Művészek, tudósok házában, műtermében vagy kertjében járni mindig nagyon izgalmas dolog, mert mi olvasók, műélvezők, rajongók azt reméljük, hogy beszippanthatunk valami eredetit a helyszínen, megérthetünk valamit az alkotó ember titkából. Legutóbb egy tihanyi kirándulás után Zsuzsa térképezte fel Borsosék egykori kertjét és a kertről szóló könyvet, én pedig nemrég Rousseau gyümölcsfái alatt heverésztem Chambéry környékén. A heverészés szó szerint értendő, a múzeum nyugágyakkal segítette elő, hogy a látogatók ellazulhassanak.
 |
| A fotók kattintásra nagyobbak lesznek! |
„Az elmélkedő elvonultság, a természet tanulmányozása, a világegyetem szemlélése mindig arra készteti a magányost, hogy a dolgok teremtője felé forduljon, és édes nyugtalansággal keresse mindannak a célját, amit lát, s mindannak az okát, amit érez.” (JJ. Rousseau: A magányos sétáló álmodozásai: Harmadik séta)
Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) tizenhat évesen ismerte meg a nála tizenkét évvel idősebb Madame de Warens-t, aki befogadta őt, tanította, gondoskodott róla, Jean-Jacques pedig beleszeretett. Néhány évvel később a vonzalom kölcsönössé vált.
„Hangja hízelgő és lágy, tekintete édes, mosolya angyali, szája mint az enyém; nem mindennapi szépségű, hamvasszőke haját hanyagul homlokába fésülte, amitől különösen ingerlővé vált. Termete apró, sőt kicsiny, törzse kissé zömök, ha nem is formátlan; lehetetlen azonban az övénél szebb fejet, keblet, kart és kezet látni. (…) Első pillanattól fogva a legmeghittebb családiasság volt közöttünk, s ez megmaradt ő élete végéig. Kicsi lett az én nevem, Mama az övé; Kicsi és Mama maradtunk akkor is, amikor az évek múlása szinte elmosta közöttünk a különbséget. Azt hiszem, ez a két név csodálatosan kifejezi beszélgetésünk hangját, viselkedésünk egyszerűségét s mindenekfelett szívünk kapcsolatát." (JJ. Rousseau: Vallomások)
Jean-Jacques mentségére szól, hogy saját édesanyja meghalt az ő születésekor, és bár apjával szeretetteljes kapcsolata volt, ifjúkori vándorévei meglehetősen zaklatottak voltak, nem véletlen hogy Warensnénál talált menedéket. A szavojai Chambéry városában éltek, és mivel mindketten vonzódtak a botanika iránt, eleinte egy kis városi kertet béreltek, később pedig a város környékén kerestek olyan kertes házat, ahol a nyarakat eltölthették teljes elvonultságban.
„A külvárosi kert nem volt eléggé falusias: házak és más kertek övezték, hiányzott belőle a vidéki magány varázsa. (…) Kihasználva a város iránt érzett utálatát azt indítványoztam, hagyjuk el egészen a várost, telepedjünk meg kellemes magányban valami kis házban, amely eléggé távol esik, hogy az alkalmatlankodók ne találjanak oda. (…) Némi keresgélés után kikötöttünk Charmettes-ben, Conzié birtokán, Chambéry határában, de annyira elrejtve és magányosan, mintha száz mérföldnyire lenne tőle. Két elég magas domboldal közt kis völgy húzódik északról délnek, mélyén fák és kövek közt víz folyik az árokban. A völgy hosszában a domboldalon elszórtan néhány igen kellemes ház azok számára, akik szeretik a kissé vad és rejtett menedéket. (...) Nagyon lakályos házacska. Előtte teraszos kert, fölötte szőlő, alatta gyümölcsös, szemközt kis gesztenyeliget, közelben forrás, fentebb a hegyen legelő az állatok számára - egyszóval minden, ami csak kell az olyan falusi háztartáshoz, amilyent létesíteni akartunk. Amennyire az időre és dátumokra emlékezni tudok, 1736 nyarának végén vettük birtokunkba. El voltam ragadtatva, amikor először háltunk ott. Ó, mama! - szóltam drága barátnőmhöz, átölelve, a meghatottság és öröm könnyeivel árasztva el - ez a boldogság és ártatlanság tanyája. Ha itt sem találjuk meg mind a kettőt, ne keressük sehol.” (Vallomások)
Első látogatásukkor történt, hogy a hordszékből kiszálló Warensné rácsodálkozott az éppen virágzó télizöld nevű növényre, és ez a jelenet mélyen beivódott Rousseau emlékezetébe. (Hogy méltók legyünk a botanikus hagyományokhoz jelzem a Kis Meténgről van szó, azaz a Vinca minorról). A hordszék megtekinthető a múzeumban, a télizöld pedig Les Charmettes jelképe lett, minden prospektusban és weboldalon feltüntetik.
A pár több éven át töltötte itt a nyarakat, Rousseau későbbi műveiben is szívesen emlékezik vissza életének erre az időszakára:
„Életem rövid boldogsága kezdődik itt, azok a békés, de röpke pillanatok, amelyeknek jogán elmondhatom, hogy éltem. (…) A kelő nappal keltem, és boldog voltam, sétáltam, és boldog voltam, mamát láttam, és boldog voltam, elváltam tőle, és boldog voltam, megjártam az erdőt, a domboldalt, bolyongtam a völgyben, olvastam, lustálkodtam; eldolgozgattam a kertben, szedtem a gyümölcsöt, segítettem a ház körül, és a boldogság mindenhová elkísért: nem kapcsolódott semmihez, bennem volt mindenestül és nem hagyott el egy pillanatra sem.” (Vallomások)
És bár itt jött ki rajta először az a furcsa rosszullétekkel jelentkező rejtélyes betegség ami egész életében kínozta és aggasztotta, de a kert elég életerőt adott neki ahhoz, hogy túllépjen a betegséggel kapcsolatos félelmein:
„Részem lett ebben a boldogságban, s tőlem telhetőén ki is használtam. Elmondhatatlan örömmel láttam az első rügyek kipattanását. Viszontlátni a tavaszt annyi volt, mint feltámadni a paradicsomban. Alig kezdett olvadni a hó, máris elhagytuk börtönünket, s elég jókor értünk a Charmettes-be, hogy élvezhessük a fülemüle első énekét. Ettől fogva nem hittem többé, hogy meghalok - és valóban különös: falun sohasem lettem nagybeteg. Gyakran szenvedtem, de ágynak nem estem soha. Amikor a szokottnál rosszabbul éreztem magam, sokszor mondtam: Ha úgy látjátok, hogy közel a halálom, csak vigyetek egy tölgy alá, s ígérem, jobban leszek.” (Vallomások)
Leírása szerint példás napirend szerint élt a vidéki házban, dolgozott, tanult, olvasott és szeretője társaságát élvezte. Szemléletes és érzelmes módon írja le ottani életüket, és saját viszonyát a természethez.
„Napkelte előtt talpon voltam minden reggel. A szomszédos gyümölcsösön át fölsétáltam arra a kellemes útra, amely a szőlők fölött a domboldalon egészen Chambéryig vezet. Itt sétálgatva imádkoztam. Nem csupán az ajkamat mozgattam: szívem őszintén kitárult a szemembe tűnő szépséges és szeretetre méltó természet alkotója előtt. (...) Elég nagy kört megjárva tértem vissza, közben érdeklődéssel és gyönyörűséggel szemléltem a környező falusi világot, az egyetlent, amelynek látványába szem és szív nem fárad bele soha.
(…) Rendszerint tejeskávét reggeliztünk. Ezt a napszakot töltöttük a legnyugodtabban, ekkor beszélgethettünk legkényelmesebben. (…) Egy-két órai csevegés után ebédig könyveimhez vonultam. (…) Déltájban letettem könyveimet; ha az ebéd még nem volt készen, meglátogattam barátaimat, a galambokat, vagy kerti munkával töltöttem a várakozás idejét. (…) Szép időben kétszer-háromszor hetenként a ház mögötti üde és sűrű lugasban kávéztunk, amelyet komlóval futtattam be, s a hőségben is kitűnően éreztük ott magunkat. Egy órácskát töltöttünk el zöldségeink és virágaink vizsgálatával és életmódunk megbeszélésével, hogy annál jobban élvezzük édességét. A kert végében még egy kis családom volt: a méhek. Sohasem mulasztottam el - gyakran mamával együtt - meglátogatni őket. (…) Ismét könyveimhez tértem, de délutáni elfoglaltságomat már nem nevezhetem annyira munkának és tanulásnak, mint pihenésnek és szórakozásnak. Ebéd után már nehezen viseltem a dolgozószoba szorgos munkáját, általában minden fáradság nehezemre esik a nappali hőségben. Kényszer nélkül és szinte rendszertelenül olvasgattam tehát, nem tanultam." (Vallomások)
Les Charmettes afféle csendes zarándokhely, turistatársaink Alphonse de Lamartine és George Sand is jártak a házban, utóbbi bejegyzést is tett a vendégkönyvbe. Időnként a város rendez itt kulturális programokat, a múzeum boltjában pedig kaphatóak Rousseau művei, még gyerekeknek szóló könyvek is vannak a filozófus életéről és a botanikáról. A kerttel kapcsolatos olvasgatás közben akadtam rá Stendhal „Minna von Wangel” című novellájára, amely részben itt játszódik.
Rousseau élete során más helyekhez, kertekhez is erősen kötődött, ilyen volt az Ermenonville-i kastély, még inkább a Saint-Pierre sziget a Bienne tó közepén, de az első szerelmet és az első nagy találkozást a természettel Les Charmettes jelentette számára:
„A magány és a merengés szeretete együtt született szívemben az áradó és gyengéd érzésekkel, amelyeket táplálékul rendeltek. A világi forgatag és lárma csak elnyomja és visszafojtja őket, a csendtől és békétől felélednek és forróbbá lesznek. Nyugalomra van szükségem, hogy szeretni tudjak. Rávettem mamámat, hogy vidéken éljünk. Egy magányos ház volt a menedékünk egy kis völgy hajlatában; négy vagy öt esztendő alatt egy egész évszázadot éltem ott, s olyan tiszta és teljes boldogságot élvezhettem, hogy bűvös emléke ma is eltompítja sorsom minden szörnyűségét. (…) A vidékre vágytam: megkaptam; nem bírtam elviselni a szolgaságot: tökéletesen szabad voltam, sőt, több annál, mert a magam vonzalmait szolgáltam csupán, s nem tettem mást, mint amit akartam. Minden időmet édes gondok vagy mezei foglalatosságok kötötték le. Nem kívántam egyebet, csak hogy ez a drága állapot fennmaradjon. Nem féltem mástól, mint hogy nem tarthat sokáig (…)."
( A magányos sétáló álmodozásai: Tizedik séta)Felhasznált irodalom:
Jean-Jacques Rousseau: Vallomások - ford. Benedek István és Benedek Marcell – Budapest: Magyar Helikon, 1962.
Jean-Jacques Rousseau: A magányos sétáló álmodozásai - ford. Réz Ádám – Budapest: Európa Kvk., 1997.
A múzeum honlapja: La maison et Rousseau
