Krasznahorkai László felolvas és dedikál az Írók Boltjában.
Odabent tömeg van, mert aminek egy része kilóg az utcára az már tömeg, bár nem igazán illik ez a szó az olvasókra, akik legtöbben alulról a bolt földszintjéről, mások a lépcsőn kuporogva, a legszerencsésebbek a galérián bámulják és hallgatják az írót, aki odafönt sötét ruhában áll, alulról nézve szinte lebeg, előtte mikrofonállvány, körülötte-alatta a nyár utolsó itt hagyott meleg napjának fullasztó légköre, és csak néha fut át a bolton egy jótékony szellő, prolongálva az ájulást. A sorban állás népe fegyelmezetten működteti alapalakzatát a sort, s bár már hosszú percek óta tart a felolvasás, a hátulról jövők szépen haladnak befelé, amint bentről kijön valaki egy kis levegőért, de aki kijut, az sem megy haza, hanem legalább a fél fülét próbálja vissza-benyújtani a vásárlói térbe az utcáról.
Az író csodálatosan olvas, senkinek sem hiányzik helyette egy képzett színész, aki talán jobban végezné el a feladatot, mert hiszen minden egyben van: a kellemes hanghordozás és a megfelelő szövegtagolás, ezt mégiscsak ő tudhatja a legpontosabban, és ha színész nincs is, de filmrendező van odafönt, bár nem az aki talán a legközelebb áll az íróhoz, az túl direkt lenne, és ez a rendező aztán a felolvasás után szemmel készített kistotállal pásztázza a tömeget a galériáról, ahonnan elégedetten látja a sok fiatalt, a talán a Zeneakadémiáról ideszaladt hangszertáskás diákokat, a polcoknak támaszkodó idősebbeket, akik már a 70-80-as években is tudták, Irimiás és Pflaumné egykori, Dante és a báró jövőbeni személyes ismerőseit.
Aztán a felolvasás befejeződik, a finom elismerő taps után újra beáll a várakozó csend, a lépcsőn lefelé haladó írót szinte vallásos áhítattal követi szemével a tömeg, pedig ekkor már az az idő van, amikor végre szólhatnának a mellettük állókhoz, telefonálni kezdhetnének, matathatnának a polcokon, megszólalhatnának a hangos pénztárgépek, de nem ez történik, marad a csend, és aki mégis szól, az is csak suttog, mint egy templomban vagy mint egy szertartáson, majd megkezdődik egy újabb sorban állás, de most már a dedikációért.
Otthon majd be lehet vackolódni az új könyvvel egy másik csendbe, átrágni az apró betűvel szedett hosszú körmondatokat, amik szárnyukra veszik az olvasót, akkor is ha a nyomorról, a kilátástalanságról, vagy az emberi kicsinyességről szólnak.
Budapest, 2016. szeptember 19.
Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér - Bp.: Magvető, 2016.
