A fényről / A Magyar Elektrográfiai Társaság keszthelyi kiállításához

A harmadik században élő, filozófiát kedvelő Gallienus császár arra adott megbízást az Alexandriából származó, Perzsiát megjárt, kedves bölcselőjének, akinek római előadásait, szenátorai társaságában maga is látogatott, hogy hozzon létre egy új települést. Vélhetőleg megjelölte, hol kellene azt a várost megépíteni, amelynek a neve, a maga istencsászári szándéka szerint, Platonopolis. Az újonnan kialakítandó város a vulkánkitörésben megsemmisült Pompeji vagy Herculaneum helyén emelkedjen, s a városszervezőnek kinevezett  filozófus pedig Plótinosz.

Plótinosz nem építi fel ezt a várost, nyilván abból az egyszerű okból, mert császárát megölik, s mert maga pedig leginkább eszmékkel foglalkozik. Ugyanakkor, nem lehet kétség afelől, hogy Platón ’Törvények’ művére alapuló városi alkotmány ne Plótinosz szándékait tükrözte volna az államról, az emberekről, avagy éppen az univerzumról.  A hellenisztikus kultúrájú, görög származású Plótinosz gondolkodásának középpontjában az Egy áll, amelyből a kozmikus hármasságot – a Létezőt, a Szellemet, a Világléleket – származtatja, s ezt az Egyet kizárólagosan a fény tulajdonságaival érzékiesíti a hallgatói és követői számára. Mondhatjuk tehát, hogy Plótinosz a fényt tanulmányozta.

Mindezt a Magyar Elektrográfiai Társaság kapcsán tartom fontosnak elmondani. Végtére, ez a 2001-ben alapított,  mára 48 főre bővülő tagságú csoport azzal foglalatoskodik, hogy a fényt jellemezze illetve, hogy a fényt, mint az édes ízt a cukorkristály, megkösse. Azt, amelyet van ki közülük inkább fényességnek lát, van ki megvilágításnak,  más pedig csillogásnak, éppenséggel tündöklésnek avagy világosságnak. Susanna Lakner az elektrográfiát géppel festett képként definiálja, másrészt azt is megjegyzi, hogy az olyan leképező-feldolgozó-tükröző művészi eljárás, amelyben ecsetként, tollként gépeket használ az alkotó. S a készülékek, mindegy, hogy fénymásoló az, szkenner vagy kompjúter, fax, digitális kamera s miegymás arra szolgálnak, hogy így vagy amúgy, megidézzék illetve megjelenítsék a fényt. Susanna Lakner végső soron elektronikus gépekkel történő fényfestészetnek is mondhatná azt a műfajt, amelynek kizárólagos képviseletére szerveződött egykor a MET.

A hazai elektrográfia története némileg a MET megalapítása előtt kezdődik. Az 1980-as években két művészcsoport talál rá erre a pillanat örömét és erejét képviselni kész önkifejezési és teremtési lehetőségre. Az bennük a közös, hogy egyik sem kíván a hagyományos sokszorosítói technikákkal tevékenykedni, inkább érdekli mindannyijukat  az individuálisan használható módszer, s az, hogy a művészi alkotásokat sosem eredménynek, hanem egy sokdimenzió mentén leírható, bonyolult folyamat valamelyik stációjának tekintik. Ez a mentális meghatározottság indokolja, hogy – mind a nemzetközi, mind a hazai pályán a - az elektrográfia első művelői a vizuális költészetet átértékelő módon művelő (mondják: neoavantgard) költők és a köznapi vizuális közegre leginkább figyelő, a sokszorosító eljárásokat megunó grafikusok. Költők és egyedi kisgrafikákat teremtő alkotók fognak össze a hetvenes évek legvégén, a nyolcvanas évek legelején, példát szolgálva egyben arra is, hogy a társművészetekre való figyelés miféle erővel lehet termékenyítő.

A fény, és a fény által megragadható szellem ekként került ismét – most azonban szinte pőre módon, azaz anyagként – az irodalmi-képzőművészeti érdeklődés középpontjába. A MET utóbb ennek a mozgásnak az egyik intézményesülő formája.

Előzményként fel kell említeni az Árnyékkötőknek nevezett, eredetileg négy tagból álló, 1990-ben létrejövő tagozatot. A nemzetközi kapcsolatrendszerbe beilleszkedő, gyorsan híressé váló csoportnak sikeres, nemzetközileg is jegyzett kiadványa van, s ha hinni lehet az esztétáknak, mintegy 250 művésszel, azaz a tevékenységükkel rokon munkákat folytatóval tartanak dokumentált kapcsolatot. Minket, ebben a pillanatban kizárólag a quadriga csillogóan jelentőségteljes elnevezése érdekel: Árnyékkötők.  A fény jóvoltából látható jelenség rögzítésére szövetkeznek, a fénymentes, a sötét térrészek jóvoltából nem másról, mint a fényről fogalmazzák meg az állításaikat. És persze egyben a fénytudatlan sötét foltokat is jellemzik.

És némiként előzmény, ámbár inkább az önszerveződéshez járul hozzá, Bohár András elméleti és képcsináló tevékenysége.  A negyvenöt évet élő Bohár a kilencvenes évektől vesz részt a hazai vizuális költészeti és elektrografikai életben, részben mint alkotó, s egyre terjedelmesebb részben, mint teoretikus. 1999-ben tíz év poétai munkájának összegzéseként jelenik meg az a kiadványa, amelynek a címe: Plótinosz álma.  Bohár szövegei egy metafizikai valóságot feltételeznek – akár azért, mert ez teszi lehetővé a kötet beszélőjének megszólalását, akár azért, mert a könyv megszólalója alteregója Bohárnak.  Plótinosz fénytana idéződik itt is föl.
Fény, fény, fény. Harminc éve tehát sok hazai alkotó művében a fény és fényhiány rögzítődik, vannak, akik tehát nem a színhez, a folthoz, a vonalhoz, hanem az azokban is jelenlevő világossághoz és sötétséghez, illetve e dualitás milyenségeihez jutottak el. Az a negyvennél több elektrografikus alkotó is, akik most Keszthelyen, a MET-hez kötődően a Víz-Tükör hívószó alapján készítették el munkájukat, abban közösek, hogy továbbra is a fényről gondolkodnak, s a fény megjelenítéseivel bíbelődnek. Tegyék az úgy, mint Bátai Sándor vagy Láng Eszter, akik egy víztükörről illetve tócsáról készült felvétel alapján készítik el digitális nyomataikat, a hollandiai Czető Beaty, aki egy romos épület belterének alját láttatja olyannak, mintha a Stalker egyik jelenete volna az, a Berlinben élő Lux Antal, aki a fényes vízképbe színek csíkjait helyezi el, vagy Pál Csaba, aki egy zuhatagot kompjúteren modellez.

Elhangzott szeptember 28-án a Magyar Elektrográfiai Társaság Víz-Tükör című kiállításának megnyitóján a Balaton Kongresszusi Központban Keszthelyen.
A kiállítás megtekinthető október 19-ig.
8360 Keszthely, Fő tér 3. www.balatonszínház.hu
Fotók: MET