A Kovátsok kiállításának előreggelén belekotortam egy régi mappába a gépemben s újraolvastam a bevezetőt, amit 2005-ben Kováts Bori Kép-Rétegek című tárlatához írtam.
Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves művészetkedvelő gyerekek!
Nemrégiben olvastam egy beszélgetést Yann Martel kanadai íróval, aki azt mondta abban a riportban, hogy a valóságot a a képzelettel tudjuk legteljesebben megragadni. Van, aki ránéz egy festményre és nem lát benne semmi különöset. Ha viszont van képzelőerőnk, akkor az a történetek garmadáját vetíti elénk.
Kováts Borbála képei megmutatnak és rejtegetnek. Tudni is szeretnénk, hol kezdődtek, miféle rétegek egymásrarakódásából keletkeztek, másrészt élvezzük is az elvarázsolt állapotot, a titokzatosság, a be nem avatottság eme magas fokát, amibe belevisz minket. Mostanában egyre gyakrabban látunk világűrből készített felvételeket. Szabályos színek, geometrikus formák árvíz előtt, összemosott, redukált foltok hurrikán után. Térkép nekünk a táj, ahogy Radnóti Miklós mondaná, de aztán közelít a kamera és lassan felismerhetővé válnak a házak és arcuk lesz az embereknek odalenn.
De meddig lehet térkép egy táj, és még fontosabb; mikor lesz ismerős? Mikor lesz a sajátunk, amit belátunk, amiről azt hisszük, ismerjük, kontrollálhatjuk? Mennyire ismerjük a saját környezetünket egyáltalán és ha belenézünk közelről, belelátunk a részletekbe vagy inkább elveszünk azokban? Meddig hasznos összefüggéseiben látni a dolgokat és meddig tudjuk megőrizni objektivizmusunkat, ha közelhajolunk?
Mi nézők az űrből szemléljük Kováts Borbála munkáit és ha igyekszünk is közelhajolni, sosem tudjuk meg, mi volt a kezdet és hogyan dolgozott az idő a szinteken. Ha nagyon odafigyelünk, rajtakaphatunk menekülő szereplőket elszállni a felületről, miközben elfelejtett arcok és különös lények bújnak az idő hordaléka okozta dűnék mögé, csigák próbálkoznak kitartóan bejutni a lezárt rétegek alá.Vajon mi történik, ha bejutunk a rétegek közé? Szúette fa mögött rejtegetett értékes fóliánsok birtokába jutunk vagy egy pragmatikusan felépített mártix labirintusába?
Pusztítást látunk és építést, lerombolt civilizációk termeszhangyák szorgalmával újraépített bonyolult rendszerét. Itt már csak egy mélyfúrás segíthet...
Kováts Bori munkái azóta is titokzatosak, rejtélyesek.
Volt, hogy rajtakaptam nézőket, akik azon tanakodtak, hogyan kell ilyet csinálni. Hazamentek aztán gondolom, próbálgatták Photoshoppal.
Holnap is biztos lesznek, akik megpróbálnak rájönni a megfejtésre.
Elárulom, nem a gép teszi, hanem szellem.
Oldalpár Kováts Bori lapjaiból a 2008-as Tourists and Travellers című "22" kollektív magazinból.
Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves művészetkedvelő gyerekek!
Nemrégiben olvastam egy beszélgetést Yann Martel kanadai íróval, aki azt mondta abban a riportban, hogy a valóságot a a képzelettel tudjuk legteljesebben megragadni. Van, aki ránéz egy festményre és nem lát benne semmi különöset. Ha viszont van képzelőerőnk, akkor az a történetek garmadáját vetíti elénk.
Kováts Borbála képei megmutatnak és rejtegetnek. Tudni is szeretnénk, hol kezdődtek, miféle rétegek egymásrarakódásából keletkeztek, másrészt élvezzük is az elvarázsolt állapotot, a titokzatosság, a be nem avatottság eme magas fokát, amibe belevisz minket. Mostanában egyre gyakrabban látunk világűrből készített felvételeket. Szabályos színek, geometrikus formák árvíz előtt, összemosott, redukált foltok hurrikán után. Térkép nekünk a táj, ahogy Radnóti Miklós mondaná, de aztán közelít a kamera és lassan felismerhetővé válnak a házak és arcuk lesz az embereknek odalenn.
De meddig lehet térkép egy táj, és még fontosabb; mikor lesz ismerős? Mikor lesz a sajátunk, amit belátunk, amiről azt hisszük, ismerjük, kontrollálhatjuk? Mennyire ismerjük a saját környezetünket egyáltalán és ha belenézünk közelről, belelátunk a részletekbe vagy inkább elveszünk azokban? Meddig hasznos összefüggéseiben látni a dolgokat és meddig tudjuk megőrizni objektivizmusunkat, ha közelhajolunk?
Mi nézők az űrből szemléljük Kováts Borbála munkáit és ha igyekszünk is közelhajolni, sosem tudjuk meg, mi volt a kezdet és hogyan dolgozott az idő a szinteken. Ha nagyon odafigyelünk, rajtakaphatunk menekülő szereplőket elszállni a felületről, miközben elfelejtett arcok és különös lények bújnak az idő hordaléka okozta dűnék mögé, csigák próbálkoznak kitartóan bejutni a lezárt rétegek alá.Vajon mi történik, ha bejutunk a rétegek közé? Szúette fa mögött rejtegetett értékes fóliánsok birtokába jutunk vagy egy pragmatikusan felépített mártix labirintusába?
Pusztítást látunk és építést, lerombolt civilizációk termeszhangyák szorgalmával újraépített bonyolult rendszerét. Itt már csak egy mélyfúrás segíthet...
Kováts Bori munkái azóta is titokzatosak, rejtélyesek.
Volt, hogy rajtakaptam nézőket, akik azon tanakodtak, hogyan kell ilyet csinálni. Hazamentek aztán gondolom, próbálgatták Photoshoppal.
Holnap is biztos lesznek, akik megpróbálnak rájönni a megfejtésre.
Elárulom, nem a gép teszi, hanem szellem.
Oldalpár Kováts Bori lapjaiból a 2008-as Tourists and Travellers című "22" kollektív magazinból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése