Szórd szét kincseid, a gazdagság legyél te magad Weöres Sándor

2017. szeptember 13., szerda

Kertben élni és szeretni

 
Művészek, tudósok házában, műtermében vagy kertjében járni mindig nagyon izgalmas dolog, mert mi olvasók, műélvezők, rajongók azt reméljük, hogy beszippanthatunk valami eredetit a helyszínen, megérthetünk valamit az alkotó ember titkából. Legutóbb egy tihanyi kirándulás után Zsuzsa térképezte fel Borsosék egykori kertjét és a kertről szóló könyvet, én pedig nemrég Rousseau gyümölcsfái alatt heverésztem Chambéry környékén. A heverészés szó szerint értendő, a múzeum nyugágyakkal segítette elő, hogy a látogatók ellazulhassanak. 

A fotók kattintásra nagyobbak lesznek!
„Az elmélkedő elvonultság, a természet tanulmányozása, a világegyetem szemlélése mindig arra készteti a magányost, hogy a dolgok teremtője felé forduljon, és édes nyugtalansággal keresse mindannak a célját, amit lát, s mindannak az okát, amit érez.” (JJ. Rousseau: A magányos sétáló álmodozásai: Harmadik séta)
Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) tizenhat évesen ismerte meg a nála tizenkét évvel idősebb Madame de Warens-t, aki befogadta őt, tanította, gondoskodott róla, Jean-Jacques pedig beleszeretett. Néhány évvel később a vonzalom kölcsönössé vált. 
„Hangja hízelgő és lágy, tekintete édes, mosolya angyali, szája mint az enyém; nem mindennapi szépségű, hamvasszőke haját hanyagul homlokába fésülte, amitől különösen ingerlővé vált. Termete apró, sőt kicsiny, törzse kissé zömök, ha nem is formátlan; lehetetlen azonban az övénél szebb fejet, keblet, kart és kezet látni. (…) Első pillanattól fogva a legmeghittebb családiasság volt közöttünk, s ez megmaradt ő élete végéig. Kicsi lett az én nevem, Mama az övé; Kicsi és Mama maradtunk akkor is, amikor az évek múlása szinte elmosta közöttünk a különbséget. Azt hiszem, ez a két név csodálatosan kifejezi beszélgetésünk hangját, viselkedésünk egyszerűségét s mindenekfelett szívünk kapcsolatát." (JJ. Rousseau: Vallomások)
Jean-Jacques mentségére szól, hogy saját édesanyja meghalt az ő születésekor, és bár apjával szeretetteljes kapcsolata volt, ifjúkori vándorévei meglehetősen zaklatottak voltak, nem véletlen hogy Warensnénál talált menedéket. A szavojai Chambéry városában éltek, és mivel mindketten vonzódtak a botanika iránt, eleinte egy kis városi kertet béreltek, később pedig a város környékén kerestek olyan kertes házat, ahol a nyarakat eltölthették teljes elvonultságban.


„A külvárosi kert nem volt eléggé falusias: házak és más kertek övezték, hiányzott belőle a vidéki magány varázsa. (…) Kihasználva a város iránt érzett utálatát azt indítványoztam, hagyjuk el egészen a várost, telepedjünk meg kellemes magányban valami kis házban, amely eléggé távol esik, hogy az alkalmatlankodók ne találjanak oda. (…) Némi keresgélés után kikötöttünk Charmettes-ben, Conzié birtokán, Chambéry határában, de annyira elrejtve és magányosan, mintha száz mérföldnyire lenne tőle. Két elég magas domboldal közt kis völgy húzódik északról délnek, mélyén fák és kövek közt víz folyik az árokban. A völgy hosszában a domboldalon elszórtan néhány igen kellemes ház azok számára, akik szeretik a kissé vad és rejtett menedéket. (...) Nagyon lakályos házacska. Előtte teraszos kert, fölötte szőlő, alatta gyümölcsös, szemközt kis gesztenyeliget, közelben forrás, fentebb a hegyen legelő az állatok számára - egyszóval minden, ami csak kell az olyan falusi háztartáshoz, amilyent létesíteni akartunk. Amennyire az időre és dátumokra emlékezni tudok, 1736 nyarának végén vettük birtokunkba. El voltam ragadtatva, amikor először háltunk ott. Ó, mama! - szóltam drága barátnőmhöz, átölelve, a meghatottság és öröm könnyeivel árasztva el - ez a boldogság és ártatlanság tanyája. Ha itt sem találjuk meg mind a kettőt, ne keressük sehol.” (Vallomások)
Első látogatásukkor történt, hogy a hordszékből kiszálló Warensné rácsodálkozott az éppen virágzó télizöld nevű növényre, és ez a jelenet mélyen beivódott Rousseau emlékezetébe. (Hogy méltók legyünk a botanikus hagyományokhoz jelzem a Kis Meténgről van szó, azaz a Vinca minorról). A hordszék megtekinthető a múzeumban, a télizöld pedig Les Charmettes jelképe lett, minden prospektusban és weboldalon feltüntetik. 
A pár több éven át töltötte itt a nyarakat, Rousseau későbbi műveiben is szívesen emlékezik vissza életének erre az időszakára: 
„Életem rövid boldogsága kezdődik itt, azok a békés, de röpke pillanatok, amelyeknek jogán elmondhatom, hogy éltem. (…) A kelő nappal keltem, és boldog voltam, sétáltam, és boldog voltam, mamát láttam, és boldog voltam, elváltam tőle, és boldog voltam, megjártam az erdőt, a domboldalt, bolyongtam a völgyben, olvastam, lustálkodtam; eldolgozgattam a kertben, szedtem a gyümölcsöt, segítettem a ház körül, és a boldogság mindenhová elkísért: nem kapcsolódott semmihez, bennem volt mindenestül és nem hagyott el egy pillanatra sem.” (Vallomások)
És bár itt jött ki rajta először az a furcsa rosszullétekkel jelentkező rejtélyes betegség ami egész életében kínozta és aggasztotta, de a kert elég életerőt adott neki ahhoz, hogy túllépjen a betegséggel kapcsolatos félelmein:
„Részem lett ebben a boldogságban, s tőlem telhetőén ki is használtam. Elmondhatatlan örömmel láttam az első rügyek kipattanását. Viszontlátni a tavaszt annyi volt, mint feltámadni a paradicsomban. Alig kezdett olvadni a hó, máris elhagytuk börtönünket, s elég jókor értünk a Charmettes-be, hogy élvezhessük a fülemüle első énekét. Ettől fogva nem hittem többé, hogy meghalok - és valóban különös: falun sohasem lettem nagybeteg. Gyakran szenvedtem, de ágynak nem estem soha. Amikor a szokottnál rosszabbul éreztem magam, sokszor mondtam: Ha úgy látjátok, hogy közel a halálom, csak vigyetek egy tölgy alá, s ígérem, jobban leszek.” (Vallomások)


Leírása szerint példás napirend szerint élt a vidéki házban, dolgozott, tanult, olvasott és szeretője társaságát élvezte. Szemléletes és érzelmes módon írja le ottani életüket, és saját viszonyát a természethez.
„Napkelte előtt talpon voltam minden reggel. A szomszédos gyümölcsösön át fölsétáltam arra a kellemes útra, amely a szőlők fölött a domboldalon egészen Chambéryig vezet. Itt sétálgatva imádkoztam. Nem csupán az ajkamat mozgattam: szívem őszintén kitárult a szemembe tűnő szépséges és szeretetre méltó természet alkotója előtt. (...) Elég nagy kört megjárva tértem vissza, közben érdeklődéssel és gyönyörűséggel szemléltem a környező falusi világot, az egyetlent, amelynek látványába szem és szív nem fárad bele soha.
(…) Rendszerint tejeskávét reggeliztünk. Ezt a napszakot töltöttük a legnyugodtabban, ekkor beszélgethettünk legkényelmesebben. (…) Egy-két órai csevegés után ebédig könyveimhez vonultam. (…) Déltájban letettem könyveimet; ha az ebéd még nem volt készen, meglátogattam barátaimat, a galambokat, vagy kerti munkával töltöttem a várakozás idejét. (…) Szép időben kétszer-háromszor hetenként a ház mögötti üde és sűrű lugasban kávéztunk, amelyet komlóval futtattam be, s a hőségben is kitűnően éreztük ott magunkat. Egy órácskát töltöttünk el zöldségeink és virágaink vizsgálatával és életmódunk megbeszélésével, hogy annál jobban élvezzük édességét. A kert végében még egy kis családom volt: a méhek. Sohasem mulasztottam el - gyakran mamával együtt - meglátogatni őket. (…) Ismét könyveimhez tértem, de délutáni elfoglaltságomat már nem nevezhetem annyira munkának és tanulásnak, mint pihenésnek és szórakozásnak. Ebéd után már nehezen viseltem a dolgozószoba szorgos munkáját, általában minden fáradság nehezemre esik a nappali hőségben. Kényszer nélkül és szinte rendszertelenül olvasgattam tehát, nem tanultam." (Vallomások)
Les Charmettes afféle csendes zarándokhely, turistatársaink Alphonse de Lamartine és George Sand is jártak a házban, utóbbi bejegyzést is tett a vendégkönyvbe. Időnként a város rendez itt kulturális programokat, a múzeum boltjában pedig kaphatóak Rousseau művei, még gyerekeknek szóló könyvek is vannak a filozófus életéről és a botanikáról. A kerttel kapcsolatos olvasgatás közben akadtam rá Stendhal „Minna von Wangel” című novellájára, amely részben itt játszódik. 

Rousseau élete során más helyekhez, kertekhez is erősen kötődött, ilyen volt az Ermenonville-i kastély, még inkább a Saint-Pierre sziget a Bienne tó közepén, de az első szerelmet és az első nagy találkozást a természettel Les Charmettes jelentette számára:
„A magány és a merengés szeretete együtt született szívemben az áradó és gyengéd érzésekkel, amelyeket táplálékul rendeltek. A világi forgatag és lárma csak elnyomja és visszafojtja őket, a csendtől és békétől felélednek és forróbbá lesznek. Nyugalomra van szükségem, hogy szeretni tudjak. Rávettem mamámat, hogy vidéken éljünk. Egy magányos ház volt a menedékünk egy kis völgy hajlatában; négy vagy öt esztendő alatt egy egész évszázadot éltem ott, s olyan tiszta és teljes boldogságot élvezhettem, hogy bűvös emléke ma is eltompítja sorsom minden szörnyűségét. (…) A vidékre vágytam: megkaptam; nem bírtam elviselni a szolgaságot: tökéletesen szabad voltam, sőt, több annál, mert a magam vonzalmait szolgáltam csupán, s nem tettem mást, mint amit akartam. Minden időmet édes gondok vagy mezei foglalatosságok kötötték le. Nem kívántam egyebet, csak hogy ez a drága állapot fennmaradjon. Nem féltem mástól, mint hogy nem tarthat sokáig (…)." 
( A magányos sétáló álmodozásai: Tizedik séta)
Felhasznált irodalom:
Jean-Jacques Rousseau: Vallomások - ford. Benedek István és Benedek Marcell – Budapest: Magyar Helikon, 1962.
Jean-Jacques Rousseau: A magányos sétáló álmodozásai - ford. Réz Ádám – Budapest: Európa Kvk., 1997.


A múzeum honlapja: La maison et Rousseau

2017. augusztus 28., hétfő

Kertben élni

B. Kéry Ilona Kertem

Mit jelent kertben élni?
Mindenek előtt azt, hogy ritkán kívánkozik az ember máshol lenni, legfeljebb egy másik kertben. Egy kisebben vagy nagyobban, egy híresben vagy - váratlan meglepetésként - egy szép ismeretlenben - olvasom balatoni kertünkben röviddel csomagolás előtt B. Kéry Ilona 1973-ban megjelent könyvében.

Idén hosszú volt a nyarunk, volt idő végre saját arcomra formálni a kertet, melyben először a szüleimmel kísérleteztünk szép és ehető növényekkel, később sógorom szaktudása tette gyerekbaráttá. Egy ideje mi vagyunk az ápolói s a rövid ittlétek eddig csak a gyors beavatkozásra voltak elegendők. A vágtató dzsungelesedés megfékezésére. Idén más volt a helyzet, lehetett kényelmesen levendulát és bergéniát telepíteni, nézni, vajon megered-e a bodza-bonsai és gyönyörködni a kis yucca filamentosa beindulásában, mely a bokrok tisztogatása közben szakadt ki az anyatőről s legnagyobb örömömre új helyén minden nap láthatóan nő egy kicsit.

Ahogy elgondolkodtam esténként a tennivalókon, folyton eszembe jutott egy könyv, amit még együtt olvastunk Anyámmal. Borsos Miklós szobrászművész felesége, Kéry Ilona írta a hetvenes években tihanyi kertjükről és nagyon nagy siker volt akkoriban. Emlékszem tv műsor is készült róla, amely az akkor egy teljesen távoli mediterrán vizualitás vonzó szellőjét hozta a magyar kiskertészek életébe.
Ahogy a szinkronitás nevű, életünket irányító csalhatatlan fenomén akarta most is, barátainkkal Tihanyban járva a Kogart Galériában sikerült beszereznem a könyvet.
Ennyi év távlatából nagyobb szélességben fogtam be ezt az olvasmányosan megírt, inspiráló munkát.

A könyv témája csak és kizárólag a kert és annak változásai. A házépítés, faültetés, bokortelepítés, sziklakertrakás. Még a második világháború pusztítását is a kert szemszögéből láttatja velünk a szerző. Az akkori kultúrális élet nagyságai is csak akkor bukkannak fel a kötetben, ha hoznak egy ritka facsemetét vagy verset írnak a kőkutyákhoz. Meglepő lehetett ez annak - s kicsit talán csalódás is -, aki a megjelenéskor valamiféle celeblektűrt várt.
Ez a fegyelem a titka azonban annak, hogy ma olvasva sincs mit leporolni. Nyelvezete nem avitt, a kertész mérhetlen tudásszomja nyomán felhalmozott szaktudása is kiállja az idők próbáját. Autentikus kertépítési koncepciója, szemelőtt tartva a helyi adottságokat, úgy tette a kertet és a házat (ami szintén Kéry elképzelései alapján készült) organikusan részévé a balatoni tájnak, hogy eredetiségében mégis utolérhetetlen maradt.

Borsos munkássága mellett, - aki akkoriban az egyik legmenőbb szobrászművész volt s kevesen tudják ma már, de a nulla kilóméterkő is az ő alkotása - Kéry Ilona "Buba" a múzsa és társ ezzel a nyaralóval az egyenrangú alkotó szintjére emelkedett. A mesteremberek, akik segítettek neki megvalósítani az egyszemélyes hobbikertészkedésen jóval túlmutató kreatív ötleteit, odaadóan, érdeklődve és tisztelettel követték éveken át. Nagy veszteség,  hogy ez a kert nem sorolt be világhírű társai a Maeght alapítvány, Monet és Cezanne nyilvánosan látogatható kertjei mellé. Szelleme tapodtat sem maradna el ezektől. Egy bejárható szabadtéri Borsos kiállítás a Kéry kertben nagy élmény lenne egy fülled nyári délutánon  a muzeologizált visszatekintés kiegészítéseként a levendula illatú Tihanyban. Az ingatlan azonban magántulajdonban van.
Aki ma arra jár, pillantást vethet a bejáratra és a kerítéshez bújt tuja ágait diszkréten elhúzva megpillanthatja a híres kutat. Hátborzongatóan olyan mint a könyv fotóin. De ez minden.
A szalagfüggönyök és az autó a beállóban már egy másik világ.

2017. június 19., hétfő

Prágai Tamás-díj Hegyi Zoltán Imrének

Kezdetben csak olvastuk egymás blogjait, örvendeztünk a közös pontoknak, eszmét cseréltünk  film, - könyv, - mangaélményeinkről. Később Zoli kollázsaimat látva remek verseket írt a munkáimhoz. Négyet is.
Megtiszteltetés volt eddig is, hogy ílymódon alkalmi szerzőtársunkká szegődve alkotótársakká váltunk a Mátrixban.
Ötvenedik éve küszöbén  a Cédrus Művészeti Alapítvány Napút-műhelye első verseskötete megjelentetésével köszöntötte és Prágai Tamás-díjjal jutalmazta a hardcore kultúrafogyasztó slammer-irodalmárt.

Sok szeretettel gratulálunk ezúton is a Könyvvizsgálók és az Irodalmi szabad rablás blogok szerzőjének!

2017. május 22., hétfő

És nekünk...?

Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez? Helikon, 2016


fotó SRF. ch

Vakondok a történelem járatában

 

Magyarul hangzó nevek automatikusan felkeltik az ember érdeklődését külföldön.
Így volt ez akkor is, mikor felfedeztem és olvasni kezdtem Sacha Batthyány cikkeit a napilapban, amit járatunk. Jókat ír mindenféléről, egy ideje Amerikából tudósít. Kedvelem társadalmi, politikai és kultúrális vonatkozású írásait. Mint később kiderült, Zürichben született ötvenhatos magyar kivándorlók gyerekeként 1973-ban.
Tavaly felbukkant a tévében is; kedvenc műsoromban frissen megjelent kötetéről kérdezték. 
Und was hat das mit mir zu tun? És nekem mi közöm ehhez? a címe.

Egy nap egyik kolleganője a szerkesztőségben „jó kis családod van neked“- megjegyzéssel orra alá dugott egy cikket egy mészárlásról, mely nem sokkal a második világháború befejezése előtt történt a Batthyány család birtokán Rohoncon (Rechnitz). Címe a Pokol vendéglátója s a képen helyi nácik társaságban a szerző nagynénje, Batthyány Margit, született Thyssen-Bornemissza.
Az újságíró feldolgozta az esetet egy német magazinban, de érezte, hogy muszáj tovább mennie és alaposabban végiggondolni, milyen kihatásai vannak ennek az eseménynek az utódokra, a saját életére. A saját kapcsolataira. Pszichológus segítségét is igénybe vette és egy analízis során rádöbbent, hogy a családi karma létezik.
Elkezdte kérdezgetni a családtagjait. Szétágazó rokonságában évtizedes rituálék határozzák meg az együttlétet. Az első szelíd hárításokat erélyes rendre utasítások követték, de már nem volt visszaút a normalitásba, muszáj volt tovább túrni és a férfi útnak indult, hogy végére járjon a történetnek. Nagymamája naplója újabb adalékot adott a nyomozás folytatásához. Fizikai fájdalommal jár olvasni ezt a könyvet. Nemcsak egy jómódú magyar nemesi család története ez, hanem mindannyiunké. Közös magyar, európai történelmünk sötét epizódja kerül mélyen eldugott rejtekéről minden bűzével együtt a napvilágra. Batthyány kíméletlenül szembenéz az általa  „vakondokság“nak nevezett viselkedéssel. A félrenézés, elsündörgés gyakorlatával. Hosszú gyaloglása a múltba óhatatlanul generálja az olvasóban is az örök kérdést: hogy viselkedtem volna én ebben a helyzetben? Hogy viselkednék most egy ilyen helyzetben?
Lakner Zsuzsa

 A Rohonci úton


Amikor tavaly megjelent Sacha Batthyány könyve, felületes tájékozódás után úgy döntöttem, nem fogom elolvasni, mert bizonyára nem több ez egy újabb holokauszt-történetnél. Idejön egy nyugati újságíró aki megpróbálja azt, ami a történészeknek és az igazságszolgáltatásnak eddig nem igazán sikerült: felkutatni a rohonci mészárlás körülményeit. 

Annak idején idegenkedve olvastam a Margit grófnővel kapcsolatosan felröppent híreket, nem értettem ilyesmit miért nem lehet egyértelműen felgöngyölíteni.  Ez gyakran eszembe jutott miközben sokat gyalogoltam Szombathelyen a Rohonci úton, Vas megyében, ahol egyébként nagy kultusza van a Batthyány családnak. A mentségükhöz szükséges tényt ahogy Sacha, én is hamar megtaláltam: Margit valójában nem is Batthyány volt, hanem Thyssen-Bornemisza.
… meghatároznak bennünket azok a dolgok, amik a születésünk előtt történtek. Méghozzá minden idegszálunkban. (…) Ez az az örökség, amiről beszélünk. Ne félj tőle.
Tehát ez az az könyv, amit nem akartam kézbe venni, de amikor Zsuzsa ajánlotta, mondván ez nagy élmény volt számára, mégis elolvastam. Azért írjuk meg most mindketten a benyomásainkat – párhuzamosan, a másik szövegét nem látva – hogy mások is olvassák el.

Ha sikerült volna Batthyánynak irodalmi művet alkotnia, azt mondanám rá, hogy könyve egy tényfeltáró fejlődésregény. Utazás keresztül-kasul családja és mások történetében. Sor kerül tényleges utazásokra is. Szibériától Dél-Amerikáig, onnan pedig Kistarcsáig. Nem csak a címben feltett kérdésre keresi a választ, hanem sok egyébre is. Megakadályozhatunk-e bizonyos cselekményeket, bűnöket? Jogunk van-e felmenőink életét mai szemmel vizsgálni, abban kutakodni és ítéletet mondani felettük? Megbolygathatjuk-e egy idős zsidó nő emlékeit azzal, hogy az igazságot elé tárjuk? Érdemes-e kétségeinket továbbadni gyerekeinknek, és ha igen, hasznosítani tudják-e ezt ők majd hasonló helyzetben?
… az édesanyám is, mindannyian vakondok lettünk. Vakondcsalád. Visszahúzódtunk. Semmiben nem hittünk többé. Nem gondolkodtunk tovább a következő óráknál. Ez volt az egyetlen módja a túlélésnek.

Miközben a szerző jön-megy a világban és keresi a válaszokat, hatalmas utazást tesz önmagán belül is. Kapcsolatai és vergődései valamennyiünk számára ismerősek lehetnek. Jómagam nem tudok a korszakban történt hasonló családi történetről, inkább olyasmikről van tudomásom, amikre büszke lehetek, de valójában én is az utóbbi időben kezdtem el érdeklődni a felmenőim élete iránt. És nem a tények, vagy a külsőségek érdekelnek igazán, nem az hogy ezt vagy azt a tárgyat ki mire használta, hogyan ünnepeltek, milyen házban laktak. Sokkal inkább az, hogy adott helyzetekben, amelyek 20. századi rettenetes történelmünknek köszönhetően behálózták a mindennapjaikat, hogyan viselkedtek, döntöttek, mit érezhettek, és mindezekből mit kellene nekem levonni és továbbhagyományozni. Mikor kell bátran viselkedni és szembemenni a lehetetlennel, észrevenni hogy ideje félreállni, vagy ahogy a nagyapám tette, családostul leugrani egy robogó vonatról.
Egész Európában galambokat etettek, parkokban ültek nagy platánfák árnyékában, és babakocsiban tolt, idegen kicsinyek haját simogatták. Ötven évvel azelőtt fegyőrök voltak, katonák, titkosrendőrök, besúgók, kihallgatásokat vezettek, kínoztak, gyilkoltak, szigorúbb büntetéseket kértek, és jegyzőkönyveket írtak…

Nagyon jó együtt bolyongani Sacha Batthyánnyal, bár ha néha nehéz követni, hogy éppen kiről van szó és milyen dokumentumot olvasunk, mi a valóság és a fikció, de mindenesetre érdemes megpróbálni.

Utóirat: azt tudtátok, hogy Zürichben mar a nyolcvanas években felhajtották a póló gallérját?
Draskovich Edina


2017. május 16., kedd

Folytonosság Kovácséknál

A Négyszoba Galériában ma volt Tundó Klára, Kovács Mihály Mór és Kovács Tamás "Folytonosság" című kiállításának megnyitója. A kiállítást Beke László művészettörténész nyitotta meg, Borbiczki Ferenc színművész közreműködésével.
A tárlat 2017. június 8-ig tekinthető meg Wesselényi utca 17. szám alatti galériában, hétköznapokon 14.00-18.00 óra között.

Íme néhány fotó a megnyitóról:




Passuth Krisztina és Kovács Mihály Mór


2017. április 10., hétfő

Felhívás

2006 júniusában nyitotta meg lovasi galériáját a Nagy Gyula Művészeti Alapítvány.
A kuratórium a festőművész (1922-1966) hagyatékának őrzése és ápolása mellett célul tűzte ki a a régió művészei, valamint kortárs magyar és külföldön élő magyar származású alkotók munkásságának bemutatását is. 40-45 esemény zajlott a kiállítótermekben és a tágas kertben; könyvbemutatók, koncertek, képzőművészet, gyerekprogramok. Lovas és a Balaton kultúrakedvelői mellett az ország távolabbi pontjairól is rendszeresen érkeztek vendégek.

A kuratóriumi tagok, önkéntes segítők és lelkes művészetbarátok pályázatokból és a helyi önkormányzat szerény támogatásából tartják fenn az intézményt.
Sajnos idén a pályázati források radikális csökkenése következtében veszélybe kerültek a működéshez szükséges feltételek, ezért a vezetés a művészetpártoló közönség támogatását kéri elmaradt rezsiköltségeink kifizetéséhez és a tovább működéshez.

Az alapítvány köszönettel fogad minden csekély hozzájárulást az alábbi számlaszámra.
MKB Bank :10300002-10286732-49020019
Adószószám: 19380575-1-19
Bírósági nyilvántartási szám: 1453


Bepillantás a galéria katalógusába.





2017. március 21., kedd

Sziget számítógéppel

A minap a szigetszetmiklósi Sziget kiállítás apropójából rövid beszélgetésre invitálták Zsubori Ervin alkotótársunkat a DunaMédia TV szigetszentmiklósi stúdiójába. Haeffler András igazi érdeklődést mutató kérdéseire válaszolva 33 percben mesélt az elektrografikáról, beavatta a nézőket az Árnyékkötők csoportosulás történetébe és mesélt az alkotó Zsubori Ervinről is, akit - mint kiderült - Szigetszentmiklóson még nem is ismertek olyan sokan.
Mostanáig.

2017. február 14., kedd

Sziget

A szigetszentmiklósi Városi Galériában március 9-én 18 órakor nyílik
Gábos József, Géczi János, Kováts Borbála, Susanna Lakner, Láng Eszter, Lieber Erzsébet, Mózes Katalin, Székelyi Katalin és Zsubori Ervin közös kiállítása.












A"sziget" fogalmát körüljáró munkákat válogatta és a
kiállítást megnyitja S. Nagy Katalin művészettörténész

Mindenkit szeretettel várunk!
Szigetszentmiklós, Tököli út 19.
Nyitva március 30-ig,  hétfőtől péntekig 11-18 óráig,
szombaton 9-13 óráig.

2017. január 21., szombat

Vic Gentils

Egy kicsit rendhagyó lesz a bejegyzés, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Rokon lélekre akadtam, már ami esetleg a szobrászatot illetheti.
A közösséget egyrészt a groteszkben vállalom, másrészt a talált tárgyak felhasználásában. Igaz, még nem tartok ott, hogy ez feltűnő legyen, de igyekszem.
A bejegyzés szokatlansága pedig az, hogy a kevés adat miatt a Wikipédiából vettem át munkájának jellemzését, ahol három nyelven is szerepel.

Eredetileg Victor, Albert a neve, de Vic  pogány lovagnak jegyzik (Vic Gentils), amely már részben jelzi is szellemiségét és a megkapott lovagi címet. Született 1919 április 18-án Ilfracombe (Anglia), meghalt 1997 február 27-én Aalst-ban. Szobrász és festőművész, belga, flamand. Festőművészként tanult, de hamar kiderült, hogy a térbeli, összeszerelt munkák foglalkoztatják igazán, domborművek, szobrok. 1960-tól készíti használt, eldobott anyagokból műveit. A stílusával jellemzően nehezen tudnak mit kezdeni a róla szóló ismertetések, felmerül a szürrealizmus, a belga új realizmus, eklektika, absztrakt. Véleményem szerint -és erre bizonyítékok a képek- mindez lepereg róla az egyéni látásmód miatt. Szívesen dolgozik fával, de más anyagokat is felhasznál, zongorák darabjait,
székek és bútorok lábait díszléceket, talált tárgy-részleteket.
Egyik fő művének tartják, az Ensor et ses squelettes veulent se chauffer tisztelgés az oostendei mester előtt. A híres festmény és rézkarc háromdimenziós megvalósítása. 
Több sakktábla-készletet is kivitelezett, mindegyik külön saját formarenddel rendelkezik. Vic Gentile bizonyára kapott inspirációt a maszkoktól és álarcoktól. Vidám fanyar humor és éleslátás jellemzi az anyagi világ és az emberek iránt.

Úgy gondolom a korszakot, az eltelt időt, az értelmezés sokszínűségét elgondolkodtatóan illusztrálják a képek.
Egy szubjektív megjegyzés a végére, azt a légkört, szellemiséget, amit Vic Gentils képvisel nem lehet megragadni a szokott szókészlettel, csak az egyéniség megjelenésének formáiként.

2017. január 12., csütörtök

Egy kerek szám jegyében

Társalapítónk, kedves barátunk és alkotótársunk Turbuly Éva a karácsonyi forgatag idején perdült hatvanadik évébe. A nevezetes alkalomból  Rakovszky Zsuzsa költő, író, műfordító köszöntötte őt a Soproni Szemle lapjain.

Öröm és megtiszteltetés számomra, hogy a Soproni Szemle felkérésére én köszönthetem Turbuly Évát hatvanadik születésnapja alkalmából. 
Ha nálunk is szokásban lenne, hogy a szerző könyve elő - vagy utószavában a szerző felsorolja mindazokat, akik munkájában segítették, akkor az én írásaim jelentős részében ennek a listának alighanem Turbuly Éva állna az élén. 
Évát a levéltárban ismertem meg, ahol anyagot gyűjtöttem (és akkor annyit tudtam róla, hogy a kiváló költő, Turbuly Lilla nővére). Az általa vezetett levéltárnak igen sokat köszönhetek, könnyű volt hozzáférni minden szükséges anyaghoz, mind a régi napilapokhoz, mind a levéltár kiadásában megjelent forrásanyagokhoz. Például Faut Márk és Klein Menyhért 1526 –1616-os krónikájához, amely rendkívül sokat segített egy ugyanebben a korban játszódó regény, A kígyó árnyéka megírásában. Vagy Schlachta Etelka 1840-es években írott elragadó naplójának köteteihez, ehhez az „életből vett” magyar Jane Austen regényhez, amelyből korábban, egy régi Soproni Szemlében már jelentek meg részletek, de mára a Levéltár támogatásával Katona Csaba a teljes anyagot sajtó alá rendezte. Éva hívta fel a figyelmemet Becht Rezső emlékirataira is, amelynek jóvoltából a századfordulós Sopron elevenedik meg egy költő érzékenységén átszűrve. Éva kulcsszerepet játszott két olyan munka megjelentetésében, a publikálás kiadói és anyagi hátterének megteremtésében, amelyek a soproni utcák, házak és emberek jobb megismerését segítik: a Sopron házai és háztulajdonosai 1488–1939 című kötetre és Sopron város történeti atlaszára gondolok itt.
Kiadói tapasztalatai, széles körű olvasottsága és kiváló irodalmi érzéke adhatták az ötletet egy saját kiadó, az Artemisz könyvkiadó létrehozására. Ebben a vállalkozásban én is részt vehettem: lévén az írás magányos munka, igen jól esett egyutt tervezgetni, kitalálni, hogy mit is kellene kiadnunk. Éva energiája és lelkesedése nemcsak fordításokra, hanem saját munkákra is ösztönzött, például egy régi, kedves tervem megvalósítására, egy gyerekeknek szóló verses füvészkönyv megírására. A kiadó célja az volt, hogy értékes, ugyanakkor nagyobb olvasói érdeklődésére számot tartó munkákat adjon ki, például olyan, nálunk kevésbé ismert, de klasszikusnak számító 19. századi angol szerzőtől, mint Elizabeth Gaskell, vagy egy korábban lefordítatlan Dickens-művet. Az érdemi munkát, a szervezést, a nyomdával való tárgyalást és a terjesztést természetesen Éva végezte. Eleinte jóformán teljesen családi vállalkozás volt ez a kis kiadó, vagyishogy leginkább Éva családjáé, mert Lilla is besegített a szövegszerkesztésbe, Éva nagyfia és nagylánya pedig a tördelésbe és egyéb számítógépes műveletekbe, de később Éva felfedezett egy nagyszerű illusztrátort, Lakner Zsuzsát, és egy kiváló fiatal fordítót is, Signorella Gabriellát, aki a Dickens-kötetet fordította.
Bár úgy tudom, Éva egy Zala megyei faluban, Gutorföldén nőtt föl, Zalaegerszegen járt gimnáziumba, és miután végzett az ELTÉ-n, oda is tért vissza, az ottani levéltárban dolgozott igazgatóhelyettesként 1990-ig, és csak ezután érkezett Sopronba, azóta, úgy tűnik, lelkes soproni lett belőle, és szenvedélyesen érdekli a város múltja. Gyakran előfordul sajnos, hogy fiatal korunkban elfelejtjük kifaggatni szüleink generációját a születésünk előtt történtekről, és később keservesen megbánjuk ezt a mulasztást. Éva ezt az elveszőfélben lévő múltat igyekszik megmenteni számunkra, amikor a Soproni arcok sorozatban életinterjúkat készít a város idősebb kort megért, ismert személyiségeivel vagy rokonaikkal, mivel, mint írja, „a történelmet leginkább egyéni sorsokon keresztül lehet megismerni”. Éva ezekkel az interjúkkal igen sokat tett és tesz azért, hogy azok is árnyaltabb és hitelesebb képet kapjanak a közelmúlt történelméről, akik akkor még nem éltek: Galavics Géza és Dávid Ferenc művészettörténészekkel, Kubinszky Mihálynéval, Házi Jenő leányával és unokájával, és másokkal készült beszélgetéseket olvasva emlékeink mozaikjaiból összeálljon a sok évtizeddel ezelőtti Sopron képe.
Sajnos, nem lévén sem történész, sem levéltáros, Éva kutatói munkásságát nem vagyok hivatva érdemben értékelni. A személyiségét viszont igen: bámulatosnak találom a műveltségét, a sokfelé irányuló érdeklődését, szervezőkészségét, azt, hogy mer mindig valami újba kezdeni, érett fejjel új dolgokat tanulni, legyen az az olasz nyelv vagy az értékbecslés. Annyi fiatalos energia van benne, hogy bevallom, nagyon meglepett, amikor megtudtam, milyen „kerek számú évforduló” megünneplésére készülünk. A kitűnő költő, Mesterházi Mónika egy verssora jutott róla eszembe: ő egy másik költő-kolléga szintén kerek számú születésnapjára írt, és abban szerepel ez a sor: „huszonhét lesz hatvanadikán”. Ha jól tudom, Éva születésnapja december huszonegyedikén van, szóval kis változtatással én így alkalmaznám rá az említett verssort: „huszonegy lesz hatvanadikán”. Szívből gratulálok, és még sok izgalmas munkával töltött évet kívánok neki!


Ezúton csatlakozunk és mondunk köszönetet mi is a remek könyvekért, amit lelkesedése és nagylelkűsége meleg takarójának biztonságában megalkothattunk a Artemisz Kiadónál.

A "Saját levében" bemutatóján a 2012-es Arnolfini Fesztiválon



2016. december 28., szerda

Színházról és rólunk


Változnak az idők, halad szépen előre a technikai fejlődés, de mintha nem tudna ezzel lépést tartani a technikai eszközök használatának kultúrája. Az már természetes, hogy a közösségi közlekedésben résztvevők úgy gondolják, az utazók valóban egy közösséget alkotnak: családot, baráti kört, vagy valami hasonlót, következésképpen a buszokon, villamosokon mindenkit mindenről tájékoztatni kell. Ennek legjobb módja, ha üvöltve, vagy legalább hangosan telefonálnak. Feszülten figyel az utazóközönség, hogy vajon Joli mikor veszi észre, hogy Zoli már régóta mással pörög? („Nem mondoooood?!”), vagy hogy mennyi volt a tényleges nyereség X cégnél és mennyi vett ki a cégből az ügyvezető, névvel, telephellyel beleordítva a busz utasterébe. A vonatokon már lehetetlen olvasni, mert legalább ketten csacsognak sztereóban mellettünk, olyan témákról, mint hogy „Hol vagy?” „Itt vagyok.” „Na mizujs?” „Megyek haza.” „Jó, majd találkozunk!” „Majd beszélünk!” És a kedvenc nyitómondatom is mindig elhangzik, a „Na mondjaaaaad!” 

Úgy tűnik, mostanában a mobiltelefonok újabb sikeres terepfoglalást hajtanak végre, méghozzá a színházak nézőterein. Eddig csak bele-belecsörögtek az előadásba, vagy erőszakosan pittyegtek az sms-értesítések, de manapság már egyre több néző gondolja úgy, hogy előadás közben is muszáj hüvelykujját a világ információs ütőerén tartania. Az elsötétített nézőteret világító telefonok tarkítják, zavarva ezzel a telefonhasználó körül ülőket és talán a színészeket is. Nemrég az előttem ülő nő fotózta a mellette ülő hozzátartozóját, hosszasan, több beállítást próbálgatva, gondolom ebből született a "színházban anyámmal" című kép, a közösségi médiában természetesen azonnal megosztva. („Nahát! Megint színházban vagytok? - Igen! - Komolyan? Min? - Gogolon! - Őrület! - Lájk!”) Hálás voltam nekik, hogy nem szelfiztek, mert esetleg azon már én is látszódtam volna, hacsak nem kezdtek volna bele egy profi képkivágási eljárásba ott a jobb oldal, 6. sor 13. székében. 

Evés-ivás egyelőre csak módjával van a nézőtéren. Aki nem itta meg nap közben az ajánlott folyadékmennyiséget, vagy kiszáradt a szája a dráma okozta izgalomtól, az a nézőtéren folyamodik a sziszegős ásványvizes-palack kinyitáshoz majd a víz kortyolgatásához, de előfordul cukorka kicsomagolása is, celofánzacskóból, bár olyat még nem láttam, hogy valaki hűtőtáskával vagy popcornos vödörrel üljön be, de ez talán már csak hónapok kérdése. 

Kukorelly Endre: Országházi divatok; Schiff András: A zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról
Kukorelly Endre többször utalt arra, hogy a színházi (és a parlamenti) kultúra alapja, hogy a széksorok közötti oldalazáskor ne a feneküket fordítsuk a székekből udvariasan felállók felé, mert ez a kulturális-világvég eljövetelének egyik legkézzelfoghatóbb jele. Schiff András egy komplett koncertetikai tanácsadót közölt egyik könyvében arról, hogyan viselkedjen a néző, ha valóban zavartalan előadást szeretne látni-hallani, így például aki felsőlégúti betegséggel küzd, ne menjen koncertre. Az ilyen jellegű tüneteket Ascher Tamás konkrét eszközökkel próbálja orvosolni, lásd Ascher-féle szopogatós cukorka. Mondanom sem kell, hogy valamennyien heves támadásokat kaptak ezek után.

Bízom benne, hogy valakik már elkezdték fejleszteni a home-theatre médiaeszközt, aminek használatával nem kell majd elmennünk a színházba, hanem otthon, elsötétített nappaliban nézhetjük az on-line előadást. Ez nálunk úgy megy majd, hogy zárt helyiségben helyezem el az akkumulátoroktól megfosztott mobiltelefonokat és a túletetett macskákat, leeresztem az összes redőnyt, kiírom a kapucsengőhöz a vízóra állását, üzenetet hagyok a katasztrófavédelemnek miszerint kiürítés esetén sem vagyunk itthon. A tapsot pedig elküldjük csatolt fájlban a művészek e-mail címére, amit ők letölthetnek akár már a meghajlás közben.

2016. november 20., vasárnap

Szelektív kukák Dél-Olaszországban

Mottó: "Te még zombi apokalipszis idején is szelektíven gyűjtöd a szemetet" 
Férjem mondása

A szerző, kedvenc kukáival

Valóban szívemen viselem a szelektív hulladékgyűjtés ügyét, így mikor az olasz csizma sarkára, Puglia régióba utaztunk, ott örömmel konstatáltam, hogy bevezették. Valószínűleg azonban csak utasításba adták, hogy mostantól mindenki gyűjtse szétválogatva a szemetet, de kukát vagy végrehajtási utasítást nem adtak ehhez a lakosoknak. Így jóformán nem lehetett látni két egyforma megoldást. Az alábbi fotókat szinte mind egyetlen kisvárosban, Polignano a Maréban lőttem. Természetesen Pugliát a kukákon kívül is érdemes megnézni, akinek módja van, utazzon el oda, de most csak a szelektív szemetesekre fókuszálunk. Lássuk meg a kicsi dolgokban a csodát!

Először azt hittük, ez a hivatalos verzió

De ez is lehetne

Itt már gyanakodtunk 
Háromszög alapon
Tengerre néző

Sikátorban

Házi barkács

Buhera

Beszéljenek a színek


Fapados...

...barátságtalan felirattal


Szögletes

Még lehet variálni

Egy másik városkában

Színvakoknak és olvasni nem tudóknak. A kuka helyzete is üzen
A kreatív
Állatok nyelik el a szemetet
Nektek melyik a kedvencetek?

2016. november 15., kedd

Művészkönyv Triennálé Leányfalu 2016 – Kerítés

Pénteken 5 órakor nyílik a 2016-os Művészkönyv Triennálé Leányfalun, az Aba-Novák Galériában. A résztvevők az 1993-ban alakult  Magyar Művészkönyvalkotók Társaságnak tagjai és meghívott művészek.


Damó István A művészkönyvről
 A művészkönyv arra a gazdagságra, sokszínűségre utal, amely az emberi kultúrában, művészetben megtestesül. Azoknak az értékeknek a foglalata a művészkönyv, amelyeket más módon, más műfajok, technikák segítségével nem tudnák kifejezni, befogadni, megőrizni, gazdagítani.
Ha a hagyományos értelemben vett könyv tartalmától elvonatkoztatunk, és csak a küllemére, méreteire, alakjára, súlyára, a régi könyvek „illatára” gondolunk, tárggyá minősül. Egyféle esztétikai öröm veszi kezdetét. Hermetikus, nem mindenki számára közelíthető meg könnyen, ezért rejt magában valami titokzatosságot. Minden formájában mindig mást és mást nyújthat. Szellemiség és vizuális élmény kettősége. Műtárgy a könyvtárgy.

2016. szeptember 22., csütörtök

Ír, olvas, hat


Krasznahorkai László felolvas és dedikál az Írók Boltjában.
Odabent tömeg van, mert aminek egy része kilóg az utcára az már tömeg, bár nem igazán illik ez a szó az olvasókra, akik legtöbben alulról a bolt földszintjéről, mások a lépcsőn kuporogva, a legszerencsésebbek a galérián bámulják és hallgatják az írót, aki odafönt sötét ruhában áll, alulról nézve szinte lebeg, előtte mikrofonállvány, körülötte-alatta a nyár utolsó itt hagyott meleg napjának fullasztó légköre, és csak néha fut át a bolton egy jótékony szellő, prolongálva az ájulást. A sorban állás népe fegyelmezetten működteti alapalakzatát a sort, s bár már hosszú percek óta tart a felolvasás, a hátulról jövők szépen haladnak befelé, amint bentről kijön valaki egy kis levegőért, de aki kijut, az sem megy haza, hanem legalább a fél fülét próbálja vissza-benyújtani a vásárlói térbe az utcáról. 


Az író csodálatosan olvas, senkinek sem hiányzik helyette egy képzett színész, aki talán jobban végezné el a feladatot, mert hiszen minden egyben van: a kellemes hanghordozás és a megfelelő szövegtagolás, ezt mégiscsak ő tudhatja a legpontosabban, és ha színész nincs is, de filmrendező van odafönt, bár nem az aki talán a legközelebb áll az íróhoz, az túl direkt lenne, és ez a rendező aztán a felolvasás után szemmel készített kistotállal pásztázza a tömeget a galériáról, ahonnan elégedetten látja a sok fiatalt, a talán a Zeneakadémiáról ideszaladt hangszertáskás diákokat, a polcoknak támaszkodó idősebbeket, akik már a 70-80-as években is tudták, Irimiás és Pflaumné egykori, Dante és a báró jövőbeni személyes ismerőseit.

Krasznahorkai László - Báró Wenckheim hazatérAztán a felolvasás befejeződik, a finom elismerő taps után újra beáll a várakozó csend, a lépcsőn lefelé haladó írót szinte vallásos áhítattal követi szemével a tömeg, pedig ekkor már az az idő van, amikor végre szólhatnának a mellettük állókhoz, telefonálni kezdhetnének, matathatnának a polcokon, megszólalhatnának a hangos pénztárgépek, de nem ez történik, marad a csend, és aki mégis szól, az is csak suttog, mint egy templomban vagy mint egy szertartáson, majd megkezdődik egy újabb sorban állás, de most már a dedikációért. 

Otthon majd be lehet vackolódni az új könyvvel egy másik csendbe, átrágni az apró betűvel szedett hosszú körmondatokat, amik szárnyukra veszik az olvasót, akkor is ha a nyomorról, a kilátástalanságról, vagy az emberi kicsinyességről szólnak.

Budapest, 2016. szeptember 19.
Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér - Bp.: Magvető, 2016.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...