A gyász hetében

Nagyon sötéten kezdődik ez az év. Két számomra nagyon fontos brit művész vesztette életét egy alattomos betegséggel vívott harcban.
David Bowie és Alan Rickman 69 évet éltek. Hogy mit jelentett nekem Bowie, azt az életműkiállítás kapcsán már megírtam itt.
Minden érvényes azóta is. Napok óta újrahallgatom, újranézem archívumunkban felhalmozott munkáit és a tévécsatornákon összeállított megemlékezéseket.

Alan Rickman 1991-ben jelent meg az életünkben.
Nem, nem a Drágán add az életed német terroristájaként, hanem a csellista Jamie szerepében a nem kevésbé zseniális Juliett Stevenson oldalán. Spoileroznom kell, mert ez a film számomra  érthetelen okból a világ radarja alatt maradt, s akkor sem dobta fel a víz, amikor rendezője Anthony Minghella világhíres lett Az angol beteggel.



A Truly Madly Deeply-ben Alan Rickman muzsikust alakít, aki egy rutinműtét után nem ébred fel.
Társa nem tudja feldolgozni a veszteséget és bánatával visszahívja szerelmét az életbe. Innentől a film nem a szokásos könnyfakasztó gránátokkal operál, hanem szürreális gyászmunkával gyógyít:
Jamie visszaköltözik a lakásba, de hozza magával túlvilági cimboráit, akikkel egész nap régi filmeket néznek, kihűtik a lakást és következetesen pokollá teszik a nő életét. Halálra nevetjük és szétsírjuk magunkat, mire Nina feldolgozza a veszteséget és új irányba indul.

Alan Rickman sikeres tervezőgrafikusként addig töltötte szabad estéit színdarabok nézésével, míg 26 évesen el nem döntötte, hogy beiratkozik a Royal Academy of Dramatic Art nevű intézménybe és színész lesz. Rekord sebességgel talált magára. Elbűvölő hangjával és egyéni játékstílusával először londoni színpadokon, később a New York-i Brodaway-n ragadta magával közönségét.

41 éves volt már, mikor Hollywood kapuján kopogtatott és innentől jönnek az elragadó gonoszok, akiket zavarbaejtő komplexitással alakított. A nothinghami seriffet például olyan zseniálisan elevenítette meg, hogy a legendák szerint Kevin Costner a vágószobában tombolt, hogy tizedeljék meg Rickman jeleneteit, mert különben elveszti az arcát.
A magyarul Perselus Pitonnak nevezett mágust J.K. Rowling már írás közben a testére szabta. Csak Rickman tudhatta, milyen szövevényes előélettel rendelkezik a figura, s ha újranézzük a Pottereket, szemünk előtt bontakozik ki, milyen életfeladat végrehajtásán munkálkodik ez a látszólag velejéig jéghideg alak.

Két kivételes tehetség,  két mágikus hang hagyta el a héten a bolygót. Búcsúzóul hallgassátok meg, hogy mondott Rickman Shakespeare szonettet...