A legjobb orvosság

A mail art-isták (sőt, mail-artisták) társadalma így, kívülről nézve, olyannak tűnik nekem, mint egy, Don Quijote világgal szembe menő, elszánt szépségeszményét az örökké gyermeklelkűnek maradó, kiváltságos felnőttek játékszenvedélyével elegyítő nemtitkos társaságé. Ők biztosan nem lesznek idegesek, ha csönget a postás, mert nem egy tértivevényes NAV-levél vagy egy gázdíjfelszólítás réme dereng fel szemük előtt. Nem, ők még levelet várnak, igazit, embertől emberhez érkezőt, valódi bélyegekkel, valódi gondolatokkal. Hol lehetne hát jobb helyen egy róluk szóló kiállítás, mint a Magyar Posta Bélyegmúzeumában?

Ami nem is egy kiállítás, hanem kettő, hiszen a Susanna Lakner/Lakner Zsuzsa archívumából kikerült, saját és másokkal közös munkákat bemutató tárlat mellett látható egy másik is. Ez utóbbit, amelyen a múzeum által meghirdetett pályázatra a világ minden tájáról érkezett művészlevelek láthatók, most csak megemlítem, ahogy azt is, hogy mindennek egy hatalmas terem ad helyet, az állandó kiállításé. Amiben az az érdekes, hogy alaphelyzetben semmi sem látszik belőle, a bélyegeket ugyanis kihúzható fiókokban tárolják. Így, ha valakinek van ideje végigjárni a hatalmas termet, és kihúzni a ránézésre több ezer fiókot, és ezt hol a jobb, hol a bal kezével teszi, a művészi élmény mellett az edzőtermet is megspórolja aznapra.

A bélyegek kedvéért térjünk majd vissza egy másik alkalommal, most azonban ragadjunk le az első tíz-húsz négyzetméteren! Ha csak annyi közünk volt eddig a mail arthoz, hogy gyerekkorunkban felragasztottunk néhány nyúlmatricát a húsvéti képeslapra, vagy még annyi se, ismereteink ugrásszerű gyarapodásával számolhatunk. A témakörök mentén összeállított tablókon Lakner Zsuzsa rövid, lényegre törő, ám korántsem száraz összefoglalói kalauzolnak. Nem csak műalkotássá varázsolt borítékokat láthatunk, de megismerkedhetünk a művészkártyákkal, ezekkel a normál kártyalapnál valamivel kisebb, zsebtükörnyi képecskékkel, amelyeket a művészek előszeretettel ajándékoznak egymásnak és körön kívül állóknak, ez utóbbiakban is ellenállhatatlan kényszert ébresztve e kártyák gyűjtése iránt.

 És akkor még a hasonló ragályt terjesztő művészbélyegekről nem is szóltunk! Van aztán egy társasjátékuk is, az Add to and return (Egészítsd ki és küldd vissza!). A példa, amelyen a kiállítás ezt a játékot bemutatja, egy képeslap, két tengerparton álló lánnyal. Ezt küldte szét Lakner Zsuzsa művészbarátainak, akik a legkülönfélébb motívumokkal és technikákkal kiegészítve küldték vissza a lapot. Az egy képből így lett húsz, az egy ötletből sok, miközben a képek egyenként és összességükben is további inspirációt jelenthetnek egyrészt a küldőnek (és egyben visszagyűjtőnek), másrészt bárki másnak, aki a képekkel alkotóként vagy nézőként kapcsolatba kerül. A kiállított műveken sokféle technikát megfigyelhetünk: a Lakner Zsuzsa védjegyévé vált kollázsok mellett festést, rajzolást, pecsétmetszést és nyomtatást is alkalmaznak a mail artosok. A kiállítás egyik oldalát Lakner Zsuzsa művésztársainak szentelte, míg a másik oldalon saját munkáit állította ki. Ebben az erősen asszociatív, az emlékezetnek kiemelkedő szerepet szánó, ugyanakkor nagyon is friss és mai, kedvesen groteszk világban, ami Zsuzsa műveit jellemzi, örömmel fedeztem fel néhány ismerős, a saját gyűjteményemben is meglévő képeslapot, művészkártyát. A végére kapunk tőle még egy rövid, pontos, szeretnivaló meghatározást is arról, hogy mi a mail art: a legjobb orvosság.

Hogy képzőművészként mire és milyen adagban, azt csak a levélartisták tudhatják. A nézőnek rosszkedv, lusta képzelet és antikreativitás ellen biztosan hatásos.