Nem, nem kaptunk napszúrást, jól látjuk, hogy az egykori Károlyi palota egyik termében csak úgy lazán oda van dobva egy kikötői cölöpre egy fecske típusú fürdőnadrág, odébb megcsodálhatjuk Tamási Áron szandálját, ami napjainkban is simán eladható lenne valamilyen divatos márkajelzéssel, mellette Mészöly Miklós hasonlóan trendi napszemcsije villan a tárlatlátogatóra. A PIM kiállítása megerősíti, hogy a napfény, amelynek tudományosan bizonyított hatása van hormonjainkra, az amúgy borongásra hajlamos írókból-költőkből is előcsalogatta a lazuló, önfeledt, játékos énjüket. Örkénynek mondjuk nem kellett ehhez nap, ő az orosz télben is elsütötte a poént, ha volt. Lipták Gábornak, a balatonfüredi írónak, helytörténésznek, elsősorban barátnak, aki feleségével nyaranta valóságos irodalmi szalont üzemeltetett Füreden, az alábbi sorokat írta:
Kedves Gabus!
Ne haragudj egy ideges bolondra. A háborúban átlőtték a bal fejemet, épp ott, ahol a józan eszem utolsó maradványa székelt. Ennek köszönhető, hogy ott felejtettem valahol a rövid ujjú nejlon ingemet. Kérem Maxit, tegye egy borítékba, Melinda ragassza le, Gabus címezze meg és Pulcsi leheljen rá csókot, mert a testemen hordom a szóban forgó inget. (…)
Sokszor ölel agylövéses barátod
Pista
1959. júl. 16.
Kedves Gabus!
Ing nélkül járok, csak a szőr borít, mert nem jött meg a nejlon ing. Nem szokás a vendégek ottfelejtett fehérneműjét eladni és így pénzhez jutni. (…)
A báli viszontlátásig ölel
hű barátod
Örkény István
Az amúgy nem nagy kiállításon, merthogy szívesen nézegetné az ember még több teremben is, a stégről szaltózó Juhász Ferenc fotója mellett még filmrészleteket is láthatunk, pl. az Esterházy és a Balassa családról a strandon, vagy Vas Istvánról, ahogy élre vasalt pantallóban és fehér ingben áll a strand lépcsőjén, onnan nézve a vízbe merülő Böll házaspárt, akik német turistaként jobban bírták a hideg vizet, mint a magyarok. Vashoz hasonlóan Szabó Lőrinc és Weöres Sándor sem vált meg ikonikus outfitjétől, a képek tanúsága szerint hullhatott rájuk jégeső vagy perzselhette őket kánikula, a kihajtott fehér gallér és a zakó elengedhetetlen volt. Göncz Árpád pedig hasonló, vagy tán ugyan abban a csíkos melegítőben volt a hetvenes években Szigligeten, mint amilyenben én láttam először tíz évvel később egy másik alkotóház udvarán, Iszkázon.
Valóban úgy van, ahogy a szervezők írják, hogy a kiállítás megtekintése közben a látogatók előhívhatják saját balatoni élményeiket is. Ezt azzal is segítik, hogy ha az ember leveszi az egyébként nagyon igényes fotókkal és idézetekkel megtöltött kiállítási kiadványról a védőborítót, láthatja hogy a könyv tervezői majdnem eltalálták a keménytáblán a Balaton jellegzetes zöldeskék színét, ami sokunk szívét megdobogtatja, ha bizonyos légköri-hőmérsékleti körülmények között bámuljuk a víztükröt.
Én bepakolnám ezt a tárlatot egy buszba, ahogy az Arany kiállítást is tették, sőt, talán inkább lakókocsiba és végigturnéznám vele a tavat, Arácstól kezdve Füreden, Tihanyon, Sajkodon és Szigligeten át egészen Becehegyig, majd Györökig, onnan meg már csak egy ugrás Akarattya, persze a déli parton visszafelé, hogy minél többen megnézhessék.
Balatoni nyár: Írófényképek az 1950-es, ’60-as, '70-es években
Kapcsolódó cikkek a Susanniconon:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése