Szórd szét kincseid, a gazdagság legyél te magad Weöres Sándor

2018. június 18., hétfő

ÉLJEN CAULI!

Kedves barátunk és alkotótársunk Torma László, vagy ahogy a nemzetközi mail art szcéna ismeri és szereti  TORMA CAULI, a Néprajzi Múzeum nyugalmazott munkatársa a mai napon 70. évében lépett. Sok szeretettel gratulálunk, vidámságot, jó egészséget és sok sok energiát kívánunk!

2018. június 11., hétfő

Alkonykapcsolás a Könyvhéten

Turbuly Lilla  legújabb kötetéből Kátai Kinga, Madák Zsuzsanna, Sztarenki Pál és Mihály Péter, a zalaegerszei színház művészei mondtak verseket
a Mimosa Lounge kávéházban. A szerzővel Gyenes Imre beszélgetett.

Fotó: Pezzetta Umberto/Zalai Hírlap

A budapesti bemutató helyszíne a Margó fesztivál volt, ahol Fabók Mariann olvasott fel a kis kötetből.  "Margó" fotók: Valuska Gábor & Posztós János



Benedek Anna, Turbuly Lilla és Rakovszky Zsuzsa a GPS nélkült hallgatják

GPS nélkül

Ha nem vakít úgy a nap…

Ha más irányból érkezem…

Ha épp fel nem tartanak,

talán időben észreveszem,



hogy ott az a kijárat,

hiába nem jelzi semmi,

itt most karambol várhat,

hát arra kellene menni.


 
Bár lenne nálad vagy nálam,

hogy el ne tévedj végképp

(titkos, víz alatti áram),

egy láthatatlan térkép.



Hallható szavak nélkül

ismételgetné szüntelen:

aki itt marad végül,
nem te vagy, értsd meg, nem te, nem.



És jó volna el is hinnem:

akármi lesz a végén,

hogy nem múlik minden, minden
a "véletlen zenéjén".



2018. június 8., péntek























A brunch nagy választéka az előző napi maradék, hétfőn ne együnk halat, mert azt még biztos, hogy pénteken fogták, óvatosan a kardhallal, többnyire tele van férgekkel.  Egyetlen szakácskönyvből nem tanultam annyit az evésről, mint Anthony Bourdain konyhafőnök könyvéből. Sosem felejtem el, ahogy leírta kisgyerekkori találkozását a francia konyhával, a sózott vajjal... most is beleborzongok.

Aztán megjelent a tévében. Nem lehetett nem szeretni ezt a vagány hozzáállást a főzéshez, ezt a parttalan érdeklődést az idegen konyhafazekak iránt. Tiszta rock and roll volt ez az ember. Sosem tudjuk meg, miért volt elég neki mégis.
Pénteken holtan találták strasbourgi hotelszobájában. A Parts of Unknown sorozat új részének forgatására érkezett Franciaországba. 61 éves volt.

2018. június 4., hétfő

Turbuly Lilla új kötete

Susanniconon innen és túl, olvasóknak és alkotóknak egyaránt örömhír, hogy Turbuly Lilla új könyvvel jelentkezik az Ünnepi Könyvhéten! A korábban már itt-ott megjelent versek újabbakkal kiegészülve a Prae.hu és a Líra és Logika Kulturális Alapítvány kiadásában jelennek meg, Lakner Zsuzsa érzékeny "csomagolásában".

Az Alkonykapcsoló című verseskötetet, melynek elnevezésére nagyon demokratikus módon a Facebook népe is szavazhatott, a Margó Irodalmi Fesztiválon is bemutatják. A szerzővel a fülszövegeket jegyző Rakovszky Zsuzsa író, költő, műfordító és Benedek Anna szerkesztő beszélgetnek. Közreműködik: Fabók Mariann színművész. 
Helyszín: Petőfi Irodalmi Múzeum - Lotz-terem
Időpont: 2018. június 9. szombat 17:30

Lilla ugyanezen a napon 15.00 órakor a budapesti Vörösmarty téren dedikál, a József Attila Kör alkotóinak társaságában. 

Zalaegerszegen 2018. június 5-én 18.30-kor mutatják be a könyvet a Mimosa Lounge kávéházban.

"Ritka az olyan verseskötet, amelyet az ember egyfolytában, örömmel olvas végig az első verstől az utolsóig, és amikor befejezte, azt szeretné, ha legalább kétszer ilyen hosszú lett volna." (Rakovszky Zsuzsa a kötetről)
Lilla dedikál a 2011-es Könyvhéten a Vörösmarty téren.

2018. április 30., hétfő

Vándorművészek


Agnès Varda és JR egyenként is zseniális, de amikor egy tapasztalt, sokfilmes, világhírű rendező és egy szenzációsan eredeti fiatal alkotó összedugja a fejét, valami elementáris születik.

Ügyködésüket több mint egy millióan követtük az INSTAGRAM-on, Oscar-díjra jelölt dokumentumfilmjüket most mutatták be a magyar mozik.

 JR 2014-es Baden-Badeni kiállításáról írt élménybeszámolómat  itt olvashatjátok.

2018. április 24., kedd

Május 12, a Kollázs Világnapja


A budapesti kollázs - és fotóművészetre fókuszáló TOBE Galéria felkérésére május 12-én kollázs workshopokat tartok.
A világ egyedüli kollázsszaklapja, a kanadai székhelyű Kolaj Magazine erre a napra hírdette meg a Kollázs Világnapját, így mi is részei leszük az ünnepnek. Szeretettel várunk minden érdeklődőt, aki szívesen vagdosna és ragasztgatna pár órát velünk.

Előképzettség nem szükséges, a workshopok mindenki számára nyitottak, de a férőhely limitált (6 fő/alkalom) és a délelőtti csoport már betelt.

Bródy Sándor u. 36., Budapest, 1088
Jelentkezéshez kérjük írj egy üzenetet emailben: info@tobegallery.hu

2018. április 12., csütörtök

Élő szóban szóról szóra















Aki lemaradt Zsubori Ervin kiállításának megnyitójáról, remek összeállítást láthat a DunaMédia televízió jóvoltából a Sziget Magazin című műsorban.

2018. április 11., szerda

Turbuly Lilla: A szófelszedő

  Lakner: Az Anyák és lányok sorozatból  2016
Minek mennél egyetemre? Legyél inkább
í-r-ó-g-é-p-s-z-e-r-e-l-ő,
az jó kis szakma, biztos kereset –
mondta a nagybátyám, öt perccel az
írógép-dinoszauruszok kihalása előtt.

Nem lettem írógépszerelő, ahogy
ernyőjavító vagy szemfelszedő sem.
Helyette – hajléktalan a csikkeket –
elejtett szavakat szedegetek, szerelgetek.

Nem védenek az esőtől,
és nem élek meg belőlük,
viszont, ha szemfelszedésben nem is,
ha-ris-nya-szem-le-fut-ta-tás-ban
verhetetlen vagyok.

(Nem verhetetlen, hanem
élhetetlen vagy te, édes lányom,
tudtam én azt mindig, de hogy ennyire?! –legyintene Matyi bátyám, ha élne.)


A vers hamarosan Turbuly Lilla "Alkonykapcsoló" című kötetében jelenik meg.

2018. április 6., péntek

Becht Rezső: A nagy infláció

Valójában még csak 1946-ban vagyunk, abban az esztendőben, melynek az első hét hónapját a küzdelem az infláció tüzes leheletű sárkányával töltötte be. Az akkori bank- és vállalati pénztárosok még ma is hideg verejtékben fürödve riadnak fel, ha ezekről a hónapokról álmodva mellükre ül a könnyű nullák miriádjaiból egybegyúrt hegynehéz szörnyeteg.
Amikor a pengő folyton hosszabbodó null-sleppje már nem fért bele az üzleti könyvek rovataiba, sem pedig az átlagemberek fejébe, akkor megszületett a millpengő, vagyis az egymillió pengőnek értendő pengő.
Így például májusban a Ludas Matyi című vicclap egy-egy száma már 100 millpengőbe került. Persze csak átmenetileg, mert csakhamar a millpengők elé is oda kellett mondani a legfantasztikusabb számokat, a trillióig, melyet csak matematikatudósok tudtak leírni. Így jött aztán létre a billpengő és az adópengő, melyeket az infláció árja éppúgy elsöpört, mint a megvadult folyam a nyúlgátakat.
Elértéktelenedett papír pénzek 1946-ban  MTI
Ezekben a hónapokban a nyomor mindenkori vámszedői kivételével az ország lakosságának el kellett szenvednie a háború szörnyűségeivel rokon, csak nem olyan véres, ám az idegeket éppúgy ronggyá tépő pénzromlás őrjítő boszorkánytáncát. Batyuzott az ország, visszaesett a cserekereskedés korszakába. Elgyötört családapák és anyák a batyuzás keserves útját járták a környező falvakban, hogy az utolsóelőtti lepedőért, vánkosért, a stafírung megmaradt darabjaiért némi lisztet, egy kis zsírt vagy főzelékfélét cseréljenek a gyerekek számára.
A két gyár központi pénztárának főpénztárosa négy sűrűn gépelt oldalon rögzítette le egyetlen délelőttnek, 1946. július 8-nak pénzügyi problémalavináját, melyben a sima pengő, a millpengő és az adópengő, a fizetések és bérek, a kalória-megváltás és az előlegek, a dolgozók vonakodása, a rossz pénzt elfogadni és helyette élelmiszer követelése, a Fehér megyéig kalandozó gyári élelemszerző utak, autós expedíciók küzdelmei, a harc a bankkal 50.000.000 adópengő, és a postahivatallal 200.000.000 adópengő folyósítása végett, a dolgozók lisztjegyeire és otthoni villanyszámláikra szükséges pénz előteremtése stb. stb. pokoli kánkánt jár.
Bérfizetés szinte naponként volt, s kézhez kapott keresetével mindenki azon nyomban rohant, hogy bérét árura váltsa át, mielőtt még mélyebbre zuhan az értéke. Áru viszont alig volt, mert akinek volt, az csak annyit mert pénzzé tenni, amennyi létfenntartásához okvetlenül szükséges volt, vagy  spekulált vele és rejtegette. Egy tragikusan groteszk labdajáték folyt az országban: a labda a pengő volt, melyet mindenki olyan riadtan dobott tovább másvalakinek, mintha parázs lett volna.
Amikor aztán a bolondokházát már majdnem szétvetették az elmeháborodott jelöltek, amikor a tojás már 120.000 millpengőbe került, akkor 1946. augusztus 1-én megjelent az új, értékállónak remélt pénz, a forint és ezzel az egész nullakarnevál egy csapásra véget ért, s a kimúlt, értéktelen pénzjegyek konfettiként borították a söpretlen utcákat és tereket. Mondhatnám úgy is, hogy a ragadozó feketézőkkel, spekulánsokkal, csereberélőkkel, vetkőztetőkkel teli pengő-őserdőre nyár közepén leszállt a fagy és lemarta az addig eszeveszetten burjánzó pengőlombozatot, hogy augusztus l-ére oda terítse vastag avarszőnyegnek, melyben térdig gázolt az ország népe, ám kezében már új reményt, új ígéretet lobogtatott – a forintot. Az új pénzegység, a forint egyenlő volt 200 millió adópengővel, vagy 400.000 billió billpengővel, avagy 400.000 trillió millpengővel illetve 400.000 quadrillió pengővel.
A forinttal újra eljött a fillérek ideje, a váltópénz megbecsülésének kora. Már nem aktatáskában cipeltük a pénzt, hanem lapos patkóbugyellárisban. A nullák szökőárja megszelídült, összeomlott és meghunyászkodva visszahúzódott a csillagászok számításaiba.

2018. április 5., csütörtök

Képnézők és képmutatók

Zsubori Ervin Szóról szóra Városi Galéria Szigetszentmiklós

Draskovich Edina fotói a megnyitón





Szóról szóra

Zsubori Ervin retrospektív kiállítása ma nyílik a szigetszetmiklósi
Városi Galériában.


2018. március 29., csütörtök

Visszatekint, a jelenben alkot, előre néz

A szerkesztőségi kollegák, az alkotótársak, de talán az Arnolfini Fesztiválok rendszeres résztvevői sincsenek mind teljesen tisztában vele, mi mindenre terjed ki Zsubori Ervin tehetsége és kreativitása. Feladattól és eseménytől függően olykor csak egy egy szelet bukkan elő, s hogy a szálak hogyan kötődnek egymáshoz, hogy alkotnak nagy egészet, az csak hosszas megfigyelés után válik nyilvánvalóvá.
Ezért nem csoda, hogy bár Szigetszentmiklós évtizedek óta az otthona, ahol a Városi Galéria kiállításainak is rendszeres látogatója, alkotó művészként sikerült éveken át inkognitóban maradva szemlélnie az eseményeket.
A tavalyi, S. Nagy Katalin által rendezett Sziget című csoportos kiállítás résztvevőjeként bukkant elő rejtekéből. Ebből az alkalomból a helyi tévében beszélgettek vele az elektrografikáról, idén pedig a galériában hamarosan látható, mit is ért ezalatt. Visszatekintésnek nevezi a tárlatot, melynek a Szóról szóra, elektrografikus szövegszövetek 1991-2018 gyűjtőcímet adta.
A tágas kiállítóteremben a látogatók tanúi lehetnek, milyen utat járt végig a művész az Árnyékkötők csoportosulás egyik alapító tagjaként a fénymásolóval való kísérletezéstől a számítógéppel való alkotás művészi lehetőségeinek kutatása közben. Szöveg és képi játék egyesült erővel hat a nézőre.

A kiállítást április 5-én 18 órakor Láng Eszter képzőművész fogja megnyitni. Ütőshangszeren közreműködik: Schüszler Boglárka és Zsubori Eszter

A tárlat  május 10-ig tekinthető meg a szigetszentmiklósi Városi Galériában  hétfőtől péntekig 11-18-óráig, szombaton 9-13-ig.

2018. március 17., szombat

"Kleister" / vágva-ragasztva


„csak szélein 
/ járunk széttépni 
/ ami volt 
/ és / mégis 
/ újra / összerakni
/ egész helyett 
/ máshogyan
/ csak falatnyi 
/ van / oda / már”
(Lilla / Turbuly)

/a kollázs arról szól, hogy / dolgok / amelyek arra várnak, hogy a helyükre kerülhessenek / a belecsomagolt számos kinccsel valahol mégis más minőség / fut össze / végre / pontosan a megfelelő időben kerül egy odaillő elem az ember keze ügyébe / 

/a kollázsolással össze lehet kötni az időt / mindenre lehet reflektálni / nyersanyag van elég, és ha kész egy kép / azonnal világossá válik, hogy ez / szól / 

/ Kollázsokban / lehet hűséggel ragaszkodni / azonban új rétegeket is lehet húzni a meglevőkre / nagy kollázsunk az életünk tükre / több részlet bonyolult kapcsolódása adja a képet / 

/ A kollázsban / alkotó ember / nem eljutni, hanem tartozni akar valahová / műterméből kilépve egy elburjánzott fűszernövénykertbe jut / nem ihletre vár / kitartóan dolgozik / ollószemmel / ragasztókézzel / a legtöbbször egyszerűen kimetsz / s ráilleszti egy másikra / megmagyarázhatatlan erők vezérlik / ez egyfajta megváltozott tudatállapot / a „kell/nem kell“ gyors eldöntésében szerzett rutin / 

/ egy alkalmas kép, egy inspiráló alaphelyzet kell csak hozzá / mint egy pszichoanalitikus ülésen / adják / magukat a képrészletek / nem új képeket / alkotni a semmiből, hanem újrarendezni a meglevőket / 


/ Susanna Lakner / a művei, a művészete / aminek értelemszerűen a falon a helye / könyvillusztrációkban / plakátokon / kihívás a szemnek / mélyebb szemlélődésre kényszeríti a nézőt / sosem unalmas / hiszen / a kollázs / egy kollázs / nem manipulálni akar / sohasem fejthető meg teljesen / 

/ számára a világ / puszta jelenlétével / aprólékosság; / műfaj / felszabadult játék és vasfegyelemmel végigvitt koncepció; váratlan képzettársítások / pontosan tudja, hová kell nyúlnia / kirajzolt ösvényein órákig sétálgathatunk / természetességgel és könnyedséggel ragaszt / A kollázsolás automatikus / képtársítás / folyamatként indul be / nem üzenni akar, hanem látni tanít / azt, ami elveszett, vagy nem is volt soha, de épp lehetne is / 

/ a műhelyében készülő munkák megjelenési módja / néha a monitor vagy a zsúfolt munkaasztal / nyilván a kollázskészítők eszköze / benne egy kissé nyitott olló / újrahasznosított modern információhordozó, nyomtatott kép- vagy szövegrészlet, és főképpen a betű / a kivágat helyén / a munkáló olló / finomságáról az ujjbegy bőre győződhet meg 


/ Lakner Zsuzsa kollázsokká transzformált / originális alkotáselemekből egymásra épülő világa / lefegyverző gondolati és materiális változatosság / kérlelhetetlen koherencia / ennek minden következményével együtt / a helyén van / az univerzum szimbóluma / leben und kleben

/ levelet hozott a Posta / olyan levelet ahol még a boríték is kidobhatatlan /

Lakner Zsuzsa kiállítása a stuttgarti Zero Arts galériában nyílt meg tegnap:  
2018. március 16. – április 20.

Fotók a tegnapi megnyitóról:





A fotókért köszönet Hoffmann Tamásnak és Hoffmann Mártának.

2018. március 14., szerda

A ragyogó gyermek

Május 27-ig látható a Jean-Michel Basquiat művészetét és alkotó közegét bemutató kiállítás a frankfurti Schirnben. A londonból idevándorolt kiállítás alkalmából érdemes megnézni ezt a remek filmet, melyben pályatársak, kortársak és maga Basquiat beszél arról a rövid, de nagyon intenzív művészi korszakról, amiben élt és alkotott ez a zseniális lény, akinek szelleme ma is inspiráló erővel hat mai alkotók ezreire.
Én élőben először 2010-ben találkoztam lehengerlő alkotásaival, melyeket könyvekből és nem utolsó sorban kortársa, Julian Schnabel remek filmjéből már ismertem. Élménybeszámolómat itt olvashatjátok.

2018. február 26., hétfő

A két Láng Eszter egyike

Február elején nyílt Láng Eszter Történetek a tájról című kiállítása a Miskolci Galériában. A tárlaton 67 munka látható a sokoldalúan kísérletező művész alkotói mikrokozmoszából a pasztelektől a festményeken át a performanszig. Két Láng Eszter, írtuk a címben, hiszen képzőművész tevékenysége mellett van egy másik, párhuzamos élete; a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen világgazdaságtant tanít. Hogy mi az oka ennek a kettőségnek és hogyan fér el ez egy jól organizált életben, erről mesél ebben a rövid filmben.

A kiállítás március 4-ig látogatható. A felvételen beszél Pataki Gábor is, akinek megnyitó szövegét az Arnolfini Szalonban olvashatjátok.

2018. február 18., vasárnap

Mindannyiunk családregénye

Závada Pál Idegen Testünk Magvető 2008

Apátok egy konok sváb – sóhajtott anyánk, ha valamiben éppen nem tudtak zöld ágra vergődni egymással. Ez volt a maximum, ami a családunkban származástechnikailag szóba jöhetett. Mi ezzel úgy voltunk, mint Connor MacLeod, a highlander, amikor a kérdésre, honnan származik, így válaszol: különböző helyekről. (Ezt a választ én is szeretem használni, ha valaki akcentusom alapján próbálja kitalálni, hogy holland vagy cseh felmenőkkel rendelkezem-e.) Nálunk természetes volt, hogy apám vasárnaponként a német nemzetiségi rádióműsort hallgatta, miközben nagyanyám és dédmamám bunyevácul diskuráltak egymással.

Mikor iskolába kerültem, osztálytársaimnak igen változatos családneveik voltak, és mindegyik abszolút természetesnek, egyenértékűnek hatott. Augusztin, Böhm, Brassányi, Hoffmann, Horváth, Illár, Miske, Papp, Schrammel, Szabó, Szedlacsek, Temesi, Tóth, Török – nekem kifogástalan magyar név volt mindegyik, ugyanazt a nyelvet beszéltük, eszünkbe nem jutott volna az eredetük, jelentésük után kutatni. Egy évig nálunk tanult egy keletnémet lány, Kerstin Koch; ezen sem döbbentünk meg.
Mivel otthon senkinek a származását nem taglaltuk, így a zsidó szó sokáig ismeretlen volt számomra. Ritkán – ha vendégségben, társaságban voltunk – elhangzottak utalások, de nem értettem, mit jelent, ha valakit ezzel a jelzővel illettek. Mi az, egy népcsoport, egy vallás, és mi benne a különleges, ami miatt csak suttogva beszélnek róla? A válaszokat az irodalomból és a filmekből tudtam meg. Ma már tudom, hogy a zsidók azok, akik kultúrával, tudománnyal, műveltséggel és humorral gazdagítják a világot.
Ezek az emlékek villantak fel bennem, amint olvasni kezdtem Závada Pál Idegen testünk című könyvét. A történet egy heterogén rokoni-baráti kör alkalmi összejövetelének fókuszából zoomol ki és ad átfogó képet az európai civilizáció huszadik századi megroppanásáról. A társaság 1940 szeptemberében találkozik Budapesten, Észak-Erdély visszacsatolásának napjaiban, és az aktuális eseményekre reflektálva hántanak le egyre újabb rétegeket a komplex társadalmi és történelmi összefüggésekről, különös tekintettel a zsidó származású magyarok kiközösítésére és előrevetülő üldöztetésére. Az írónak sikerült egy áttekinthető közösségen keresztül egy egész társadalmat a maga bonyolultságában leképeznie.
A származás, a vallás, a politikai világnézet, a családi hierarchiában elfoglalt szerep vagy a nemi orientáció a személyes sorsok és karakterek végtelen variációját hozza létre. Miközben egymás közötti kapcsolatukban a nemzetiségi vagy vallási különbségeket több-kevesebb sikerrel ignorálják vagy áthidalják – szerelmek, házasságok, barátságok jönnek létre –, általános előítéleteiket, averzióikat nem mindig tudják elhagyni. Némelyek nem veszik észre, hogy a társadalmi szinten elfogadott és támogatott antiszemitizmus, idegengyűlölet saját életükre fog visszahatni, és számukra fontos embereket kitaszítani, elpusztítani vagy száműzni.
A látszólag lazán sodródó elbeszélői módszer valójában egy pók precizitásával szövi a történetek hálóját, melyben minden és mindenki több szálon kapcsolódik egymáshoz. A mesélő személye olykor mondatonként is változik, a szereplőket felváltva szemléljük kívülről, majd szinte a fejükbe bújva halljuk egyes szám első személyben fogalmazódó gondolataikat. Ez a technika nagyon olvasmányossá teszi a könyvet, Závada nyelvezete pedig hihetetlenül gazdag, szenvedélyes, szeretettel teli, eredeti. Történelem- és helytörténeti könyvként is nagyon informatív olvasmány.
Závada Pál nagyszerű kötete tágabb értelemben az én családregényem is. A könyvbéli Flamm család faárukereskedői beszállítói lehettek volna újpesti sváb asztalos rokonaimnak. Családom felvidéki és újvidéki ágai átélték az itt leírt történelmi viharokat. A háború utáni kitelepítések a mi svábjainkból is sokat elsodortak. De igazából ez mindannyiunk családregénye. Megrázó, tragikus mű, mely kíméletlenül szembesít bennünket azzal a ténnyel, hogy az ember legnagyobb ellensége az ember maga. Napjainkban sajnos ugyanúgy, mint 1940-ben.
Utóirat: Apám konoksága csak egy volt számtalan jó tulajdonsága közül.
Hoffmann Tamas

Párhuzamos elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2018 februárjában, Stuttgartban | Megjelent 2018. február 18-án, a Susanniconon és az Arnolfini Szalonban

2018. február 12., hétfő

Farkas István a Tolnay Szalonban

Január 19-én nagy érdeklődéstől övezve nyílt meg a „Festő születik” című kiállítás a Madách Színház Tolnay Szalonjában. A tárlat a korábbinál szélesebb körű válogatás Farkas István (Wolfner István 1887-1944) festőművész korai rajzaiból, dr. Cseuz Regina gyűjteményéből. 

Az 1906 és 1909 között keletkezett ceruza- és szénrajzok Farkas István tanulóévei alatt készültek a Nagybányai Művésztelepen, és hét évvel ezelőtt kerültek a műgyűjtő és műértő dr. Cseuz Regina tulajdonába. A képek egy részét 2012-ben a budai Revita Rendelőben kiállították, ahol a kiállítás ideje alatt Farkas István monográfusa S. Nagy Katalin művészettörténész előadást tartott Farkasról és a kiállított művekről. 

A mostani kiállítás a tulajdonos újabb kezdeményezése arra, hogy minél többen felfigyeljenek a 20. század egyik legkiemelkedőbb, de méltatlanul kevéssé ismert festőművészére, illetve akik ismerik, azok megcsodálhassák a művész ezen korai műveit is, a szénnel vagy ceruzával készített férfi és női egészalakos tanulmányrajzokat és portrékat, amelyek előrevetítik zseniális életművét.  

A kiállítást S. Nagy Katalin művészettörténész rendezte, és Szüts Miklós festőművész nyitotta meg. A tárlat 2018. február 25-ig tekinthető meg a Tolnay Szalonban (Erzsébet krt. 33.), az előadások előtt és a szünetekben. 

A Képírás című folyóiratban érdemes elolvasni S. Nagy Katalin írását Farkas István korai rajzairól. Szüts Miklós megnyitójának szövege az Arnolfini Szalon oldalán olvasható.

2018. február 6., kedd

Becht Rezső: Levelek Európából 2.

Sopron első bombázása, 1944. december 6.

A lelkihasadásnak valami különös állapotában éltünk. Az angol, az amerikai és a moszkvai rádiók titokban hallgatott és súgva továbbadott hírei tartották bennünk a lelket. Félelemmel vegyes rokonszenvvel néztük a testi és lelki börtönünk fölött elszálló amerikai gépeket, amelyek minden pillanatban kioldhatták halálthozó terhüket. Mi lesz, ha egyszer kioldják? Lesz-e elég lelkierőnk, hogy otthonaink romjai fölött se rendüljön meg hitünk az igazság és emberiesség győzelmében?
A választ megadta december 6-a. Úgy kezdődött, mint más napokon.
„Berepülési veszély!"
Amerikai gépek Magyarország felett / Fortepan
„Zavarórepülés Nagykanizsa, Zala!"
„Kisriadó Nagykanizsa, Zala, Szombathely, Sopron!"
A gyár kapuja kitárult. Mindenki sietett haza, különösebb izgalom nélkül, de hajtva a „talán mégis" sarkantyújától.
Odahaza a lakás fürdött
a decemberi napfényben.
A könyvek, kották, képek, szőnyegek, a csillár, a zongora,
a tárgyak gyanútlanságával itták magukba és sugározták
a vidám fényességet.
A kandalló békésen árasztotta
a meleget, a hálófülkében
halkan duruzsolt a rádió.
Most megszakadt a zümmögés: „Nagyriadó – Sopron!!"
Felbőgtek a szirénák. Százegynéhány nagyriadó beidegzett gyakorlatával elvégeztem az előírt előkészületeket: ablaknyitás, ajtók kitámasztása, gázelzárás, s a többit, ahogy a rítus előírja. „Dél felől nagyobb ellenséges kötelékek repültek be az ország légterébe" – jelentette a rádió és tovább zümmögött.Télikabátban Kosztolányi Ákom-bákom-ját olvastam a nyitott ablaknál és időnként átnéztem a pályaudvarra, ahol egy hosszú vöröskeresztes-vonatot tologattak. A nagy téren, köztem és a sínek között, a nyilvános óvóhely bejáratánál két férfi beszélgetett. A rádió halk fütyülés után ismét jelentkezett: „Újabb erős kötelékek repültek be! Irány: észak!"
Ekkor már hallatszott a Károly Magaslat mögül az első kötelék tompa dübörgése. A veszélyérzet néhányszor végighúzta érdes ujját a szíven.
De a kötelék lihegve elúszott a város fölött. A második, a harmadik is. Csönd lett. Lent a téren, az óvóhely előtt újra megjelent a két ember. Sütött a nap és az antennadróton az ablak előtt egy cinke hintázott. Később –
a kutyák karüvöltésétől kisérve – újra felhangzott a hegy mögül a morgás. Valahol északon már bombázott az első hullám. Nálunk még béke volt, csak a morgás erősbödött.
Aztán hirtelent, átmenet nélkül, az izmok eszeveszett működésbe kezdtek. Az a két ember ott lent, az óvóhely előtt, égnek lódította karját, valamit kiáltott és hanyatt-homlok eltűnt a föld alatt. És már ugrottam én is.
Ki a szobából, ki a lakásból, robogtam le a lépcsőn két emeletet. Már az utolsó kanyarnál voltam, amikor szemközt a lépcsőház ablakában egy égnek törő tűzoszlop tükörképét láttam s rögtön utána a pokol vaskapujának kicsapódását hallottam, amitől megrengett a ház és a falnak lódultunk mi hárman, elkésettek. A másik kettő az utcáról rohant be vakon a rémülettől,
s lesodort magával a pincelépcsőn, be az óvóhelyre, ahol abban a pillanatban aludt ki a villany egy újabb robbanástól. Ötven ember kiabált, sírt, imádkozott és sikoltozott ott lent a vaksötétben, dülöngélve, egymásra borulva. Két kéz eszelősen megragadta a karomat, a vállamba egy idegen fej fúródott menedéket keresve.
Felkattantottam a zseblámpámat s a fénycsóvában idegen leányarc jelent meg, halálsápadtan a rémülettől, és a fehér arc oválisából óriásira tágult fekete szempár meredt a megváltó fénybe.
A világosság néhány pillanatnyi enyhülést varázsolt a lelkekbe. Néhány csitító szóra elapadt a hangzavar, csak nehéz sóhajok és reszketeg sírás fokozta a dermedt csöndet.
De már hallatszott a második hullám dübörgése. Az anyák maguk alá szorítva gyermeküket, újra a padlóra vetették magukat, mások takarók alá kuporogtak. A szép idegen leány a lábamnál nyöszörgött és nem engedte el a kezemet. Valaki hangosan imádkozni kezdett: „Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes..." A többiek átvették az imát, s minél erősebben zúgtak felettünk a gépek, annál hangosabban, rimánkodóbban zúgott az ima is.
Odafönt a vészes dübörgés már-már az elviselhetetlenségig dagadt, aztán kivált belőle egy külön sivítás, amely minket vett célba és folyton közeledett... közeledett... kivédhetetlenül.
Irtózatos csattanás rázta meg a házat. A pince padlója egy szilajat ugrott, majd még néhányat. Kettétört az ima, a torkomat valami halálos, sosem érzett szag fojtogatta, s a beálló csöndben hátborzongató csörömpöléssel hullottak alá a két emelet ablaktáblái.
– A lakásom! A könyveim! A zongorám! – kiáltotta bennem valaki. Nem hangosan, nem is kétségbeesetten, csak béna csodálkozással.  – Fel kellene futni... segíteni... Nem hagyhatom egyedül őket! De odakünn zengett és recsegett a világ, a rengő pincében pedig hullott a vakolat a görnyedt nyakakba. Most csöndben voltak a padlón fekvők, a térdelők és a lócákon gubbasztók.
A szájukra vizes kendőt szorítottak, s míg fülük a végső, a halálos csattanást várta, szívük görcsösen reménykedett.
Mi történik ilyenkor a lélekkel?
Azt hiszem, sokkal kevesebb, mint emberi hiúságunk hinni szeretné. A lélek elbújik, elalszik vagy elájul. Az uralmat a test, az idegek, a szív és az állati ösztönök veszik át. A léleknek hűtötten tűrnie kell, hogy a test reszket, az idegek eltépik az istrángot, a szív a gégében zakatol és az ösztönök eszeveszetten hadakoznak a megsemmisülés ellen.
A „lelkierő" többnyire csak közömbösség a veszéllyel szemben, fantáziahiány, ritkábban önfegyelem, még ritkábban a vallásos hitnek kivételes emelkedettsége vagy a sztoikus bölcsesség páncélja.
Ilyenkor az ember nem gondolkodik, legfeljebb egyetlen gondolatba kapaszkodik, amely lehet: „Istenem, csak már vége lenne!" –  vagy „Ránk szakad a ház és megfulladunk!" – vagy „Csak neki ne essék baja" vagy „Csak gyújtóbombát ne kapjunk!".
1915 januárjában, amikor egy lengyel falu végén hetedmagammal, mint hadifoglyot falnak állítottak, mert állítólag az egyik fogolynál dum-dum golyót találtak, a megkegyelmezésig tartó félórát minden nagyobb lelki megrázkódtatás nélkül bírtam elviselni, mert a rettenetes hidegtől a nagy lábujjam annyira sajgott, hogy nem engedett egyébre gondolni. Ott, a pincében, a nálam védelmet kereső leány táplálta bennem a lelkierőt, úgyhogy a csak néhány percnek tűnő félórát korántsem éreztem olyan elviselhetetlennek, mint korábbi elképzeléseimben.

Sopron 1944-ben a bombázás után / Sopron anno

















A modern Charon-bárka sötét fedélközének utasai egyszerre csak arra ébredtek bénultságukból, hogy odakünn az orkán elapadt. Elült a gépzúgás, a remegő talaj elcsitult, csak a pályaudvar felől hallatszottak robbanások.
Óvatosan fellopakodtam a pincelépcsőn a lépcsőház feltépett bejárati ajtajáig, és hunyorogva a napfénytől kikémleltem a szabadba.

2018. február 1., csütörtök

Susannicon in the Jungle

... avagy a szerkesztőség a 21.századba megy 

Pár éve Szigetszentmiklóson, ahol egy szombat délután gyűltünk össze az Arnolfini Fesztivál alkalmából, arról beszélgettünk baráti körben, mi lenne, ha nyitnánk egy közös blogot. Csak magunknak. Ahol elmesélnénk, miket olvastunk, milyen filmeket ajánlunk egymásnak megnézésre, mely kiállításért érdemes utazni egy kicsit és mit érdemes hallgatni. Így is lett. Susannicon lett a neve. Úgymond a Planet Susannia nemzetközi hálózati csomópont magyarországi lerakata.

Aztán lassan átköltöztünk majd mindannyian más közösségi mediákra is, képeket osztunk meg az INSTAGRAM-on, nemzetközi kapcsolatokat tartunk fenn a Facebookon, csoportokhoz csatlakozva cserélünk véleményt a világgal. Egy letűnt korszak relikviájaként kezdett feltűnni a blogozás.
Mígnem egyik szerzőtársam feltette a kérdést: miért is hanyagoljuk a blogunkat?
Elgondolkoztunk ezen és magunkba néztünk. Más helyekről szerezzük az információinkat. Igaz. De nem lettünk kevésbe lelkesek az új felfedezések iránt. Ha megosztjuk blogbejegyzéseinket a Facebookon, ugrásszerűen megnövekszik a nézettségünk, sőt a digitális fordítóberendezések segítségével német, amerikai és japán barátaink is felfedezhetik, hogy ezen a fura nyelven, nagyjából ugyanazokat a dolgokat vitatjuk meg, amiket ők is olvasnak, néznek, ismernek.

Éva, aki évtizedeket töltött az egyik legpatinásabb magyar levéltárban valódi papírra írt, nyomtatott kincsek között, most az elektromos könyvre esküszik, én pedig újabban sorozatokat nézek az Amazon tévén. Itt tartunk.
Mikor a ludwigsburgi filmfőiskolások által alapított kiváló videótéka bezárt, tanácstalanul néztünk egymásra; mi lesz most velünk? Vége a világnak?
Nem lett. Az Amazon alakított egy CD kölcsönzőt. Kinéztünk egy filmet, elküldték a DVD-t, aztán miután megnéztük, áthajtogattuk a borítékot amiben érkezett, bérmentesen visszaküldtük a feladónak és máris jött a következő. Aztán ez is bezárt, a vállalat átment internetes közvetítésre. Vége a világnak?
Nem lett. Már jó ideje csak kábeltévé létezik, tévékészülékünkben internetcsatornák, csak aktivizálni kell őket néhány mozijegy áráért.
Hát így lett.
Már nem csak hétvégén nézhetünk jó filmeket, hanem akkor is, ha nincs semmi a tévében.
Innen már csak egy lépés volt, utánanézni, miért mondják, hogy a sorozatok ma már jobbak, mint a mozifilmek?
Miért van, hogy évente különleges témájú sorozatok nyernek Emmy-díjat New Yorkban? Mért van, hogy egyre jobb színészek játszanak ezekben?

Hát így esett, hogy sorozatok rabja lettem én is.
Legújabb kedvencem a Mozart in the Jungle. Ezt ajánlom most.
A New York-i Filharmonikusok új karmestert kapnak Rodrigo de Souza személyében. Az ifjú mexikói unortodox módszerekkel és kimeríthetetlen lelkesedéssel veszi át a csapatot. A sorozat, amely a Coppola-klán égisze alatt készült, reanimálta bennem klasszikus zenei ismereteimet és újra előhozta az élményt, amit a közös zenélés adott az általánosban. A remek színészek Gael García Bernal, Malcolm McDowell, Saffron Burrows mellett olyan világhírű muzsikusok kameóznak egy-egy  epizódban, mint Gustavo Dudamel karmester, Lang Lang zongoraművész, Joshua Bell hegedűművész.
Igazi élmény. És közben felfedeztem magamnak Sibeliust is...

2018. január 30., kedd

Két nő

Ljudmilla Ulickaja Médea és gyermekei  Magvető 2003-tól több kiadás
Guzel Jahina  Zulejka kinyitja szemét  Európa  2017

Horváth Irának köszönhetően került őskori Kindle típusú e-book olvasómra két kötet. Mindkettő felidézte bennem gyermek és ifjúkorom régi nagy könyvélményeit, amikor egész nap arra vártam, hogy előkaphassam az éppen olvasott regényt, belemerülve annak csodálatos világába, teljesen elfeledve az éppen körülöttem létezőt. – Itt jegyzem meg, bármennyire szeretem a kézbe fogható könyveket, az olvasó hihetetlen szabadságot ad! Egy vékonyabb kötet méretével és súlyával egész könyvtárat hordozhatunk magunkkal és kedvünk szerint választhatunk olvasnivalót otthon vagy éppen út közben. Beállíthatjuk a szemünknek ideális betűnagyságot, és éjjel sem kell felkapcsolni az olvasólámpát!

Ljudmilla Ulickaja
A két regény Ljudmilla Ulickajától (1943) a Médea és gyermekei, valamint egy Moszkvában élő tatár származású, 1977-ben született írónő, Guzel Jahina könyve, a Zulejka kinyitja szemét.

A két mű több szálon összefügg. Mindkettő Oroszország, az egykori Szovjetunió 20. századi történetének jobb megértéséhez segít bennünket. Jahina könyvéhez Ulickaja írta az előszót, mindkettőben ott a „tatár vonal”. Ulickaja csak érinti a krími tatárok deportálását, Jahina főhőse egy tatár asszony, aki itt nem nemzetisége, hanem „kuláksága” miatt kerül az Angara menti vadonba.

Ulickaja könyve igazi családregény. Főhőse a gyermektelen, krími görög asszony, aki felnevelte árván maradt kisebb testvéreit, otthonában nyaraltatja a leszármazottakat, összetartja az egymástól több ezer kilométer távolságban élő famíliát. Zulejkát fiatalasszonyként apakorú férje és kegyetlen anyósa tartja rabszolgasorban, majd utószülött gyermekével kell boldogulnia a kitelepítettek szibériai büntető telepén. Mindketten az orosz irodalmi hagyomány méltó folytatói. Bár a szerzők és a főhősök is nők, egyik sem „női irodalom”. Kiváló alkotások, nagyszerű mondatokkal, amik hozzásegítik az olvasót, hogy jobban értse e hatalmas birodalom sokszínű, többnyire kegyetlen 20. századi történetét, megismerje a benne élő emberek életét, sorsát, törekvéseit, a mindennapi élet szövetét. A világot, amiről írnak, jól ismerik, személyes közük van hozzá. A Booker-díjas Ulickaja Baskiriában született, ahova édesanyját Moszkvából evakuálták, Jahina nagyanyja 17 évig élt szibériai száműzetésben.

Guzel Jahina
 Mindkét alkotásban jelen van a humánum, az ember jobbik énjében való csendes bizakodás, a történelem viharaiban időről-időre felcsillanó „keserű boldogság” felmutatása.
 Saját regényére is illenek Ulickaja mondatai a Zulejka előszavában: Megvan benne az igazi irodalom legfontosabb erénye – egyenesen szíven üti az embert. … A szerző olyan irodalom élményét adja vissza az olvasónak, amely a pontos megfigyelések, az árnyalt lélekábrázolás művészete, és nem utolsósorban azé a szeretetteljes viszonyulásé, mely nélkül még a legtehetségesebb írók is csupán a kor visszásságainak hűvös tudósítói lennének.

2018. január 24., szerda

Becht Rezső emlékezete / 2

Néhány szó A bűvös hengerről
Soproni hétköznapok egy régi századfordulón*

A visszaemlékezés, – alcíme Nagyismétlés az életből – amelynek csaknem 900 gépelt lapja 12 éven át íródott, címét a kaleidoszkópról  kapta, ami megforgatva  mindig más és más alakzatot vesz fel. 1988 és 2009 között, 21 év alatt került publikálásra a Soproni Füzetek című éves megjelenésű művészeti antológiában, Sarkady Sándor gondozásában. A mű irodalmi és történeti értéke több alkalommal is felvetette egy új, kötet(ek)ben való teljes megjelenés  igényét, amire eddig sajnos nem került sor. 1914 júniusa óta hétfőnként a Sopronanno.hu helytörténeti oldal irodalom rovatába kerül fel egy-egy rövid részlet az önéletírásból.
  
A kézirat mindenképpen figyelemre méltó. Helytörténeti szempontból leginkább a gyermekkor, a népszavazás körüli időszak, az 1941-45 közötti háborús évek, majd az 50-es évek bemutatása a legértékesebb. Becht melankolikus, a kívülállósággal, magánnyal birkózó személyiségén szűrte át a megélteket.  Írása legjobb fejezeteiben túllépve egyéni sorsán meggyőzően és hitelesen rajzolja fel a város és lakói mindennapi életét a 19-20. század fordulójától a 60-as évekig. Rendkívüli beleérző képessége, nyitottsága, szolidaritása a társadalom éppen nehéz helyzetben lévő rétegei iránt eredményezték, hogy nézőpontja nem a kisvárosi notabilitásé, hanem a jóra és a rosszra egyaránt érzékenyen reagáló, ugyanakkor az eseményeket kellő távolságtartással kezelni tudó értelmiségé. Ez teszi rokonszenvessé személyiségét, érdekfeszítővé és hitelessé írását.

Flasch János néptanító és családja 1885
    Az első fejezet a távolabbi, lutheránus ősökről szól, akik a 18. század elején a Rajna vidékről, Hessen környékéről érkeztek a Tolna megyei Szárazdra. Iparosok és molnárok voltak, majd a leszármazottak tanítók, lelkészek, mérnökök, tanárok.  Néptanító nagyapja két gyermekágyi lázban elhunyt feleséget temetett el, 12 gyermekéből hat élte meg a felnőttkort. Kolerajárvány, sáska- és  patkányjárás, tűzvész, szélütött harmadik feleség jelzik a küzdelmes életút állomásait. Az anyai rokonság sorsa kevésbé hányatott volt. Alsau környékéről érkeztek Sopronba, a nagyapa Flasch János evangélikus tanító, a nagymama, Heldrich Borbála, egy vendéglős gyermeke, fiatal korában a „város legszebb lánya”.
A kereskedő inasként induló apa, id. Becht Rezső életútja a kor egyik jellemző karrierpályáját rajzolja fel. Embert próbáló inas-, majd segédévek után került egy lelkész rokon segítségével Sopronba, Rácz Ágoston vaskereskedőhöz. Munka mellett elvégezte a kereskedelmi szaktanfolyamot és a reáliskolát, így alapozta meg szakmai előrejutását. Russ János Nepomuk bornagykereskedőnél könyvelő, 1898-tól a takarékpénztár ellenőre, végül irodafőnöke.

Az édesanya léte a vicinális vasutak csöndes tempójában haladt ismerős tájakon. Életében a nagy törést a háború, az azt követő infláció és fia hadifogsága jelentette. A szülők 1891 augusztusában kötöttek házasságot. Rezsőt még két gyermek, Irén és Kálmán követte. A szülők kezdetben a Hosszúsor 14-ben béreltek háromszobás lakást, majd a Deák térre költöztek.
    A kézirat megírásával töltött 12 év alatt óhatatlanul módosult az induláskor kialakított szerkezet, a munka túlburjánzott az eltervezett kereteken. Több alkalommal került betoldásra egy-egy vers, vagy prózai szöveg. Ezek közül a legjelentősebb a Levelek Európából, ami Sopron II. világháborús éveit mutatja be.  Aránytalanul nagy terjedelmet foglal el  a szerzőben maradandó  nyomokat hagyó hat évnyi hadifogság leírása. Előre haladva az időben a narratíva szakadozottabbá válik, a  lineáris  időrend olykor felborul, be-be ugrik a jelen, például egy líceumi öregdiák találkozó kapcsán.

*Forrás: Turbuly Éva: Soproni hétköznapok egy régi századfordulón. Helytörténeti adalékok Becht Rezső (1893-1976) A bűvös henger című önéletrajzi munkájában
Soproni Szemle 65. (2011) 3. sz. 278-296. o.  Ezen belül: 279-285. o.


2018. január 17., szerda

Becht Rezső emlékezete /1

Szerzőtársunk Turbuly Éva történész többek között a soproni hétköznapok kutatója is. Ebben a minőségében sokat foglalkozik az előző századforduló helyi szereplőivel, az aktivitásukat országhatárokon túlra is kiterjesztő értelmiség hagyatékával. Heltai Jenő háborús visszaemlékezései után jó alkalomnak látjuk egy kevésbé ismert, de nem kevésbé érdekes krónikás írásait ugyanebből a korszakból. Becht Rezső az 1944/45-ös év történéseit  Levelek Európából címmel írta meg Mikes Kelemenhez hasonlóan egy elképzelt barát, a Dél-Amerikában élő Mihály számára.  De ki is volt Becht Rezső?

Becht Rezső
Becht Rezső, aki 1893. június 5-én született Sopronban, 83 évvel később, 1976. július 6-án halt meg. Tanulmányait az evangélikus líceumban és Lipcsében, a kereskedelmi főiskolán végezte. Az I. világháborúban katona, 1915-től  hadifogoly volt. 1920-ban tért vissza Sopronba. Előbb a Wiener Bankverein soproni fiókjában dolgozott, majd 1926-tól a Soproni Vasárugyár vezető tisztviselője különböző beosztásokban egészen 1955-ig, amikor nyugdíjba vonult. Műveit magyar és német nyelven írta. Műfordítóként magyar költők, Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Áprily Lajos, verseit fordította németre.
Neve máig ismerősen cseng Sopronban, a művelt olvasóközönség főleg a Soproni Szemlébe írt esszéit és verseit ismeri, a bécsi és prágai vezető napilapokban németül, illetve – ritkábban – Budapesten  megjelenő verseit és novelláit kevésbé.1 A mindennapi megélhetést, hosszú és gyakori utazásait Európa és a világ távolabbi zugaiba vasgyári munkája biztosította.
Az ő bevezetőjével – Az én városom címmel – indult 1937-ben a Soproni Szemle. A két háború közti időszak életének legtermékenyebb és talán legszebb korszaka. Szülővárosa rangos írónak ismerte el, könyveit, cikkeit két nyelven olvasták. 1932-től a Törvényhatósági Bizottság tagja, 1941-ben neki ítélték az 1921-es népszavazás emlékére alapított irodalmi Hűség-díjat. A háború előérzete mélységesen elkeserítette. Az Anschlusst követően utazásait nem folytatta, nem publikált német lapokban. A háborús évek leírása művének legmegrendítőbb, helytörténeti szempontból is legértékesebb fejezete. Ezt követően lefoglalta az 1952-ig orosz tulajdonba került gyár sorsa. Amint tehette, nyugdíjba vonult, visszaemlékezéseinek megírásába kezdett.



Becht Rezső:Levelek Európából 1.

Heltai Jenő háborús visszaemlékezései után jó alkalomnak látjuk egy kevésbé ismert, de nem kevésbé érdekes krónikás írásait ugyanebből a korszakból. Becht Rezső az 1944/45-ös év történéseit  Levelek Európából címmel írta meg Mikes Kelemenhez hasonlóan egy elképzelt barát, a Dél-Amerikában élő Mihály számára. Érdekessége még a részletnek, hogy benne Becht megemlékezik a „pesti sybaritákról”* akiknek el kellett viselniük az ostrom viszontagságait. 

Sopron, 1946. január 29-én


Kedves Mihály!
Az akasztófahumor egyik halhatatlan példája az a tavaly ilyenkor Németországban szárnyra kelt mondás: „Élvezzük a háborút, mert a béke szörnyű lesz!"
Annak a cinikus bölcsnek, aki ezt a mondást kitalálta, úgy látszik igaza volt: a béke bizonytalanságait az emberek nagy része nehezebben viseli, mint a háború irgalmatlan bizonyosságát. A legkurtább észnél is kurtább az emberi emlékezet. Lehet, hogy ezért nem őrült bele az emberiség saját történetébe.
Tavalyelőtt, Szilveszter éjszakáján, tehát 1944. december 31-én, amikor az óra éjfélt ütött az ablaktalan, légnyomástól megrokkant szobában – (akkor még voltak óráink) – csak a Sopronba menekült nyilasok üdvözölték alkoholmámoros lelkesedéssel a csodafegyvereket ígérő, győzelmet hozó új esztendőt, és nem vették észre, hogy a szoba sarkában tornyosodó útibőröndök és vasalt ládák gúnyosan belereccsentek a pohárkoccintásba. A Magyaróvárra menekült budapesti rádió „Csakazértis Budapest!" kiáltással sugározta az üres fejekbe az indulatok indulóját és a nyakatekert újévi szólamokat.
Pest és Buda pincéiben akkor már javában vezekeltek az emberek az ötvenhárom napos ostrom poklában. El tudod képzelni, Mihály, mit jelent civilizált emberek, pesti sybariták, kényes budai polgárok számára ötvenhárom nappalt és ugyanannyi éjszakát tölteni egy fantasztikus rémregény hőseiként a tömeg-óvóhely halálverítéktől savanyú áporodottságában, testi és lelki szennyében, hisztérikus szemérmetlenségében, míg fölötted bombák és aknák tépik a házat és benne otthonod minden féltett kincsét? Dehogy tudod elképzelni!
A kloákák patkányainak undorító életét könnyebb elképzelni, mert patkány és kloáka egybetartozó fogalmak, de írók, muzsikusok, tudósok, munkások, hivatalnokok, művészek, anyák és utcalányok, gyerekek és ölebek, betegek és haldoklók, nyirkos matracon összezsúfolva, piszkosan éhezve, a halál közelségétől és a pincefalak hidegétől vacogva, vaksin a lobogó mécseslángtól, arra várva, hogy egy félóra múlva talán a Lánchíd romjai mellett egy ingben-gatyában a jeges Dunába lökik a nyilasok, – ez több, mint amennyit az emberi képzelet ki tud agyalni, de még mindig kevesebb annál, amit az ember el tud viselni.
A halál is devalválódik, ha inflatorikus jelleget ölt.
Nálunk, Sopronban, a bombázások után a Szent Mihály-temetőben hosszú sorban feküdtek az összehordott hullák a temetkezési csarnok körül a gyepen, szétvetett karokkal vagy összekuporodva, mintha még mindig a visító bombák csattanását várnák. Reggeltől estig folyt a temetés futószalagon. Néhány gyors szenteltvíz suhintás, egy sietős ima, –  már jöhet a következő! Koporsó nélkül vagy kölcsönkoporsóban búcsúztak a világtól, a közvetlen családtagokon kívül senki sem ért rá megsiratni őket.
Tucatszám tűntek el emberek. Elmentek reggel sorban állni a pék előtt, és soha többé nem kerültek elő vagy csak hónapok múltán bányászták ki őket valamelyik összedőlt ház romjai alól. Volt, akiről mindenki úgy tudta, hogy a múlt héten a Malátagyárnál darabokra tépte a bomba és lám, tíz nap múlva az utcán szemközt jött és csodálkozott, hogy mért fogadják köszöntését oly riadtan.
Úgy kavarog az emlékezés az írógép betűi között, hogy szinte egymásba szaladnak. A sötétség megtelik villódzó fényekkel. Foszforeszkáló csíkok sebesen beszegnek egy-egy emléket, arcok ringanak a vízihullák zöld komorságával az emlékezet hullámain, a szem akaratlanul is az eget kutatja, a fül pedig – a veszély kifinomult érzékelője – megint kifeszíti a dobhártyát és várja a halálos dobverők pergését.
1944 szilveszterekor még három német katona lakott alattam: egy hallgatag, fiatal vasutas-hadnagy és két idősebb altiszt. Felhallatszott hozzám a rádiójuk, mely csak akkor halkult le, amikor a londoni vagy az Atlantik-Sender ideje közeledett.
Idefenn, hátát a langyos kandallónak támasztva, Eta ült, a december 6-i nagy bombatámadás zöldkesztyűs ismeretlenje, aki azóta fel-fel szökött hozzám a földszinten lévő menekült-lakásból. Nagy, ijedt szemével örökösen a riadót várta.
Mikor lesz már vége, mondja már! – kérdezte könyörögve.
Legkésőbb húsvétra, Eta.
És mikor lesz húsvét?
Április elsején.
Még három hónap! Istenem, meg fogom-e élni?! Pedig még alig éltem... Úgy félek!  Jaj, csavarja le a rádiót, nem halljuk, ha riadót fújnak!
Ma éjjel nem lesz riadó. Ma éjjel Foggiában is Szilvesztert ünnepelnek.
Nem lesz? Biztos? Akkor... akkor ma könnyelműek lehetnénk! Mondja, mért nem akar engem megcsókolni? Kabala vagy fogadalom?
Fogadalom.
Kár. Maga az első önzetlen férfi az életemben.
Hány éves maga, Eta? Tizenkilenc? Még sok csókot fog kapni életében.
Igen, de ha eltalál egy bomba...!
Így vágtam neki a sorsdöntő évnek, enyhe gúnnyal védekezve a lappangó érzelmesség ellen, iróniával hűtve a várakozás lázát. Az év hallatlan élményeket ígért és a kínhalál ezernyi lehetőségét.


*szibarita: elpuhult, kényelmes ember

2018. január 11., csütörtök

Shizoo éve

Hegyi Zoltán Imre Shizoo Cédrus Művészeti Alapítány, 2017

Tavaly júniusban itt híreszteltük, hogy a Könyvvizsgálók blog társszerzője, az Irodalmi szabad rablás költője Hegyi Zoltán Imre Prágai Tamás díjban részesült. A díj folyományaként immár könyvesboltokban első kötete a Shizoo.


Shizoo - a könyvcím egyben a szerző művészi avatárneve is - minden nap ír. A reggeli felkelés, fogmosás és reggeli része a napi vers. Húsz éve így megy ez már. Gyakran csak egy álomban materializálódott mondatfoszlány dolgozódik tovább, máskor egy nemrég látott képzőművészeti alkotás adja az inspirációt. Más írók és költők is hemzsegnek ebben az univerzumban, s így fűződik össze térben és időben 20. és 21. század, vers, regény, képzőművészet.

Móricz Zsigmond: Szegény emberek, Walton Eszter: Testvérek























214 oldalnyi sűrű feldolgozni való ez a helyes kötet, melyben okostelefonnal olvasható kódok is felbukkannak.
Nagyon sok befogni, felfogni és Shizoo nem adja könnyen az élményt. Ahogy a költő megdolgozik a gondolatokkal, az olvasónak is bele kell süllyednie. Kérdezni, kutatni, kérdéseket feltenni. Olvasni a sorok között. Kibontani az üzeneteket, mint egy koant, amit a zen mester ad a tanítványnak. Apropó zen, Shizoo maga is tanítvány. Hazai iránymutatói Hamvas Béla, - ki épp az ő egy éves születésnapján halt meg - és Lao-ce magyar hangja, Weöres Sándor.
37 haiku is került a kötetbe, nekem ezek a legkedvesebbek. Sok közülük japán ihletre készült: Kawase Hasui, Shiro Kasamatsu fametszetei és a kortárs jégszobrász, Junicsi Nakamura fotói mellé. A buddhista gondolkodást, az itt és most szépségét, a szatori átélését sugallják Sasa Gyökér fotós és a tipográfus, képzőművész Kemény Zoltán művei is. És nem utolsó sorban Stekovics Gáspár. Az ő munkája a címlapfotó is a magányos stégről. Akármennyire is embert próbáló feladat volt a kötet anyagának összeválogatása, a szerzői jogok megszerzése, az, hogy ez a kép lesz a bejárat a Shizoo galaxisba, igen gyorsan nyilvánvaló volt a szerző számára. Sajnálatos, hogy neve kimaradt az impresszumból.

Ez az első nagy kötet, de tudva, hogy sok kimaradt a majd 1200 meglevő versből, sejthető, hogy ha a világegyetem is úgy akarja, lesz folytatás. Addig pedig, ha láttok egy pótkocsis biciklistát, aki minden hektika ellenére teljes lelkinyugalommal, felvéve a budapesti forgalom sajátos ritmusát teker a városban: hát Shizoot az munka közben. 

Könyvbemutató január 11-én, 20.15-től a Nyitott Műhelyben.
1123 Budapest, Ráth György utca 4.

Hunyadi utca-A vár alatt című verse a napokban került fel a Képírás online felületére.

Hegedűs Klár Rafael beszélgetése Hegyi Zoltánnal :

2018. január 6., szombat

Háború és Heltai

Egy 73 éves budapesti lakos békésen üldögél Bimbó út 4. szám alatti lakásában, rá-rápillant a Statisztikai Hivatal „sárga épületére”, kissé zavarja a Rózsadomb étteremből beszűrődő zene, annál is jobban zavarja a szomszédos házban komponáló Eisemann Mihály zenéje, és közben a városba szépen, lassan beszivárognak a németek. Legalábbis Heltai Jenő – a kor ismert színműírója, költője, újságírója, producere – dolgozószobájából nézve úgy tűnik. 1944. március 19-ét írunk, azaz írja ő, és e naptól kezdve egy éven át rögzíti az eseményeket.
„Naplómat magamnak írom. Fontoskodás és színezés nélkül, egyszerűen, szárazon, becsületesen. (…) Naplót írok csak, nem történelmet. Ezek az idők ne múljanak el számomra nyomtalanul.”
A Magvető kiadó által nemrég közzétett napló eseményei egy gyenge zsidó identitással rendelkező család kálváriáját tükrözik ettől a nevezetes naptól kezdve a város „felszabadulásáig”. Végigkövethetjük a napról napra történő jogvesztésük történetét és annak megélését, a közeledő fronttal együtt járó napi problémákat, aztán következik maga az ostrom, mindez számtalan ma már érdekes hírrel, ténnyel, és legalább annyira érdekes álhírrel megtűzdelve. Az író utólag, évekkel később rendezte a kéziratot, állítólag nem javítva azt (ami nehezen hihető, de hát higgyük el), de az biztos, hogy az álhíreket nem vette ki belőle, amik nagyon érdekesek, esetenként szórakoztatóak is:

„Himmler és Hitler állítólag kölcsönösen lelőtték egymást.” (1945. február 18.)

Lám, nyomorúságosan kilátástalan helyzetben egy álhír is jobb a valóságnál! Heltai az álhírekre utalva meg is jegyzi, hogy a napló leggyakoribb szava minden bizonnyal az „állítólag”.

Az író, vagyis egy író első gondolata amikor menekülnie kell, hogy mi lesz a könyveivel, a kézirataival, hova rejtse őket a várható pusztítás elől? Egy 20. századi bohém író pedig végveszélyben is gyakran álmodik lóversenyről, amíg lehet kártyázik, és nem tud lemondani a napi betevő szivarjairól, amit a napló tanúsága szerint barátai és ismerősei kitartóan szállítottak neki. A szivarokhoz hasonlóan humorérzéke, iróniára való hajlama sem hagyta el, bár ezt leginkább magának köszönheti:
„Lent voltam. Az alsó újságárusig és vissza, a kávéházban, körülbelül 50 csillagot számláltam meg. A Lipót körutat Tejútnak hívják, mert ott a legtöbb a csillag.” (1944. április 14.)
„Micsoda komikus dolog: a jámbor [Slachta] Margit testvér és a jó destruktív öreg Heltai Jenő!” (1944. november 2.) 
Heltai közismert személyiség volt, sokan ismerhették őt a korabeli lapokból vagy a színházakból, kávéházakból, de az ismertség akár halált is hozhatott a sárgacsillagos időkben. Mint „celebet”, az újságírók gyakran ostromolták körkérdésekkel, ez a műfaj annyira bosszantotta, hogy annak idején verset is írt róla:
„A fővárosi napilap
Egy-egy nagy problémát kikap
Rejtelmeidből, szörnyű Élet,
És megszületnek - nincs kímélet -
A körkérdések. (...)
 
A legvadabb járvány ma – tény ez –
A körkérdések” 
(teljes vers itt: ld. 212. pont)
Hegedűs Géza feljegyzése szerint a háború előtt a Színházi Élet egyik körkérdésére, miszerint hol és mikor szeretne élni? Heltai azt válaszolta: „Itt és most, ha lehetne”


Ha kicsit is ismerjük Budának ezt a részét, vagy tudjuk kezelni az internetes térképeket, akkor különösen érdekes visszakövetni a napló helyszíneit. Elképzelhetjük az egykori statisztika parkot, amiben harckocsik „parkoltak”, a Regent-házat a pusztulása előtt, belegondolhatunk abba, hogy Bárdos Lajosék csak néhány száz méterrel odébb laktak a Margit körúton, de vajon milyen lehetett akkor felsétálni tőlük a Keleti Károly utcába egy védett vagy csillagos házhoz? Vagy képzeletben elkísérhetjük Jávor Pálékat az egykori villájukból, akik az árja-párja intézkedések és Jávor szókimondó személyisége miatt voltak halálos veszélyben, és esetleg visszakereshetjük a korabeli sztár Zilahy Irén bombatámadásban elpusztult házának helyét, melynek romjai alatt halt meg a tulajdonos.

Bár a naplóban nem esik szó róluk, mert nem tartoztak Heltai baráti körébe, de érdemes megjegyezni, hogy ugyanebben a térben és időben volt jelen a környéken Kálnoky László, Vas István, Ottlik Géza is. Ők a Regent kávéházban, a Baka utcában, a Rózsadomb kávéházban és a Sztambul kávéházban lesték a híreket, majd az ostromot Ottlik pasaréti villájában vészelték át. Gyarmati Fanni is Buda ezen részén bujkált ekkor, és errefelé találkozott a munkaszolgálatra behívott Szerb Antal is utoljára Nemes Nagy Ágnessel.

Az efféle kortársi, szemtanúi beszámoló olvasása mindenféle írói fikciónál hátborzongatóbb. A mai olvasó ugyanúgy végigizgulja a könyvet, mintha az egy képzeletbeli történet lenne, még akkor is, ha pontosan tudja, mi lesz a vége, mi is történt akkor és miért, de így is ott van a mi lett volna ha…. ó ha tudták volna… érzése. És olvasás közben ott toporzékol bennünk a bábjátékot néző óvodás, aki legszívesebben bekiabálna, hogy vigyááázzzz, vigyááázzzz, ott van mögötted!
„A valóság nyomon követi az emberi fantáziát, az élet a kitalálást.” (1944. november 29.) 
Meg kell említeni azt is, hogy kiábrándító ahogy Heltai az ostrom alatti nemi erőszakot megítéli, amit egyáltalán nem lát olyan nagy problémának. Az „ünnepeltetés” kifejezést használja rá, mintha a nők az erőszakot önként vállalták, várták volna, már-már éppen hogy csak a ma is divatos „minek ment oda?” mondat hiányzik. Bár előfordult, hogy pont az ő fellépése miatt nem érte bántalmazás a pincékbe húzódókat.

A naplót olvasva azt éreztem, hogy bár sem a műfaj, sem a téma nem új, nem eredeti, és bár vannak ennél sokkal kimunkáltabb ostrom- vagy üldöztetésnaplók, visszaemlékezések (Polcz Alaine, Gyarmati Fanni, Szép Ernő, Vas István, Kováts Judit), de mégis új színt és új hangot hallhatunk olvasás közben. Ami a hangokat illeti, Heltait végigüldözi a rádióból saját műve, a negyven évvel korábban írt "János vitéz" című daljáték, ami ezek szerint 1944-45 Egmont nyitánya lehetett.
„A napok siváran telnek el, reggeli után az ebédet, ebéd után a vacsorát, vacsora után az alvást várom. A munkához nincs türelmem. Emberek jönnek, csácsognak, én is csácsogok, ez nagyon fáraszt. Ezt az értelmetlen naplót írogatom, ez alatt az idő alatt írhattam volna valami rendes dolgot is, ha eszembe jutott volna. Ma úgy érzem, soha többé nem írok semmit. Az ember sohasem tudja, mikor fejezi be összes műveit.” (1944. május 8.)
Szerencsére nem 44-ben fejezte be, hanem jóval később. 1957-ben, 86 éves korában halt meg, ágyban, párnák közt, aminek gondolata nem őt, hanem a János vitéz eredeti költőjét bántotta.


Heltai Jenő: Négy fal között. Naplójegyzetek 1944-1945 – Bp.: Magvető Kiadó, 2017.


A felhasznált fotók az internetről származnak.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...