Coco a hibás

Nehéz dolog híres ember gyerekének lenni. Ha ugyanazzal próbálkozol, amit a szüleid nagyon jól csinálnak, hatalmas kitaposott cipőbe kell bújnod. Vannak, akik mégis megpróbálják genetikailag predesztinált sorsukból kihozni a legjobbat. A legújabb kísérlet Coco Sumner debütáló albuma a The Constant. Coco dobol, gitározik, ért a billentyűs hangszerekhez, számait maga írja, egyéni öltözködési stílusa pedig - zoknis férficipős cérnalábai bő sortban kalimpálnak - üdítően eltér a divatos huszonéves Barbie-babák egyenlátványától, nem mindennapi, karcos hangja pedig nagyon emlékeztet a papáéra, aki a hírek szerint csak a kész lemezt hallgathatta meg.


Mama és Dada, akinek az ifjú muzsikus köszönetet mond a lemezhez mellékelt füzetkében nem más, mint Trudie Styler színész, producer és Sting.

Egy kis fotótörténet #4. Fotótár Kalaznón

A Fotótár épülete a gyönyörűen felújítottak közé tartozik, mint azt az előző bejegyzésben megtárgyaltuk.

A különbség annyi, hogy ez 'lopott tornácos', keskenyebb és nincsenek tartóoszlopok. A szép bádogosmunka, a hátsó szekérszín és istállók itt is megvannak, valamint még egy emeletes góré is, mindegyik a gyűjtemény és a látogatók céljait szolgálja.

A tornácon négy ilyen ajtó van, közöttük a zsalus ablakok. Ez éppen az eredeti, amely megmaradt, a többi ennek a mintájára készült el. Mielőtt bemennénk szeretném bemutatni a házigazdákat. A gyűjteményről Győriné Fogarasi Kata révén tudok, akivel a különböző bőrmunkák kapcsán ismerkedtem meg, dolgoztam, tanítottam együtt, sőt kiállítását is nyitottam meg. Tanárként működött, több tankönyv szerzője is, oktatási tevékenységéért legutóbb az Apáczai Csere János-díjat vehette át. Érdemei a családban és a gyűjtemény szempontjából is elévülhetetlenek. Győri Lajos hivatalos munkahelye a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, 'természetesen' a fotóügyek tartoznak hozzá. Elnöke a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségének és a Magyar Fotóművészek Világszövetségének. Ez utóbbiakról eddig nem is tudtam, ez jellemző rá és az is, hogy mint alkotó nem lép színre, nehogy bármi szerepe legyen a pozíciójának "majd ötven év múlva, ha érdekes", nem is engedélyezte néhány munkájának lefotózását.

Belépve az ajtón, ez a meglepetés éri a látogatót. Egy óriási üveglemezes masina, igen nehéz -szószerint- volt a régi fényképészek dolga. A képek ilyen elrendezése bennem régebbi korok magángyűjteményeit és az első képtárakat idézi, ahol nem sorban, hanem ilyen módon voltak kiállítva. Látható az is, hogy nincsenek tematikai rendben "minden megszületett fénykép fontos" (!!!), éppen ezért nem csak a hírneves nagy alkotók munkái -azok is vannak-, hanem minden olyan fotó a gyűjtés tárgya, amely érdekes a szakma, történet, technika és a fotóművészet, téma, kompozíció, megoldások, szemlélet stb., stb., szempontjából.

Számomra csoda, hogy dagerrotípia volt a kezemben, ezek mellett láttunk ambrotípiákat gyönyörű dobozokban, mégszebb

paszpartuval az 1860-70-es évekből. Az üvegnegatívra nedves technikával készült kis képek alá tett fekete lap miatt jelenik meg pozitívan a kép.
Mindjárt helyesbítem is e kép kapcsán a kis fotótörténet második fejezetében írt méret tévedésemet. A középső sorban több vizitkártya van, amelyet én a képeslapméretnek tartottam. A képeslaphoz közeli méret a kabinet (jobb legszélen ebből is látszik kettő), ennek mintegy a fele a vizitkártya méret. Örülök, hogy kiderült.
Az ilyen dokumentumértékű felvétel ritka a gyűjeményben, de mint egykori Néprajzi Múzeumi dolgozó külön felkeltette a figyelmemet. A mezőkövesdi matyó esküvői fotót a tulajdonosaik szépen kidíszítették saját ízlésük szerint. A fotózás a fekete hátterű, üveges képek miatt nehéz volt, ebben is van egy tükröződő valami, de remélem nem túl zavaró.

Egészen különös technikával, meglepő módon készült e két mellkép. Valószínű valamilyen papírmaséra feldolgozva, nedvesen, utólag -szerintem könyvkötő csonttal- domborúra formált munkák. Elképesztő a látványuk. A jegyzeteim között még rengeteg érdekesség van. Egyszer talán azok is sorra kerülnek, de most túl hosszúra nyúlna ez a beszámoló.
Talán említenem sem kellene, Győri Lajos nagyon messze áll az elfogult, egoizmussal határos, birtoklási vágytól elvakult gyűjtöktől. Tizegynéhány évvel ezelőtt újrakezdte a gyűjtemény építését. Az addig összejött anyagot egy pótkocsis kamion vitte el, ez most a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának része. Nyilván a dokumentáció és a tudás megmaradt. Az elhivatott szakmaszeretet önfenntartóvá tette a gyűjteményt. A jelenleg félmillió darabra becsült pozitív, negatív és üveglemez anyagból válogathatnak a műgyűjtők, galériások. Az elkelt mintegy ezerötszáz-húszegynéhány fotó tette lehetővé az épület fenntartását, a gyűjtemény gyarapítását. Majdnem kimaradt, Lajos feladatának tartja a fiatalok oktatását, ehhez könyvek írását, fotótáborok rendezését. Hiszem, ennél jobb módja nincs ma sem a jövőnek.

Befejezésként, a két nap alatt ahányszor körülnéztem a képek között, mindig találtam valami újat, pláne amikor ehhez a szakavatott szavak is hozzájöttek. A raktárból, amely már bővítésre szorul, hogy a még pesten lévő anyag is ide kerülhessen, érdekes kollázsok is előkerültek, gondolom nem csak az én örömömre.
Köszönet a két gazdag napért!
Mielőtt bárki rákérdezne, nyitva csütörtök délutántól vasárnap estig. Beérkezve Kalaznóra balra át a hídon, jobbra a Petőfi S. utcában...

Kalaznó, Tamási kistérség, Tolna megye

Képzeljétek, el voltunk varázsolva két napig a lányommal együtt! Eredetileg egy fotógyűjteményt néztünk meg, de akkora benyomást tett ránk a hely és nemkülönben a vendéglátók, hogy muszáj ezzel kezdeni. Ezért nem szerepel most a címben az "Egy kis fotótörténet", a következő részben kerül majd rá sor.
Zsákfalu, úgy 4-5 kilométerre van a Siófok-Szekszárd közötti 65-ös főúttól. Kalaznó honlapján és a Fejlődő Kalaznóért Egyesület oldalain a szükséges hivatalos tudnivalók megtalálhatók, úgy döntöttem inkább az élményről szólnék, így a hely tudós ismerőitől elnézést kérek, ha hibát vétenék az adatokban.

Összefoglalóan azt mondanám a pusztulás és újjászületés a legjellemzőbb idetartozó fogalmak. Mindkét szóra egy-egy épületet mutatok példának. Ez még csak omladozófélben van, de már több menthetetlen vagy csak egy törmelékkupac mutatta ház(hely) van. Ami azonban megmaradt, vagy hitelesen felújították, azok csodálatos formában vannak.

Egy szokatlan ajtóra hívnám fel rögtön a figyelmet, a lépcső nélküli bejárat nem bejárat. Ez a 'halottkiadó ajtó', jól látszik az előző képen is az omló vakolat alatt a már befalazott. Betelepülő svábok házai, ezekre jellemző. Egyesek szerint praktikus okai vannak -a halottszállító kocsira közvetlenül feltehető a halott-, azonban ez sok minden miatt sántít. Inkább a lélek eltávozásával, vándorlásával és esetleges visszatérésével van kapcsolatban. Pontos adatot nem találtam rá. Természetesen regélhetnék az ajtó, ablak, spaletta és a faldíszek kialakításáról, de ezek a képeken jól láthatók.

Az előző háznak az istállója, és szekérbeállója -az újkori szekér hátuljából látszik egy rész- favázas, gyönyörűen rendbehozott épület. Az egyik oldalán vendégszoba, a másik oldalon egy készülő kis gyűjtemény tárgyaiból található már néhány. Meglepődtem azon a környezettudatos gondolkodáson, ahogy a házat rendbehozták, de a legjobb példa az a kemence, amelynek fafűtéses rendszere együttműködik a központi fűtéssel.

A részletekre is ügyelnek, ez egy régi bádogosmunka, csaknem minden nagyobb házon megtalálható, még a nemrég rendbehozottak-on is. Miért is? Képzeljétek el a helyi (díszmű)bádogos azonos a helytörténésszel! Nem csak ő figyel oda, hanem a közelítően 200 lakosból mintegy 20 az újkori, azaz nemrég betelepült. Ő közülük mindegyik hasonló módon él-hal a környezetéért és igyekszik tisztelettel bánni minden emlékkel. Itt van háza művésznek, művészettörténésznek, tudósnak, fotóművésznek és sorolhatnám. Több nemzet is találkozik, a tulajdonosok közt van sok német, holland, svájci, amerikai, svédországi magyar.

A templomot is német segítséggel újították fel, hogy megmaradjon. Bejutni egyébként kulcs híján nem tudtunk, mert 'nem működ/ik/ött' ha szabad ilyen kifejezéssel élnem. Ez a felvétel Abonyi Maya munkája, amely díjazott a kalaznói fotópályázaton. Külön kötet jelent meg az itt készült fotókból, amelyben nagy része volt vendéglátónknak is, Győri Lajosnak és Győriné Fogarasi Katának (róluk a következő részben, érdemben lesz szó). A háború után az itt lakó németeket (svábokat) kitelepítették. Helyükre a Bukovinából kivándorolt székelyeket és részben felföldi magyarokat tették meg új lakosoknak. Elekes Dénes lelkiatya -és szándékosan használom így, mert szószerint az itt lakóknak az volt- életének 102 (! nem elírás) éve alatt vezette a székelyeket előszőr Bácskába, majd végül több tolna-megyei faluba. Életét azonban Kalaznón töltötte, 2003-ban hunyt el, több okból eredően nem fogadták el a templomot, ezért házának nagy része imaházként működött. Az imaházon kívül még három hivatalos, közösségi hely van, a polgármesteri hivatal, a kocsma és a vegyesbolt. Utóbbi nyitva reggel 6-10-ig és délután 5-6-ig. Ez utóbbi gondolom jól jellemzi a környezetet.

Lehetne még az itteni életről szólni, érdemes kiemelni azonban azt, hogy míg a svábok főként gazdál-kodtak, a székelyek az állattenyésztést helyezték előtérbe. A falut környező gyönyörű dombvidék tele van elvadult gyümölcsösökkel, szőlővel. Szerencsés módon néhány pince is megmaradt a présházzal együtt, de több már összeomlott, talán néhányat sikerül majd megmenteni. Ezek közé tarozik a két bemutatott is, csodával határos módon -a negatívumokhoz szokott városi vélemény- megmaradt. Az életkép a boros és ülős paddal, asztallal több éve mozdulatlan! Senki nem nyúlt hozzá.

Van emeletes is közöttük, gyönyörű! Jól megfigyelhető rajta a kalaznói épületekre is oly jellemző, a tornácokat tartó esztergályozott oszlopok, zsaluk, kidolgozott kapuk. Nehezen indultam tovább. Legszívesebben nekiálltam volna a fejreállt oromdíszt megcsinálni.

Mesélhetnék még, a falut átszelő Donát patakról, a két oldalán lévő utcáról, a múlt egy-egy részéről, híradásnak ennyi elég lesz. Még valamit ehhez a képhez, ez a 'barokk tyúkól'. Nem tréfálok, tényleg az! Csodálkoznék, ha valahol az országban akadna mégegy.

Végül egy utolsó, szubjektív szemléletű fotó. Lehetne neki címet adni, pl. "a külső szúnyogháló" vagy "kívül díszesebb". Azt gondolom azonban, illetve merem remélni, hogy mindezek után elhiszitek a varázslatot, amelyben két napig részünk volt. Nemsokára következik a fotógyűjtemény.

Portálok #3

A legrégibb boltok jellemzője, hogy nem épül külön portálszekrény a fal elé. Ilyenkor érintetlen marad az építészeti környezet -aminek nagyon lehet örülni- és ezek arányai, kiképzése lehet az érték. Hozzátartozik mindig a fa, vagy fém spaletta, amelyek sokszor csodaszép kovácsoltvas kivetőpántokon forognak. Az előző rész könyvkötő műhelyének metszetén láthatók voltak ezek is.


A Paulay Ede utcában van egy mindkét szempontból -a 'nyílászárók' aránya és a vaspaletták- nagyon szépen megmaradt és még el nem rontott kis üzlet. Majdnem sikerült azonban a felirattal eltévedni, ha még valami szép betűtípusra kicserélnék az összhang teljes lehetne.

Ugyanitt van a Pécsi Bőrgyár egykori boltja. Komoly ipartörténeti jelentőségű, mert 1762-ben alakult és a 19. század első felében már létezhetett ez a bolt. Ráadásul a Paulay Ede utca volt egészen a rendszerváltásig a bőrkereskedők utcája. Most egy iroda működik benne, szemmel láthatóan kulturált körülmények között.



A Király utcában szinte egymást érik az ilyen típusi régi boltok. Az eredeti formában is a kihajtott spalettákon voltak a hirdetések, képek, de sok helyütt megjelentek már a ráépített kis kirakat-szekrénykék is. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a Király és Paulay Ede utcát összekötötték egy hipermodern passage-val, amely évek óta lakatlan. Talán mert semmilyen köze nincs a környezethez?

Az egyik legjobb helyreállítás egy rétes-étel 'vendéglátóipari egység',

ahol minden jellemző megtalálható ezekre a régi boltokra. Sőt még a légkondícionálót is sikerült egészen jól elrejteni.

A külső megvilágítás fontosságát bizonyítja a régi- új rendszerek együttese. Az a környezet -később egy-két példa lesz rá- ahol a régi kandeláberek még szerepeltek, külön emelték -szó szerint értendő- az utca fényét. Sajnos ezek közül szinte semmi sem maradt. Arról ne is ejtsünk szót, hogy az ilyen virító cégtábla egyáltalán nem tartozik ide.

Az egyik legegyöntetübb üzletsor (az utazási irodát kivéve) e korai boltokból egészen közel a Deák-térhez a Bárczi István utca elején található. Figyelemre méltó jobb felül a levitézlett, használaton kívüli cégérmaradvány, de még így is szép. Érdemes volna kezdeni vele valamit az eredeti funkciónak megfelelően. Aki vásárolni szeretne, nem mindig csak az áruféleség irányítja. Vannak olyan boltok, amelyeknek gazdái, tulajdonosai, az ott dolgozók a maguk számára is élhető, meghitt környezetet teremtenek. Ebben megmártózni, akár vásárlás nélkül is, külön élmény. Ilyen számomra a Barta ötvös üzletecskéje, ahova ifjú koromba többször betértem e célból. Még az is előfordult, hogy a kedvelt női személynek itt vásároltam ezüst ékszert.

In memoriam Kurt Hauenstein

Az  idősebbek még emlékeznek.
Volt egy zenei irányzat a nyolcvanas évek elején, amit eurodisco-nak neveztek. A Boney M, Donna Summer, Amanda Lear és a Supermax fémjelezte ezt a tánczenét, amiben minden benne volt; elektronikus zizegés, reggae, afro, flitteres nők, pilótaszemüveges, szatén nadrágos pasik afrofrizurával. A korszakalkotó Disco Disco című legendás műsor a magyar tévében éveken át a szilveszteri program alappillére volt.

Hétfőn éjszaka Bécsben, teljesen váratlanul - a feltételezések szerint szívinfarktusban - elhúnyt a korszak egyik jellegzetes alakja, Kurt Hauenstein, a Supermax frontembere. Ők voltak az első nyugati popcsapat, amely felléphetett a keleti blokkban, bejárva Magyarországot, Bulgáriát, Romániát, Csehszlovákiát és Hauenstein volt az első fehér muzsikus is, aki fekete zenészekkel az akkor még apartheid uralta Dél-Afrikában turnézhatott. Az 1976-ban alakult  Supermax, ha nem is olyan hangosan és látványosan, de egy stabil és hűséges rajongótáborral a háta mögött túlélte a discoérát és az évek során (ha jól számoltam) 17 albumot készített sőt rendszeresen turnézott is. 2007-ben 60 ezer rajongó csápolt előttük Bulgáriában, 2010-ben pedig a tiroli Wörglben ölelték keblükre honi közönségüket.
Kurt Hauenstein 62 éves volt.

Géczi János-Zsubori Ervin: Haikuk és re-haikuk

2x12 tétel Géczi János és Zsubori Ervin Haikuk és re-haikuk című párosnaplójából. Bemutató a 12. Arnolfini fesztiválon, 2010. május 29-én. Válogatás, design: Zsubori Ervin.

József Attila-díj Géczi Jánosnak

Örömmel értesültünk róla, hogy barátunk és alkalmi szerzőtársunk Géczi János megkapta a magyar íróknak járó legnagyobb elismerések egyikét, a  József Attila-díjat. Ezúton is szívből gratulálunk a sokoldalú és szakadatlanul dolgozó igazi reneszánsz alkotónak és ajánljuk figyelmetekbe többek között tavaly megjelent Honvágy A paradicsomba című munkáját.



 Fotó: Lakner Zsuzsa 

Még bírjuk

Dacára annak, hogy sok éve megy már az a felállás, mely szerint Bächer Iván zongorázik, mellette pedig Gyabronka József felolvas az alkalmi zongorista írásaiból, még mindig telt ház van a Spinoza házban. Még mindig bírja szusszal a közönség, a repedt hangú zongora is állja a rohamokat és futamokat (pedig nem is ököllel ütik), miközben a felolvasó egyszemélyes színházat csinál nekünk. Megrendít és megnevettet, elandalít és elgondolkodtat. Többek közt arról is, hogy vajon miért bírjuk még mindannyian szusszal.

Bächer Iván - Gyabronka József: Magánügy
Bächer Iván írásait előadja: Gyabronka József
Mazurkázik: Bächer Iván

Falak és rétegek Skopjében

Kováts Borbála első önálló adriai tárlata 2009-ben volt a horvátországi Zlarin szigetén. Ennek sikere hozta a meghívást idén a skopjei Városi Múzeumban március 24-én nyíló szóló showra.

 

A  24 darab, 2007 és 2011 között készült gigantikus elektrográfiához három nyelvű katalógus is készült, a kiállítást pedig Kékesi Ferenc macedóniai magyar nagykövet fogja megnyitni. 

Egy adriai tengervíz-és gasztronómiateszt április 3-ig most tehát összeköthető egy remek kiállítással is.

Nyolcakra fel!

Május elsejéig meghosszabbították a Nyolcak kiállítását Pécsett, a Modern Magyar Képtár épületében (Papnövelde utca 5.). Mi március 14-én láttuk; a tárlat valóban szenzációs. Hihetetlenül erős és hatalmas anyag, gyönyörű épületben, szépen installálva és tökéletesen megvilágítva. Aki teheti, semmiképp se hagyja ki.

Portálok #2

Az előző, bevezető részt a Váci utcában hagytuk abba, időzzünk is itt még egy kicsit. Könyv is jelent meg róla, Tarr László: A régi Váci utca regényes krónikája. Budapest 1984. Izgalmas, a részletekre kiterjedő, a különböző időszakok hű dokumentumaival, képekkel, fotókkal. Megnéztem az interneten, az antikváriumok oldalain aránylag gyakran előfordul a kötet.

Nem csak könyvek foglalkoznak a portálokkal, ez a fotó és a továbbiak érdekes szöveggel egy web oldalon található, Kelecsényi Kristóf képei és írása. Ez a faborítású portál nagyon szépen, hűen felújított, talán még a feliratok is az eredetiek, vagy legalábbis a másolataik.


Majdnem szemben az előző épülettel található a Kosztelitz Drogéria. Az eredeti az 1920-as évek közepén készült, Füredi Béla kivitelezésében. A képeken jól látható a nyolcvanas(?) évek, valamint a legújabb felújítás utáni állapota. Azért az eredeti még mindig a legjobban sikerült. A középső képen már csak utánérzésként jelenik meg a kor, a legújabb azonban hagy maga után kívánalmakat. A feliratszekrény igazán leérhetett volna az ívek vízszintes osztásáig -mint az eredeti és középső felújításnál-, a területek aránya szebb lenne, ráadásul a betűméret sem megfelelő, az aranyszínben megjelenő matyóhímzés pedig komolytalanná teszi. Viszont a belső rész teljesen belátható, megmutatása vonzó, kulturáltsága előnyére szolgál. Meglepő, de a két kiugró boltíves kirakat mindezek közben megőrizte domináns jellegét. Az iparművészet ismeri a kortalan design (ageless design) fogalmát, ez a portál szerintem ide tartozik.


Illene most már valami történeti sorrendet is betartani. Régen nem is volt bolt! Talán meglepetés ez a kijelentés? Pedig igaz. Bolt szavunk első előfordulása a 15. sz. első feléből való, valószínű az olaszból eredeztethető. Ekkor jelentésében magában hordozza az íves árkádok, bolthajtások elnevezését is. A piacok, vásárok tereinek árkádjai alatt, a hozzájuk csatlakozó bolthajtásos helyiségekeben nyíltak az első elárusítóhelyek, ezek többsége akkor egyben maga a műhely is volt. Jól látszik ez egy kesztyűs és erszényes -gondolom természetes tőlem, hogy a bőrmunka területéről hozom a példát- jeleneten (1568), ahol az asszony mondja ki a vásárláskor az utolsó szót.

A könyvkötő műhely számomra irigylésre méltó (1686). Igaz belülről látszik ez is, de szintén szembetűnő a nyitottsága. Az utca felé eső, nyitható, kitámasztható alsó ablak paletták, a felső rész osztott ablakos felülvilágítása egyértelműen a funkciót maximálisan figyelembe vevő megoldások. A kép előterében éppen egy fűzőállványon varrja a mester bordára az íveket. Hátrább pedig nem a mérgét tölti ki kalapáccsal a könyveken, hanem az ereszreverés zajlik, azaz a kötés előtt meggömbölyíti a könyvgerincet, egyben egy kis peremet képez a kötés számára.
Igazán szívesen dolgoznék egy ilyen műhelyben.

---

Felhívás! Akinek van kedve egy-egy képpel és hozzátartozó pár sorral résztvenni a portál sorozatban, küldjön saját környékéről, városából jó példát. Szívesen várom erre a címre, portal tárgymegjelöléssel, vagy kérjük főszerkesztőnk számára elküldeni!

---

Dániel András REAL című kiállításának megnyitója

Torok Sándor emlékére

A néhány éve, 2006. június 12-én elhunyt nagyszerű festőnek, Torok Sándornak nyílik emlékkiállítása 2011. március 12-én a Szoboszlói Tavaszi Művészeti Napok keretében. A képanyagot Láng Eszter barátunk, a művész felesége és hagyatékának gondozója állította össze. A tárlatot 17 órakor Feledy Balázs művészettörténész nyitja meg, a Kovács Máté Városi Művelődési Központ és Könyvtár galériájában (Hajdúszoboszló, Szilfákalja utca 2.); megtekinthető március 27-éig. Az Arnolfini Archívum a művész emléke előtt önálló honlapszekcióval tiszteleg, amely 2006. május 13-án, Torok Sándor 70. születésnapján nyílt meg.

Aki véletlenül feltalálta a mozgóképet

Egy fogadással kezdődött 1872-ben. Hogyan lehetne bebizonyítani, hogy van egy pillanat, amikor a galoppozó ló mind a négy lába a levegőben van?  A 42 éves angol fotográfus, Eadweard Muybridge mindenképp utána akart járni a dolognak és a lóbarát kaliforniai kormányzó, Leland Stanford támogatásával laboratóriumot rendezett be, ahol kifejlesztett egy eljárást, mellyel kezdetben 12, később 30 felállított kamera segítségével sikerült dokumentálni a mozdulatsort.

A fényképész természetesen nem állt meg itt, hanem számtalan mozgó embert és állatot örökített meg s a fázisképeket egymás után lejátszva mintegy megágyazott a filmezésnek.



Muybridge 1830-ban született az angliai Kingston-on-Thames-ben, ahonnan 21 évesen kivándorolt Amerikába és először könyvügynökként, később tájkép-fényképészként tartotta el magát a fent említett eseményig. Két dolog miatt került most érdeklődésem homlokterébe Muybridge. Az egyik, hogy az idén 25 éves Taschen Kiadó gondozásában megjelent egy remek könyv róla, amibe bele is lapozhattok, ha ide kattintotok.
A másik Philip Glass lemeze a The Photographer, amit a napokban majd 30 év vágyakozás és rövid felejtések intermezzói után sikerült végre (használtan) zsákmányul ejteni.

A lemez,- egy három részes színházi  darab muzsikája -, mint most kiderült számomra,  a fényképész életének egy kevésbé ismert drámai szakaszát tematizálja. Történt ugyanis, hogy a férfi, aki viszonylag későn, negyvenes évei elején házasodott, egy véletlenül kezébe került levélből megtudta, hogy felesége, Flora, viszonyt folytat egy Larkins nevű ezredessel. Muybridge azon nyomban felkereste és lelőtte a katonatisztet. A San Franciscoban lefolytatott per nagy nemzetközi érdeklődés kíséretében zajlott, amely a vádlott felmentésével zárult. Flora néhány év múlva meghalt, hátrahagyva Larkins gyerekét, akit végül Muybridge nevelt fel.

Mondhatjuk erre, hogy a legérdekesebb történteket az élet írja.
És az világ azóta is mozgásban van. De most már látjuk, hogy a ló repül egy kicsit közben.

Festett gránit

A Monasterio de San Lorenzo de El Escorial nyugtalanító épülete a Sierra de Guadarrama egykori salaklerakójának helyére épült. A Salak Monostora, kvázi. Irdatlan, szürke tömb; körben hegyek (sfumato), szikla és tűlevélavar. Mókusok! Az uralkodó, aki építtette (II.Fülöp), egy környékbeli magaslatról figyelte az építkezést. Huszonegy év - erős tapasztalata lehetett az időről ennek a fekete ruhás, talányos alaknak. Világ ura, kábé -nyilván már a "talányos alak"-ért is simán lefejeztetne.

Innen nézve inkább mesésen gazdag, melankólikus konceptművész. Főműve, a maga negatív pompájában, az önmagából kivont barokk monumentumaként áll a fennsíkon, elpusztíthatatlanul, az emlékezet salakos (laza) talaján. Háromdimenziós, bejárható önarckép. Némasága megközelíthetetlenné teszi; nem is próbálkozom vele. Csak felhasználok ezt-azt, lopok tőle: kacatokat rendezgetek, körberakosgatok velük  valami (általam) megnevezhetetlent.

Ezekkel a szavakkal vezeti be
REAL- Paisaje español con monarca  című ma nyíló kiállítását Dániel András.

Akik ismerik és szeretik ezt a sokoldalú, közönségét mindig új témákkal és megközelítési formákkal meglepő, folyamatosan megújuló művészt, szerintem ma sem fognak csalódni.
Az április 9-ig megtekinthető kiállítást ma este 8-kor Nemes Z. Márió költő, kritikus nyitja meg a budapesti Godot Galériában (1114 Budapest, Bartók Béla út 11).

Dániel András -egy korábbi- Beszélj vagy hallgass örökre című kiállításának megnyitóján készült videót itt, Arnolfini Archívum-beli tárlatát pedig itt láthatjátok.

Portálok #1

Szerintem mindjárt az elején essünk túl a nehezén. Néha elképesztőnek találom azt a vizuális környezetszennyezést, ami az utca földszintjén zajlik. Különösen érvényes ez az üzletekre, rögtön megjegyzem élményszámba menő kivételek is vannak.

Ami meglepő, éppen a legfontosabb, 'köz-szükségleti cikkeket" árulók, élelmiszer-, zöldségboltok a legigénytelenebbek. Ez a kis bolt, ahol a mindennapi kenyeremet (zsömlémet) és felvágottamat -na elárulom a cigimet is- szerzem be, ez van legközelebb hozzám. Megszoktam már, tegeznek, viccelődünk, de valahogy a kényszer is ott munkál a háttérben. Azért a betonon a kimustrált szőnyeg mindig meglep.
A nagy ABC-k sem kivételek, a hatalmas kirakatüvegeken a cég arculatának megfelelő óriási egyszínű tapéták, jobb esetben néhány élelmiszer képe, rosszabb esetben az aktuális leszállított áruk vadszínű plakátjai vannak csak rajtuk. Ahol pedig már mállik le, a polcok hátoldalában gyönyörködhetünk.

Aki abban reménykedik, hogy bezzeg a régi időkben... az téved! Akkor sem volt másképp. A példa fotó éppen a Kossuth Lajos utca elejéről való, az 1900-as évek első éveiből. Kunz és Mössmer ráadásul főleg esküvői ruhákkal kereskedett, különös tekintettel a jómódú polgárokra.

Azt hiszem ennyi elég is, szerintem bárki tud saját környezetéből számtalan példát hozni.


Ez a könyv meglepetés volt számomra. Egyébként azért nem vettem át a címét e sorozathoz, mert az üzletportálokon kívül más portálokról is szeretnék majd szólni. Idézem a hátlapon lévőket:"Az üzletportál tünékeny műfaj. Ahogy változnak az igények, a divatok, ahogyan cserélődnek az üzletek tulajdonosai, úgy épülnek át, cserélődnek a portálok is. A portál hű tükre egy-egy korszak kereskedelmi kultúrájának is. Leolvasható róla a készítő szakértelme, munkakultúrája, igényessége - vagy éppen igénytelensége... A kereskedelmi kultúrának ... voltak felívelő szakaszai, fénykora és nemegyszer ijesztő mélypontjai." Fel is merül rögtön bennem a kérdés, hol is tartunk most? Ezt a kérdést többen is feltették, egy 2009-ben indult mozgalom egyik eredménye, a Kossuth Lajos utca jórészét láthatjuk eredeti, majd áttervezett állapotban egyszerre.


Jó példák is vannak azért szépszámmal. Nézzük meg a kedvencemet, kevesen ismerik -ki vesz manapság a Váci utcában virágot- a Philanthia virágboltot, közel a Vörösmarty térhez a 9. szám alatt. A szecessziós díszű bolt portálját 1905-6-ban tervezték (Kőrössy Albert) Szabó Jozefina Pepsa úrhölgy számára. A sok viszontagságot a portál nagyrésze túlélte, a berendezés azonban érintetlen! Csodálatos, "franciás könnyedség és elegancia jellemzi az enteriőrt, a mozaikpadlótól az intarziás-tükrös falburkolaton és beépített bútorokon át a stukkós mennyezetig és a két oldalfal szimbolista festményéig (Márk Lajos alkotása)."


Azért nem állom meg elmondani, hogy a virágok mellett árult tárgyak némi édeskés ízt adnak a dolognak és nem érvényesül a berendezés eléggé. Kritika illetheti a portál két oldalán álló óriási növénytartót is, amely ránehezedik a könnyed szecessziós virágornamentikára, takarja a két kis kirakatszekrényt is. Egy sokkal kisebb, semleges jellegű tárolóba ültetett különleges növénnyel sokkal inkább fel lehetne hívni a figyelmet.
Sőt, az egyébként igazán szépen megoldott névkártyájukon még az eredeti pilonok jól látszanak a díszeikkel, én még megkockáztatnám a rekonstrukciójukat is.

A városban arra járva nem mulasztom el, hogy benézzek, elfelejtkezem addig a külvilágról.

Porszemben a végtelen

Aki nem szereti Proustot, a végtelenbe húzódó poétikus mondatokat, akit nem érdekel túlzottan, hogyan szednek apróra egy korhadásnak indult Buddha szobrot, hogy újra megtisztítva majd összerakva megőrizzék újabb 100 évre az állagát és nem nagyon akar se egy madár se egy japán noh-színész életébe belelátni, akinek mindegy, hogy léteztek (létezhettek?) Andrej Rubljov ikonjait a megtévesztésig tökéletesen másoló mesterek és nem akart soha belegondolni, hogy a hiúság, irígység, féltékenység a bibliai korokban is létező emberi tulajdonságok voltak,  ne olvassa el Krasznahorkai László Seibo járt odalent című könyvét.

A többiek viszont ne hagyják ki. De szánjanak rá időt.