Ernst Múzeum, Derkovits Ösztöndíjasok

Ígértem az előző bejegyzésben, hogy írok az Ernst Múzeum Derkovits Gyula Képzőművészeti Ösztöndíjasok beszámoló kiállításáról. Azért késlekedtem, mert igazából gondjaim vannak. Először is a kiállítás felkavart -ezt máris lehet a kiállítás javára írni-, másodszor nem tudtam több nap után sem rendezni a gondolataimat -ez is a kiállítás miatt van (?)-, ráadásul a szubjektivitásomat sem sikerült az épületen kívül hagyni. Ez a képekben is megmutatkozik, otthon derült ki, hogy a nekem szimpatikus alkotók munkáiról készítettem fotókat.
Mi is okozta a gondot számomra? Kezdetnek felsorolnék néhány kifejezést, amit felírtam, hogy majd kibontok: durván közvetlen, őszinte, nyílt; direkt módon; indulat, borzalmas, erős; látlelet, szex, romák, politika; szeretem a fiatalokat; összművészet; hányinger, mérgezés. Ez legutóbbiba megkapaszkodnék, ilyen direkt módon megélni mérgezett világunkat, felvet egy gondolatsort. Egy jelenséget, kort, környezetünket látleletként felmutatni, mint szörnyű mérgezést, lehet, de válasz, véleményalkotás nélkül (!?), felmerülhet az a gondolat, hogy az alkotó is a méregkeverők közé tartozhat. Megváltoztatja-e ezt a művészi megfogalmazás? Egy példa, ami végigkísért a kiállításon egy videofilm, amelyen egy erdei sétaúton az illető meglát egy magyar zászlót és artikulálatlanul üvölteni kezd. Ezt az egész kiállítás alatt 30-50-szer lehetett hallani. Ennyi.

Van más példa is, a légyölő galócakislány látvány megdöbbentő (Fülöp Gábor szobrász munkája) és egyértelmű, NEM!

Első felindulásom után azért sokminden másról is szól a kiállítás, az útkeresés most is, mint minden évben jellemző, a digitális technika és a hagyományos festészet együtt, megelevenednek -részben- a festett képek. Egyik-másik mű még kiforratlan, nem felel majd meg, gyanús, hogy a szűkülő keretek miatt is kimarad a következő évi ösztöndíjból. Fotósorozat, installáció, animáció, táblaképek, szobrok, sok új megoldással egyéni szemlélettel jellemzi a kiállítást.


Az egyéni útkeresések közül mutatnám meg Lóránt Anikó műveit.

A legérdekesebb számomra Takács Szilvia munkái voltak.

A falra akasztott gipsz féldomborművekre vetített fotók, részben digitálisan átalakítva meglepő látványt nyújtottak.

Érdemes ugyanazon a fehér gipszalapon több képet is tanulmányozni, élmény.
Kissé elragadtak az indulataim az elején, de aggódom a jövőért, a művészetért. Jó lenne, ha minden kiállítás ennyire megmozgatná a látogatókat. Legközelebb jobban kinyitom a szemem, mindenre jusson elég figyelem. Én a fiatalok mellett állok, idézem egy jóbarát szavajárását: Hajrá!
Nyitva május 29-ig.