Pár ragyogó szem ablakán át

 Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a mi küldetésünk!    Kosztolányi Dezső 

Egy újpesti tanítónő naplójából  1.rész
            

TANÍTÓNŐ, gyönyörű szó. Gyerekkoromban mindig arról álmodoztam, hogy az szeretnék lenni s visszanézve a megtett útra úgy érzem, érdemes volt. Mindig igyekeztem az olvasás szeretetére nevelni a rám bízott gyerekeket - hisz ez határozta meg a többi tantárgy megértését, elsajátítását - s Móra Ferenc írásain keresztül kifejleszteni bennük a helyes viselkedést, a  szülők és az egymás iránti szeretetet, tiszteletet.
 Éveken keresztül iskolaotthonos formában tanítottam, amit nagyon jónak tartottam. Sokkal több idő volt a tanítványok megismerésére, mert így nemcsak az órákon voltunk velük, a szabadidejüket is megszervezhettük. Fontosnak tartottam a tanítás és nevelés egységét. Igen sok lehetőség adódott a délutánok folyamán a kulturális tevékenységekre: ünnepélyek, műsorok szervezésére, népi tánc tanítására. A kézműves, foglalkozásokon előtérbe került többek között a hímzés, varrás, nemezelés, volt lehetőség a tehetséggondozásra, a gyengébbek fejlesztésére. A szülők szívesen és örömmel segítettek a színjátszáshoz szükséges kellékek elkészítésében, néptánchoz szoknyák varrásához és a gyerekek is szerették ezt a tanítási formát. Jutott idő a a tananyag elmélyítésére, gyakorlásra is. Nem voltak megterhelve, hisz a tanulást mindig megelőzte valamilyen szabadidős tevékenység, amely megmozgatta, pihentette őket. Közösséget formált, személyiséget fejlesztett.

Pályafutásom egyik legmeghatóbb élménye volt: FÓT a GYERMEKVÁROS.
Mindenképpen kapcsolatot szerettem volna velük létesíteni, kis műsorral egybekötött látogatást tenni az ottani gyermekeknél és megajándékozni őket. A gyermekváros igazgatója örömmel fogadta a kezdeményezést és a kerület több iskolájából lelkesen vállaltak feladatot: kedves, megható műsor kerekedett, nagy halom gyermekek által készített ajándék gyűlt össze. Hatalmasra nőtt az izgalom
s végre eljött a nagy nap. Az ottani kollegák, gyermekek öröme határtalan volt. A tornateremben báboztunk, mesejátékkal szórakoztattuk a gyerekeket, a közös  néptánc után pedig az újpestiek  átadták meglepetéseiket. Boldog gyermekarcok néztek ránk hálával, szeretettel. Amíg élek fülemben hallom a könyörgésüket: ne menjetek még! Vigyetek magatokkal! Nehéz volt az elválás, sokáig integettek utánunk. Elindult az autóbusz, furcsa nagy csendben küszködtünk mindannyian a meghatottság könnyeivel...
A Gyermekvárossal öt évig tartott a kapcsolat. Az ottani nevelők gyakran eljöttek hozzánk Újpestre, tanítási órákat is néztek, kicseréltük a tapasztalatainkat, mi is figyelemmel kísértük a nevelőotthon gyermekeinek fejlődését, részt vettünk szabadidős tevékenységükben, kerületi műsorainkban szerepeltettük őket.
Jó volt odafigyelést és szeretetet adni azoknak, akik nem érezhették a szülői ház biztonságát, az édesanyai gondoskodást.
Reménykedem, hogy a ma is tanító kollegák folytatni fogják, amit mi abbahagytunk.

Ida tanító néni