Új múzeum Budapesten

KÉT kiállításmegnyitón is voltam pénteken. Nehezen mozdulok ki otthonról mostanában, de mindkettőhöz személyesen is kötődöm. Az egyiken hamar túljutunk, ez a Mail art accross the world kiállítás következő állomása. A vándorkiállítás első helyszínéről és anyagáról már beszámoltam. Most Csepelen a Királyerdei Művelődési Központban tekinthető meg. Jelentem a gyakorlati bemutató után én is beszálltam a kalligráfia művelésébe, most már tudom, hogy néhány év szorgalmas gyakorlása után talán eljutok a bemutatható munkákig.

A másik megnyitó a Magyar Népi Iparművészeti Múzeumé volt. Nem tudom eléggé kiemelni e dolog jelentőségét. Ma, amikor minden kulturális intézmény és alkalmazottai küzdéssel, feszültséggel és gazdasági problémákkal teli éveket élnek meg ilyen mégis lehetséges.
A Népi Iparművészeti Gyűjtemény eddig Kecskeméten volt, 1984-ben nyílt meg. A név némileg magyarázatra szorul, mert a szakemberek között is komoly problémát okoz. A szocializmus idején részben továbbélő, részben némi erőszakkal tovább éltetett népművészetről van szó. Azaz az 1950-es évek után létrejött tárgyi anyag került a gyűjteménybe többnyire ajándékozás, kisebb részben vásárlás révén. A téma miatt mindig perifériára szorult a gyűjtemény gondozása, az anyag nyilvántartása, a pénzügyi feltételek és sorolhatnám. A tárolás több helyen, így pl. a gazdának minősülő Hagyományok Házában egy pincében is volt, amelynek felmérésében -az állagvédelmi szempontok szerint- magam is részt vettem. Kétségbeejtő körülmények.


A nehézségek olyan léptékűekké váltak 2009-re, hogy az egész gyűjtemény és múzeum léte kérdésessé vált. A kulturális tárca, az I. Kerületi Önkormányzat és a Hagyományok Háza -a legnagyobb elismerésre méltók a Népművészeti Módszertani Műhely munkatársai, hogy ezt végig tudták vinni- nem különben az építész elhivatott szemléletének köszönhetően megnyílhatott Budapesten a Magyar Népi Iparművészeti Múzeum az I.kerület Fő u. 6. szám alatt, közel a Clark Ádám térhez.

A körülményekről, a jövőről még egyszer majd beszámolok, most inkább még néhány szót a kiállításról. Egytermes kiállítótér áll jelenleg rendelkezésre. Ebben kerámiáknak, hímzéseknek, néhány lakberendezési tárgynak jutott hely. Azonos méretű galériáján pedig mindenféle közösségi megnyilvánulásnak képeztek ki teret.

A gyűjteménnyel kapcsolatos kétkedések remélem a képek láttán most már senkiben nem ébrednek fel. Akik megnézik ezt az új kis múzeumot, gondolják el azt is milyen óriási munka áll mögötte.

Végül két kiemelkedő 'arcot' szeretnék megmutatni a kiállításon résztvevők közül. A felső képen egy Szekszárdi korsó, 1966, Tamás József munkája, az alsón pedig Korsó, 1979, Kósa Klára, Mezőtúr. Az évszámok láttán remélem sikerült mindenkit meggyőzni arról, hogy van még -ha nem is a hagyományos értelemben- magyar népművészet.

Ezt A Népi Iparművészet Tanácsadó Testületének tagjaként azért is mondhatom (ha nem tenném, még szó érné a ház elejét), mert én is felelősnek érzem magam. A bőrtárgyak zsűrizésénél, a hagyományos tudásanyag továbbadásából igyekszem kivenni a részem. Biztató a jövő is, a közelítésnek számtalan jele van, talán összeér egyszer a hagyomány és a design.