Néma forradalom

Német film 2018

1956-ban egy kelet-német érettségiző osztály döbbenten követi a magyarországi eseményeket és óra előtt egy perces némasággal emlékezik a halottakra.

Bátor kiállásuk nem marad következmények nélkül.

A film megrendítően mesél egy magyar történelmi esemény apropóján szolidaritásról, árulásról, becsületről és hűségről egy másik nemzet szemszögéből.

 

 

A megtörtént esemény szereplői közül sokan ma is élnek.

Az osztály egykori lázadó tagjai

Viszontlátás 1996-ban

Olvasója válogatja

Turbuly Lilla új könyvéről

Gyakran felmerülő kérdés, hogy a novella műfaja miért mostohagyerek a jelenlegi irodalmi piacon, miért kell áhítozva pislognia a regényolvasók tömegei felé? Szinte menetrendszerűen megkapja minden novellaíró az interjúk során azt a kérdést, hogy na és mikorra várható a regénye? Nekikezdett már? Az író pedig fészkelődik, magyarázkodik, ő is érzi, hogy előbb-utóbb nem lehet megúszni ezt a dolgot, ha igazi író akar lenni. Pedig ott vannak a novellák és a tárcák a mindennapjainkban: a folyóiratokban, az internetes felületeken, néha még a buszmegállókban is, de bizonyára a vásárlók igényei alakítják ezt a piacot is. 

Ennek talán az az egyik oka, hogy a novella, ahogy a vers olvasása is, nagyobb energiabefektetést kíván az olvasótól. Az olvasás megkezdésekor azonnal bele kell helyezkedni a szövegbe és felvenni a fonalat, majd végiggombolyítva azt, viszonylag hamar le is kell tenni, gondolatban feldolgozni, és aztán jöhet a következő nekiveselkedés. Nincs napokig félretett könyv, könyvjelzőzés, nincs méla lapozgatás, hogy vajon mennyi van még hátra? 300 oldal? 35%? És vajon hogy alakul majd a cselekmény? Olvasója válogatja, hogy ki mit kedvel jobban, de talán az az egészséges, ha – mint a táplálkozásnál – mindenevők vagyunk, és az meg valóságos ínyencség, ha lehetőségünk van egy szerző életművében többféle műfajt is végigcsemegézni. Lehet, hogy nekik is ennyire érdekes mindezeket megírni. 

Turbuly Lilla, akinek most jelent meg a Prae Kiadónál „Az Alaszkai-öböl” című novelláskötete, annak idején regényekkel lépett az olvasóközönség elé, ezért a Susannicon szerkesztősége most elesik attól a lehetőségétől, hogy nekiszegezze a regényírásra vonatkozó nyüstölős kérdést. Sőt mi több, nemrég mi magunk jártuk végig az egyik könyvének helyszíneit Stuttgartban.  Első regényeit aztán felnőtt- és gyerekversek, mesék, ifjúsági regények, színdarabok és a hivatásként is készített színikritikák követték, követik, amelyek mellett itt-ott megjelentek novellák is, folyóiratokban vagy valamelyik napilap mellékletében. De most itt van végre egy önálló kötet, a korábban megjelentek mellett sok új írással. 

A stuttgarti irodalmi séta előrevetítette azt, amit itt most tömörítve is érzékelhetünk, miszerint a szerző gyakran vázol fel valós földrajzi helyszíneket, hiszen fontos számára, hogy térben is pontosan behatárolja történeteit. Az ismerős helyszínek még közelebb hozzák az olvasóhoz a novellát, másrészt ezzel itt most különösen erősen rajzolódik ki a párhuzamosan létező két világ: a falu és a nagyváros, amelyek között pont olyan kapcsolat van, mint az Alaszkai-öböl két tengere között. Mindez az írások nyelvezetében is visszajön, a nyugat-dunántúli nyelv csak az otthoni helyiségnévtábláig tart, a Ferenciek terén már a szobrok is máshogy beszélnek. 

Olvasója válogatja, hogy ki mennyire szeret belenézni egy szerző valóságos életébe, tényleges személyiségébe, vagy megelégszik a puszta szöveggel, a saját lábán megálló művel. Az előbbi, a kukkoló típusok megnyugodhatnak, mert a Lillával készült interjúk alapján sejteni lehet, hogy bizonyos hasonlatosságok a valósággal nem mindig a véletlen művei, de hogy pontosan melyek azok és milyen arányban, úgysem fogjuk megtudni. Maradjunk tehát a szövegnél, nyissuk ki ezt a helyes kis könyvet, amelynek borítóján Varga Zsófi „Éjszakai horgászat” című képe van, ami úgy is tűnhet, mintha egy másik nyugat-dunántúli szerző holdbeli csónakosa lebegne ott a zalai dombok fölött, színházi függönnyel és fénnyel keretezve. 

Turbuly Lilla: Az Alaszkai-öböl – Prae Kiadó, 2020. 
A könyvbemutatóról készült videófelvétel megtekinthető itt!

Ajándék a szerzőnek a könyvbemutatóra

Pannonhalmi csend

Nagyjából egy évvel ezelőtt történt, hogy hitetlenkedve meredtem a képernyőre, amin ez állt: Gidon Kremer Pannonhalmán fog fellépni az Arcus Temporum Művészeti Fesztiválon. Ez annyira hihetetlennek tűnt, hogy azonnal kiléptem az oldalról, hadd lássa a tulajdonosa, hogy felismerem az ilyen átveréseket és egy percet sem töltök tovább a webhelyén. Nem hagyott nyugodni a dolog, és hamarosan kiderült hogy a hír igaz, és tényleg nem holmi Kremer Revival Bandről van szó, hanem magáról a világhírű művészről. Még hihetetlenebb volt, hogy akkor még jegyet is lehetett kapni rá.

Gálffi László, a fesztivál lelke

Augusztusban aztán a helyszínen, annak spiritualitása miatt, már nem lepődtem meg semmin, hogy ha például a legkülönbözőbb helyekről (bokor, turistaút) váratlanul léptek elém művészek és a kulturális élet kiemelkedő képviselői, ha Mélyi József a fűszerkertben adott interjút, ha a rendezvény házigazdája Gálffi László minden helyszínen jelen volt és mindent kézben tartott, mintha több példányban létezne, vagy amikor beléptem a „csend” kiállítás első termébe, és ott azonnal a jelenleg egyetlen pannonhalmi diák ismerősöm tűnt fel a képernyőn.

Az meg már a szürrealitás netovábbja volt, amikor az utolsó nap reggelén Kremer adott egy exkluzív koncertet a Boldogasszony-kápolnában, nekünk, a kb. 40 fős, fesztiválmértékkel koránkelő társaságnak, ezt még akkor is nehezen hittem el, amikor a művész csak úgy kilépett a sekrestyéből és álla alá illesztette a hegedűt. Hogy legyen valami bizonyítékom arra, hogy mindez megtörtént, kattintottam egy képet róla, amikor beszállt a kisbuszba és elviharzott ott az erdei sétány végén. A viharzás miatt a kép homályos lett, ezzel is megerősítve, hogy talán tényleg meg sem történt ez az egész.

Kremer elsuhan

Az viszont megtörtént, mert írásos nyoma is van, hogy Takács Zsuzsával Bazsányi Sándor beszélgetett a fesztivál témaköréhez kapcsolódva a csendről, a különben fantasztikus akusztikájú teremben. Az elhangzott beszélgetés és ugyanitt Mélyi József szövege Nagy Csilla – Kerezsi Nemere: Rondó installációjáról most elolvasható a Pannonhalmi Szemle 2020/1. számában, amit a járványhelyzet miatt szabadon elérhetővé tett a szerkesztőség.

Takács Zsuzsa, Bazsányi Sándor és Dejcsics Konrád atya

Egy kiállítás képe

Mit olvassunk vesztegzárban?

Molnár T. Eszter Teréz  Prae 2019

Emlékszem egy könyvsorozatra, amit két nyelven lehetett olvasni. Eredetiben és magyarul. Az egyik oldalon volt az eredeti szöveg, a másikon a fordítás. Kafka Átváltozása így van meg nekem. Annak idején még nagy egészében magyarul olvastam. Csak a rend kedvéért sandítottam át a másik oldalra.

Annyi ember vagy, amennyi nyelven beszélsz.


Ha idegen nyelven beszélsz, nem anyanyelved mondatát fordítod le, hanem a beszélt nyelven gondolod is ki, amit mondani akarsz. Nekem erről szól a Németországban élő Molnár T. Eszter Teréz című könyve.
Ez a kötet nekem olyan, mint egy hagyma. Megfőzheted egészben, akkor a leves része lesz. Finom. Ha félbe vágod, akkor látod a belsejében futó köröket, pirítsd meg olajon. Finom. Karikázd fel, tedd salátába. Mindig más tulajdonsága kerül előtérbe.
Lehet, hogy kicsit erőltetett a hasonlat, de nem jut eszembe jobb, hogy körülírjam, mekkora intellektuális élvezet volt nekem ez a könyv, ahogy felfedeztem a rétegeit. Előszöris: három nyelven vannak benne a szövegek. Eleinte nem értettem miért, csak élveztem, hogy mindhármat megértem. Milyen jó ötlet ez, gondoltam. Végre egy forradalmi műfordítási módszer. Aztán ráéreztem a fordítások specifikus nagyszerűségére. A magyart alapvetően értem, az utalások, finomságok, nyelvi fordulatok a sajátjaim. Aztán mivel német nyelvi közegben élek és olvasok is, örömmel fedeztem fel a fordítás élőnyelvbeli apróságait, amiket csak az ismer, aki napi adagban kapja azt és nem kilóméterekre onnan böngészik egy korszerűtlen szótárban. Élveztem a nyelvi frivolitást, amikor az öregek otthonában élő asszony sváb tájszólásban beszél, mialatt a magyar fordításban egy egyszerű magyar asszony hétköznapi nyelvét kapjuk. A kórházi, hétköznapi milliőben azonban már iskolázott németet használnak a szereplők. Ha a magyar változat mellé angol szöveg került, az úgy hatott rám, mintha amerikai filmsorozat szövegkönyvébe tekintenénk bele.
Teréz és a három életvariáció, ami a könyv igazi tartalma, önmagában is érdekes és mindenki a maga módján értheti és értelmezheti a külföldön dolgozó nő életét és problémáit, de a különlegesen "globalizált" irodalmi megoldás csodálatosan bemutatja, milyen is, ha valaki több nyelven létezik. Teréz lehetne lengyel, mexikói vagy szíriai. Sorsa globalizált, szociális helyzete a Föld bármely pontján alakulhatna így.

A  három fejezet címe Stadt, Land, Fluss, ami nem pusztán várost, országot, folyót jelent minden jelképrendszerével, hanem az ország-város nevű játék neve is németül. Mondj egy várost, mondj egy országot, mondj egy lány nevet. Aztán helyezd el egy szituációban.

A befogott szemű, szájú Teréz a borítón a kíváló mesetörténet-alkotó Dániel András remek munkája, a kötetben található kollázsokat pedig a szerző készítette egy ismeretlen lány fotójába ragasztott német-magyar szótári szövegekkel. Ez a két vizualitás nekem valahogy nem cseng össze, ám az egész könyv szokatlanságát inkább támogatja, mint összezavarja.

Mit olvassunk vesztegzárban?

Peter Wohlleben A fák titkos élete
Chris Hadfield ezredes  Egy űrhajós tanácsai Földlakóknak  

Ha a természetet védjük, magunkat védjük - állítja Peter Wohlleben a Fák titkos élete című filmben.
Az azonos című könyvből készült filmet az év elején mutatták be a német mozik, s amíg nem mosta le a korona az életünket, virológusok helyett Wohllebennel akart mindenki beszélgetni a tévében és a magazinokban. Prominens személyiségek járták vele az erdőt, hálózsákban aludtak a fák alatt és itták a derűs, de nem kedélyeskedő, oktató, de nem kioktató, bölcs, de nem okoskodó, szimpatikus erdész szavait. Wohlleben könyve 2015-ben jelent meg először (magyarul is) és már akkor is nagy volt az érdeklődés iránta. Akkoriban jött divatba a japánból fordított erdőfürdés (Waldbaden) kifejezés is. Németországban mindig is nagy kultusza volt a hegyen völgyön vándorlásnak, az erdő zöld csendjében való fürdés pedig a digitális városlakók huszonegyedik századi kifejezése lett nagyjából ugyanarra a tevékenységre. A film akaratlanul is aláfestése és támogatója lett a Fridays for Future mozgalom gerjesztette környezetvédelmi érzékenységnek, melynek szerepe - félő - háttérbe szorul most a mindent beterítő világjárvány árnyékában. Pedig nem egymástól független dolgok ezek. A vírus a természetből jött, a haszonállatokká degradált fauna és a végsőkig kizsákmányolt flóra felborított egyensúlyának következményeként.
Wohlleben világában érző, gondolkodó, hálózatot alkotó szervezet az erdő, gondolatmenetét követve új perspektívába helyeződnek a sokak számára pusztán dekoratív tereptárgyként érzékelt fák. Jót tesz egy ilyen földközeli perspekívában írt kötetben elmélyedni most.

 

Ahogy nem rossz újraolvasni a kanadai űrhajós, Chris Hadfield kötetét sem, melyről pár éve itt már írtam. 

Most, hogy mesterséges kómába került a világ, nincsenek kondenzcsíkok az égen, kitisztult a levegő és 40 helyett 6 autó halad el percenként az autósztrádán, itt az ideje, hogy elgondolkodjunk, hogy lesz tovább, ha túlélünk.

A természetet nem tudjuk teljesen tönkretenni, mert képes a megújulásra. Az erdő visszatér. Szép lenne, ha akkor még mi is itt lennénk. Figyelmeztet az erdész.

Az olvasási szokások változásai járvány idején

A nyakamat rá, hogy lesznek ilyen témájú olvasás-szociológiai kutatások, ha majd a jelenleg az otthonaikban ideiglenes állomásozó tudósok visszatérhetnek végre az intézeti íróasztalaikhoz!

Más területeken már most gyökeres változások álltak be a karanténba szorított embertársaink életében, például sokan kigyógyultak a lisztérzékenységből és ezerrel kenyeret sütnek otthon, sőt, kovászt nevelnek, akik eddig a WC-re is autóval jártak, most sétálni és biciklizni vágynak, és mintha az olvasás is kezdene divatba jönni. Kiadók és irodalmárok győzködik az otthonmaradókat hogy olvassanak, akár „hosszút” is, esetleg verset, drámát, nézzenek színházi előadásokat az interneten, a diákok pedig próbálkozzanak meg a kötelező irodalommal, akár néhány – időlegesen munkanélküli – színész segítségével. 

Szóval ebből akár még akármi is kisülhet!

Az otthonrekedt családtagjaik miatt az ágy szélére, konyhaasztalhoz vagy félrehúzott fotelekbe kényszerült olvasóknak ajánlom, hogy próbálkozzanak meg a kifejezetten kisalakú kötetek kézbevételével, amik az esetek nagy részében versesek szoktak lenni. Itt van mindjárt a Magvető kissé fapados „Időmérték” sorozata, amit négy éve indítottak útjára, és amihez már csak egy olvasószemüveg kell, meg a valamelyik fent említett bútor biztosította intimitás. Utazásnál is nagyon alkalmas ez a formátum, de ezt a tevékenységet most felejtsük el!

Nádasdy Ádám Jól láthatóan lógok itt című kötete most került be a Libri irodalmi díjának jelöltjei és az Aegon díj jelöltjei közé is, bizonyára ennek is köszönhető, hogy állítólag utánnyomásra van szükség. Ennél bizonyára nincs gyönyörködtetőbb hír egy költő számára. A szemfüleseknek (ld. én), persze dedikált első kiadása van, még a tavalyi nyári Margó fesztiválról. 

Várady Szabolcs De mennyire című kötete is itt van a kupacomban, ez is egy magával húzó olvasmány volt ott a babzsák mélyén, az a fajta, ami után az ember a becsukott könyvet még hosszan tapogatja – jelen esetben hála a kis méretnek: forgatja az ujjai között, –, azaz jelképesen ízlelgeti az utóízeket. Rakovszky Zsuzsa Történések-jét most csak úgy ideteszem a fotó kedvéért, ez már két éve itt van a polcon, bizonyítva, hogy nem csak karantén idején lehet ilyesmiket olvasni. Továbbá van még valahol egy Szálinger is, de az nem került elő a fotózásig. 

Egyébként az olvasási szokások változásánál is szebb jelenség a sétálásé, bár jómagam eddig is magas szinten űztem ezt a sportot, merthogy futni utálok, de akik most szembe jönnek a korábban kihalt vagy autóval telepöfögött utcákon, nem ritkán rám köszönnek! Én meg rájuk. Eddig ilyesmit csak elhagyatott vidéki kerékpárutakon tapasztaltam, és az is nagyon szívmelengető volt. Akik pedig maszkban sétálnak, azok bólintanak és megköszönik, hogy szociálisan különösen nagy ívben kerültem ki őket.

Hegyi Zoltán Imre: Ars speculum

Lakner Zsuzsa kollázsához 

Én mindig is éltetni akartam,
lélegeztető gépként
stimulálni és masszírozni
a költészetet, a kultúrát -
nem kitalálni.

Rég halott költők kiabálnak rajtam keresztül,
mert hiába beszéltek -
beleszorultak a tükörképbe, amiben
annyit nézegették magukat,
a Műbe,
ami jobban súlyba vonta őket, mint az életük.

Életre kelt szó. És nem is egyetlen
máig zengő hatású életműé, hanem
elemeké egy szellemektől kizsarolt,
megszállott periódusos rendszerben -
tükröződésre kent emulzió:
nem is elegyednek.

Elragadott kisfiú koromban az arcotok
papírra nyomtatott tektonikája -
csak azért lehet így, mert
Tükörország cserediákja vagyok én is.
Választani gyáva, gyertyaként
szélben ingó lélek foncsorozott
üveglapon született ikertestvére.

Az én szerencsétlen lelkem
csak egy tükröződő, homályos felület -
a tükörkép folyton változik, ahogy
nézegeted magad, pofákat vágsz
a szavak lemezollójával; egymáshoz
illesztett, egymást kizáró elemekből
ragasztott kollázs az arcom,
mögötte a darabok vicsorognak,
ágálnak egymással egy befejezhetetlen,
szörnyeteg vitában.

Háttal, egy angolparkban,
egymástól folyamatosan távolodva.
Hogy melyik kivágatnak van éppen
igaza, azt honnan tudhatná a tükör?
Az nyer, akinek a látványa
jobban hangzik.

Körülzsongnak az egykori múzsák
tükröződései új, kívánatosra ízelt
lábú testekben. Kicsi bogaraim -
melyikőtök az igazi? Minden megidézett
szellemnek másik. Úgy szeretek,
mint aki darabokat tépne le magáról.
És ti csak a nektek rezonáló,
számotokra felcsillanó tükörcserép-
darabkákat érzitek.

Körülzsongnátok, de mint a
tavaszi darázs, koppantok az üveglapon,
ami mögött Titkok Értelme: Rózsa -
milyen érdekes, hogy átillatoz
a tavaszba. De ez az illat se
valódi belőle. Túl édes, túl gejl -
akár a fül mögé cseppentett rózsavíz.
Még jó, hogy egymásét is
annyiszor szerettétek, költők, kedveseim -
nekem ott nyílik rés, ahol
az illatok kettészakadtak.

Háttal egy angol-
parkban, egymástól folyton
eltávolodva,

rég halott költők kiabálnak rajtam keresztül,
mert hiába beszéltek -
beleszorultak a tükörképbe, amiben
annyit nézegették magukat.
Az életmű nem az élet. S nem mentség,
hogy ti is elsősorban saját
magatoknak hazudtatok.

Irodalmi pecsételő / Paul Auster

Aki olvasta fénykorában ezt a blogot, nem csodálkozik, hogy Paul Austerről is készült pecsét. Aki nem, az bepótolhatja a lemaradást.
Auster évtizedek óta kedvenc kortárs íróm. Azon ritka esetek közé tartozik, akinek nem egy könyvét kétszer is olvastam már. Mikor stuttgarti felolvasó estjén barátnőmnek dedikáltattam A véletlen zenéjét,  kedvesen megkérdezte, hogy ez melyik könyve és milyen nyelven is?
Együtt lapoztuk ki a magyar kötetben a mű eredetei címét.

Irodalmi pecsételő / Virginia Woolf

Mint mindenkinek, nekem is az Orlando volt az első.
Gimnazista voltam és őrülten vagánynak találtam a helyes, művelt, jómódú ifjú életét, aki a viktoriánus Angliában egyszercsak elalszik, hosszú évek múlva nőként ébred és remekül működik mindkét nemben. Mikor Anyu a kezembe adta, azt gondoltam, hogy ez egy történelmi regény, mint a csíkos könyvek, csak idősebbeknek. Totális rendkívüliségével szétrobbantotta akkori agyamat.

Az Orlando quantumfizika, Virginia Woolf az irodalom Steven Hawkingja.

Másik abszolút kedvencem a Mrs. Dalloway. Tízévenként újraolvasom, mert minden korban mást mond egy nőnek Clarissa Dalloway egyetlen napja.

Irodalmi pecsételő / Kafka

Míg Edgar Allen Poe a misztikus, rémtiszta pszeudó rettegés, Kafka Átváltozása annyira közeli, olyan hétköznapi horror, hogy elolvasása után néhány napig örülünk reggelente, hogy végtagjaik nem változtak rovarlábakká. Olyan átélhetően valószerűen írta meg a cseh író ezt a bizarr helyzetet, hogy nem nyitottam ki többé Kafkát ezután.
Beleolvastam naplóiba és leveleibe, de minden rétegem tiltakozott.
Pecsétet viszont készítettem. Kettőt is. Ne kérdezzétek miért.

Első metszés a gumiba

Irodalmi pecsételő / Proust

Az eltűnt idő nyomában... hardcore.
Hatalmas lélegzet, idő és kitartás szükséges hozzá. Én sem siettem el, de amikor bekapott, a rabja lettem. Ez az egyik könyv(folyam), amit magammal vinnék arra a bizonyos lakatlan szigetre.
Ha belegondolunk, hogy Proust egy parafával leszigetelt szobában hívta elő az emlékeit, elszigeteltségében pedig iradatlan mennyiségű irodalmi alakot teremtett, komolyan aggódni kezdünk azokért, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal, ha valaki nem szórakoztatja őket.

Eltűnt ideje mindenkinek van. És ezt az eltűnt időt minden nap másként látjuk.
Nekem ezt jelenti Proust.

Irodalmi pecsételő / Lewis Caroll

Ha azon szerencsések közé tartoztok, akiknek nem kell kimozdulni, 

otthonról működtethető az életetek, időnként kimehettek a napra

és könyvtáratokban is akadnak olyan kötetek, amiket érdemes újraolvasni,

tegyétek meg!

Mondjuk egy régi gyerekkönyvet akár. Ezek feladata, hogy ajtót nyissanak Fantáziába és beindítsák a kis motorokat, amik nemcsak a napi feladatok elvégzésének mechanikáját működtetik, hanem képesítenek arra, hogy megalkossuk saját világunkat. Nekem az első ilyen ajtót az Óz a csodálatos varázsló tárta ki. Komolyan elhittem, hogy Arkansasban a forgószél után bele lehet jutni egy másik dimenzióba és napokig töprengtem, hogy lehetne Magyarországról megtalálni azt a bizonyos sárga köves utat.

A másik agynyitogató az Alice Csodaországban volt, aminek komplett

szürreális világát felnőttkoromban fogtam fel igazán és akkor

minden irányból körbejártam a kérdést. 2003-ban kis művészkönyvet is alkottunk Frips-szel, belga mailartista, fotós, kollázsoló kolleganőmmel.

Susanna Lakner & Frips: Alice 2003

Mikor a kétezres évek elején teljes mértékben elmerültem a pecsétmetszésben, kedves íróim portréi is sorrakerültek.

Ma Lewis Caroll portréját osztom meg veletek.

Dobó kapitány elvtárs

Amikor meghallottam Rajk László halálhírét, azonnal lekaptam a könyvespolcról egy nemrég megjelent könyvet és fellapoztam benne ezt a képet, ami a könyv olvasásakor nagyon meghatott:

Sokan sokféleképpen emlékeztek meg róla, felemlegették politikai pályáját, építészi-művészeti munkásságát, és személyes tulajdonságait, de nekem egy nyári olvasmányélményem miatt, abban a pillanatban inkább a snagovi gyerekek „kapitánya” volt. Rajk − a történelmi okokból hányatott kisgyerekkora után − anyjával együtt keveredett a jugoszláv nagykövetségre, ahova Nagy Imre munkatársai és családjaik menekültek, így mindketten részesei és elszenvedői voltak a romániai száműzetésnek, pontosabban fogságnak. Erről szól Vásárhelyi Mária „Valahogy megvagyunk: snagovi emlékkönyv” című kötete, amely néhány hónappal ezelőtt jelent meg az Ab Ovo kiadónál. 

Vásárhelyi Mária, egészen kicsi lányként került ki Snagovba a szüleivel és testvéreivel. Ebben a visszaemlékezésben megpróbálja a saját, valamint az akkori gyerekek és felnőttek emlékeit összefésülni, egybevetve azokat az azóta megismert tényekkel és dokumentumokkal. Sokáig nem derült ki egyértelműen, hogy mely romániai településeken voltak miután Snagovból továbbvitték őket, ennek kiderítésére nemrég egy tévéstáb is vállalkozott. Az olvasás izgalmát e műfaj szokásos sava-borsa adja: a szubjektivitás, az érzelmek és emberi kapcsolatok tükröződése egy kemény történelmi helyzetben. Mindezek visszatekintve, az utólagos ismereteinkkel kiegészülve, talán még érdekesebbek.

Ebben a könyvben láthatjuk az ifjabb Rajk Lászlót is, a snagovi gyerekek bandavezérét, az Egri csillagok szerepjátékának Dobó kapitányát, akit a többiek a kor kívánalmainak megfelelően elvtársnak is szólítottak. Rajk, anyja kitartó küzdelmének köszönhetően a gyerekek közül elsőként került vissza Budapestre és folytatta az iskolát. A fenti képen az a levél látható, amit a Romániában rekedteknek írt otthonról. 1958 október végén a többiek is hazatérhettek, néhányan közülük már mint árvák és özvegyek, és megkezdhették évtizedekig tartó belföldi száműzetésüket.

A könyvbemutatóról szóló videó itt megnézhető!

Vásárhelyi Mária „közlegénynek” az ÉS-ben megjelent nekrológja itt olvasható!

Mire gondol a nyúlon túl?

Reptéri nyulak igenis vannak! 

Például tavaly tavasszal – ahogy sok ezren láthattuk a neten ­− a dublini repülőtérről mentettek meg egy egész nyúlcsaládot a hóvihar után, pár héttel ezelőtt pedig a ferihegyi pályát kellett lezárni egy szerencsétlenül járt nyuszi miatt.

De vajon mire gondol a költő (ha reptéri nyulat lát)? És mire gondol úgy általában Tóth Krisztina? 

„Most Madridban fölszállva egyébként reptéri nyulat láttam. Azon is elgondolkodtam, hogy milyen lehet egy reptéri nyúl élete. (…) 

Ott rohant egy mezei nyúl a felszálló repülő erős szelében. Menekült a füvön. És belegondoltam, hogy jé, hát itt, a reptéren is születnek nyulak. Tényleg nem tudni, hogy kit hova vet az Isten.”

A Noran Libro Kiadó tavaly megjelent könyve Horváth Csaba irodalomtörténész és Tóth Krisztina − két véletlenül éppen egyidős és valószínűleg egymást jól ismerő ember – tizenegy beszélgetését tartalmazza. Az interjúkötet műfaja mindig nagyon vonzza az olvasót, hiszen azt reméli, hogy ezen keresztül még közelebb tud jutni a szerzőhöz, kifürkészheti a műhelytitkokat, esetleg nagyobb rálátást kap a művek hátteréről azok mélyebb befogadásához. Ugyanakkor veszedelmes műfaj is ez, különösen ha több, különböző időben és helyen készült interjút tartalmaz, mert a vállalkozás könnyen ismétlésbe fulladhat. 

Ennél a kötetnél ilyesmiről szó sincs! A 2008 és 2018 között elhangzott beszélgetések gördülékenyen forognak egymás után, kirajzolódik Tóth Krisztina eddigi sokoldalú és izgalmas életműve, előbukkan szépen sorban a sokféle műfaj amelyhez hozzányúlt, betekinthetünk írói műhelyébe, gondolataiba, egy kicsit az életébe is, különösen a gyerekkorába. Mindezt két egymásra figyelő érzékeny ember beszélgetésén keresztül kapjuk meg, ahol a kérdező méltó társa a kérdezettnek. Bizonyára ezt a hatást és a megfelelő tálalást a szerkesztőnek, Szarka Károlynak is köszönhetjük. (A beszélgetések a Petőfi Irodalmi Múzeum egykori kezdeményezéséből indultak ki.) 

Talán úgy is élvezhető a könyv, ha valaki nem olvasta valamennyi itt megemlített művet, nem ismeri teljes egészében Tóth Krisztina munkásságát, amely (egyelőre): líra, epika, és műfordítások − kicsiknek és nagyoknak. 

Horváth Csaba: Reptéri nyúl. Beszélgetések Tóth Krisztinával – Budapest: Noran Libro Kiadó, 2018.

Egy nyúlalakú kérdőjel

Dániel András A nyúlformájú kutya Tilos az Á könyvek  2018

Károly, a nyúl formájú kutya egy elrontott rajzból lett olyan, amilyen.
Hogy kutyának indult aztán nyúl lett, vagy fordítva, most már mindegy. Kivetődött a világba, amiben semmi, de semmi sem olyan, ami jó, kellemes és boldogító lenne számára.  Alapvetően fals minden.
És nem lehet visszacsinálni. Hangja, lelke kutya, de ha a kutyákhoz csatlakozik, elűzik, mint egy nyulat, ha a nyulak között kutyahangján megszólal, azok kinevetik.

A felhőtlenül vidám és őrülten sikeres kufli történetek között Dániel András váratlanul bekanyarodott egy ismeretlen utcába, hogy bevilágítson az élet egy kevésbé napsugaras szögletébe.

Minden értelmes ember elgondolkodik legalább egyszer életében - többnyire a tinédzserkor táján - hogy mi is vagyok én, ki is vagyok én?
Hogy látnak engem a többiek? A két kép vajon egyezik-e?
Ez a könyv messzebbre megy. Azok problémáit tárja elénk, akiknek életét a többiek, a kívülállók nem igazán látják át, akiknek igazi valója nem jön át rögtön, akikhez felületesen közelít a többség.
Fundamentális identitás problémáikat divatos nyavajgásnak, a legrosszabb esetben büntetendő rendzavarásnak tartják. Azt szeretjük, amit ismerünk. Ott érezzük biztonságban magunkat, ahol ismerjük a szabályokat. Ahol a kutya úgy néz ki mint egy kutya és mély hangon ugat, a nyúl aranyos, gyorsan fut és ártalmatlan. Nincs olyan, hogy mindkettő valaki.

A szerző kézenfogja az olvasót és tapintatos határozottsággal mutatja meg, hogy DE. Hogy a sorsa annak akit "elrajzoltak", nagyonis különbözik azétól, akivel "minden rendben van".

... a medve csak medvéül ért, az elefánt elefántul...

Itt minden rajzi elem, szín, buborék szöveg súlyos jelentéssel bír, lényegre tör. Nemcsak tartalmában, vizualitásában is útmutató ez a remekbe szabott (művész)könyv. Úttörő módon egyesíti a reneszánszát újraélő, risoprinttel, direkt színekkel, kis példányszámban sokszorosított cool fanzine és a szakértelemmel előállított igényes könyv minden jó tulajdonságát.

"Egyszer a kinttől félünk, máskor a benttől. Vagy csak én? "

Járom a könyvet, mindig, oda és vissza. Mint akit ezért rajzoltak ide. Hogy menjen fel-alá. Találjon valamit. Közben nézem, ha adódik esetleg néznivaló. Egy ház, egy kávédaráló, egy szemüveg. Ilyesmik vannak ebben a könyvben.

LÁTSZÓLAG!

Kellemes gondolkodást mindenkinek!

Élvonalban

 

 Barátunk és alkotótársunk, Turbuly Lilla Alkonykapcsoló című verses kötete felkerült a moly.hu irodalmi blog olvasói által létrehozott, a kortárs magyar irodalom népszerűsítését szolgáló Merítés-díj idei tizes listájára.
Ilyen jó dolgokat írnak róla a bloggerek:
„Nos az első verseskötet amit nem csak szeretni lehet, hanem kötelező. Nem kell, hogy kétszer hosszabb legyen van egyszerűbb út is kétszer kell elolvasni …nekem sikerült és titokban még szerintem többször is sikerülni fog. A hétköznapi élet pillanatai vannak itt is kiragadva, mint oly sok versben amit olvastam, de itt át is élem/éled, te magad válsz a külső megfigyelővé, s ezáltal magad is vers része leszel. A legszebb példa erre maga a címadó vers.” @LuPuS_007

„Magával sodró, lendületes, érthető és érezhető versek egy tudatos szerző tollából. Útkereső líra. Érzékeny, mégis határozott árnyjátéka egy összetett lélekvilágnak.” @_selene_
„Letisztult képek. Mindennapi pillanatok kapcsán felbukkanó mély meglátások. Irodalmi hagyományok tisztelete. Stabilan szép nyelvhasználat. Lényeglátás. Erős rendezettség, akár kötött, akár szabad a forma.” @Littlewood

Az előválogatás során a zsűri 74 verseskötetet olvasott el az elmúlt év terméséből. A teljes lista itt található

"Eltévedt hold" irodalmi emléktúra

A Susannicon szerkesztőségének három tagja nemrég irodalmi barangolásra indult Stuttgartban, az "Eltévedt hold" nyomában. A túra célja az volt, hogy felkutassák Turbuly Lilla regényének helyszíneit és közben jól is érezzék magukat.
2006-ban a Nők Lapja, a Nők Lapja Café és a Révai Digitális Kiadó közösen hirdetett regényíró pályázatot, "Írd te az év könyvét!" címmel. A több mint háromszáz pályaműből az olvasók döntése alapján három könyv jelenhetett meg. 2006-ban "Az év könyve" jelvény felkerülhetett az "Eltévedett hold" borítójára. A mű természetesen fikció, de bizonyos helyszínei valóságosak...

"A taxisofőr tanácstalanul nézegeti a házszámokat, miközben Lívia a már kipakolt két termetes bőrönd mellett álldogál. Buschlestrassse 2., Buschlestrasse 6. - mormolja értetlenkedve a férfi, ide-oda forgatva a fejét a két, igencsak hasonló, kétemeletes ház között."

"Elindul visszafelé, most már látja a Régi Kastély épületét, felismeri az útikönyvbeli kép alapján. De nem oda, hanem az Új Kastély háta mögé ér ki, egy nagy parkba." 

"Most nem áll meg, de azért lelassít, szemügyre veszi a kis mesterséges tavat (kacsák szunyókálnak a partján), a többnyire foglalt padokat, amiken öltönyös hivatalnokok ebédelnek, a szökőkutat a szoborsorral, és arra gondol, hogy fog majd itt ebédelni ő is, meg olvasni, egész biztosan."

"Az eső szerencsére időközben elállt, de a padok még vizesek, így válogathat közöttük, és miután egy kicsit letörölgeti az egyiket, le is tud ülni. Szemben, a tartományi parlament aranybarna üvegfelületei visszatükrözik a távolodó felhőket, a földszinti étterem előtti terasz lassan megtelik ebédelőkkel."

"Jólesik, de nem marad sokáig, mert itt csak egy automata jelzi a kávézót, inkább keres egy igazit, de oda már a Stuttgarter Zeitungot viszi magával. Jó hogy végre ki lehet ülni a teraszra." 

"A keskeny utcácskához közelebb eső ajtó egy étterembe vezet. Fölötte cirádás betűkkel ott áll a neve: Stuttgarter Stäffele."

A szerkesztőség tagjai ebben az étteremben pihenték ki a túra fáradalmait és adóztak tisztelettel nem csak az írónő, hanem a helyi sörfőzési hagyományok és a konyhaművészet előtt is.

Forrás: 
Turbuly Lilla: Eltévedt hold - Bp.: Révai Digitális Kiadó, 2006.

  

Jane Austen otthonai

Ha az utazó közúton gördül be a dél-angliai Hampshire megyébe, megpillanthat egy olyan táblát, amelyen ez áll: „Üdvözöljük Hampshireben, Jane Austen hazájában”. Különös öröm ezt látni annak, aki irodalom- és azon belül még Austen-rajongó is, és aki bízik abban, hogy az ilyen gesztusok is segítik az európai kulturális hagyományok megőrzését és továbbadását, bár Austen esetében kár Európára leszűkíteni a földrajzi kört, hiszen máig világszerte ismert és olvasott szerző. Igaz, hogy az irodalmi emlékhelyek látogatása nem olyan népszerű elfoglaltság, mint mondjuk pörögni egyet a London Eye-on, de legalább nem kell sokat sorban állni a jegyvásárlásnál.

Egy megyényi területet megnevezni mint otthont, teljesen jogos az írónő esetében, hiszen úgy alakult az egyébként rövid élete (1775-1817), hogy többször kellett költözködnie, illetve más-más helyeken eltöltenie bizonyos időszakot. A steventoni lelkészlakban született; Oxfordban, Southamptonban és Readingben járt iskolába; lakott Bathban, Southamptonban, és végül Chawtonban; utolsó heteit pedig a gyógyulás reményében Hampshire megye székhelyén, az egyébként csodálatos Winchesterben töltötte. Ott halt meg, és máig ott nyugszik a winchesteri katedrális északi szentélyében.

A winchesteri katedrális

A winchesteri ház, ahol Jane Austen meghalt

A chawtoni ház és a benne működő múzeum számít a legfontosabb emlékhelynek, bár nagy érdeklődés övezi az amúgy is népszerű fürdővárosban Bathban található múzeumot is, amely kicsit hangsúlyosabban fókuszál a turisták elvárásaira. Chawton jelentősége abban áll, hogy Austen 1809-től halálig itt viszonylagos nyugalomban élt, itt írta, illetve itt rendezte kiadás alá a legjelentősebb műveit.

A chawtoni ház, ma múzeum

Austen, és szeretett nővére Cassandra, tipikus példái voltak a férfiak uralta társadalomban, teljes alárendeltségben élő nőknek. Mivel nem mentek férjhez, egész életükben ki voltak szolgáltatva annak a férfi rokonuknak, aki képes és hajlandó volt eltartani őket. Sorsukat befolyásoló valódi szabad akarattal nem rendelkeztek, lakóhelyüket sem ők választhatták meg. Így aztán Austen csak bátyjától várhatta azoknak a körülményeknek a megteremtését, amit későbbi „kolléganője” Virginia Woolf úgy fogalmazott meg hogy "a nőknek rendelkezniük kell pénzzel és saját szobával, ha regényírásra adják magukat. [Ha] (...) meglesz az évi ötszáz fontunk és a saját szobánk; ha szokásunkká válik a szabadság és a bátorság, hogy azt írjuk, amit gondolunk; ha sikerül egy kicsit elszakadnunk a közös nappalitól, és nemcsak azt vesszük észre, hogy az emberek milyen kapcsolatban vannak egymással, hanem azt is hogy milyen viszonyban vannak a valósággal; és ha önmagában nézzük az eget is, a fákat és minden mást;..." 

Wifi jelszó: "Jane 1817"

1809-től a bájos kis hampshire-i településen álló 17. századi ház nyugodt otthonává vált a két testvérnek, édesanyjuknak és egy idős nőismerősüknek. Kellemes kis kert, gazdasági épületek egészítik ki az épületegyüttest. A bútorok, a használati tárgyak a látogató szemével nézve ismerősek lehetnek egynémely BBC filmfeldolgozásból is.

Marmite, a chawtoni ház cicája

Aki ma vesz kézbe egy Jane Austen regényt, egy hihetetlenül modern, friss szerzővel találkozik, holott tavaly volt az írónő halálának kétszázadik évfordulója. Művei méltó kiteljesedési az angol modern regény hagyományának, éles társadalomkritikát megfogalmazva, jellemábrázolásainál mély pszichológiai elemzési készséget felmutatva szórakoztatja az olvasót, mindezt kiváló ritmusérzékkel és humorral előadva.
Helyszínei megválasztásakor nem mozdult el túlságosan lakóhelyétől, a nagy társasági életet biztosító Bathtól, Londontól, Brightontól, valamint Devontól, ahova a családi utazások során juthatott el. Vannak olyan helyszín-leírásai, amik máig beazonosíthatók. A filmes alkotók is közel maradtak Austen eredeti dél-angliai közegéhez, az „Értelem és érzelem”-ben visszaköszön a jellegzetes devoni táj, a „Büszkeség és balítélet” Benett családja a BBC feldolgozásban a wiltshire-i Luckingtonban valamint a közeli Lacockban élt (utóbbi falucskában Harry Potter is megfordult).
De ami a legfontosabb információ még egy 21. századi nő számára is, az az, hogy Mr. Darcy filmbéli kastélya jóval északabbra, Chatsworthben van!

A Virginia Woolf idézet forrása: Virginia Woolf: Saját szoba; [ford. Bécsy Ágnes]. - Bp. : Európa, 1986.

Kollázs workshop az artKRAFT LOFTban

Feldolgozásra váró plakátok

Baracsi Katalin, az  ArtKraft Design vezetőjének meghívására november 10-én, 10-13 óra között plakát-workshopot vezetek, amire szeretettel várunk minden érdeklődőt.

Mimmo Rotella: Marilyn 1963-64

Az első moziplakátokból készült kollázs, amit valaha láttam, Mimmo Rotella olasz művész (1918-2006) munkája volt,
melyet Fellini La Strada című filmjének poszteréből készített.
Hírdető oszlopokról és házfalakról tépkedte le a viharvert plakátokat és korabeli hírdetéseket, összerázta, rétegezte, képpé rendezte zsákmányát. Tőle függetlenül, nagyjából ugyanebben az időben ugyanezt tették Franciaországban a magukat affichistáknak (plakátistáknak) nevező fickók, Raymond Hains, Jacques Villeglé, és a német származású Wolf Vostell is.

Az ötvenes, hatvanas évek ezek, új realizmusnak nevezzük az akkori évek útkereső művészeti törekvéseit. 1959-ben, az első párizsi biennálén mutatták be először széles publikum előtt házfalakról tépkedett papírcafatokból készült munkáikat. Természetesen azonnal botrányt kavartak. Nemcsak azzal, hogy a hétköznapi plakátokat behozták a múzeumba, hanem azzal is, hogy a banális nyersanyagokból olyan táblaképeket alkottak, amik erősen emlékeztettek az akkori idők absztrakt festészetére.

Susanna Lakner: Penelope 2015-2018

Rotella dekollázsait korabeli olasz filmek plakáttépeteiből készítette. Színes, látványos, tipográfiailag érdekes megoldásokból és sztárok színes portréiból ragasztott képei inkább már a pop-art kategóriájába tartoznak.

Katiék egy művészmozi felszámolásakor nagy mennyiségű filmplakáthoz jutottak, amiket délelőtti workshopunkon megpróbálunk a magunk képére szabni, tépkedni, ragasztani.

Délután 14-17 óra között ugyanott notesz workshop lesz. A résztvevők régi magazinokból, filmtekercsekből, vintage fotókból készíthetik el saját Moleskine jegyzetfüzetüket  Baracsi Kati (artKRAFT) és Kovács Andrea (Kurszán) kollázskészítők segítségével.
Andrea munkái itt láthatók: http://www.kurszan.com

A foglalkozást felnőtt résztvevők számára szervezzük, a korhatár 16 év.
Előképzettség nem szükséges.

Susanna Lakner: Rot! Galerie Zero Arts, Stuttgart 2018

A workshopra szendvicsekkel és Majomkenyér kekszekkel, bonbonokkal várjuk a résztvevőket.
Zene, tea, forralt bor!

A helyszín: artKRAFT LOFT - Budapest, XI. Budafoki út 70.
Létszám: 10 fő/workshop (min. 5 fő-vel indítjuk)
Időpontok: november 10. szombat:
10-13 óra: plakát-kollázs
14-17 óra: notesz-kollázs

Részvételi díj: 15 000 Ft/workshop (7500 Ft foglalási díjjal, melyet október 31-ig kérünk számla ellenében az Artkraft Design Kft. számára átutalni)

Érdeklődni és jelentkezni: info@artkraft.hu email címen lehet, a tárgy: KOLLÁZS WORKSHOP

A részvételi díj tartalmazza a workshopok alapanyagait; eredeti plakátok, régi és új magazinok, vintage fotók,  délután 80 lapos A5-ös Moleskine notesz, ragasztó, olló, farostlemez, karton,
ételt, ital, zene.

Egy fontos októberi napon...

Valamikor nagyon nagyon régen, egy távoli naprendszerben két kíváncsi zöldfülű heteken át tanakodott.

- Te tudod ki az a Saját levében?

- Nem, de olvasom a blogját.

- Én már ettem is a sütijeiből az Arnolfini Fesztiválon.

- És ő nem volt ott?

- Háát, nem tudom...

- Hogyhogy?

- Ervin beszélt a sütikről és amikor rákérdeztem, hogy ki ez a Saját levében, csak titokzatosan mosolygott és mindössze annyit mondott: nem árulhatom el. 

................................................................ 

            - Lehet, hogy férfi? Vannak férfiak, akik remekül főznek... 

            - De sütnek is?

...............................................................

- Te, figyelj, az ott a képen egy női bicikli.... 

-  A bicikli nem sokat jelent, útitárssal is mehetett! 

- Hát igen, ez igaz, bár akkor két bicaj lenne...

Egyébként én is próbáltam már tapintatosan kiszedni Ervinből, de elsiklott a kérdés mellett/felett.

-  A tavalyi Arnolfini Fesztiválon Saját Levébennek volt egy pultja, de műsorkezdés előtt már berendezte, mi meg később értünk oda, úgyhogy ott nem sikerült beazonosítani. De nem adom fel, és ha rájövök, mindenképp megosztom veled az információt! 

 - Alig várom!

................................................................... 

- Most jövök az Arnolfini Fesztiválról. Szigorú titoktartásra kötelezve itt küldöm neked a helyes megfejtést. Saját Levében egy kedves, vicces nő és Edinának hívják. De nem tőlem tudod! 

...................................................................

          Aztán csináltunk egy könyvet közösen. Saját levében lett a címe.

Edina dedikál a 2012-es Arnolfini Fesztiválon

Blogot is csináltunk közösen. Ez a Susannicon. 

A Saját levében könyv alkotói

Kedves Edinánk, szeretettel gratulálunk a kerek számhoz, minden jót Neked és újabb közös élményeket veled együtt! 

Duplaelőny

Intermezzo a Murakami folyamban (semmi spoiler!)
Világirodalmat két nyelven olvasok. Az nyer, ami előbb jelenik meg.
Csak előnyök származnak ebből. Nemrég Murakami legújabb műve
A parancsnok meggyilkolása. Mint kiderült, a német fordítás az angolt is megelőzte.

Nekem a Világvége, és a keményre főtt csodaország volt a beszálló drog, utána igyekeztem behozni a lemaradást, de közben újabb kötetek jelentek meg, így ujjamat az idő pulzusán tartva a legfrissebb Murakamikat fogyasztottam legelőször. Csak a sovány években választok visszafelé az életműből.
Ez a hozzáállás nem okoz nagyobb zűrzavart, mert bár a japán író is ugyanúgy öregszik, mint a többi halandó, hőseinek életkora és időtlen témái nemigen.

Nem tudom pontosan, mi volt az első németül megjelent kötete, - nektek ez nyilván mindegy is -, a folyamatban azonban volt egy hatalmas lyuk az elején, ami nem nagyon tudott betöltődni. Legelső két kisregénye, mellyel berobbant és azonnal irodalmi díjat nyert hazájában, más nyelven olvasóknak sokáig elérhetetlen volt. A mester valami miatt megtagadta a fordítást. Idén megesett a szíve rajtunk, ami talán a nagyszerű fordító, Ursula Gräfe érdeme, kinek hozzáértését leginkább az bizonyítja, hogy
A határtól délre, a naptól nyugatra című kötet, mely sokáig angolból fordítva, Veszélyes szerető címen volt kapható nálunk, az ő eredetiből történt fordítása után került méltó helyére.

Nyár végén, befejezve A parancsnokot, ellátogattam kedvenc könyvesboltomba, hogy visszamenőleg újabb Murakamit horgásszak ki. Ismeretlen című ragasztókötött példány vonzotta magához a tekintetemet. Ez azért volt fura, mert Németországban minden előbb keménytáblával jelenik meg, 1-2 év után csinálnak csak belőle zsebkönyvet. A keménytáblás könyvek csudaszépek és drágák. A zsebkönyvek ára ezek fele, s nagy előnyük, hogy vastagságuk ellenére is könnyebb őket egy kézben tartani a fürdőkádban. Döbbentemből felocsúdva örömmel vittem haza a zsákmányt. Nem csalódtam.

Az előszóból megtudhatjuk, hogyis támadt az írás ötlete, és hogyan találta meg a 29 éves jazz klub tulajdonos a saját írói hangját. A kis kötet előrevetíti azt a szeretnivaló elbeszélő stílust, elmélkedős, rácsodálkozó mégis kissé sztoikus hangvételt, ami azóta is csak rá jellemző, s ami miatt oly sokan szeretjük. És most jön a jó hír, amiről ezenközben magyarul lemaradtam:
a nagyszerű Erdős György után Nagy Anita vette át a fordítói stafétabotot a Geopennél és mint látom, 2016 óta e-könyvben kapható a első két kisregény Hallgasd a szél dalát / Flipper 1973 címen. Idevonatkozó hírforrásokból kiderült, ezzel a kettővel mintegy "Patkány"- trilógiává válik a Birkakergető nagy kaland.
Nekem ezzel adódik is, mivel folytatom az életmű áttekintését, a Birkát akartam ugyanis elkezdeni épp, ha nem jön közbe A parancsnok meggyilkolása. Ezutóbbi magyar fordításáról  sajnos még nincs hír...