Palya Bea és a többiek

Parno Graszt, Snétberger és a többiek – ezzel a címmel hirdették a koncertet az óriásplakátok, amelyekre decemberben felkerült Palya Bea neve is. És ez, mint látni fogjuk, zseniális húzásnak bizonyult.

Az este a Művészetek Palotájában, 2011. január 15-én, amely az egyik karácsonyi ajándék volt a családnak, négy csúcspontot is hozott. Az elsőt – ifj. Balázs János, Bíró Eszter és Fodo – ihletetett felvezetése után – Kállai Ernő hódította meg. Az immár világhírű fiatal hegedűs olyan elképesztő intenzitással és virtuozitással szólaltatta meg Ravel Tzigane című rapszódiáját, hogy ha ott fejeződik be a műsor, akkor sem követelte volna vissza senki a belépő árát.

De nem fejeződött be, hiszen csak ekkor következett a Bartók Béla Hangversenyterem színpadán fél karéjban felálló Parno Graszt produkciója.
Szívet melengető és lábat megmozgató előadás volt ez is, ám az est egészét tekintve mégsem hozott csúcspontot, két okból. Egyrészt mert a „Vagyok, vagyok, asszony nélkül vagyok…” kezdetű számmal indítottak, s ezt fokozni nem lehet, legfeljebb szinten tartani, ami sikerült is. (A Járom az utam című albumot bevezető dal a magyar lemezkiadás általam ismert történetében minden idők legerősebb 01. track-je; aki eljut odáig, hogy betegye a CD-t a lejátszóba, többé nem tud szabadulni a szabolcsi zenekartól; de nem is akar…)

A másik ok, hogy a zenészek határozottan elfogódottnak tűntek az elidegenítő fotelsorokban helyet foglaló hatalmas nézősereg előtt, s mire igazából sikerült ellazulniuk, le is járt a műsoridejük.

A szünet után mutatkozott meg a második csúcspont, a Lukács Miklós Kvintett kivitelezésében. A névadó cimbalmos vezetésével bemutatott záró produkciójuk, amely Szalai Péter (tabla) és Dés András (ütőhangszerek) felelgetős improvizációja köré épült, monumentális és lenyűgöző kompozícióvá pörgött fel.

Ezt azonban még lehetett fokozni, ekkor érkezett ugyanis az igazi varázslat: Palya Bea. Kijött a színpad közepére, egy szál magában, térdközépig érő selyemruhában, lehunyta a szemét, és énekelni kezdett. Úgy alakult, hogy az első sorban ültünk, középen, nálunk jobban nem láthatta senki. Ott állt egy gyönyörű asszony, tőlünk másfél méterre, és borzongató volt átélni, amint a mögöttünk kiteljesedő, végtelen mélységűnek és magasságúnak tetsző, zsúfolásig telt koncerttermet egymaga megtartja a hangjával – nem is hangjával, pusztán a személyiségével, az őstehetségek koncentrált félelemnélküliségével –, majd egyszerűen megemeli három centivel mind az ezerötszáz embert. És még csak ezután jött a Dés Andrással közös – testre, székre, dobokra mért apró ütésekkel kísért – felszabadult játék, majd a gurgulázó nevetésben feloldódó, összeölelkezős meghajlás… Úgy képzelem, Edith Piaf tudhatott egykor hasonlót.


Az utolsó blokk pozicionálása volt talán az egyetlen dramaturgiai döccenő az amúgy rendkívül profin és pergőn, félperces átállásokkal végigvitt esten. Snétberger Ferenc – az idén induló Európai Roma Zenei Szakkollégium egyik
alapítója és művészeti igazgatója – vitán felül zseniális művész, ám a vibráló (s két és fél órányi) előzmények után virtuóz gitárjátéka kissé sterilnek hatott, még akkor is, amikor feldúsult Barcza Horváth József érzékeny nagybőgőfutamaival. Talán ők is érezték, hogy nem lehet így vége, azért a ráadáshoz – műsoron kívül? – visszahozták magukkal Palya Beát is. Az énekesnő finom „nonfiguratív” hangokkal kapcsolódott be a flamenkós/jazzes hangulatba, amelybe Snétberger egyszer csak beleszőtt öt taktust – nem többet! – a Kis kece lányom című népdalból. És ez elég volt ahhoz, hogy ismét „elszabaduljon a pokol”. Bea azonnal lecsapott a felkínált töredékre, s rögtönzött variációival olyan elsöprő improvizációba hajszolta zenészeit, hogy még. Összeölelkezés, gurgulázás, meghajlás, vége.

Egyébiránt a bő három órás este – amelyen a zenészek ingyen vállalták a fellépést – jótékony célú rendezvény volt, az említett Roma Zenei Szakkollégium hallgatóinak támogatását szolgálta. Ha a felsőörsi intézmény csak egyetlen Palya Beát útra tud majd segíteni, akkor már megérte. Nekünk meg már így is.