S. Nagy Katalin: Voltak nekem... Arnolfini Paperbook #27
Nem tudom, ki hogy van vele, de akiket kedvelek, azokról szeretnék tudni mindent; látni, hogy néztek ki kiskorukban, és megtudni, mik működtették őket, mikor belehasítottak az Életbe.
Mióta SNK-t ismerem, egyfolytában azon sajnálkozom, hogy nem ismertem fiatalabb korában.
Dombrovszky István Tuta 1968-ban készült portréja S. Nagy Katalinról.
Vajon bírtuk, vagy szívből utáltuk volna egymást? Olvasás közben ugyanis gyakran eszembe jutott történteiről az a marslakó, aki én magam is voltam. Hasonló csalódottsággal ugattam dühösen a felnőtteket és ballagtam magányosan én is egy darabig a világban.
Neki nagy szerencséje volt, lassan, de biztosan jöttek az emberek és a mesterek, akik tanították és izgalmas utakra terelték. Hogy kik is voltak azok és hogyan lett a megfelelő pillanatban érkező emberek hatására az, aki most az Arnolfini Archívum által gondozott kötetében mesél nekünk, élvezetesen bontakozik ki a mindenki által egyetlen kattintással elérhető digitális változatban.
Első kiállítását Ország Lilinek rendezte.
Megnyitó Rákosligeten 1968-ban. Ország Lili, Bálint Endre, Tóth Tibor
Számtalan alkotó emberrel összebarátkozva, a világ megismerését és összefüggéseit azonnal érteni és érezni akaró „dacos, kemény nő“ nem tudott, sőt talán ma sem akar igazán választani, mi is ő, mi is akar lenni: művészettörténész, szociológus, művészetszociológus, pedagógus...?
Hegyek, völgyek bontakoznak ki ebben a kis kötetben, melynek főszereplője teljes gőzzel veti bele magát a szellemi élet legmélyébe s analizáltatja is magát évekig, hogy kimásszon végre a születése predesztinálta gödörből és a Louvre lépcsőjén, nyakszirtjén Echnaton tekintetével újrainstallálja az életét: Két év múlva lett diplomám. Két év múlva doktorim, öt év múlva lakásom. Tudtam mi az idő, a pénz, ki vagyok, és ki a másik ember. Mi a szeretet. Mi a bizalom. Mik a tennivalók a tartós emberi kapcsolatokban.
Megíratlan könyvekkel kínozza a lelkiismeretét, de azt, hogy a Magyarországon méltatlanul keveset szóbakerülő Farkas István fényes tehetségét és tragikusan alakuló életét összefogó nagy monográfiát ma leemelhetjük a polcról, neki köszönhetjük.
Farkas István: Látnoknő 1921
A festő iránti obszesszióját mi sem szemlélteti jobban, mint a kis anekdota, miszerint Váli Dezső festőművész ha telefonon hívta a nyolcvanas évek végén, Özvegy Farkas Istvánnét kereste.
De nem mesélek el mindent.
Kattintsatok a könyvre.
Az Arnolfini archivátorok kitartó kapacitálásának következményeképpen már készül a folytatás. Addig ajánlom a Micsoda útjaimat, mely szintén közprédaként olvasgatható.
Mióta SNK-t ismerem, egyfolytában azon sajnálkozom, hogy nem ismertem fiatalabb korában.
Dombrovszky István Tuta 1968-ban készült portréja S. Nagy Katalinról.
Vajon bírtuk, vagy szívből utáltuk volna egymást? Olvasás közben ugyanis gyakran eszembe jutott történteiről az a marslakó, aki én magam is voltam. Hasonló csalódottsággal ugattam dühösen a felnőtteket és ballagtam magányosan én is egy darabig a világban.
Neki nagy szerencséje volt, lassan, de biztosan jöttek az emberek és a mesterek, akik tanították és izgalmas utakra terelték. Hogy kik is voltak azok és hogyan lett a megfelelő pillanatban érkező emberek hatására az, aki most az Arnolfini Archívum által gondozott kötetében mesél nekünk, élvezetesen bontakozik ki a mindenki által egyetlen kattintással elérhető digitális változatban.
Első kiállítását Ország Lilinek rendezte.
Megnyitó Rákosligeten 1968-ban. Ország Lili, Bálint Endre, Tóth TiborSzámtalan alkotó emberrel összebarátkozva, a világ megismerését és összefüggéseit azonnal érteni és érezni akaró „dacos, kemény nő“ nem tudott, sőt talán ma sem akar igazán választani, mi is ő, mi is akar lenni: művészettörténész, szociológus, művészetszociológus, pedagógus...?
Hegyek, völgyek bontakoznak ki ebben a kis kötetben, melynek főszereplője teljes gőzzel veti bele magát a szellemi élet legmélyébe s analizáltatja is magát évekig, hogy kimásszon végre a születése predesztinálta gödörből és a Louvre lépcsőjén, nyakszirtjén Echnaton tekintetével újrainstallálja az életét: Két év múlva lett diplomám. Két év múlva doktorim, öt év múlva lakásom. Tudtam mi az idő, a pénz, ki vagyok, és ki a másik ember. Mi a szeretet. Mi a bizalom. Mik a tennivalók a tartós emberi kapcsolatokban.
Megíratlan könyvekkel kínozza a lelkiismeretét, de azt, hogy a Magyarországon méltatlanul keveset szóbakerülő Farkas István fényes tehetségét és tragikusan alakuló életét összefogó nagy monográfiát ma leemelhetjük a polcról, neki köszönhetjük.
A festő iránti obszesszióját mi sem szemlélteti jobban, mint a kis anekdota, miszerint Váli Dezső festőművész ha telefonon hívta a nyolcvanas évek végén, Özvegy Farkas Istvánnét kereste.
De nem mesélek el mindent.
Kattintsatok a könyvre.
Az Arnolfini archivátorok kitartó kapacitálásának következményeképpen már készül a folytatás. Addig ajánlom a Micsoda útjaimat, mely szintén közprédaként olvasgatható.
Érdekfeszítő és nehezen abbahagyható olvasmány, igazi "személyes történelem", ami nekem történészként különösen kedves. Köszönet a szerzőnek és a kiadónak!
VálaszTörlésEgy fiatal embernek nagyon fontos, hogy olyan tájékozódási pontjai legyenek, akik eligazítják az életben és például szolgálhatnak. Nekem három ilyen ember volt az életemben, Unger Mátyás az egyetemen, Degré Alajos és Szabó Béla Zalaegerszegen, a levéltárban. Szinte egyszerre mentek el a 80-as évek közepén, mégis, olyan világítótornyok az életemben, akiknek emberi, erkölcsi és szakmai normái máig igazodási pontot jelentenek.