Babe I am here again...találkozás egy régi szerelemmel

Beszámoló a Take That Progress Live 2011 Tour dublini koncertjéről

Kamaszkorom nagy kedvence volt a Take That. Rajongásom viszonylag rövid életű ámde annál viharosabb volt: megszállottan gyűjtöttem minden velük kapcsolatos anyagot: fotók, újságcikkek, matricák, autogramm kártyák, poszterek, hang és videóanyag. Az öt fiú közül szívem igazán Mark Owenért dobogott, Babe című dalát egy nap akár százszor is meghallgattam és grafikusművész nagynénimet még arra is sikerült rávennem, hogy Mark élethű arcképét megrajzolja nekem. Esténként a rajzot nézegetve sírtam álomba magam. Nobody Else című (1995) albumuk után azonban nem tudtam mit kezdeni a zenei stílusváltással és a srácok új frizurájával, így lassan-lassan a poszterek is lekerültek szobám faláról. Hosszú évek teltek el Take That nélkül, majd tavaly Progress című friss albumuk is a Karácsonyfa alá került. Kicsit szkeptikusan fogadtam és éppen csak belehallgattam, talán összesen két-háromszor pörgettem végig az albumot...

Turnéjuk hírére John (férjem) húgai vettek nekem is (titokban) jegyet, így gondoltam lesz, ami lesz alapon elmegyek. Az utolsó két hétben propagandaszerűen naponta többször is feltettem az új albumot, lassan a dalok is a fülembe másztak, majd a koncert előtt pár nappal egy Ultimate Collection DVD-t is végignéztem, régi videóklipekkel, felvételekkel. Igazi nosztalgikus hangulat tört rám, megrohamoztak az emlékek, újra átéltem Mark iránt érzett platói szerelmemet, olvadoztam a fiúk klipjein. Ebben a szellemben indultam neki a szombati koncertnek is, a még nálam is nagyobb TT fan Rice lányokkal.

A Croke Park-ban teltház volt: parfümfelhőbe burkolt, kicicomázott, feltupírozott, önbarnított visongó nők ezrei, megfáradt, leharcolt kismamák, unalmas arcot vágó elráncigált papucsok, és fiatalságukat újra élő 40-esek, 50-esek képezték a közönség kemény magját. Előzenekarként a Pet Shop Boys paprikázta fel a hangulatot, és a szemerkélő eső szerencsére olyan rövid ideig tartott, hogy csupán a lányok lábáról mosta le az önbarnítót, a koncert kezdésére szépen kiderült az ég, lekerültek az egyen esőkabátok is. A színpad tetejét egy hatalmas futurisztikus robot uralta, melynek kicsinyített mása (amely 20 méter magas volt) a színpad közepén a fiúk showjának fő kellékét képezte.

Hatalmas ováció között felcsendültek az első számok is , ekkor még Robbie nélkül adták elő a korábbi albumok nagy sikereit (Rule the World, Patience, Shine, Greatest Day.) Show elemekben végig nem volt hiány, egy egész cirkusz felvonult: százlábú kukac, Nyúl az Alíz Csodaországban c. meséből, táncoló shaolin papok, füstfelhők, lángcsóvák, sziporkázó fények. A srácokat aztán elnyelte a föld (színpad) és nem sokkal később már Robbie robbant be és adott elő egy komplett mini-sowt kizárólag saját számaiból (Let me Entertain you, Rock DJ, Come Undone, Feel, Angels.) Meg kellett állapítanom, hogy az 5 fiú közül végig Robbie bizonyult a legenergikusabbnak: több ízben pacsizott le a közönséggel, és sütötte el öniróniát sem nélkülöző poénjait (melyek főleg az együttesből való kiválására, és korábbi alkoholizmusára utaltak.)

A koncert következő részében már mind az öten együtt fújták az új album dalait (Flood, SOS, Kidz, Uderground Machine, Pretty Things.) Howard fehérbe, Jason feketébe öltözve (sakk bábukat imitálva) mutatta be világhíres tánctudását, majd egy igazi balerina, Cindy is a színpadra lépett. A rajongók csak úgy sárgultak az irígységtől. Tűkön ülve (állva) vártam a régi nagy slágerekre, melyeket én is betéve tudok. Szerencsére nem maradt el egy sem, Gary zongorával kísérte végig a legelső sikereket úgy mint a Babe, Pray, Everything Changes, Back for Good, Million Love Songs, Relight My Fire. A show végéhez közeledve meghallgathattuk Gary és Robbie Shame című duóját is, majd a színpad elcsendesedett, és a közönség mindössze csupán egyszer tudta visszatapsolni az elfáradt fiúkat (Eight Letters). Hazafelé ballagva, fülemben Take That, arcomon mosoly....nem érdekes, hogy majdnem 20 év után pont Dublinban láttam őket először? (Most már azt is remélem, hogy nem utoljára!) ,,Never forget where you have come here from. Never pretend that it is all real. Someday soon this will all be someone else`s dream.''