Robert Altman és Az utolsó adás

A Praire Home Companion

(Az utolsó adás)

Családom szerint egyik legidegesítőbb tulajdonságom a TV távirányítójának össze-vissza nyomkodása, ha nem vagyok megelégedve az adott csatorna futó műsorával. Néha azért jó dolgok is kisülnek ebből. Ezt a filmet is egy éjszakai csatornaszörfnek köszönhetem, ráadásul szerencsém volt, sikerült az elején elcsípnem. Idő kellett hozzá, amíg összeállt a kép, de azt azért éreztem, hogy figyelemreméltó dolgot látok. Amerikai kisváros, persze az ottani mértékkel, egy színház, amit F. Scott Fitzgeraldról neveztek el, a mellszobra is ott áll valahol, Kevin Kline, aki Philip Marlowe-ra hajazó szerelésben téblábol ide-oda és kommentál. Időtlen, de valahol az 50-60-as éveket idéző hangulat. Előadásra, élő rádióadásra készülnek, a műsor valamilyen zenés, szórakoztató egyveleg, amit egy muris, szemüveges fazon szerkeszt és konferál fel, két szám között bugyuta reklámokkal. A zene jó, még úgysem hallottam Meryl Streep-et és Woody Harrelson-t countryt énekelni. Szép lassan kiderül, hogy a 30 éve ugyanitt, ugyanígy futó műsor utolsó állomásához érkezett, a rádiót és a színházat eladták, az épületet lebontják. A helyzetet bonyolítandó, feltűnik egy fehér ballonkabátos fiatal nő a színen, akit ki lát, ki nem. Lassan világossá válik, hogy szellem, a halál angyala, aki évekkel ezelőtt ezt a műsort hallgatva karambolozott. A szereplők teszik a dolgukat, megy a verkli, ahogy máskor, de azért ott lebeg a valami elmúlt, valaminek vége hangulat, amire ráerősít, hogy az öreg énekes két fellépés között csendesen elalszik. A shownak persze mennie kell tovább…

Néhány mondat a színfalak előtt és mögött, néhány gesztus. Bennük jellemek, sorsok, esendő életek. Semmi pátosz, semmi nagyképűség. Egy kis irónia, valami nagyon mélyről fakadó, halvány derű. Nem történik semmi különös, mégis, minden megtörténik, ami fontos.

Persze rögvest lenyomoztam a címet, a rendezőt. Robert Altman! Jé, hiszen ő csinálta a M.A.S.H.-t, az igazit, Donald Sutherland-del, meg a Divatdiktátorokat, meg a Cuki hagyatékát, a Gosford parkot. Akkor nem csoda, hogy ez egy ilyen jó film, nagyszerű színészekkel és az önmagát alakító író és forgatókönyvíró Garrison Keillor-ral.

A döbbenet akkor jött, amikor kiderült, hogy ez Altman utolsó filmje, 2006-ban készült. Márciusban megkapta az életmű Oscar-t, tele volt tervekkel, aztán november 20-án meghalt. Innen egészen más perspektívát kapott az egész. A film végén újra összejön a régi csapat nosztalgiázni, beszélgetni. Az ajtóban egyszer csak megjelenik a fehér ballonkabátos nő és valaki kérdően ránézve magára mutat…

Köszönjük Mester, ez hozzád méltó búcsú volt!