Ezt az évet főként a középkorban töltöttem. Azon belül is Ken Follett Kingsbridge-trilógiájának történeteiben (Gabo Kiadó), mintegy 3 ezer oldalnyi terjedelemben. Az első rész, A katedrális gyorsan beszippantott, valóban nem lehetett letenni, napi rendszerességgel olvastam: a délutáni kávé után mindig, s lefekvés előtt is. Mozgalmas, hiteles, részletgazdag, egyszerre nagylélegzetű és feszes, tiszta, jól követhető ívvel. Még a Magyarországon forgatott filmsorozat-változatát is megnéztük azon melegében; jó élmény volt az is.
Nem volt kérdés, hogy a második részt, Az idők végezetéig című kötetet is azonnal elkezdtem utána. Ez már kevésbé volt lehengerlő, de valódi folytatásként izgalmas és érdekes volt, szépen kerekítette ki a történetet.
Középkorból ennyi elég is, gondoltam utána, amikor azonban kiderült, hogy a harmadik rész szintén megvan itthon. Belekezdtem, aztán már nem akartam félbehagyni, de ez már kevésbé ragadott el. A cselekmény jóval több szereplővel és több szálon fut, és – elhagyva az első két rész által otthonossá tett Kingsbridge városát és környékét – különböző országokban, sőt különböző földrészeken zajlik váltakozva. Így jó ideig kifejezetten nehéz követni, főleg, hogy néha hetek maradtak ki egy-egy fejezet között, mert a vallásháborúk szövevényei kevésbé bizonyultak erős mágnesnek. De azért a nyár közepére ennek is a végére jutottam, s bár nyugodtan kihagyható lett volna, összességében nem bántam meg ezt sem. Viszont arra, hogy miért A tűzoszlop a címe, igazából nem tudnék választ adni…
A 92. Ünnepi Könyvhétre sajnos nem jutottam el, viszont hozzám három kötet is eljutott a szeptemberi rendezvény kínálatából.
Mörk Leonóra Törött tulipánok című könyve (Jaffa Kiadó,2021) a XVII. század közepén, Hollandiában játszódik. Ebből eddig még csak egy hangulatos részletet olvastam, azt, amelyikben a szereplők egy hágai vásári forgatagban fahéjas bort isznak és nádcukros ostyát esznek, és amely részlet megjelent az Arnolfini Kantinban. Ezt a nagyon szép borítójú könyvet – Nóra felajánlása nyomán – a kiadó postázta számomra, és akkor döntöttem el, hogy biztosan el fogom olvasni, amikor kinyitva azzal találkoztam: a fejezetcímek kivétel nélkül (tulipán)szín-megnevezések. Jelenleg még a sorára vár.
A Géczi János barátunk 1978 és 2020 között született verseiből összeállított, több mint hétszáz oldalas kötet címe: A napcsíkos darázshoz (Kalligram, 2021). Ezzel a könyvvel a Képírás internetes folyóirat honlapszerkesztőjeként találkoztam először, amikor – mintegy híradásként – lehoztuk belőle a Borostyánkő lánc című verset. Az ilyen közléseknél hagyományosan a citált könyv borítója az illusztráció, s itt komoly nyomozómunkával sikerült csak kiderítenem, hogy a különféle tervek közül melyik címlap lett a befutó. Végül az a közösségi oldalon közzétett fotó bizonyult perdöntőnek, amelyen János boldogan és büszkén felmutatja a nyomdából épp kijött kötetet. Amelyből aztán néhány nappal később egy dedikált példány is érkezett tőle. Ennek kapcsán ezt írtam neki: „Szia János, kedden jött meg a könyv, de épp nem voltam itthon, így értesítést hagytak, ma mentem el érte a postára biciklivel, aztán a Duna-parton haza, ahogy szoktam, de most a régi strandnál leültem egy padra, és lapozgattam egy fél órát a kötetet a szeptemberi napsütésben; nagyon szép, jó kézbe fogni, és igazán gazdag (a vastag nem lenne illő ide); elolvastam innen-onnan vagy harminchárom verset, szépek, kimunkáltak, ihletettek, egyéni hangúak, emelkedetten hétköznapiak és fájdalmasak: életigenlők.”
Hegyi Zoltán Imrével a Facebook hozott össze, megláttam egy kézzel rajzolt logóját, megtetszett, és nem tudtam ellenállni, hogy elkészítsem a vektorizált változatát, amelyet teljesen ismeretlenül elküldtem neki. Ebből a gesztusból nőtt ki aztán, hogy két kötetének (Shizoo, Mit is tanultam - Négy kvartett) címlapját is én önthettem végső formába (rajtuk a logóval), miközben ő rendszeres szerzője lett a Kantinnak: általam javasolt, így-úgy gasztrovatkozású híres festményekre, fotókra ír ihletett verses értelmezéseket. Futártempó című verseskötete (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2021) a mögöttünk lévő karanténév revelatív felmutatása. Tökéletes az együttállás: a folyamatos versidőben létező, érzékeny – és a slam poetry világában is otthonosan mozgó – költő, aki jelenleg épp biciklis ételfutárként keresi a kenyerét, egy merőben új poétikai nézőpontból éli át, szűri meg és gondolja tovább a példátlanul hosszú időre bezártságra kényszerülő fővároslakókkal való találkozások, illetve a hozzájuk vezető utak élményeit. A hátlapi idézet nagyon beszédes: „A város megnyílt nekem, de nem az öle, hanem a gyomra.” Tűéles kordokumentum ez a karcsú kötet, de jóval több is annál: kortárs költészet a javából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése