Szórd szét kincseid, a gazdagság legyél te magad Weöres Sándor

2016. június 1., szerda

Szent Út a Pokolba

Száz évvel ezelőtt a Poklot ideiglenesen áthelyezték Verdunbe és környékére. Ott járni ma is szívszorító érzés, a rengeteg emlékmű, katonai temető, háborús múzeum hatása alá kerül minden utazó.


1916. február 21-től közel 300 napon át zajlott az I. világháború legpusztítóbb csatája, amit a kortársak és az utókor „verduni vérszivattyú”, vagy „verduni pokolként” emlegettek. A halálos áldozatok számát mintegy 300 ezerre, a sebesültek számát 400 ezerre becsülik. Az áldozatok főleg német és francia katonák voltak. A februártól tartó folyamatos ágyúzást és ütközeteket az törte meg, amikor a brit hadsereg júliusban megindította a somme-i offenzívát, jelentős német haderőt vonva el így Verdunből. Ami a franciáknak Verdun, az a briteknek a Somme, hiszen már a csata első napján 1916. július 1-jén közel 60 ezres veszteséget szenvedtek el, 20 ezer halottal. 

Az út
A verduni ostrom alatt egyetlen utánpótlási út vezetett a hátországba, a 72 km-re lévő Bar-le-Duc városába. Ezt az utat Voie Sacrée-nek, azaz „szent út”-nak nevezték és amolyan életmentő köldökzsinórként szolgált a franciák számára. Kialakítása és fenntartása kiemelkedő logisztikai-mérnöki feladat és teljesítmény volt, több százezer katonát és óriási mennyiségű hadianyagot tudtak eljuttatni rajta keresztül a harctérre, és ez szolgált a sebesültek és a visszavont csapatok kimenekítésére is. Az út kialakítása a parancsnokságot vezető Philippe Pétain tábornok nevéhez fűződik, aki pár évtizeddel később náci kollaboránsként híresült el. A korabeli statisztikák szerint volt olyan nap, amikor a gépkocsik 5 percenként követték egymást, és 12 ezer gépkocsi haladt át az úton egy nap leforgása alatt. Ma jellegzetes kilométerkövekkel jelzik az egykori utat.



A Vörös Zóna
Verdun környékén ma is jól érzékelhető a száz évvel ezelőtti pusztítás. A várost és a környékbeli falvakat szinte teljesen szétlőtték, a lakosok elmenekültek, vagy a közeli barlangokban, pincékben húzták meg magukat. A háború végén, 1918-ban a francia kormány felbecsültette, hogy mennyi időbe és pénzbe kerülne helyreállítani a környezeti károkat. Az eredmény ismeretében inkább kitelepítették a megmaradt lakosságot és a Vörös Zónát katasztrófa sújtotta övezetté nyilvánították. Egyes becslések szerint még több száz évig (!) elhúzódhat a helyreállítás.

A zóna kerítéssel és tiltótáblákkal körbevont terület, megrázó érzés látni, ahogy a mellette levő, már megtisztított földeken folyik a békés gabona-betakarítás, bár állítólag még mindig rendszeresen kifordítanak a munkagépek emberi maradványokat, fegyvereket. A zónán belül a senki földje tele van emberi- és állati maradványokkal, fel nem robbant bombákkal, lőszerekkel és ami a legrosszabb: gázgránátokkal. Még a 2004-es vizsgáltatok is kimagasló vegyi szennyezettséget (pl. arzént) mutattak a térség talajában, helyenként a vízben is. A terület megtisztítást a „Department du Deminage” kormányügynökség végzi. Erich Maria Remarque beszámolt arról, hogy a háború utáni években guberálók ezrei, köztük sok orosz próbált szerencsét az egykori harcmezőkön. Többen belehaltak a próbálkozásba.
De amit a mai utazó lát műszerek nélkül: a felsebzett földet, bombatölcséreket, a búzatábla vagy az erdő talaján is felismerhető, kanyargósan kirajzolódó egykori lövészárkok nyomait, mindenfelé.

„A csend. Az a rettenetes csend Verdun körül. A csend a csata után. Olyan csend, amilyen soha nem volt még ezen a világon. Mert addig végül minden harcban felülkerekedett a természet. Az élet újra kisarjadt (…). De ebben az utolsó, minden eddiginél iszonyatosabb háborúban a pusztítás, a megsemmisítés lett a győztes. Itt falvak voltak, amelyeket soha többé nem építettek fel, falvak, amelyekből kő kövön nem maradt. A talaj alattuk még tele van halálos fenyegetéssel, eleven robbanó erővel, teli gránátokkal, aknákkal és mérges gázokkal, úgyhogy minden kapavágás, az ásó legkisebb behatolása veszélyes. (…) Sehol a világon nincs ilyen csend, mert ez a csend egyetlen megkövült kiáltás. Nincs benne a temetők nyugalma (…).”
(Erich Maria Remarque: Csend Verdun felett – részlet – ford. Gergely Erzsébet - FA-Merényi Kvk., Bp., 1994.)


Üzenet
Az első és a második világháború is rányomta a bélyegét erre a vidékre, és a közelben zajlottak a francia-porosz háború, valamint a napóleoni háborúk egyes csatái, pl. Sedan és Valmy. Verduntől kb. 40 km-re található az Egyesült Államok legnagyobb európai katonai temetője a Meuse-Argonne-i, ahol 130 hektáron 14 ezer katona nyugszik. Többségük az 1918-as Meuse-Argonn-i offenzívában vesztette életét, pár héttel a fegyverszünet előtt. 

A 20. század második felében viszont itt történtek és történnek a francia-német közeledés szimbolikus pillanatai. 1962. július 8-án az I. világháborúban megtépázott reimsi katedrálisba együtt lépett be Charles de Gaulle és Konrad Adenauer, az ott celebrált békemise után hamarosan megkötötték az Elysée-szerződést. (Ennek 50. évfordulójáról, 2012-ben a helyszínen Angela Merkel és Francois Hollande is megemlékezett.) Charles de Gaulle, akit inkább második világháborús hősként ismerünk, maga is harcolt 1916-ban Verdunnél, a közeli Douaumont-nál megsebesült és fogságba esett. 

1984. szeptember 22-én a verduni csatatéren találkozott Francois Mitterrand elnök és Helmut Kohl szövetségi kancellár, majd a douaumont-i katonai temetőben kézfogással fejezték ki a franciák és németek szándékát, a "megbékélést a sírok fölött". Itt készült róluk ez az ikonikus kép:


Pár nappal ezelőtt pedig – a verduni csata százéves évfordulóján – Angela Merkel és Francois Hollande erősítették meg ugyanezen a helyen békeszándékukat. Most már csak a jelenlegi és a leendő generációkon a sor, hogy megakadályozzák az esetleges újabb európai háborúkat. Talán ha mindenki elmehetne egy kicsit barangolni a lövészárkok és a sírok közé, máshogy gondolna a történelemre és a saját hétköznapjaira. 


A Susanniconon megjelent korábbi kapcsolódó írás: 


1 megjegyzés:

  1. És ne felejtsük el, hogy ez a kibékülés volt az Európai Unió alapköve is.

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...