A két Lottit szinte kívülről tudtam...

A városnak köszönhetem, ahol élek, hogy Turbuly Lillával megismerkedtünk. A Parnasszus című költészeti folyóirat 2007-es nyári számában rábukkantam egy versre, melynek szokatlan módon német címe volt.

Sommer in der Stadt
Hosszú szabadság után munkában állt
a nap - Stuttgart ma így egészen élhető,
hetek óta az első alkalom, hogy
este hat van, és még nem esett az eső.


Totyog, toporzékol, s szendereg hattyú- és
embergyerek, vizicsibe, csecsemő,
megtelt a Schlosspark teljesen,
mert Stuttgart ma egészen élhető.


Herr Bühler is lazára vette: öltöny
helyet piros trikó, napfénytető,
ha itt lennél, es wäre perfekt,
de Stuttgart ma így is egészen élhető.


Ui.:Most este nyolc van, és zuhog az eső

Meg kellett szereznem a szerző e-mail címét, de rögtön.
Hűséges olvasója lettem és közös alkotásban is részem volt vele.
Az azóta folyó többé kevésbé folyamatos párbeszédünket most a Móra Könyvkiadónál holnap megjelenő pöttyös könyve, a Kosársuli apropójából nyilvánosan folytatjuk.

 Susannicon: Emlékszel, melyik volt az első pöttyös könyv,
ami a kezedbe került?

Turbuly Lilla: A sorrendre nem emlékszem, de a három kedvencre igen. A két Lottit szinte kívülről tudtam, emlékszem a borítójára is: sárga pöttyös volt, pontosabban sárga alapon fehér pöttyös, egy ovális képpel a két kislányról. Aztán Fehér Klárától a Bezzeg az én időmben volt a másik, és G.Szabó Judittól a Hárman a szekrény tetején a harmadik. G. Szabó Judit utolsó éveit Sopronban töltötte, ott találkoztam vele, de nem csak egy író-olvasó találkozón, hanem a bírói munkám során, egy  egészen krimiszerű fordulatokat vevő ügyemben is, amelyben tanúként  szerepelt, és a jelenetet, aminek véletlenül szemtanújává vált, meg is írta egy novellában. Talán neki köszönhetjük a legtöbb pöttyös könyvet, idős korában is töretlen alkotóerővel írt.
Ezeken kívül is sok pöttyös és még több csíkos regényt olvastam, utóbbiak közül Kertész Erzsébet életrajzai voltak a kedvenceim. Otthon is sok megvolt közülük, a többit pedig a náprádfai könyvtárból vittem haza, ahol anyukám volt a könyvtáros minden pénteken öttől fél hétig, és ahová Szepi kutyánkkal együtt mindig elkísértem. Szepi különben nagyon intelligens, tudásra szomjazó kutya volt, ez abból is látszik, hogy egyszer odakölykezett az egyik polc mögé.

S.: Nem is tudom, van-e még egy ilyen, generációkat végigkísérő sorozat...? Mi a húgommal például a nagynénénk komplett sorozatát örököltük meg, de tavaly Karácsonyra a testvérem épp az általad említett G. Szabó Judit - könyv új kiadását ajándékozta nekem, ami most újraolvasva  ugyanolyan mulatságos élmény volt, mint anno, mikor először került a kezembe. Idén tavasszal te is besorolsz a pöttyös könyvek írói közé. Van valami szerinted, ami közös fonalra fűzi a pöttyös történeteket?

T.L.: Egy kedves kolléganőm, Turai Juli éppen mostanában írt egy cikket a pöttyös könyvekről, többek között arról is, hogy mennyire sokfélék, és talán csak az a közös bennük, hogy kiskamasz lányoknak szólnak.  Talált köztük történelmi, mesés és hétköznapi pöttyösöket is. Érdekes különben, hogy az általa elemzett három regény közül kettő szerepel az én, imént felsorolt kedvenc hármasomban is. Ha ezt a csoportosítást követem, a Kosársuli a hétköznapi történetek közé tartozik.
Illusztráció: Keszeg Ágnes © 

  S.: Te egy valódi jegenye vagy. Aki személyesen ismer, az a  Kosársuli címből kiindulva nyomban összefüggések után kutat. Jó nyomon jár?

T.L.: Igen, nem véletlen a témaválasztás, hetedik és nyolcadik osztályos koromban én is kosársuliba jártam, a ZTE nagykapornaki kosárlabda kollégiumába, és az akkori élményeimből indult el a regény. De közel sem önéletrajzi, jóval későbbre tettem az én iskoláskoromnál, és a szereplők közül is csak néhány emlékeztet az ottani társaimra, tanáraimra. Tény azonban, hogyha nincs ez az életrajzi alap, a könyv sem születik meg.
  
S.: Mikor belekezdtem könyved olvasásába, először  automatikusan jelen időbe képzeltem az eseményeket, de aztán apró nyelvi finomságok, ma már ritkán használt szófordulatok, később felbukkanó, ma már retrónak számító tárgyak hirtelen a kilencvenes évekbe világítottak. Azonnal tudtad, hogy a történet ebben az időben fog játszódni, vagy felemerült az is, hogy behozd a  nullás évekbe?

T.: Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy mikor játszódjon, és talán szerettem volna egy kicsit az időtlenségben lebegtetni. Már a szerkesztés során döntöttünk úgy, hogy mégsem hagyjuk teljes bizonytalanságban az olvasót, így, ha csak érintőlegesen is, de "elárultam", hogy a kilencvenes évek második felében járunk. Úgy gondoltam, ha túlságosan a jelenhez kötöm, az nem jó, mert annyira gyorsan változik a világ, hogy néhány év múlva elavultnak hat majd. Az én kollégista éveimhez sem akartam ennyire konkrétan visszanyúlni, ezért választottam ezt a köztes megoldást.

S.: Amikor kalandos gyerekkönyveket olvastam, mindig azt gondoltam, hogy más gyerekek sokkal izgalmasabb életet élnek nálam. Vagy azért, mert pesti lakótelepen élnek (Török Sándor Varázsló), rendkívüli rokonokkal rendelkeznek, akik egzotikus dolgokkal ismertetik meg őket, (Astrid Lindgren Harisnyás Pipi, Eric Kästner Május 35) vagy egyszerűen bátrabbak nálam és attól, hogy mindenbe bele merik ütni az orrukat, izgalmas kalandokba keverednek (Adam Bahdaj A fekete esernyő).
Te is igazi kis könyvmoly lehettél, de mikor gondoltad először, hogy itt az ideje, hogy te is papírra vesd a gondolataidat?

T.L.: Elég korán, olyan tízévesen eldöntöttem, hogy író leszek. Pontosan emlékszem rá, a nagyszobában nézegettem a könyveket a könyvszekrényben, ott született meg az elhatározás, vagy inkább a bizonyosság, hogy egyszer majd én is könyveket fogok írni. Igaz, hosszú ideig úgy tűnt, hogy a gyerekkori ábrándból nem lesz semmi, mert bár írtam időnként egy-egy novellát, lényegében 35 éves koromig nem sok érdemlegeset. Aztán hirtelen elkezdtem verseket írni, majd jöttek sorban a regények. Nem bánom, hogy így alakult, bár kétségtelen, hogy a kései indulásnak vannak hátrányai, viszont addig, jogi pályám során már összegyűjtöttem annyi tapasztalatot és élményanyagot, amiből íróként is lehet gazdálkodni.

S.: Párhuzamosan készültél jogásznak és jártál a bölcsészkarra. Két különböző ember küzdött benned vagy a tudászomj?

T.L.: Szívem szerint csak a bölcsészkarra jártam volna, de mivel akkor valamiért úgy gondoltam, hogy nem szeretnék tanítani -később kiderült, hogy nagyon is szeretek-, maradt a jog. Két évvel később nyílt lehetőség arra, hogy áthallgassak a bölcsészkarra, és így vettem fel a magyar szakot, amit már a bírósági munka mellett, levelezőn fejeztem be. Egy kicsit csodabogárnak néztek mind a két helyen, de ekkor szűnt meg az a hiányérzet, amit addig a jogon folyamatosan éreztem.   

S.:Egy ideje kritikákat is írsz. Segíti a három műfaj egymást, vagy a kritikus-, költő-, író-éned egymástól független univerzumból adja a jeleket?

 T.L.: Az irodalmár és a kritikus állandó harcot vív bennem, elsősorban az időért. Ha túl sok kritikát vállalok, az erősen lecsökkenti a saját művekre fordítható időt. És itt nem csak a cikkírásra gondolok, hanem a színházi és irodalmi élet folyamatos "monitorozására". Figyelem a bemutatókat, olvasom a kollégák írásait, és igyekszem minél több előadást megnézni. Titkon azért reménykedem benne, hogy egyszer ennek lesz valami olyasféle hozadéka is, hogy drámaírásra vetemedem, de addig is, egy jó előadás vagy egy izgalmas könyv hathat  - és néha hat is - arra, amit saját műként írok. Másrészről több inspiráló barátságot is hozott a kritikaírás, az, hogy együtt dolgozhatok a 7 óra 7 tehetséges, fiatal csapatával.