A shinkansen utasai avagy a Murakami varázslat

Beletelt egy időbe, míg Murakami Haruki könyvei megérkeztek Európába, de akkor futótűzként borították el a polcokat és az olvasó agyakat. Én akkor fogtam először gyanút, mikor a parti homokban mellettem heverésző lány a harmadik napon már az utolsó oldalaknál tartott a Kafka a tengerpartonban. Hazatérve bele is olvasgattam egy párba a könyvesboltban, de nem tudtam eldönteni, melyikkel kezdjem. Kriszti barátnőm, miután töredelmesen bevallottuk egymásnak ázsiai filmek iránti odaadó szerelmünket, legközelebbi találkozásunkkor megajándékozott a Világvége és a keményre főtt csodaországgal.

Az amerikai Paul Theroux - többek között a A vén Patagónia Expressz, és A londoni nagykövetség írója - mondta egyszer, hogyha tudni akarjuk milyen volt a világ a kolonializmus idején, utazzunk Nagy-Britanniába, ha pedig látni akarjuk, milyen lesz a jövő, Tokióban a helyünk. Ahhoz hogy fogjuk Murakamit, nem kell sintóista előtanulmányokat folytatni és nem is fontos, hogy az átlagosnál jobban ismerjük Japánt. Sőt. Murakami annyira otthon van az egyetemes kultúrában, hogy már már elszégyelljük magunkat, amikor olyan Janacek szinfóniákat, Chopin darabokat és Bob Dylan számokat idéz, amiket még nem is hallottunk. Egyedül csak azt kell tudatosítanunk mindjárt az elején, hogy a szereplőknek japán arcokat képzeljünk el. Onnantól becsusszanunk egy világba, ami sokáig nem fog elereszteni.
Miután a múlt héten befejeztem a Norvég erdőt, amelyben a hőst a Beatles Norwegian Wood  című száma röpteti vissza egy hatvanas évekbeli élményébe, azzal az elhatározással tértem be a könyvesboltba, hogy most aztán szisztematikusan felfalok minden Murakamit.

A legújabb ott feszített a bejáratnál.
Ezüstösen, nyomott lapszélekkel, 1021 oldalon. 1Q84.(1-2) .

Amíg elkészül a magyar fordítás, szagoljatok bele a már meglevőkbe,
mert ehhez majd hosszú lélegzet kell!