És nekünk...?

Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez? Helikon, 2016

fotó SRF. ch

Vakondok a történelem járatában

 

Magyarul hangzó nevek automatikusan felkeltik az ember érdeklődését külföldön.

Így volt ez akkor is, mikor felfedeztem és olvasni kezdtem Sacha Batthyány cikkeit a napilapban, amit járatunk. Jókat ír mindenféléről, egy ideje Amerikából tudósít. Kedvelem társadalmi, politikai és kultúrális vonatkozású írásait. Mint később kiderült, Zürichben született ötvenhatos magyar kivándorlók gyerekeként 1973-ban.

Tavaly felbukkant a tévében is; kedvenc műsoromban frissen megjelent kötetéről kérdezték. 

Und was hat das mit mir zu tun? És nekem mi közöm ehhez? a címe.

Egy nap egyik kolleganője a szerkesztőségben „jó kis családod van neked“- megjegyzéssel orra alá dugott egy cikket egy mészárlásról, mely nem sokkal a második világháború befejezése előtt történt a Batthyány család birtokán Rohoncon (Rechnitz). Címe a Pokol vendéglátója s a képen helyi nácik társaságban a szerző nagynénje, Batthyány Margit, született Thyssen-Bornemissza.

Az újságíró feldolgozta az esetet egy német magazinban, de érezte, hogy muszáj tovább mennie és alaposabban végiggondolni, milyen kihatásai vannak ennek az eseménynek az utódokra, a saját életére. A saját kapcsolataira. Pszichológus segítségét is igénybe vette és egy analízis során rádöbbent, hogy a családi karma létezik.

Elkezdte kérdezgetni a családtagjait. Szétágazó rokonságában évtizedes rituálék határozzák meg az együttlétet. Az első szelíd hárításokat erélyes rendre utasítások követték, de már nem volt visszaút a normalitásba, muszáj volt tovább túrni és a férfi útnak indult, hogy végére járjon a történetnek. Nagymamája naplója újabb adalékot adott a nyomozás folytatásához. Fizikai fájdalommal jár olvasni ezt a könyvet. Nemcsak egy jómódú magyar nemesi család története ez, hanem mindannyiunké. Közös magyar, európai történelmünk sötét epizódja kerül mélyen eldugott rejtekéről minden bűzével együtt a napvilágra. Batthyány kíméletlenül szembenéz az általa  „vakondokság“nak nevezett viselkedéssel. A félrenézés, elsündörgés gyakorlatával. Hosszú gyaloglása a múltba óhatatlanul generálja az olvasóban is az örök kérdést: hogy viselkedtem volna én ebben a helyzetben? Hogy viselkednék most egy ilyen helyzetben?

Lakner Zsuzsa

 A Rohonci úton

Amikor tavaly megjelent Sacha Batthyány könyve, felületes tájékozódás után úgy döntöttem, nem fogom elolvasni, mert bizonyára nem több ez egy újabb holokauszt-történetnél. Idejön egy nyugati újságíró aki megpróbálja azt, ami a történészeknek és az igazságszolgáltatásnak eddig nem igazán sikerült: felkutatni a rohonci mészárlás körülményeit. 

Annak idején idegenkedve olvastam a Margit grófnővel kapcsolatosan felröppent híreket, nem értettem ilyesmit miért nem lehet egyértelműen felgöngyölíteni.  Ez gyakran eszembe jutott miközben sokat gyalogoltam Szombathelyen a Rohonci úton, Vas megyében, ahol egyébként nagy kultusza van a Batthyány családnak. A mentségükhöz szükséges tényt ahogy Sacha, én is hamar megtaláltam: Margit valójában nem is Batthyány volt, hanem Thyssen-Bornemisza.

… meghatároznak bennünket azok a dolgok, amik a születésünk előtt történtek. Méghozzá minden idegszálunkban. (…) Ez az az örökség, amiről beszélünk. Ne félj tőle.

Tehát ez az az könyv, amit nem akartam kézbe venni, de amikor Zsuzsa ajánlotta, mondván ez nagy élmény volt számára, mégis elolvastam. Azért írjuk meg most mindketten a benyomásainkat – párhuzamosan, a másik szövegét nem látva – hogy mások is olvassák el.

Ha sikerült volna Batthyánynak irodalmi művet alkotnia, azt mondanám rá, hogy könyve egy tényfeltáró fejlődésregény. Utazás keresztül-kasul családja és mások történetében. Sor kerül tényleges utazásokra is. Szibériától Dél-Amerikáig, onnan pedig Kistarcsáig. Nem csak a címben feltett kérdésre keresi a választ, hanem sok egyébre is. Megakadályozhatunk-e bizonyos cselekményeket, bűnöket? Jogunk van-e felmenőink életét mai szemmel vizsgálni, abban kutakodni és ítéletet mondani felettük? Megbolygathatjuk-e egy idős zsidó nő emlékeit azzal, hogy az igazságot elé tárjuk? Érdemes-e kétségeinket továbbadni gyerekeinknek, és ha igen, hasznosítani tudják-e ezt ők majd hasonló helyzetben?

… az édesanyám is, mindannyian vakondok lettünk. Vakondcsalád. Visszahúzódtunk. Semmiben nem hittünk többé. Nem gondolkodtunk tovább a következő óráknál. Ez volt az egyetlen módja a túlélésnek.

Miközben a szerző jön-megy a világban és keresi a válaszokat, hatalmas utazást tesz önmagán belül is. Kapcsolatai és vergődései valamennyiünk számára ismerősek lehetnek. Jómagam nem tudok a korszakban történt hasonló családi történetről, inkább olyasmikről van tudomásom, amikre büszke lehetek, de valójában én is az utóbbi időben kezdtem el érdeklődni a felmenőim élete iránt. És nem a tények, vagy a külsőségek érdekelnek igazán, nem az hogy ezt vagy azt a tárgyat ki mire használta, hogyan ünnepeltek, milyen házban laktak. Sokkal inkább az, hogy adott helyzetekben, amelyek 20. századi rettenetes történelmünknek köszönhetően behálózták a mindennapjaikat, hogyan viselkedtek, döntöttek, mit érezhettek, és mindezekből mit kellene nekem levonni és továbbhagyományozni. Mikor kell bátran viselkedni és szembemenni a lehetetlennel, észrevenni hogy ideje félreállni, vagy ahogy a nagyapám tette, családostul leugrani egy robogó vonatról.

Egész Európában galambokat etettek, parkokban ültek nagy platánfák árnyékában, és babakocsiban tolt, idegen kicsinyek haját simogatták. Ötven évvel azelőtt fegyőrök voltak, katonák, titkosrendőrök, besúgók, kihallgatásokat vezettek, kínoztak, gyilkoltak, szigorúbb büntetéseket kértek, és jegyzőkönyveket írtak…

Nagyon jó együtt bolyongani Sacha Batthyánnyal, bár ha néha nehéz követni, hogy éppen kiről van szó és milyen dokumentumot olvasunk, mi a valóság és a fikció, de mindenesetre érdemes megpróbálni.

Utóirat: azt tudtátok, hogy Zürichben mar a nyolcvanas években felhajtották a póló gallérját?

Draskovich Edina