Háborúk jönnek, háborúk mennek, festő fest

Otto Dix und die Neue Sachlichkeit  Kunstmuseum Stuttgart

Otto Dix: Hugo Simons ügyvéd portréja 1925

Sokáig távol tartottam magam Otto Dix művészetétől. Sokkoltak a hideg színek, a durva, elhagyatott, szomorú alakok, a vizuális brutalitás. Tudtam, hogy nagyon hű képet mutat ez a két világháború közötti nyersülő világról, ahol mindenki igyekszik  berendezkedni a túlélésre, mégis...
Nem értettem, mi hajtotta a művészt, hogy egy ilyen világban sem dobja el az ecsetet.
 A városomban most bezárt kiállítás mellett is hetente elmentünk, de valahogy nem kívánkoztam be.
Aztán láttam egy portréfilmet róla s megértettem egyet s mást.

  Dix klasszikusan kezdett. Festőiskolákban pallérozta tehetségét, fiatalon kiállított már. Az első világháború kitörésekor, - számunkra ma már talán érthetetlen módon - több lelkes európai művészhez hasonlóan, önként jelentkezett a frontra, hogy „saját szemével tapasztalja meg, hogyan ér véget egy korszak“. A fronton is rajzolt,  festett. Vérfagyasztóan reális sorozatok születtek az állandó félelemről és a halál folyamatos jelenlétéről. Grafikák a lövészárokból, önarcképek.
Jött, - ahogy jönnie kellett - a nagy kiábrándulás az emberiségből. A lemondás a „jó“ létezéséről.

 Mint sok alkotó háborús szemtanú, ő is bekapcsolódott a dadaista mozgalomba, festményeibe kollázselemeket ragasztgatva próbálta újra megtalálni önmagát, majd szeizmográfként kezdte ábrázolni maga körül a berlini életet, ahol sokáig jómódú polgárok arcképeinek festéséből élt.
Ebből a korszakból származik a kiállítást fémjelző, Hugo Simons ügyvédet ábrázoló képe, melyet egy peres ügy elintézésének javadalmaként készített a művész.

 Hitler hatalomra jutása után Dix is az elfajzott művészek listája került, képeit elkobozták, majd jó pénzért külföldi gyűjtőknek eladva úsztak be az így szerzett összegek a fasiszta rezsim kasszájába.
Ötvenéves is elmúlt már, mikor a háború utolsó stádiumában behívták katonának, s a borzalom kezdődött előről. Túlélve ezt a háborút is, utolsó éveiben a tájképfestészetbe menekült.
Befagyott Bodeni-tó, nyugalmas erdős tájak szegélyezik ezt a korszakát.

A kiállítás időrendben tárgyalta a két világháború közti Neue Sachlichkeit-nak nevezett művészeti korszakot, melyben Otto Dix megértése mellett, más művészek rajongóivá váltam.
Christian Schad  tiszta színei, varázslatos portréi, lenyűgöző aktjai remekül ellenpontozták Dix józanságát, s felfedeztem egy méltatlanul az ismeretlenség homályába vesző remek nőművészt is, Irena Rüther-Rabinowiczot, ami megint aláhúzta tézisemet, hogy a nőművészek a nagy emberek árnyékában, néha nagyobb dolgokat alkottak, mint hímnemű kollegáik.

Olvass tovább Dixről az Arnolfini Szalonban.