Sound and Vision

David Bowie kiállítás Martin-Gropius-Bau Berlin 

Vannak helyzetek, amikor számomra a legirígylésreméltóbb foglalkozásnak a teremőr tűnik. Nagyszerű alkotások között lenni napi nyolc órán át egy klimatizált helységben és ezért még némi fizetést is adnak...

Egyszer városom egyik legnagyobb kiállítótermében meginterjúvolták a képcsőszöket; van-e kedvencük az általuk őrzött helyiségekben? Majdnem mindegyikük igennel válaszolt, majd elkalauzolták az újságírót a műhöz, amit reggelenként szeretettel üdvözölnek és amiben hosszú évek után is új szépségeket képesek  felfedezni.

A legirigyeltebb teremőrök nekem mostanság a berlini Martin-Gropius-Bauban dolgoznak.

Ott látható ugyanis augusztus 24-ig a londoni Victoria & Albert Múzeum David Bowie is... című nagyszabású multimédia kiállítása.

Hála a  huszonegyedik század egyik legforradalmibb vívmányának, jegy online rendelhető a világ minden tájáról, szabadon megválaszthatjuk az időpontot, amikor meg akarunk jelenni a helyszínen, aztán már csak oda kell utazni és időben felkelni a nyitásra.

A híres Bauhaus építészről elnevezett múzeum a valamikori Gestapo épületének alapkőig lecsupaszított mementója és a később felhúzott Fal pár méteres maradványa mellett áll, melyet most is láthat Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter, ha kinéz a túloldalon álló munkahelye ablakán.

Mikor az angol kiállítás híre szétröppent a világba, tudtam, hogy ha utazni fog - márpedig ilyen nagy gonddal összeállított gyűjtemény nem szokott kérészéletű lenni -, akkor Berlin potenciális kiállítóhely. Itt élt ugyanis egy ideig a hetvenes években a nyugati Fal közelében David Bowie. Cimborájával Iggy Poppal ezt az akkortájt kicsit sem fényes, az NDK szívében fallal körülkerített nyugat-német várost választották menedékül, hogy kikúrálják magukat kábítószerfüggőségükből.
A Hansa Studió, amelyben olyan klasszikusok születtek akkor, mit a Heroes, a Low és Iggy lemeze a Lust for Life, egy köpésre van a Martin-Gropius-Bautól és csak azért találtuk meg olyan nehezen, mert az épület, ahova ma is jönnek zenészek még Walesből is, - mint legutóbb a Manic Street Preachers -, olyan, de olyan jelentéktelen, hogy kétszer is elmentünk mellette, míg a az interneten rákeresve az ott talált fénykép alapján végre megtaláltuk.

Hogy minden érdeklődő a maga ritmusában mélyülhet el saját Bowie univerzumában, arról a bejáratnál kapott fejhallgatók gondoskodnak, melyek zenével és szövegekkel kísérnek végig ezen a szellemileg, zeneileg és vizuálisan párjátritkító karrieren.

Bowie nemcsak énekel és mesél nekünk, megcsodálhatjuk frenetikus jelmezeit, kedvenc könyveit, filmjeit, leveleit és festményeit is, s a gigantikusra kivetített klippek hallgatása közben kézírásáról olvashatjuk az éppen szóló szám szövegét.
A nagyszerű kiállítás remekül szemlélteti, hogy kezdte el a 17 éves Davy Jones válogatás nélkül felfalni és átengedni magán a világot. Hogyan hatottak rá a zenék, milyen akart lenni, milyen könyveket olvasott, filmeket nézett, hogyan rakódtak le ezek agya rekeszeiben, hogy egy későbbi időpontban új alkotás magvaként törjenek újra a felszínre.

Kansai Yamamoto jelmeze az Aladdin Sane koncerthez

Bowie inspirál és hagyta mindig, hogy mások inspirálják. Együttműködései más művészekkel mindkét fél számára új lehetőségeket nyitottak. Kollaborációja Kansai Yamamoto japán divattervezővel összeforrasztotta a nyugatit a Bowie számára varázslatosan titokzatos és ismeretlen távol-keleti kultúrával. 
A berlini dadaisták új előadásmódra ösztökélték, az expresszionisták  a festészetére hatottak, William S. Burroughs impulzusára pedig szakított a tradicionális szövegírással s a nyelvi szürrealitás mezejére lépett.
Hozzájárult, hogy  Iggy Pop karrierje új lendületet vegyen, játszott többek között Scorsese és Mishima filmjében és Marlene Dietrich oldalán is a 1978-as Just a Gigolo-ban. Levélváltásuk látható az egyik tárlóban. Vicces olvasni, hogy ezúttal Bowie a meghatott rajongó és Dietrich a sztár.

Családjának anyai ágán sok pszichés beteg rokont látott, s ez az örökség mint egy nagy sötét felhő kíséri egy életen át. Nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek jártak kezelésekre, amikből még betegebben kerültek ki, bátyja öngyilkos lett. Bowie egy ponton felismerte: én nem őrülök meg, mert én művész lehetek. Ez űzi, hajtja talán még most is kreatívabbnál kreatívabb kalandokba.

A Scary monsters... borítójának eredetije egy kb.2x1méteres kollázs

Nagyon sűrű és kerek ez az anyag, és ha előbb nem, akkor a maszkos arcú, üvegszekrényben fekvő asztronauta bábút megpillantva válik érthetővé, miért nem ment el Bowie a kiállítás megnyitójára s miért nem látjuk, halljuk nyilatkozni ezügyben. Ez a kiállítás olyan mint az életmű Oscar, ami után csak egy kérdés marad: és most hová?

Foto: Thomas Bruns

Minden generációnak, kisebbségnek, megvannak a hősei. Volt akiknek Elvis vagy Sinatra, Lennon, Freddy Mercury, Kurt Cobain...

Nehéz ezután a három óra után  kilépni az utcára. Egy darabig nem kell beszélni.
Csak végiggondolni, újraírni, kibővíteni ezt azt saját Bowie-élménytárunkban. Végiggondolni, milyen élmény volt az első lemez,
(Scary Monsters) a koncertek élőben (Sound & Vision, Reality),
az első klipp, amit láttam (Ashes to Ashes), a borítók, sminkek, fotók, ruhák, amik robbanásszerűen reformálták és cizellálták az évek során a látásmódomat.

Aki felveszi a  vörös trikót, aminek elejére az Aladdin Sane-Bowie arcát nyomtatták a villámmal, figyelmeztet a hátán olvasható mondattal:
David Bowie is watching you. David Bowie figyel téged.

Hozd ki magadból a maximumot, amíg nem késő.