Becht Rezső: A nagy infláció

Valójában még csak 1946-ban vagyunk, abban az esztendőben, melynek az első hét hónapját a küzdelem az infláció tüzes leheletű sárkányával töltötte be. Az akkori bank- és vállalati pénztárosok még ma is hideg verejtékben fürödve riadnak fel, ha ezekről a hónapokról álmodva mellükre ül a könnyű nullák miriádjaiból egybegyúrt hegynehéz szörnyeteg.
Amikor a pengő folyton hosszabbodó null-sleppje már nem fért bele az üzleti könyvek rovataiba, sem pedig az átlagemberek fejébe, akkor megszületett a millpengő, vagyis az egymillió pengőnek értendő pengő.
Így például májusban a Ludas Matyi című vicclap egy-egy száma már 100 millpengőbe került. Persze csak átmenetileg, mert csakhamar a millpengők elé is oda kellett mondani a legfantasztikusabb számokat, a trillióig, melyet csak matematikatudósok tudtak leírni. Így jött aztán létre a billpengő és az adópengő, melyeket az infláció árja éppúgy elsöpört, mint a megvadult folyam a nyúlgátakat.

Elértéktelenedett papír pénzek 1946-ban  MTI

Ezekben a hónapokban a nyomor mindenkori vámszedői kivételével az ország lakosságának el kellett szenvednie a háború szörnyűségeivel rokon, csak nem olyan véres, ám az idegeket éppúgy ronggyá tépő pénzromlás őrjítő boszorkánytáncát. Batyuzott az ország, visszaesett a cserekereskedés korszakába. Elgyötört családapák és anyák a batyuzás keserves útját járták a környező falvakban, hogy az utolsóelőtti lepedőért, vánkosért, a stafírung megmaradt darabjaiért némi lisztet, egy kis zsírt vagy főzelékfélét cseréljenek a gyerekek számára.
A két gyár központi pénztárának főpénztárosa négy sűrűn gépelt oldalon rögzítette le egyetlen délelőttnek, 1946. július 8-nak pénzügyi problémalavináját, melyben a sima pengő, a millpengő és az adópengő, a fizetések és bérek, a kalória-megváltás és az előlegek, a dolgozók vonakodása, a rossz pénzt elfogadni és helyette élelmiszer követelése, a Fehér megyéig kalandozó gyári élelemszerző utak, autós expedíciók küzdelmei, a harc a bankkal 50.000.000 adópengő, és a postahivatallal 200.000.000 adópengő folyósítása végett, a dolgozók lisztjegyeire és otthoni villanyszámláikra szükséges pénz előteremtése stb. stb. pokoli kánkánt jár.
Bérfizetés szinte naponként volt, s kézhez kapott keresetével mindenki azon nyomban rohant, hogy bérét árura váltsa át, mielőtt még mélyebbre zuhan az értéke. Áru viszont alig volt, mert akinek volt, az csak annyit mert pénzzé tenni, amennyi létfenntartásához okvetlenül szükséges volt, vagy  spekulált vele és rejtegette. Egy tragikusan groteszk labdajáték folyt az országban: a labda a pengő volt, melyet mindenki olyan riadtan dobott tovább másvalakinek, mintha parázs lett volna.
Amikor aztán a bolondokházát már majdnem szétvetették az elmeháborodott jelöltek, amikor a tojás már 120.000 millpengőbe került, akkor 1946. augusztus 1-én megjelent az új, értékállónak remélt pénz, a forint és ezzel az egész nullakarnevál egy csapásra véget ért, s a kimúlt, értéktelen pénzjegyek konfettiként borították a söpretlen utcákat és tereket. Mondhatnám úgy is, hogy a ragadozó feketézőkkel, spekulánsokkal, csereberélőkkel, vetkőztetőkkel teli pengő-őserdőre nyár közepén leszállt a fagy és lemarta az addig eszeveszetten burjánzó pengőlombozatot, hogy augusztus l-ére oda terítse vastag avarszőnyegnek, melyben térdig gázolt az ország népe, ám kezében már új reményt, új ígéretet lobogtatott – a forintot. Az új pénzegység, a forint egyenlő volt 200 millió adópengővel, vagy 400.000 billió billpengővel, avagy 400.000 trillió millpengővel illetve 400.000 quadrillió pengővel.
A forinttal újra eljött a fillérek ideje, a váltópénz megbecsülésének kora. Már nem aktatáskában cipeltük a pénzt, hanem lapos patkóbugyellárisban. A nullák szökőárja megszelídült, összeomlott és meghunyászkodva visszahúzódott a csillagászok számításaiba.