Geopen 2013
Fordította: Nagy Anita
Egy jó könyv legrosszabb pillanata az elválás. Tazaki Cukurut nagyon nehezen tudom elengedni.
Az év első hetében sokkal nagyobb léptekben olvastam, mint szoktam, így Murakami legújabb regényének gondolatai még főzés közben is folyamatosan a fejem felett köröztek.
Tazaki Cukuru 36 éves férfi, vasútállomásokat tervez Tokióban. Egyetemi tanulmányait megelőzően Nagojában élt, ahol szoros barátság fűzte két fiúhoz és két lányhoz, akiknek mind szín volt a nevükben: Akamacu: Vörösfenyő, Ómi: Kék tenger, Sirane: Fehér gyökér, Kurono: Fekete mező. Cukuru neve „színtelen“, keresztneve kreatív készítést/ munkálkodó készítést jelent és kétféleképpen is le lehet írni, ami jelentősséggel bír a japán helyesírásban.
Ő az egyetlen, aki egyetemi tanulmányai miatt elhagyta a várost, de Tokióból rendszeresen hazajárt, s ilyenkor ők öten ott folytatták, ahol abbahagyták. Míg egy napon a nagojai barátok minden indoklás nélkül kivetették maguk közül, s ezzel maradandó károsodást okoztak Cukuru lelkében. Élete vakvágányra sodródott, s szenvtelenül pergett, míg 16 év múlva megismerkedik egy lánnyal, aki lassan fontossá kezd válni a számára.
Mesél neki a barátairól és Szala bíztatja, keresse fel őket, és tisztázza a szakítás okait.
Ha az emlékeidet ügyesen el is tudod rejteni, vagy jó mélyre tudod süllyeszteni, a belőlük következő történetedet nem tudod eltörölni.(..)
A történetedet sem eltörölni, sem megváltoztatni nem lehet. Az annyi, mintha a létezésedet szüntetnék meg- mondja neki.
Cukuru hát felül a vonatra és elutazik Nagojába, majd még Finnországba is, hogy meghallgassa a végzetes döntés történetét az összes szereplő elmesélésében.
Murakami éppen ma 65 éves, történeteiben szereplő alakjai azonban nem öregednek vele. Mintha saját hatvan éve tapasztalatának tükrén át egy harminc körüli ember figuráján keresztül mindent el tudna mondani. Ettől talán koravéneknek tűnhetnek ezek az alakok, de én épp ezt szeretem bennük.
Az ember szíve éjszakai madár. Csendesen vár valamire, és ha eljön az idő, egyenesen elrepül felé. Ez a mondat valamilyen formában minden Murakami regényben megtalálható, de ebben hangzik a legszebben.
A zene is szerepel megint. Liszt Zarándokévek (Les Années de Pèlerinage) című zongoradarabjából a La mal du pays.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése