Múlt és jövő, rend és káosz

Most kőhalom Kováts Albert legújabb képei


Alföldi László megnyitója április 5-én a székesfehérvári Pelikán Galériában

T.Horváth Éva felvétele

Bizonyára helyénvaló lenne, ha a kiállítás címét adó képpel, vagy a Kováts Albert munkásságában meghatározónak számító Übü elemzésével kezdeném, illetve annak indoklásával, hogy ezen művek milyen szerepet töltenek be a tárlat egészében. Két ok miatt mégsem ezt teszem. Egyrészt azért, mert ha végigtekintünk a termeken, első látásra feltűnhet: az összképet nem ezek az alkotások határozzák meg. Sőt, azt mondhatnánk, egy kicsit kakukktojásként vannak jelen – az egyik, a Most kőhalom című munka, az erős fogalmi konnotáció miatt, a másik pedig a figura látszatát keltő formai megoldásból adódóan –, ezért csak befejezésként térek majd ki ittlétük jelentőségére. A másik ok, hogy a megnyitó műfajából adódó időbeli korlátokat figyelembe véve, a számtalan felvetődő lehetőség közül csak néhányat szeretnék kiemelni, és ezek elvontabb megközelítésűek lesznek, mint amit a cím sugall, vagy az Übü téma megkövetel. Nem annyira a fogalmilag megragadható oldalról szeretném megközelíteni Kováts Albert munkáit, hanem inkább a festői szemszögből kívánom láttatni a képeket.

 Mint tudjuk, nem létezik olyan, hogy az új művekre előzmények nélkül, minden eddig látott képet elfelejtve tudnánk rápillantani. Főleg, ha valaki festő, és képekben gondolkodik. Az itt kiállított alkotásokat szemlélve és saját képi előzményeimet keresve a kora középkori mozaikok, a limoges-i zománcok, a kelta kódexek és a gótikus katedrálisok üvegablakai, majd – nagy időbelei ugrással, a XX. századból – Mondrian, Klee és Vajda Lajos képei jutottak eszembe. Ez a visszatekintés hozzásegített ahhoz, hogy bizonyos mértékig el tudjak szakadni az eddig ismert interpretációktól, amelyek Kováts Albert műveit elemezték. Nem teljesen függetlenedve ezek tanultságaitól, de elsősorban képi élményeket próbáltam keresni, hagyván érvényesülni az alkotások kiváltotta benyomásokat, és időlegesen háttérbe szorítván az elméleti, tudományos és fogalmi alapú meghatározottságokat. Az e tárlatot megelőző három-négy megnyitón ugyanis főleg erről az oldalról közelítettek, s a labirintus, valamint a hálózat problémakörét helyezték a középpontba, mint ahogy e felé terelne bennünket Kováts Albert részletes fejtegetése is, amely a munkásságát bemutató, 2010-ben megjelent könyv előszavában olvasható.

 Mivel nem vagyok gyakorlott kiállításmegnyitó, az elődök felé fordulva az látszott a legkézenfekvőbbnek, ha Albert ez irányú munkáit hívom segítségül. Elolvasva más festőkollégákról szóló számtalan írását, elfogadtam azon megközelítését, miszerint az a legbiztosabb, ha a konkrét művekből indulunk ki, mellőzve a hosszabb elméleti fejtegetéseket. Ezért szólok most arról az alapélményről, amelyet ezek a képek nekem jelentenek: a festői összhatásról.

  Paradoxonnak tűnhet itt erről beszélni, hiszen jelen esetben – a par excellence olajfestésből származó festői meghatározás helyett – inkább a lineáris vonalhálók hangsúlyosságát lenne indokolt kiemelni. Heinrich Wölfflin megközelítése, amelyet a Művészettörténeti alapfogalmak című művében írt le, valamint a hálózatból való levezetés is ezt követelné meg. Viszont ha a rétegek egymásra rakódottságát, a vonalhálók keletkezésének meg-meglóduló, egymást átfedő, majd a kereszteződéseknél megtorpanó menetét követjük, és az így összeszövődött kép-egészet figyeljük, akkor láthatjuk, hogy a formák és színek fényhatása – épp a sötét kontúrok kontrasztjaként – felragyogtatja a minden réteget egybefogó belső fényt. Ezért csak látszólagos ellentmondásról lehet szó, mert ha más, a tiszta olajfestéstől idegen eszköztárral is, de létrejön a dolgok együttlátása, az önmagát saját létével igazoló festői hatás, amint azt a korábban felidézett művészettörténeti előzményeknél is tapasztalhatjuk.

Törésvonal (Szakadás) 2012

 Ha ebből a szempontból egyenként megvizsgáljuk a képalkotó elemeket, akkor fordított sorrendben láthatjuk a rétegeket, mivel az alkotó folyamat időbelisége mindig fordítottja a befogadói szemléletnek. A képek alapját a legtöbb esetben a felületet részben vagy egészben elfedő kollázs alkotja, amely – a rányomtatott formai elemekkel, illetve a régi papírok textúrájából adódó puhaság, lágyság és a tépésből létrejött esetlegességek megőrzésével – a további képépítést is befolyásolja. A festett tört színek csak részben fedik be a kép felületét, mert mindig a mű alapját képező anyag színét is érvényesülni hagyó összhatáshoz igazodnak. A kialakuló formákat pedig a vonalhálók határozzák meg – vagy úgy, hogy kis szigetekként lokalizálva foltként értelmeződnek, vagy úgy, hogy a képfelület egy részét szabadon hagyva ütköznek a fekete háttérrel.

 Ha nagy vonalakban csoportokba akarjuk rendezni a látottakat, akkor háromféle megoldást figyelhetünk meg. Az elsőnél nincs téri kiemelkedés a síkból, csak a kollázs anyag adja az alsó réteget. A másodiknál a dobozok kiemelkednek a felületből, és plasztikai hatásuk is érvényesül. A harmadik csoportba pedig azok a képek tartoznak, ahol törésként megjelenik a fekete háttér, ezért a vonalak alkotta hálózatok ebbe a felületbe ütköznek, s így a semmivel találkoznak. Utóbbi különösen drámai erővel van jelen a Nincs vigasz, a Között, a Represszió és a Délibáb című képeken. Itt döbbenünk rá, hogy minden hálózat egyszerre lehet börtön és szabadság; fogva tarthat, de el is ereszthet. Kijáratot keresve – amire a címek és az áttört felületek utalnak – el is hagyhatjuk a rendszert, de újra csak hálózatokba bonyolódunk, vagy a minden fényt elnyelő fekete sötétségével és az eligazító információk nélküli ürességgel találkozunk.
 Ezért van itt nagyon mély és többértelmű jelentősége a fekete kontúrnak, mert még a monokróm színvilágba is beszüremkedik a fény, és ha időlegesen is, de a műben feloldódnak a kibékíthetetlennek tűnő ellentétek. A represszió – ami ez esetben a kép címe is – hiába jelenti az elnyomást, festőileg egyensúlyban marad a sötét háttérrel, s csendes sugárzásával a jövő felé hív. Ez a paradox festőiség, felülírva a hálózatot, egyik lényeges sajátossága Kováts Albert festészetének.

 Visszatérve az Übühöz, erről most csak annyit mondanék, hogy érdemes elolvasni a kép felső részén látható szöveget. Ennek rajzi szerepe egy, a figurát létrehozó vonalszövedéktől eltérő karakterű ornamentális felület megalkotása, ám tartalmi szempontból ez esetben a szó szerinti jelentés sem elhanyagolandó.

 Kováts Albert nagyon elvontnak látszó vizuális tartalmú képei és a címek konkrét jelentése több helyen határozottan figyelmeztetnek arra, hogy a művek túlnyúlnak a művészeten, s mindig összekapcsolódnak az élettel, a mi életünkkel is. Nem nehéz kitalálni, hogy a Most kőhalom cím, amely különös hangsúlyt kap az által, hogy egyben a kiállítás címe is, a Himnusz nevezetes sorával függ össze. De ha továbbmegyünk, sok olyan utalást találunk a címekben, amelyeknél elkerülhetetlen nem a napi aktuális társadalmi és politikai eseményekre gondolni. Ilyenek például a Jogállam, a Köztársaság, az Einstand, a Preambulum és a Represszió.

 Mint tudjuk, a cím nem csak név, sőt elsősorban nem az, hanem a vizuális tartalom és a fogalmi meghatározás egymásnak feszüléséből létrejövő képes jelbeszéd, amely az értelmezés egyik elindítója. Ugyanúgy, ahogyan a kiállított képek felidézik a művészettörténeti előzményeket, a Most kőhalom eszünkbe juttatja a teljes verssort: „Vár állott, most kőhalom”. Ez a kettősség áttételesen minden itt látható alkotásra érvényes, mert mindig egyszerre van jelen a múlt és jövő, a hálózatokból adódó rend és káosz, a rész és egész, s csak arány és nézőpont kérdése, ki minek látja az adott helyzetet, vagy ezeket a képeket. De a számtalan megközelítési lehetőség mellett a mindent egybefogó és együttláttató festőiség vizuális tartalmát sem szabad elfelejteni.

A kiállítás megtekinthető május 10-ig, keddtől péntekig 10-18 óráig.

A Susannicon és az Arnolfini Szalon közös publikációja.