Színházról és rólunk

Változnak az idők, halad szépen előre a technikai fejlődés, de mintha nem tudna ezzel lépést tartani a technikai eszközök használatának kultúrája. Az már természetes, hogy a közösségi közlekedésben résztvevők úgy gondolják, az utazók valóban egy közösséget alkotnak: családot, baráti kört, vagy valami hasonlót, következésképpen a buszokon, villamosokon mindenkit mindenről tájékoztatni kell. Ennek legjobb módja, ha üvöltve, vagy legalább hangosan telefonálnak. Feszülten figyel az utazóközönség, hogy vajon Joli mikor veszi észre, hogy Zoli már régóta mással pörög? („Nem mondoooood?!”), vagy hogy mennyi volt a tényleges nyereség X cégnél és mennyi vett ki a cégből az ügyvezető, névvel, telephellyel beleordítva a busz utasterébe. A vonatokon már lehetetlen olvasni, mert legalább ketten csacsognak sztereóban mellettünk, olyan témákról, mint hogy „Hol vagy?” „Itt vagyok.” „Na mizujs?” „Megyek haza.” „Jó, majd találkozunk!” „Majd beszélünk!” És a kedvenc nyitómondatom is mindig elhangzik, a „Na mondjaaaaad!” 

Úgy tűnik, mostanában a mobiltelefonok újabb sikeres terepfoglalást hajtanak végre, méghozzá a színházak nézőterein. Eddig csak bele-belecsörögtek az előadásba, vagy erőszakosan pittyegtek az sms-értesítések, de manapság már egyre több néző gondolja úgy, hogy előadás közben is muszáj hüvelykujját a világ információs ütőerén tartania. Az elsötétített nézőteret világító telefonok tarkítják, zavarva ezzel a telefonhasználó körül ülőket és talán a színészeket is. Nemrég az előttem ülő nő fotózta a mellette ülő hozzátartozóját, hosszasan, több beállítást próbálgatva, gondolom ebből született a "színházban anyámmal" című kép, a közösségi médiában természetesen azonnal megosztva. („Nahát! Megint színházban vagytok? - Igen! - Komolyan? Min? - Gogolon! - Őrület! - Lájk!”) Hálás voltam nekik, hogy nem szelfiztek, mert esetleg azon már én is látszódtam volna, hacsak nem kezdtek volna bele egy profi képkivágási eljárásba ott a jobb oldal, 6. sor 13. székében. 

Evés-ivás egyelőre csak módjával van a nézőtéren. Aki nem itta meg nap közben az ajánlott folyadékmennyiséget, vagy kiszáradt a szája a dráma okozta izgalomtól, az a nézőtéren folyamodik a sziszegős ásványvizes-palack kinyitáshoz majd a víz kortyolgatásához, de előfordul cukorka kicsomagolása is, celofánzacskóból, bár olyat még nem láttam, hogy valaki hűtőtáskával vagy popcornos vödörrel üljön be, de ez talán már csak hónapok kérdése. 

Kukorelly Endre: Országházi divatok; Schiff András: A zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról

Kukorelly Endre többször utalt arra, hogy a színházi (és a parlamenti) kultúra alapja, hogy a széksorok közötti oldalazáskor ne a feneküket fordítsuk a székekből udvariasan felállók felé, mert ez a kulturális-világvég eljövetelének egyik legkézzelfoghatóbb jele. Schiff András egy komplett koncertetikai tanácsadót közölt egyik könyvében arról, hogyan viselkedjen a néző, ha valóban zavartalan előadást szeretne látni-hallani, így például aki felsőlégúti betegséggel küzd, ne menjen koncertre. Az ilyen jellegű tüneteket Ascher Tamás konkrét eszközökkel próbálja orvosolni, lásd Ascher-féle szopogatós cukorka. Mondanom sem kell, hogy valamennyien heves támadásokat kaptak ezek után.

Bízom benne, hogy valakik már elkezdték fejleszteni a home-theatre médiaeszközt, aminek használatával nem kell majd elmennünk a színházba, hanem otthon, elsötétített nappaliban nézhetjük az on-line előadást. Ez nálunk úgy megy majd, hogy zárt helyiségben helyezem el az akkumulátoroktól megfosztott mobiltelefonokat és a túletetett macskákat, leeresztem az összes redőnyt, kiírom a kapucsengőhöz a vízóra állását, üzenetet hagyok a katasztrófavédelemnek miszerint kiürítés esetén sem vagyunk itthon. A tapsot pedig elküldjük csatolt fájlban a művészek e-mail címére, amit ők letölthetnek akár már a meghajlás közben.

Mindennapi ellenségünk

A mi osztályunk
A Katona József Színház vendégszereplése a stuttgarti SETT 2012 fesztiválon

Mennyi ebből a személyes tapasztalatod? - kérdeztem amúgy művelt, világlátott ismerősömet, miután jó tanuló módjára felmondta nekem az éppen szóban forgó kisebbségi közösségről elterjedt összes előítéletet, legendát és összeesküvés-elméletet. Tekintete a végtelenbe fókuszált, egy ideig vakargatta a fejét, majd témát váltott. Egy másik, szintén nem tanulatlan beszélgetőpartnerem egy egész nemzetet írt le egyetlen kézlegyintéssel, mikor elmesélte esetét a francia eladónővel, aki csak háromszori ismétlés után fogta fel, mit is szeretne tőle a nyelvét nem ismerő, kelet-európai kiejtéssel a hot-dog szót mantrázó utazó. "Ennyit a franciákról" - zárta le rövid ismerkedési kísérletét a gall kultúrával. Mert nem akarják érteni. Köcsögök. Mind a hatvanötmillió. (Amire persze a franciák visszakérdeznének, hogy mely csillagrendszer gyermeke vágyik náluk pont hot-dog-ra, de ez már egy másik történet lenne…)

fotó: Dömölky Dániel

Ilyen és ehhez hasonló élményeim jutottak eszembe a Katona József Színház stuttgarti vendégjátékát, A mi osztályunk című előadást nézve. Tadeusz Słobodzianek drámája egy Lengyelországban a második világháború alatt lezajlott pogrom történetét meséli el egy iskolai osztály tíz tanulójának sorsán keresztül. A lengyel kisváros katolikus polgárai jó alkalomnak érzik a háborús zűrzavart, hogy leszámoljanak közösségük zsidó származású tagjaival. 1600 embert gyilkolnak meg hihetetlen kéjjel és brutalitással, gyerekeket égetnek el élve, nőket gyaláznak meg. Megdöbbenésünket tovább fokozza, hogy itt nem egy külső, arctalan és személytelen ellenség rohan le egy embercsoportot, hanem saját szomszédai, barátai, munka- és iskolatársai, korábbi szerelmei alázzák és semmisítik meg őket. Mint a szerző, úgy a néző is próbálja megérteni, megfejteni, hogyan és főképp milyen indíttatásból képes az ember minden gátlás nélkül lemészárolni társait, majd szemrebbenés nélkül beköltözni áldozatai házába. Valóban elegendőek a generációkon keresztül öröklődő ellenségképek, melyek jogosultságát soha senki nem kérdőjelezi meg, hiszen a papa mesélte, ő meg az ő papájától hallotta? Vagy ezek csak mesterségesen életben tartott mentális segédeszközök, saját nyomorunk vetítővásznai? Erre utal például a legbrutálisabb gyilkos, Zygmunt elejtett megjegyzése, milyen rideg, verésekkel tarkított, agresszív családban nőtt fel, vagy Rysiek példája, aki megerőszakolással vesz elégtételt a viszonzatlan szerelemért.

Ellenség bárkiből lehet, a személyiségükben sérültek részére létkérdés, hogy mindig legyen valaki, akire le lehet nézni, stabilizálandó a saját bizonytalan önképet, akin le tudják vezetni összetolult frusztrációjukat. A másság léptéke tetszőleges lehet. Ha földönkívüliek támadnának meg bennünket, valószínűleg hirtelen mindenki felismerné a földlakót a másikban, az azonosságot. Addig azonban keressük a különbséget, bőrszínek, vallások, országok vetélkedőjében, a vidék és a város, a mi falunk és a szomszéd falu között, a szomszéddal szemben vagy akár a saját családon belül. Skizofrénia minden szinten.

fotó: Lakner Zsuzsa

A darab remekül szemlélteti azt is, hogy az ilyen konfliktusoknak nincs nyertese, tettes és áldozat egyformán belenyomorodik a történésbe. Az életben maradottak választhatnak az önmegtagadás és a bosszúállás értelmetlensége között. Még Abramot is utolérik a rettenet hullámai, akit pedig családja időben kimenekített Amerikába és egyedüliként kapta meg a humánus létezés esélyét. Több éves késéssel kell rádöbbenie, hogy otthon maradt családját és barátait egykori osztálytársai irtották ki.

Bár a homo sapiens titulust már nagylelkűen megelőlegeztük magunknak, az emberiség még pályafutása legelején tart, úgymond óvodáskorban, az élővilág többmilliárd éves jelenlétéhez képest az ember által eddig megtett út szinte elhanyagolható. Valószínűleg még több ezer év evolúció szükséges hozzá, hogy eldőljön, tudunk-e valami értelmeset kezdeni szellemi képességeinkkel, vagy megragadunk ezen az infantilis szinten, beverjük egymás fejét és magunkra gyújtjuk az óvodát. Egy apró előrelépést jelenthetne, ha társadalmainknak sikerülne átvágni a butaság és az érzéketlenség öröklődésének végtelen mőbiusz-szalagát.

Máté Gábor rendezésének bravúrja abban is rejlik, hogy visszafogottan, tárgyilagosan, minden hatásvadászatot kerülve sikerült ökölszorító indulatokat transzportálnia. A vendégtársulat megérdemelt és lelkes ünneplést kapott a stuttgarti tri-bühne közönségtől, ahol a Katona rendszeresen visszatérő fénypontja az évente megrendezésre kerülő SETT fesztiválnak. Jó volt ismét látni a nagy öregeket, Haumann Pétert bölcs, melegszívű, visszafogott Abramként, Szacsvay Lászlót a cinikus Heniek szerepében, Újlaki Dénest mint megalkuvót némi maradék empátiával. Bán János úgy sugározza magából a fékeveszett gonoszságot, hogy legszívesebben rákiabálnánk, mint nagymamám annó a tévékrimi gyilkosára. De ugyanilyen élmény volt, hogy új tehetségeket ismerhettünk meg, mint Pálos Hannát és Dénes Viktort.

Ugrai István értő beszámolója az előadásról a 7óra7 alatt olvasható.