Sopron első bombázása, 1944. december 6.
A lelkihasadásnak valami különös állapotában éltünk. Az angol, az amerikai és a moszkvai rádiók titokban hallgatott és súgva továbbadott hírei tartották bennünk a lelket. Félelemmel vegyes rokonszenvvel néztük a testi és lelki börtönünk fölött elszálló amerikai gépeket, amelyek minden pillanatban kioldhatták halálthozó terhüket. Mi lesz, ha egyszer kioldják? Lesz-e elég lelkierőnk, hogy otthonaink romjai fölött se rendüljön meg hitünk az igazság és emberiesség győzelmében?
A választ megadta december 6-a. Úgy kezdődött, mint más napokon.
„Berepülési veszély!"
 |
| Amerikai gépek Magyarország felett / Fortepan |
„Zavarórepülés Nagykanizsa, Zala!"
„Kisriadó Nagykanizsa, Zala, Szombathely, Sopron!"
A gyár kapuja kitárult. Mindenki sietett haza, különösebb izgalom nélkül, de hajtva a „talán mégis" sarkantyújától.
Odahaza a lakás fürdött
a decemberi napfényben.
A könyvek, kották, képek, szőnyegek, a csillár, a zongora,
a tárgyak gyanútlanságával itták magukba és sugározták
a vidám fényességet.
A kandalló békésen árasztotta
a meleget, a hálófülkében
halkan duruzsolt a rádió.
Most megszakadt a zümmögés: „Nagyriadó – Sopron!!"
Felbőgtek a szirénák. Százegynéhány nagyriadó beidegzett gyakorlatával elvégeztem az előírt előkészületeket: ablaknyitás, ajtók kitámasztása, gázelzárás, s a többit, ahogy a rítus előírja. „Dél felől nagyobb ellenséges kötelékek repültek be az ország légterébe" – jelentette a rádió és tovább zümmögött.Télikabátban Kosztolányi Ákom-bákom-ját olvastam a nyitott ablaknál és időnként átnéztem a pályaudvarra, ahol egy hosszú vöröskeresztes-vonatot tologattak. A nagy téren, köztem és a sínek között, a nyilvános óvóhely bejáratánál két férfi beszélgetett. A rádió halk fütyülés után ismét jelentkezett: „Újabb erős kötelékek repültek be! Irány: észak!"
Ekkor már hallatszott a Károly Magaslat mögül az első kötelék tompa dübörgése. A veszélyérzet néhányszor végighúzta érdes ujját a szíven.
De a kötelék lihegve elúszott a város fölött. A második, a harmadik is. Csönd lett. Lent a téren, az óvóhely előtt újra megjelent a két ember. Sütött a nap és az antennadróton az ablak előtt egy cinke hintázott. Később –
a kutyák karüvöltésétől kisérve – újra felhangzott a hegy mögül a morgás. Valahol északon már bombázott az első hullám. Nálunk még béke volt, csak a morgás erősbödött.
Aztán hirtelent, átmenet nélkül, az izmok eszeveszett működésbe kezdtek. Az a két ember ott lent, az óvóhely előtt, égnek lódította karját, valamit kiáltott és hanyatt-homlok eltűnt a föld alatt. És már ugrottam én is.
Ki a szobából, ki a lakásból, robogtam le a lépcsőn két emeletet. Már az utolsó kanyarnál voltam, amikor szemközt a lépcsőház ablakában egy égnek törő tűzoszlop tükörképét láttam s rögtön utána a pokol vaskapujának kicsapódását hallottam, amitől megrengett a ház és a falnak lódultunk mi hárman, elkésettek. A másik kettő az utcáról rohant be vakon a rémülettől,
s lesodort magával a pincelépcsőn, be az óvóhelyre, ahol abban a pillanatban aludt ki a villany egy újabb robbanástól. Ötven ember kiabált, sírt, imádkozott és sikoltozott ott lent a vaksötétben, dülöngélve, egymásra borulva. Két kéz eszelősen megragadta a karomat, a vállamba egy idegen fej fúródott menedéket keresve.
Felkattantottam a zseblámpámat s a fénycsóvában idegen leányarc jelent meg, halálsápadtan a rémülettől, és a fehér arc oválisából óriásira tágult fekete szempár meredt a megváltó fénybe.
A világosság néhány pillanatnyi enyhülést varázsolt a lelkekbe. Néhány csitító szóra elapadt a hangzavar, csak nehéz sóhajok és reszketeg sírás fokozta a dermedt csöndet.
De már hallatszott a második hullám dübörgése. Az anyák maguk alá szorítva gyermeküket, újra a padlóra vetették magukat, mások takarók alá kuporogtak. A szép idegen leány a lábamnál nyöszörgött és nem engedte el a kezemet. Valaki hangosan imádkozni kezdett: „Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes..." A többiek átvették az imát, s minél erősebben zúgtak felettünk a gépek, annál hangosabban, rimánkodóbban zúgott az ima is.
Odafönt a vészes dübörgés már-már az elviselhetetlenségig dagadt, aztán kivált belőle egy külön sivítás, amely minket vett célba és folyton közeledett... közeledett... kivédhetetlenül.
Irtózatos csattanás rázta meg a házat. A pince padlója egy szilajat ugrott, majd még néhányat. Kettétört az ima, a torkomat valami halálos, sosem érzett szag fojtogatta, s a beálló csöndben hátborzongató csörömpöléssel hullottak alá a két emelet ablaktáblái.
– A lakásom! A könyveim! A zongorám! – kiáltotta bennem valaki. Nem hangosan, nem is kétségbeesetten, csak béna csodálkozással. – Fel kellene futni... segíteni... Nem hagyhatom egyedül őket! De odakünn zengett és recsegett a világ, a rengő pincében pedig hullott a vakolat a görnyedt nyakakba. Most csöndben voltak a padlón fekvők, a térdelők és a lócákon gubbasztók.
A szájukra vizes kendőt szorítottak, s míg fülük a végső, a halálos csattanást várta, szívük görcsösen reménykedett.
Mi történik ilyenkor a lélekkel?
Azt hiszem, sokkal kevesebb, mint emberi hiúságunk hinni szeretné. A lélek elbújik, elalszik vagy elájul. Az uralmat a test, az idegek, a szív és az állati ösztönök veszik át. A léleknek hűtötten tűrnie kell, hogy a test reszket, az idegek eltépik az istrángot, a szív a gégében zakatol és az ösztönök eszeveszetten hadakoznak a megsemmisülés ellen.
A „lelkierő" többnyire csak közömbösség a veszéllyel szemben, fantáziahiány, ritkábban önfegyelem, még ritkábban a vallásos hitnek kivételes emelkedettsége vagy a sztoikus bölcsesség páncélja.
Ilyenkor az ember nem gondolkodik, legfeljebb egyetlen gondolatba kapaszkodik, amely lehet: „Istenem, csak már vége lenne!" – vagy „Ránk szakad a ház és megfulladunk!" – vagy „Csak neki ne essék baja" vagy „Csak gyújtóbombát ne kapjunk!".
1915 januárjában, amikor egy lengyel falu végén hetedmagammal, mint hadifoglyot falnak állítottak, mert állítólag az egyik fogolynál dum-dum golyót találtak, a megkegyelmezésig tartó félórát minden nagyobb lelki megrázkódtatás nélkül bírtam elviselni, mert a rettenetes hidegtől a nagy lábujjam annyira sajgott, hogy nem engedett egyébre gondolni. Ott, a pincében, a nálam védelmet kereső leány táplálta bennem a lelkierőt, úgyhogy a csak néhány percnek tűnő félórát korántsem éreztem olyan elviselhetetlennek, mint korábbi elképzeléseimben.
 |
| Sopron 1944-ben a bombázás után / Sopron anno |
A modern Charon-bárka sötét fedélközének utasai egyszerre csak arra ébredtek bénultságukból, hogy odakünn az orkán elapadt. Elült a gépzúgás, a remegő talaj elcsitult, csak a pályaudvar felől hallatszottak robbanások.
Óvatosan fellopakodtam a pincelépcsőn a lépcsőház feltépett bejárati ajtajáig, és hunyorogva a napfénytől kikémleltem a szabadba.
Nem, nem kaptunk napszúrást, jól látjuk, hogy az egykori Károlyi palota egyik termében csak úgy lazán oda van dobva egy kikötői cölöpre egy fecske típusú fürdőnadrág, odébb megcsodálhatjuk Tamási Áron szandálját, ami napjainkban is simán eladható lenne valamilyen divatos márkajelzéssel, mellette Mészöly Miklós hasonlóan trendi napszemcsije villan a tárlatlátogatóra. 
