Gábos József rejtett dimenzióiról

A világ művészi számbavételének sokféle útja lehetséges. Az egyik kézenfekvő lehetőség a direkt extenzív irány, amikor az alkotó mintegy lefényképezni próbálja a mindenséget. Igyekszik minél több helyre és helyzetbe eljutni, hogy élményeket szerezzen, rögzítésre – exponálásra, lerajzolásra, megfestésre, lefilmezésre – méltó momentumokat élhessen át. Ezen iskola indirekt verziója, amikor nem magát a bekebelezett világszeletet visszük át műalkotásba, hanem a megismerés során szerzett benyomásokra, katarzisokra, netán sokkhatásokra építkezve, vagy épp azoktól elrugaszkodva új világokat hozunk létre.

Gábos József mindkét utat ismeri, időnként sétálgat is rajtuk, ám főcsapásként egy harmadikat választott magának. Miközben elemi igénye a világ – s benne nem utolsósorban a művészet által teremtett univerzum – minél alaposabb és teljesebb megismerése, befogadása, átélése, világ-képbe építése, ő maga az intenzív ösvényre lépett, s befelé indult el.

Egy-egy projekt elején rendszerint kiragad a környezetéből egy „eredetit”, jellemzően egy egészen apró részletet, szeletkét, s nem ritkán olyat, amelyet egyszerű, repetitív gesztusokkal – ecsettel, tustollal, ceruzával, számítógéppel – maga teremtett meg, majd elindul ezen vizsgálati tárgy magja felé. E befelé tartó utazás, vagy inkább behatolás során előfordulhat, hogy a választott médiumról bebizonyosodik: nem elég mély ahhoz, hogy alá lehessen merülni benne. Ez sem feltétlenül jelent azonban zsákutcát, mert kiderülhet, hogy az önmagában könnyűnek találtatott anyag egy másikkal elkeverve új, felfedezésre méltó karakterjegyeket kap. Máskor az elért, s felszínre hozott mélyrétegeket porrá kell zúzni, meg kell őrölni, fel kell oldani ahhoz, hogy művészeti robbanóeleggyé álljanak össze, s így érdemes legyen velük tovább dolgozni.

A kiindulópont megteremtése a legtöbb esetben manuálisan történik, a behatolás eszköze azonban szinte mindig a számítógép. A folyamat többlépcsős. Egy elért mélységszint után a feltárt anyag felhasználásával – részben ismét manuális úton – új eredetik, új nullpontok születnek, s a munka erről a gazdagított bázisról indul újra. Mindeközben színek, gesztusok, külvilági töredékek, nyilvánvaló és beazonosíthatatlan valóságdarabkák keverednek az anyaghoz, illetve kivonódnak bizonyos „vegyületek” az oldatból.

Aztán az alkotó elérkezik egy olyan szinthez, ahová már nem jut el a napsugár, csak a pixelek fénye világít a monitoron. Joggal gondolhatnánk, hogy itt főszerepet kap minden műalkotás-teremtés egyik kulcsmozzanata: a „most van kész” kimondása. E pillanat azonban Gábos Józsefnél általában nem az utolsó lépést, csupán a haladási irány megváltoztatását jelzi. A művész konstatálja, hogy olyan területre bukkant, amelyet előtte még nem járt be senki, ahol tehát érdemes megállni, s felkutatni vagy megnyitni azokat az oldaljáratokat, leágazásokat, amelyekből egy vagy több alkotás kinyerhető. Az így felszínre hozott művek szembeötlően azonos rétegből származnak, s ilyeténképpen ciklussá állnak össze, de korántsem egyszerű variációk, hanem önállóan megálló, karakteres műtárgy-egyéniségek.

Az azonos helyről kinyerhető művek száma nem mindig nyilvánvaló. Egy-egy ciklus lehet nyitott, tartalmazhat még feltáratlan kincseket, illetve a szerző mondhatja azt, hogy elég volt, ebből csak ennyit szabad felszínre hozni, s örökre berobbanthatja az adott tárnát.

A digitális mélységekből napvilágra kerülő anyag egy része nem igényel további feldolgozást, de olyan is akad, amelyet még tisztogatni, alakítani, csiszolgatni kell ahhoz, hogy megmutassa értékeit. Akárhogyan is, a művek végső formájukat sohasem a képernyőn nyerik el, hanem a kinyomtatáskor. Ennek lényegi eleme a választott hordozó jellege, a felület textúrája, a festék minősége, a formátum, a méret. A printelési folyamat során a virtuális struktúrák anyagi valósággá transzformálódnak, s így az addig mélyben megbúvó, vagy éppenséggel soha nem is létezett rejtett dimenziók bárki számára láthatóvá, megérinthetővé és befogadhatóvá válnak.

A jelen tárlaton Gábos József több tárnát is megnyitott a kreatív befogadó szemek előtt; ne legyünk restek beléjük szédülni.

Zsubori Ervin

Elhangzott 2011. szeptember 8-án, az Ökollégium ArtGaléria
Rejtett dimenziók című Gábos-kiállításának megnyitójaként.
(Fotók: Draskovich Edina, Zsubori Ervin)
A rendezésről képek az ArnolfiniBlogon.
Tóth Miklós képriportja a megnyitóról itt.