Tanárok, tanítás

Az előbb hallottam a rádióban, hogy ma van a Tanárok Világnapja.
Ezt nem tudom megállni szó nélkül, főleg hogy pár napja magam is megtapasztaltam, milyen érzés másokat beavatni abba, amit az ember tud és szeret. A családi legendárium szerint dédnagyapám gimnáziumi földrajz tanár volt és az lett a húgom is, de ő nem genetikailag predesztinálva, inkább az őt tanító remek földrajzosoknak köszönhetően. Testvérem mindkét tanára tanított engem is, Nagy Mihályné a dunaújvárosi Móricz Zsigmond Zenei Általános Iskolában és Bér Jenőné az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban. Bérné óráit nagyon szerettem én is, de családunk több tagjának is maradandó élmény volt sok földrajz és történelem óra, mert férjem, sógorom és sógorom gyerekei is megtapasztalták humanizmusát és hallatlan tárgyi tudását. A múlt héten Torma Lacival Székesfehérvárra kocsizva kiderült, hogy őt is ez a remek tanárnő mentette a meg az érettségin. Mindenkinek megvannak az élményei jó és rossz tanárokról. A jókról, akik felkeltik az érdeklődést egy tárgy iránt, mint Molnár Józsefné, Klári néni, felsős osztályfőnököm a fent említett általános iskolában, aki miatt kémia szakkörbe is jártam és otthon, anyám nagy örömére kénszalag égetésével képződött füsttel színtelenítettem el a szekfűket a vázában.
Voltak rajztanárok, akik ma sem tudják, milyen nagy szerepet játszottak az életemben, énektanárok, akik nagyon is tudták az iskolai kórusban, mit tesznek velünk, mikor végre az összpróbán 4 szólamban szólalt meg Bartók. Volt fizika tanár, akinek fontos volt, hogy pótvizsgázzak, magyar tanár, aki nem akarta tudni, mennyi elolvasott könyvet és milyen mély irodalomszeretetet rejt a hosszú szőke hajam, de a megszépítő messzeség tompítja a rossz élményeket. Mégsem mindegy, hogy a kis elsősöket ki tanítja írni olvasni, megszerettetik-e velük az olvasást vagy funkcionális analfabéták maradnak, akiknek egy csekk kitöltése hegymászással azonos nehézségű feladat marad egy életen át.

Tisztelettel gondolok a mai napon anyósomra, aki nyugdíjasan is azon munkálkodik, hogy idegen anyanyelvű kisfiúk is megbirkózzanak a magyar tananyaggal, sógornőmre, akinek aktuális osztályában nap mint nap közös nevezőre kell hoznia az oktatást úgy szellemileg visszamaradt, átlagosnál okosabb és hiperaktív gyerekekkel, mint koruknak megfelelő szellemi fejlettséggel rendelkező, "átlagos" hatévesekkel. Ma újra eszembe jut Irénke néni, aki írni tanított, Sonkoly Mária, Mohai Judit és Kőháziné Gyarmathy Éva énektanáraim, Babits Ágnes, P. Csasztka Ilona és Házmán Ferenc, akik az általánosban, a gimnáziumban és a főiskolán tanítottak rajzot nekem. No meg Klári néni,  aki ott van minden kiállításom megnyitóján.