Szórd szét kincseid, a gazdagság legyél te magad Weöres Sándor

2018. január 6., szombat

Háború és Heltai

Egy 73 éves budapesti lakos békésen üldögél Bimbó út 4. szám alatti lakásában, rá-rápillant a Statisztikai Hivatal „sárga épületére”, kissé zavarja a Rózsadomb étteremből beszűrődő zene, annál is jobban zavarja a szomszédos házban komponáló Eisemann Mihály zenéje, és közben a városba szépen, lassan beszivárognak a németek. Legalábbis Heltai Jenő – a kor ismert színműírója, költője, újságírója, producere – dolgozószobájából nézve úgy tűnik. 1944. március 19-ét írunk, azaz írja ő, és e naptól kezdve egy éven át rögzíti az eseményeket.
„Naplómat magamnak írom. Fontoskodás és színezés nélkül, egyszerűen, szárazon, becsületesen. (…) Naplót írok csak, nem történelmet. Ezek az idők ne múljanak el számomra nyomtalanul.”
A Magvető kiadó által nemrég közzétett napló eseményei egy gyenge zsidó identitással rendelkező család kálváriáját tükrözik ettől a nevezetes naptól kezdve a város „felszabadulásáig”. Végigkövethetjük a napról napra történő jogvesztésük történetét és annak megélését, a közeledő fronttal együtt járó napi problémákat, aztán következik maga az ostrom, mindez számtalan ma már érdekes hírrel, ténnyel, és legalább annyira érdekes álhírrel megtűzdelve. Az író utólag, évekkel később rendezte a kéziratot, állítólag nem javítva azt (ami nehezen hihető, de hát higgyük el), de az biztos, hogy az álhíreket nem vette ki belőle, amik nagyon érdekesek, esetenként szórakoztatóak is:

„Himmler és Hitler állítólag kölcsönösen lelőtték egymást.” (1945. február 18.)

Lám, nyomorúságosan kilátástalan helyzetben egy álhír is jobb a valóságnál! Heltai az álhírekre utalva meg is jegyzi, hogy a napló leggyakoribb szava minden bizonnyal az „állítólag”.

Az író, vagyis egy író első gondolata amikor menekülnie kell, hogy mi lesz a könyveivel, a kézirataival, hova rejtse őket a várható pusztítás elől? Egy 20. századi bohém író pedig végveszélyben is gyakran álmodik lóversenyről, amíg lehet kártyázik, és nem tud lemondani a napi betevő szivarjairól, amit a napló tanúsága szerint barátai és ismerősei kitartóan szállítottak neki. A szivarokhoz hasonlóan humorérzéke, iróniára való hajlama sem hagyta el, bár ezt leginkább magának köszönheti:
„Lent voltam. Az alsó újságárusig és vissza, a kávéházban, körülbelül 50 csillagot számláltam meg. A Lipót körutat Tejútnak hívják, mert ott a legtöbb a csillag.” (1944. április 14.)
„Micsoda komikus dolog: a jámbor [Slachta] Margit testvér és a jó destruktív öreg Heltai Jenő!” (1944. november 2.) 
Heltai közismert személyiség volt, sokan ismerhették őt a korabeli lapokból vagy a színházakból, kávéházakból, de az ismertség akár halált is hozhatott a sárgacsillagos időkben. Mint „celebet”, az újságírók gyakran ostromolták körkérdésekkel, ez a műfaj annyira bosszantotta, hogy annak idején verset is írt róla:
„A fővárosi napilap
Egy-egy nagy problémát kikap
Rejtelmeidből, szörnyű Élet,
És megszületnek - nincs kímélet -
A körkérdések. (...)
 
A legvadabb járvány ma – tény ez –
A körkérdések” 
(teljes vers itt: ld. 212. pont)
Hegedűs Géza feljegyzése szerint a háború előtt a Színházi Élet egyik körkérdésére, miszerint hol és mikor szeretne élni? Heltai azt válaszolta: „Itt és most, ha lehetne”


Ha kicsit is ismerjük Budának ezt a részét, vagy tudjuk kezelni az internetes térképeket, akkor különösen érdekes visszakövetni a napló helyszíneit. Elképzelhetjük az egykori statisztika parkot, amiben harckocsik „parkoltak”, a Regent-házat a pusztulása előtt, belegondolhatunk abba, hogy Bárdos Lajosék csak néhány száz méterrel odébb laktak a Margit körúton, de vajon milyen lehetett akkor felsétálni tőlük a Keleti Károly utcába egy védett vagy csillagos házhoz? Vagy képzeletben elkísérhetjük Jávor Pálékat az egykori villájukból, akik az árja-párja intézkedések és Jávor szókimondó személyisége miatt voltak halálos veszélyben, és esetleg visszakereshetjük a korabeli sztár Zilahy Irén bombatámadásban elpusztult házának helyét, melynek romjai alatt halt meg a tulajdonos.

Bár a naplóban nem esik szó róluk, mert nem tartoztak Heltai baráti körébe, de érdemes megjegyezni, hogy ugyanebben a térben és időben volt jelen a környéken Kálnoky László, Vas István, Ottlik Géza is. Ők a Regent kávéházban, a Baka utcában, a Rózsadomb kávéházban és a Sztambul kávéházban lesték a híreket, majd az ostromot Ottlik pasaréti villájában vészelték át. Gyarmati Fanni is Buda ezen részén bujkált ekkor, és errefelé találkozott a munkaszolgálatra behívott Szerb Antal is utoljára Nemes Nagy Ágnessel.

Az efféle kortársi, szemtanúi beszámoló olvasása mindenféle írói fikciónál hátborzongatóbb. A mai olvasó ugyanúgy végigizgulja a könyvet, mintha az egy képzeletbeli történet lenne, még akkor is, ha pontosan tudja, mi lesz a vége, mi is történt akkor és miért, de így is ott van a mi lett volna ha…. ó ha tudták volna… érzése. És olvasás közben ott toporzékol bennünk a bábjátékot néző óvodás, aki legszívesebben bekiabálna, hogy vigyááázzzz, vigyááázzzz, ott van mögötted!
„A valóság nyomon követi az emberi fantáziát, az élet a kitalálást.” (1944. november 29.) 
Meg kell említeni azt is, hogy kiábrándító ahogy Heltai az ostrom alatti nemi erőszakot megítéli, amit egyáltalán nem lát olyan nagy problémának. Az „ünnepeltetés” kifejezést használja rá, mintha a nők az erőszakot önként vállalták, várták volna, már-már éppen hogy csak a ma is divatos „minek ment oda?” mondat hiányzik. Bár előfordult, hogy pont az ő fellépése miatt nem érte bántalmazás a pincékbe húzódókat.

A naplót olvasva azt éreztem, hogy bár sem a műfaj, sem a téma nem új, nem eredeti, és bár vannak ennél sokkal kimunkáltabb ostrom- vagy üldöztetésnaplók, visszaemlékezések (Polcz Alaine, Gyarmati Fanni, Szép Ernő, Vas István, Kováts Judit), de mégis új színt és új hangot hallhatunk olvasás közben. Ami a hangokat illeti, Heltait végigüldözi a rádióból saját műve, a negyven évvel korábban írt "János vitéz" című daljáték, ami ezek szerint 1944-45 Egmont nyitánya lehetett.
„A napok siváran telnek el, reggeli után az ebédet, ebéd után a vacsorát, vacsora után az alvást várom. A munkához nincs türelmem. Emberek jönnek, csácsognak, én is csácsogok, ez nagyon fáraszt. Ezt az értelmetlen naplót írogatom, ez alatt az idő alatt írhattam volna valami rendes dolgot is, ha eszembe jutott volna. Ma úgy érzem, soha többé nem írok semmit. Az ember sohasem tudja, mikor fejezi be összes műveit.” (1944. május 8.)
Szerencsére nem 44-ben fejezte be, hanem jóval később. 1957-ben, 86 éves korában halt meg, ágyban, párnák közt, aminek gondolata nem őt, hanem a János vitéz eredeti költőjét bántotta.


Heltai Jenő: Négy fal között. Naplójegyzetek 1944-1945 – Bp.: Magvető Kiadó, 2017.


A felhasznált fotók az internetről származnak.

1 megjegyzés:

  1. Ez egy olyan kor volt, amit semmi szín alatt nem szeretnék megtapasztalni, ha felfedezik végre az időutazást a történelem ismétlése helyett. Mindkettőre van esély itt és most.

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...