az a nyelvi lelemény és a szókészlet érzékletes használata, a mai városi ember csak fürdőzhetik benne, visszaadni nem lehet. A tanítást sok szeretettel fűszerezte szívbéli, pajzán történetekkel. Éppen Bettit vigyázza a bőrpucolásnál -színelésnél-, amely a bőrkészítés egyik fázisa. Érdemes tudni, hogy a tejsavóban csávázás a legősibb készítési mód, amely ismert a magyarságnál. Ez az ősi és Gyimesben mai napig is művelt eljárás itt a hegyek között végezhető egyik legfontosabb gazdasági ág, az állattenyésztés miatt alakult ki még a sztyeppesávban. A hegyek oldalai ma is gyönyörűek a legeltetés és kaszálás miatt. A bőrkészítés folyamatát, a szabást, hímzést végigvettük, mindenből tanultunk annyit, hogy később el lehessen készíteni tanulással, sok gyakorlattal.

A hímzést a mester menye Enikő tanította, aki az utóbbi jónéhány évben tanult bele ebbe a munkába. Néhány régi darab is segítette ebben. A képen az ő munkája, egy elől nyíló női melles, virágos hímmel és a területre oly jellegzetes, a legrégebbi darabokon csaknem kizárólagosan használt, kis mértani háromszögekből -'lidércláb' vagy 'sulyokvirág' a régebbi szakirodalom szerint- álló díszítménysorok.

... és itt van ő maga is felöltözve az ünnepi viseletben. Katrinca, szabatlan hosszú, lapformájú derékracsavart szőttes; bernyéc a hosszú többször körbecsavart gazdagon szövött gyapjúöv, ing, kendő és figyelmünk tárgya, a magahímezte melles.

Gyűjti a mintákat, ezek az ő rajzai, amelyeket emlékeztetőnek használ, de a megrendelők kívánsága szerint szabadon gazdálkodik a mintakinccsel. Amikor nincs a megrendelőnek kívánsága, szabadabban kombinálja a virágokat, az alapkompozíció azonban nem változik. Ilyenkor lehetősége van kedvenc színeinek -a bordó és mélyzöld- gazdagabb felhasználására is.

Egy rövid időre eljutottunk Csíkszeredába a múzeumba, ahol éppen restaurátori munkákat (egyik egykori tanítványomnak köszönhetően) és nyomdatörténeti kiállítást is megtekintettünk a néprajzi kiállítás mellett. A tárlatvazetés során végül a vezető külön örömére és köszönetére a bőrkötésekről és a pergamenről 'kiselő-adásokat' tartottam a hallgatók számára. A képen pedig a Csiksomlyói Madonna -a másik hely ahova egy rövid időre eljutottunk- látható. Talán kivehető az a lépcső fel- és lejárat, ahol fel lehet menni egyenként, vagy családonként, és el lehet mondani egy imát és kérést, áldást kérni a Szűzanyától, ezzel meg is érintve szobrának lábát. Nem vagyok egyetlen tételes vallási közösségnek sem tagja, de ezt az utat én is megtettem, mert hitem nekem is van, úgy éreztem helyeslésre talált ez is.

Búcsúzzunk el a szállásunkon lévő nagyház és mögötte lévő hegyoldal és legelő tehenek képével. Mesélhetnék még arról az elkényeztetésről, ami az étkezésekre vonatkozik és gazdasszonyunkat dícséri. Frissen szedett és főzött menta- és citromfűtea, orda, szalonna, különböző lekvárok, fűszervaj, többféle igazi májkrém, puliszka, káposztás ételek, a levesek, túrógombóc, stb. stb. Végül egy fél liter házi áfonyapálinkát hoztam haza lányom kérésére.
Eljövetelünk előtt mindenki kapott egy-egy lepréselt havasi gyopárt, mely háziasszonyunk kertjében nő.
Úgy foglaltam össze távozásunkkor az ebben a természeti környezetben töltött napokat, amely könnyeket is kiváltott (nálam is), hogy én is tanultam valamit egy életre -legalábbis ami még hátra van-, hogy a nyílt, őszinte, mindenkinek kijáró józan szeretetnél nincs nagyobb érték.

A hang

2011-07-11T11:04:00.007+02:00

A múlt héten bemutatták a Harry Potter utolsó falatját is s ezzel sok gyereknek lezárult egy korszak. Felnőtt létemre engem is hatalmába kerített a történet; olvastam az összes kötetet, a filmeket bármikor szívesen újranézem és bevallom férfiasan, hogy csütörtökön egy darabig egyenesben néztem a neten a Trafalgar-téri világpremiert. Amikor szóbakerült a megfilmesítés, J.K. Rowling ragaszkodott hozzá, hogy minden figurát brit színészek játszanak és a szereplők válogatásában mindig az övé maradt az utolsó szó. Nagyon jó döntés volt ez, a brit színészeket ugyanis az különbözteti meg a többiektől, hogy Shakespeare nyelvén beszélve, a páratlan drámaíró művein keresztül tanulják a mesterséget, s ettől szinte automatikusan több kifejezőeszköz birtokába kerülnek, mint mondjuk olyan amerikaiak, akik egy percet sem játszottak színpadon.
A Harry Potterben időről időre rendkívüli színésznagyságok bukkantak fel: Richard Harris†, Kenneth Branagh, Michael Gambon, Emma Thompson, Helena Bonham-Carter, Maggie Smith, Julie Walters, Ralph Finnes és még sorolhatnám. A viszonylag hamar megjelenő Perselus Pitont (a világ más pontjain Severus Snape) legnagyobb örömre Alan Rickman személyesítette meg. A Truly Madly Deeply (Szívből, igazán) című Anthony Minghella-film, amiben felfedeztük és megszerettük, jogtalanul süllyed a kollektív emlékezet homályába, de miután eljátszotta a gonoszt a Robin Hoodban és a Drágán add az életed egyik opuszában, tehetsége végre megfelelő megvilágításba került. Szakértők szerint Jeremy Irons mellett Rickman rendelkezik a világ legszebb beszédhangjával.
Győződjetek meg róla személyesen. Shakespeare 130. szonettjét mondja itt.
Alant Varró Dániel fordítását olvashatjátok.

William Shakespeare: Sonnet 130

My mistress' eyes are nothing like the sun;
Coral is far more red than her lips' red:
If snow be white, why then her breasts are dun;
If hairs be wires, black wires grow on her head.
I have seen roses damasked, red and white,
But no such roses see I in her cheeks;
And in some perfumes is there more delight
Than in the breath that from my mistress reeks.
I love to hear her speak, yet well I know
That music hath a far more pleasing sound:
I grant I never saw a goddess go, -
My mistress, when she walks, treads on the ground.
And yet, by heaven, I think my love as rare
As any she belied with false compare.

William Shakespeare: 130. szonett

Hölgyem szeme a nappal föl nem ér;
Ajkánál pirosabb minden korall:
Keblei barnák, bár a hó fehér;
Haja fekete drót, ha drót a haj.
Láttam már rózsát, pirosat, fehéret,
De az õ arcán rózsák nincsenek,
Illatánál, mit én csodásnak érzek,
Néhány parfümben több az élvezet.
Imádom hallgatni hangját, noha
Tudom, hogy vannak bódítóbb zenék,
Istennõt járni nem láttam soha
Hölgyem, mikor sétál, a földre lép.
Mégis hiszem, szerelmem többet ér,
Mint akit hamis hasonlat dicsér.

Nem, a gyereked nem tud ilyet

2011-07-07T10:59:00.002+02:00

Cy Twomblynak, a tegnap 83 éves korában Rómában elhúnyt amerikai festőművésznek sok kritikát kellett megemésztenie életében, míg a 90-es években végre eljött az ideje. A négyéves gyerekem jobbat csinál -volt a klasszikus képnézegető általános véleménye nagyformátumú, többnyire fehér alapú festményeiről. Ezekben a képekben nincs semmi- mondta róla kerek perec még kollegája is, Donald Judd.

Én nem ismertem elég jól a munkáit, csak akkor figyeltem fel rá, amikor egy lelkes látogató pár éve egyik fehér képére rúzsos szájjal csókot lehelt, amiért szaftos kártérítést kellett fizetnie a művésznek.
Aztán elmentem a müncheni Brandhorst Múzeumba és csak ültem lenyűgözve a nagy kerek terem közepén a Lepanto ciklus (egy 12 képből álló sorozat) előtt. Valami ősit, valami alapvetőt mozgatnak meg bennem ezek a képek. Igaz, a gyerekrajzokban is benne van ez, de ami ott az ártatlanság, a világra kíváncsi felfedező ösztönös próbálkozása, addig Twomblynál az élettapasztalat, a lényeglátás minimalizmusa az, amit látunk.
És ez különbség. Ha elsőre talán nem is, másodikra biztos.

Nemrégiben egyetemistáknak gyerekrajzokkal keverve Twombly rajzokat mutattak. Ránézésre kellett megmondaniuk, melyik a profi munka. Egytől egyig helyesen válaszoltak.

Portálok #6

2011-07-03T08:49:00.008+02:00

Régen volt már szó a portálokról. Térjünk vissza egy kép erejéig a legrégebbieket követő spalettás típushoz, amelyeknél már az ajtókra szerelt kis vitrinek megjelennek.

A bolt érdekessége, hogy ifjúkorom egyik kedvence, mert kefe és ecsetbolt található benne. Különösen az utóbbiak miatt szeretem, mert ma is működik. Markovics Ernő alapította, 1917-ben, a család viszi tovább, ha jól tudom a dédunoka Winter Katalin a jelenlegi tulajdonos.

A fából épült portálokról már volt szó, nézzük a fémből épülteket. A 19. század végén jelennek meg, azzal az igénnyel összekapcsolva, hogy az építészek már a tervezéskor számolnak az összhanggal. A Király utcában 1978-ban derült fény, hogy a ráépített portál alatt megvan az eredeti öntöttvasból készült. Igaz a két részletben felújított portált nem sikerült egyszínűre festeni, meg a reklám is nagyon virít rajta, de ne legyünk elégedetlenek, csoda, hogy van.

Az olcsóbb kivitelűek bádogból készültek. Ennek az épületnek a felújítását is végig asszisztáltam, sőt felhívtam az 'Az unokáink sem fogják látni' c. városvédő műsor figyelmét is amiről felvétel készült. Csodálom a díszműbádogosok munkáját, akik a megmaradt részletek alapján hitelesen el tudták készíteni az eredeti portál másolatát.

A 19-20. század fordulóján jelennek meg azok a portálok, ahol a felülvilágítást használják. Haas és Somogyi mérnökök egy szabadalmazott Luxfer prizma üveget használtak e célra, öntött, tűzálló üvegfalak készültek belőle. Néhány helyen még megtalálható, ez a felvétel a Váci utcában (ha jól emlékszem 56-58.sz., a Kossuth Lajos utcán túli szakasz) készült.

Szintén a századfordulón nyílnak meg az első 'üzletházak', amelyekneknek már a félemeleti része is részt vesz a portálban, sőt előfordul, hogy az első emeletet is hozzákapcsolják. Kiváló felújítás, még a feliratokkal is törődtek, igaz már nem üzlet van benne...

A régi képeken látszik a külső megvilágí-tásra fordított különös figyelem, amelyek a funkció mellett a formatervezés szintjén is kapcsolódtak a portál stílusához. Sajnos ezek változtak meg legelőszőr a technika haladásával.

Egy kivétel, nem győzöm hangsúlyozni, dícsérni, hogy erre felfigyeltek a felújításnál. A külső megvilágítás helyreállításával igazán hiteles, hangulatos könyvesbolt található a Király utca Deák-téri végénél. Jó könyvesbolt, valóban egy sziget!

Eszpresszót vagy hosszú kávét?

2011-06-27T16:43:00.000+02:00

Berka Attila Hosszú kávé külön hideg tejjel. Spanyolnátha Könyvek

1997-ben láttam egy kiállítást a tübingeni Kunsthalléban.
Robert Longo Magellan című tárlata volt; 366 rajz. Longo pauszt tett minden nap egy aktuális hírt illusztráló fotóra és szénnel átrajzolta a képeket. Egy éven át naponta egyet. Meg egy ráadást. Egy esztendő naplója lett a kiállítás.

Olyan rég volt ez, mégis mindjárt ez az élmény jutott eszembe Berka Attila könyvének olvasása közben. 11x4 egységbe rendeződött 44 nap. Minden nap más, s nem több, mint másfél oldal.
A vörös fonal: hosszú kávé külön hideg tejjel.
Neki ez a kávé olyan drága, hogy ha teheti, ugyanott issza meg; a bevásárlóközpont kávézójában, ahol szerinte a legjobban csinálják. Van, hogy ott kezdi a napot, máskor ez az oázis, ahol sikerül egy kis szusszanáshoz jutni. Előfordul, hogy a helyszín nem azonos, a kávé se mindig. Sőt, megkockáztatom; mindez csak keret, hogy az író egy kicsit magában maradhasson, elmélkedhessen a világ dolgain, lenézzen egészen a solar plexusáig vagy még tovább. Újra és újra. Hogy ürügye lehessen végre, hogy tehesse. Mert úgy tűnik, elementáris igénye ez.
Sziszifusz is eszembejut. Ahogy minden nap nekilát, hogy felgörgesse a követ, minden nap javítva valamit a technikáján, hogy végre felérjen a csúcsra, akármi is vár ott rá.

A kisebb rövidebb egyedüllét szemlélődéssel, máskor a kőgörgetés aznapi stratégiájának kidolgozásával telik. Nem szórja szét a figyelmét, minden erejével a pillanatra koncentrál. Ott van. Kávéval kezében igyekszik minden érzékszervével benne lenni a jelenben. Minek jöttél volna ide, ha nem vagy itt, ha nem tudsz itt lenni, hm.

Mindenkinek más más olvasata lesz erről a könyvről -ahogyan Géczi János megjegyezte már Berka Lada Béla nem hal meg című kötetét elemezve 2009-ben a Szépirodalmi Figyelő lapjain is. Én sem mondhatok mást. Van akiből nem hoz ki semmit mások elmélkedését olvasni, idegesíti őket ez az introvertált attitűd. Már megint félreviszed a beszélgetést, szokás szerint túlbonyolítod, mondják neked ekkor, az élet ennél sokkal egyszerűbb, az a lényeg, hogy próbálj meg minél boldogabb, elégedettebb életet élni; még mindig külön tejjel iszod a hosszúkávédat, ugye?
Akkor most sziszifuszi munka-e az élet, vagy permanens vakáció?
És mi lesz, ha feljutunk a hegy tetejére?
Leülünk és nézzük a tájat? Hát megvan ez is, gondoljuk. Aztán?
Sziszifuszt boldog embernek kell elképzelnünk - állította Camus.

Hogy ezt a boldogságot elérjük, keresnünk kell. Mindig új irányból. Mindig új módszerekkel.Talán a meditáció vezet oda. Kávéval kezünkben. Ne hagyjátok kihűlni. Melegen ajánlom.

Art-Paparazza

2011-06-24T17:14:00.002+02:00

A szomszéd kislányt újra megszállta az ihlet. Ezúttal egy flakon vízzel alkotott. Gyorsan megörökítettem legújabb land art akcióját, mielőtt felszárítja a szél.

A maradék folyadékot beleszottyantotta a jobb kamrába, körbebiciklizte az alkotást, majd hazament. Így megy ez.

A huszadik század tanúi

2011-06-23T13:03:00.001+02:00

Az irodalmi műfajok közül az önéletrajz a legkedvesebb nekem. Mindenkiben van legalább egy regény- mondta valaki egyszer.
Ez igaz, de jól kell megírni.

Ha eddig valaki azt kérdezte volna tőlem, kinek az önéletrajza volt a legnagyobb élmény nekem, gondolkodás nélkül rávágom;
Peggy Guggenheimé.
Azon felül, hogy kora Paris Hiltonja volt, első műgyűjtője is, aki komolyan vette a kortárs művészetet, teljes bevetéssel támogatta a szürrealizmust, vette férjül Max Ernstet és alapította meg a világ egyik legnagyobb kortárs múzeumát Velencében.

Története lenyűgöző, szellemes és szórakoztató.
De nincs meg magyarul. Ami viszont méltó társa lett szívemben és tiszta erőből ajánlok nektek, igen.

Agatha Christie: Életem

Be kell vallanom, hogy nem vagyok túl nagy krimirajongó. Valahogy sajnálom rá az időt. Agatha Christie-könyvet kettőt olvastam (Rejtély az Antillákon, Tiz kicsi néger), megfilmesített változatait ellenben sosem hagytam ki, főleg azokat, amikben Joan Hickson Miss Marple és Peter Ustinov játssza Hercule Poirot-t. Hogy ez az autobiográfia mégis a kezembe került, egyes egyedül a húgom érdeme, aki lassan disszertációt írhatna Agatha Christie-ről.
Egy színes élet hozzávalói tapasztalataim szerint az érdekes (vagy rossz esetben viszontagságos) gyerekkor, rejtett tehetségek, amit a szülők rögtön észrevesznek (vagy nem) és támogatnak (vagy elleneznek), aztán a választások; hivatás, elhivatottság, partnerek, helyek. Aztán a kalandok. Szerelmek, szaporodás, utazások és -említett esetekben- háborúk túlélése, felkászálódás a bajokból. Agatha (született Miller) Christie, -később Lady Mallowan- életében megvolt a teljes paletta. 86 életéve alatt szüntelen szellemi életet élt és azon kívül, hogy íróvá vált, lehetett volna zongoraművész, kiváló énekhangja okán pedig operaénekes is.

Az első világháború kitörésekor kiképeztette magát ápolónőnek és kitanulta a gyógyszerész mesterséget, aminek nagy hasznát vette később méregkeverő sztorik írásakor.

Második férjét, Max Mallowan régészt egy közel-keleti utazása alkalmával ismerte meg. Agatha azon nyomban elmerült az archeológiában és hamarosan számtalan iraki ásatásban maga is részt vett.
Ha nem tévedek, a londoni British Múzeum ma is őriz olyan cserepeket, amelyet az írónő sajátkezűleg tisztított meg sajátos módszerével: a hajszálrepedésekbe arckrémet kent, majd narancsfa botocskával és fogorvosi kapargató tűvel szabadította meg a leleteket a rárakódott szennyeződésektől. Ha egy, az emancipált európai női sorsok, a két világháború és a kolonialista Anglia után érdeklődő földönkívüli az utamba kerülne, ezt a könyvet azonnal a végtagjába nyomnám.

Fontosnak tartom még megjegyezni, hogy a fordítás zseniális. Kállai Tibor úgy ültette át a szöveget, mintha Christie ma írta volna; nyelvezete portalan és modern, úgy tartalmaz mai kifejezéseket, hogy nem ütközünk meg rajta, hanem még elevenebbnek, kortalanabbnak érezzük az írást. A kötet (magyarázatokkal együtt) 652 oldal, de olyan könnyű, hogy egy kézzel is tartani tudtam a fürdőkádban és nem esett bele egyszer se!

Agatha és Max képét innen zsákmányoltam:http://www.theage.com.au

Take That - Robbie Williams - 2011. Június 18. Croke Park, Dublin

2011-06-21T13:45:00.006+02:00

Június 21-én, a Zene Napján új szerzőt köszönthetünk a Susannicon csapatában. Hoffmann Erika ezentúl a zöld sziget kultúrális eseményeiről és sajátosságairól fogja tudósítani olvasóinkat!

Babe I am here again...találkozás egy régi szerelemmel

2011-06-21T13:41:00.008+02:00

Beszámoló a Take That Progress Live 2011 Tour dublini koncertjéről

Kamaszkorom nagy kedvence volt a Take That. Rajongásom viszonylag rövid életű ámde annál viharosabb volt: megszállottan gyűjtöttem minden velük kapcsolatos anyagot: fotók, újságcikkek, matricák, autogramm kártyák, poszterek, hang és videóanyag. Az öt fiú közül szívem igazán Mark Owenért dobogott, Babe című dalát egy nap akár százszor is meghallgattam és grafikusművész nagynénimet még arra is sikerült rávennem, hogy Mark élethű arcképét megrajzolja nekem. Esténként a rajzot nézegetve sírtam álomba magam. Nobody Else című (1995) albumuk után azonban nem tudtam mit kezdeni a zenei stílusváltással és a srácok új frizurájával, így lassan-lassan a poszterek is lekerültek szobám faláról. Hosszú évek teltek el Take That nélkül, majd tavaly Progress című friss albumuk is a Karácsonyfa alá került. Kicsit szkeptikusan fogadtam és éppen csak belehallgattam, talán összesen két-háromszor pörgettem végig az albumot...

Turnéjuk hírére John (férjem) húgai vettek nekem is (titokban) jegyet, így gondoltam lesz, ami lesz alapon elmegyek. Az utolsó két hétben propagandaszerűen naponta többször is feltettem az új albumot, lassan a dalok is a fülembe másztak, majd a koncert előtt pár nappal egy Ultimate Collection DVD-t is végignéztem, régi videóklipekkel, felvételekkel. Igazi nosztalgikus hangulat tört rám, megrohamoztak az emlékek, újra átéltem Mark iránt érzett platói szerelmemet, olvadoztam a fiúk klipjein. Ebben a szellemben indultam neki a szombati koncertnek is, a még nálam is nagyobb TT fan Rice lányokkal.

A Croke Park-ban teltház volt: parfümfelhőbe burkolt, kicicomázott, feltupírozott, önbarnított visongó nők ezrei, megfáradt, leharcolt kismamák, unalmas arcot vágó elráncigált papucsok, és fiatalságukat újra élő 40-esek, 50-esek képezték a közönség kemény magját. Előzenekarként a Pet Shop Boys paprikázta fel a hangulatot, és a szemerkélő eső szerencsére olyan rövid ideig tartott, hogy csupán a lányok lábáról mosta le az önbarnítót, a koncert kezdésére szépen kiderült az ég, lekerültek az egyen esőkabátok is. A színpad tetejét egy hatalmas futurisztikus robot uralta, melynek kicsinyített mása (amely 20 méter magas volt) a színpad közepén a fiúk showjának fő kellékét képezte.

Hatalmas ováció között felcsendültek az első számok is , ekkor még Robbie nélkül adták elő a korábbi albumok nagy sikereit (Rule the World, Patience, Shine, Greatest Day.) Show elemekben végig nem volt hiány, egy egész cirkusz felvonult: százlábú kukac, Nyúl az Alíz Csodaországban c. meséből, táncoló shaolin papok, füstfelhők, lángcsóvák, sziporkázó fények. A srácokat aztán elnyelte a föld (színpad) és nem sokkal később már Robbie robbant be és adott elő egy komplett mini-sowt kizárólag saját számaiból (Let me Entertain you, Rock DJ, Come Undone, Feel, Angels.) Meg kellett állapítanom, hogy az 5 fiú közül végig Robbie bizonyult a legenergikusabbnak: több ízben pacsizott le a közönséggel, és sütötte el öniróniát sem nélkülöző poénjait (melyek főleg az együttesből való kiválására, és korábbi alkoholizmusára utaltak.)

A koncert következő részében már mind az öten együtt fújták az új album dalait (Flood, SOS, Kidz, Uderground Machine, Pretty Things.) Howard fehérbe, Jason feketébe öltözve (sakk bábukat imitálva) mutatta be világhíres tánctudását, majd egy igazi balerina, Cindy is a színpadra lépett. A rajongók csak úgy sárgultak az irígységtől. Tűkön ülve (állva) vártam a régi nagy slágerekre, melyeket én is betéve tudok. Szerencsére nem maradt el egy sem, Gary zongorával kísérte végig a legelső sikereket úgy mint a Babe, Pray, Everything Changes, Back for Good, Million Love Songs, Relight My Fire. A show végéhez közeledve meghallgathattuk Gary és Robbie Shame című duóját is, majd a színpad elcsendesedett, és a közönség mindössze csupán egyszer tudta visszatapsolni az elfáradt fiúkat (Eight Letters). Hazafelé ballagva, fülemben Take That, arcomon mosoly....nem érdekes, hogy majdnem 20 év után pont Dublinban láttam őket először? (Most már azt is remélem, hogy nem utoljára!) ,,Never forget where you have come here from. Never pretend that it is all real. Someday soon this will all be someone else`s dream.''

Művészbélyeg gyűjtemény / Artistamp collection

2011-06-20T14:37:00.002+02:00

MTV 1988, Hol-mi?, a riporter Nagy György kérdez,
Galántai György képzőművész válaszol

Csak szabadon! - Torma Cauli megnyitója

2011-06-20T07:51:00.011+02:00

Szeretettel üdvözlök mindenkit!

Legszívesebben apró történeteket mesélnék a mail art világából, de akkor sose érnénk haza, úgyhogy nézzük. Komoly dolgokkal készültem a kiállításmegnyitóra, de valahogy úgy éreztem, nem illik össze a mail art légkörével (beindul a zsinórkihúzós performansz - a tudósító kommentje). Különösen, amikor a címét is megláttam a meghívón: „Csak szabadon!”. Egy héttel ezelőtt a mail arttal először találkozó ismerősnek – aki bizonytalan volt a műfaj művészi mivoltával kapcsolatban –, azt válaszoltam: azt nem tudom, hogy a mail art nagy művészet-e, de a lényege részt venni a mindennapok kapcsolataiban a művészet eszközeivel, sok szeretettel (sikerül megszabadulni a kabátújba rejtett zsinórtól). Ebben a mondatban szerintem benne van a mail art szinte minden ismérve. A mail art „küldeményművészet” és „kapcsolatművészet” is egyben. Nem véletlenül boldogulnak nehezen a művészettörténészek a meghatározásával, elemzésével, mert a szokványos tudományos módszerek és fogalmak leperegnek róla.

Készültem a mail art történetével is. Például Duchamp, a XX. századi művészet egyik francia ősatyja, 1916-ban az ugyanabban az épületben lakó társaknak postán küldte el a levelezőlapot a következő találkozó dátumával és helyével (amely szintén ugyanebben az épületben volt), a lapok másik oldalára pedig egy munkája vázlatait tette. Ray Johnson szerepét nem szabad kihagyni, aki 1962-ben megalapította a New York-i Levelezőiskolát; ez a dátum számít a mail art kezdetének. Lehetne a dadaizmus, a Fluxus, a francia Új Realizmus, vagy a XX. század bármelyik stílusirányzatának hatásáról is beszélni. Az első kiállítás: „1984-ben New Yorkban a Franklin Furnace Intézet a kiállítására ki nem fért munkákat a kukába dobta, amelyet a beküldők megtaláltak. A meghirdetett vitadélutánon nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel illették a tárlat rendezőit és csaknem meglincselték őket. A Mail Art, amely saját magát az abszolút demokrácia és a korlátlan szabadság művészi letéteményesének hitte, átesett az avantgárd mozgalmakra jellemző tűzkeresztségen…” (Perneczky Géza)

Beszélhetnék a mail art műfajairól is. A borítékokon és – szó szerint értve – képes lapokon kívül léteznek művészbélyegek (artistamp), egyéni bélyegzők (rubberstamp - pecsétet húz elő a zsebéből), művészkönyvek (artist book), névkártyák (ATC, Artist Trading Cards - kártyákat oszt az első sorban ülőknek), folytatásos munkák (add and pass, add and retour), képversek (visual poem) és sorolhatnám. Ezek külön-külön, de együtt is megjelenhetnek egy művön belül. Bárki kiírhat projektet és készíthet belőle kiállítást, vagy katalógust, dokumentációt.

Mivel én már koromnál fogva nem szeretek okos lenni – inkább élni és csinálni szeretem –, egy személyes receptet adnék át Önöknek. Természetesen másféle receptek és utak is lehetségesek, az emberi sokszínűségnek megfelelően.

Végy egy adag művészi érzéket, fejleszd, tanulj rajzolni, komponálni, ismerkedj meg a színek világával. Tanulmányozd az elődök munkáit, stílusát, technikáit, a jelenkor művészeti irányait és szellemi hátterét, dolgozz szorgalmasan.

Majd mindezt felejtsd el. Próbálj meg felszabadulni és megismerni önnön érzékeidet, vonzalmaidat, ehhez ragaszkodva a tanultakat spontán használva készítsd el új munkáidat. Rájössz majd, mennyi minden befolyásolja hátrányosan az alkotás folyamatát; igyekezz ezeket kiszűrni, hogy mindig önmagad lehetőleg teljes birtokában tudjál dolgozni.
Amikor összeakadsz a mail arttal, meglátod, ezek után örülni fogsz neki, ki tudod adni magadból a jókedvet, odafigyelést mások iránt, öniróniát, humort, vizuális geget (porszórás preparált papírzsebkendőből), banalitást, komolyságot, társadalmi, politikai, művészi állásfoglalásod. Mindezt fűszerezd meg olyan technikai eszközökkel, amit munkádban szívesen felhasználsz. Ez lehet festés, grafika, kollázs, talált hulladéktárgy, varrás, teljesen mindegy; a lényeg az, hogy jó szívvel, érzékkel nyújtsál valamit, amit már csak a látvány mond el. Kezdek fáradni (arcmázolás preparált papírzsebkendővel).

Bárkinek, bármikor, alkalomtól függetlenül is küldhetsz mail artot, ha tudod a postacímét és van kötődésed hozzá. Használd az internetet, figyeld a mailartisták működését, kire tudsz rezonálni, kivel tudnál vizuális kommunikációt kialakítani, szavak nélkül. Hangolódj rá, igyekezzél személyre szóló munkát csinálni. Ugyanez vezessen a kapott mail artok esetében is. Ne felejts el bélyeget, pecsétet, címzést, feladót rátenni elkészült művedre, és örülj neki, amikor az ismerős postáskisasszonyok rád mosolyognak és azt mondják: mi szépet hozott már megint?

Még valamit: amikor kiállítás megnyitásán való részvételre kérnek fel, csak olyat vállalj el, amelyikkel szívesen foglalkozol, mert különben a ráfordított idő alatt csak esz a fene, hogy vár a munka otthon, miközben te itt szövegelsz. Most nincsenek ilyen gondolataim, jól érzem magam, örülünk, és köszönjük Michel Bohbot úrnak, a rendezőknek és mindenkinek, aki lehetővé tette a kiállítás létrejöttét, hogy láthatjuk a gyűjteményt.

Végül szeretnék átadni egy magyar felhasználású, francia kiadású ős-mail art képeslapot a XX. század elejéről a Bélyegmúzeum igazgatónőjének (átadja, illetve további alkalmi borítékokat mutat fel). Michel Bohbot úr – úgy tudom, remélem – már postán megkapta az ő ajándékát. (Aláíratja a hátán lévő rajtszámot a díszvendégekkel, majd megkéri a gyűjtőt, hogy szedje ki a gombostűket, s iktassa a relikviát.)
Köszönöm figyelmüket.

Torma Cauli László

(Elhangzott 2011. június 18-án a Bélyegmúzeumban, a Michel Bohbot mail art kollekcióját bemutató kiállítás megnyitóján. Fotók, tudósítói kommentek: Zsubori Ervin.)