Szórd szét kincseid, a gazdagság legyél te magad Weöres Sándor

2014. január 10., péntek

Egy hajléktalan író


Tandari Éva (1957-2007) 

Télen sok szó esik a hajléktalanokról, és ilyenkor mindig eszembe jut Tandari Éva. Nekem ő nyitott kis ablakot ebbe a világba.

Életútja horrorisztikus, a mélyszegénység és depriváció összes állomásával. Gyerekként elszenvedett bántalmazás, állami gondozás, súlyos betegségek, korai házasság és válás, alkohol, koraszülések, beteg gyerekek és csecsemőhalál, alkoholista és bántalmazó férj, rokkantnyugdíj, öngyilkossági kísérletek, gyerekei állami gondozásba vétele és nyolc év hajléktalanság. Hét éve az utcán élve letette a poharat és írni kezdett. Kezdetben maga árulta verseit, írásai gyorsan népszerűek lettek. Kapott egy lakást, és folyamatosan írt: regényt, verset, novellát, cikket. Művei megjelentek újságokban, antológiákban, egy önálló regénye és verseskötete is. Honlapja szerint ezeknek a többszöröse vár kiadásra. Elsősorban sorsáról írt, a megtapasztalt nyomorúságokról, az elesetteknek hangot adva. Fiatalon meghalt.

2002 táján egy késő esti beszélgetős tévéműsorban láttam meg először. Madárcsontú, középkorú cigány nő, arcán az alkohol és a nélkülözés nyomaival, talán pár foga is hiányzik, karja eltörve, de szép a haja, illik hozzá a gyönyörű indiai blúz, s az egész nőből varázs árad. Bölcsen, humorral beszél. Könyvet írt arról, amit nyolc évi hajléktalanság alatt átélt. Ezt elolvasom, döntöttem el.

A kétkötetes Kirándulás a Pokolban című művet gyorsan befejeztem, viszont az eltelt tizenkét évben nem felejtettem el.

Egy hajléktalan nő hányattatásai a kilencvenes évek Budapestjén és néhol vidéken.

Már az csodálatra méltó, hogy a nyolc év számtalan helyszínére emlékszik. Fészer, padlás, félkész ház, budai hegyek, szívességi szállások, utca, kórház, hajléktalanszálló. Mindig új társak, néha párok, néha kamaszfia is csatlakozik a csavargáshoz. Folyamatos balhék, ivás, balesetek, betegségek. Néha egy jószívű segítő. Tanulságos azon lelki változás leírása, amit ez az életforma kivált az emberből. Az első nyáron még konstatálja, hogy augusztus végén hajnalban már kicsit hűvös a fészer, ezért továbbáll. A hatodik év telét már a szabadban, a hegyekben alva húzza ki, hóban, társaival egy nejlon alatt fagyoskodva. Ahogy leépül a társadalmi elvárásoknak való megfelelés. A kórházban, ahol életveszélyes sérülését ellátják, kicsit undokok vele. Ő azonnal lelép, inkább nem akar meggyógyulni. Ha valahol konfliktusba kerül, már áll is tovább. Nem alkalmazkodik. Nincs vesztenivalója. Érdekes az is, hogy mennyire ragaszkodik a bandához, az alkalmi szövetségesekhez. Több helyzet adódik a könyvben, amikor Éva egyedül jobban boldogulna, de ő inkább nélkülözik és hajléktalan társaival marad. Aztán ezek a csoportok egy-egy konfliktus nyomán váratlanul szétoszlanak.

Emlékirat? Regény? Szociográfia? Pikareszk és leépülésregény. Nem irodalmi értéke miatt emlékezetes, (a kötethez lírájából is válogattak, de irodalmi szemmel ezek dilettáns művek,) hanem mert betekintést ad egy olyan világba, amelyről nem szól az irodalom, s főleg nem egy részt vevő elbeszélő szemszögéből. Azóta picit jobban értem az utcán élők lelkiállapotát.

Művei fent vannak az interneten, regénye is olvasható itt.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...