Az írott szó értéke

Beszélgetés Dr. Turbuly Évával, az Artemisz Kiadó egyik alapítójával

 Susannicon: Juli lányod (Rácz Júlia, a kiadó műszaki szerkesztője) építész, Lilla a jogi- és a bölcsészkart szimultán végezte, majd bíróként dolgozott Sopronban, míg a szabadúszó írók göröngyös útjára lépett. Te magad a Soproni Levéltárat igazgatod és ott bábáskodtál számos tudományos jellegű könyv kiadásánál. Honnan ered ez? Genetikai kódotok köt össze benneteket az írott szóval?

T. É.: A felsorolásból nem szabad kihagyni Péter fiamat, aki szociális munkás Zalaegerszegen, de olvas, zenél, néha ír is, főként zenei kritikákat. Jó a stílusa és van érzéke az íráshoz. Utazáskor általában Szerb Antal irodalomtörténetét cipeli magával, ami azért elég súlyos darab....

S.:...és ő az a kisfiú, aki Turbuly Lilla Titkosírását ihlette és kiskorában a patakba esett...

 T.É.: Bizony. Ő Pepe!  Kalandjai a családi legendárium részévé váltak. Persze nem mindegyik pont vele történt meg.
Az olvasás, a könyvek szeretete tehát benne volt a családban, anyu is írt néhány elbeszélést, apu verselt egy ideig, miután nyugdíjba ment. Ennél fontosabb, hogy a könyv, az írott szó érték volt, az akkori viszonyok között mindig megkaptuk azokat a köteteket, amire vágytunk, voltak közös versolvasások. Az is családi legenda, hogy egyedül még nem tudtam állni, de az ágy peremére támaszkodva már elmélyülten lapozgattam a Nők Lapját. Rengeteget olvastam, olvasok. Már gyerekkoromban is ez volt a legkitűnőbb szórakozásom. A babázás, egyéb játékok háttérbe szorultak. A szépírás viszont eddig még nem jutott az eszembe. Szakcikkeket azonban írtam és írok a 16-18. századi megyékről, azok működéséről, társadalmáról, meg például Deák Ferenc családjáról, soproni,  dolgokról. Az utóbbi 3-4 évben életútinterjúkat csináltam, amik a Soproni Szemlében jelentek meg.

S.: Úgy tudom, a folyóirat szerkesztésében is részt veszel.

T.É.:  A patinás évnegyedes folyóiratot az 1930-as években alapították és az 1944-1955 közötti időszakot kivéve azóta is folyamatos a megjelenése. A  64. évfolyam az idei, ami azért nem semmi!  1992 óta vagyok szerkesztőségi tag.  Emellett 30-40 közötti  levéltári kiadványhoz van közöm szerzőként, szerkesztőként, kiadóként.  Többségükben forráskiadványokat állítottam össze, szerkesztettem.
 
S.: Valóságos  kutató-, szervező-, archivátorközpont lehet a fejedben. Közvetítő bázis adó- és vevőkészülékek között...

T.É.: Van is néha  kavarodás  ebben a központban! Amíg a szakmát illetően elkerülhetetlen az aktivitás, olvasóként elsősorban befogadó vagyok, ez áll a zenére és a vizuális művészetekre, beleértve az építészetet  is. De a művészeknek éppen ilyen befogadókra van szüksége. Nekünk pedig rájuk, mert a segítségükkel sokkal gazdagabbá, sokszínűbbé, jobbá válik az életünk. Kiadóként ezt a hidat  szeretném építgetni a művészek és a befogadók között. Ha sikerül, az boldoggá tesz, számomra ez az önkifejezés egy nagyon fontos formája.

S.: Mit szeretsz a legjobban könyvkiadói tevékenységedben?

T.É.: A könyvcsinálás mindig izgatott. Hogy kitalálok, vagy melléállok valaminek, amit jónak találok,  és abból kézzelfogható dolog, könyv lesz. Megteremtem a feltételeket, végigkísérem a folyamatot, valamennyire befolyásolom is. Annak ellenére így van ez, hogy elég hálátlan a kiadó dolga. Szidni lehet a hibákért, a babér pedig - jogosan - a szerzőt illeti. A végeredmény  azért egy kicsit és titokban az én  gyermekem is.

S.: Azért nem bántad meg, hogy annak idején belevágtál ebbe a kalandba...

T.É.: Az anyagi vonatkozásoktól függetlenül, sokat köszönhetek az Artemisznek. Először is sokat tanultam, aminek a levéltári kötetek is erősen hasznát veszik. Másrészt találkozom olyan alkotókkal, akik új színt hoznak az életembe és akiknek a szellemi kalandozásai felüdítenek, új erőt, kreativitást öntenek belém.