James Joyce: Ulysses (1914-21)
Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, számomra kétféle fundamentális könyvélmény létezik.
Az egyik beszippant, olyan történetet mesél, amit nem akarsz letenni, olvasnád, míg a végén kiszipolyozva és megkönnyebülve végre kiesel a másik oldalon.
A másik az, amit nagyregénynek hívnak.
A találkozásra velük minden hardcore könyvbarát készül és számít is. Ezek azok a könyvek, amire vagy azt mondjuk, hogy ezt vinném a lakatlan szigetre, vagy azt, hogy majd nyugdíjasan lesz rá időm. Szemmagasságban ott van a polcon, hogy felismerjük, ha eljön az idő. A szóban forgó könyveknek is van némi történetmesélő karakterük, de igazi hivatásuk, hogy összefoglalják írójuk világnézetét a DOLGOKRÓL. Ezek a könyvek, -legalábbis nekem- újabb összekötő pálcikákat képeznek a meglevő fehérje állományból agyam szürkeállományában, addig ismeretlen összefüggések felfedezésére késztetnek, amik azután új update-et eredményeznek a winchesteremen - hogy korszerűen fejezzem ki magam.
Ezek a könyvek nekem az olvasás időrendjében:
Virginia Woolf: Mrs. Dalloway
(háromszor olvastam eddig; 20, 30 és 40 éves koromban),
Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában
Jonathan Littel: A jóindulatúak
James Joyce: Ulysses
Pontosan meg tudom mondani, mikor futottam neki először és meddig jutottam akkor az Ulyssesben: a 8. stuttgarti Nemzetközi Szólótánc-Fesztivál 2004-es keltezésű könyvjelző méretű és formájú szórólapja a 16.oldalnál akadt meg.
A regény egyetlen nap alatt játszódik Dublinban,1904 július 16-án. Hogy leemeljem megint, azelőtt nekem is el kellett menni oda, hogy meg akarjam tudni, hogyan is kell olvasni, érteni ezt a felhős, naptalan, nedves várost és lakóit, amihez most már személyes kapcsolatok is fűznek.
A történet, bár reggel kezdődik és éjfél után ér véget, nem lineálisan halad a időben, körkörösen inkább és nekem végig Wim Wenders Berlin felett az ég című filmje járt a fejemben, ahol az angyalok a városlakók felett/között körözve csendben hallgatják azok gondolatait. Joyce két fő alakja, a különböző irányokból útnak induló Stephen Dedalus és Leopold Bloom jön megy az utcákon, hogy aztán közös ivászat után, kocsmai verekedésből kikecmeregve együtt zárják a napot, mi pedig tanúi leszünk az összes saját és velük összeakadó ember gondolatának, emlékeinek, és valamennyi, nem ritkán Guinness-gőzös történelmi, politikai faji és nemekre vonatkozó elméleteinek. Mintha kerengnénk Dublin felett és fognánk az összes gondolatot, ami a városban aznap elhangzik. Temetés, születés, szexuális és kulináris élmények, minden egy helyen, egy napban. A relativitás elmélete és a szülőföld magnetikus hatásának bizonyítása is levezethető Joyce munkájából, ez az egy nap története ugyanis 7 év munkája. 3 helyszínen íródott Triesztben, Zürichben, Párizsban, miután az író 22 évesen elhagyta Dublint és két rövid látogatás kivételével sosem tért vissza oda.
Olvastam már olyan megveszekedett rajongókról, akiknek polcán több színes papírfecni lóg ki agyonolvasott kötetükből hogy a szellemes és találó mondatokat rögtön megtalálják.
Én is igyekeztem megjegyezni párat. Ezt a megállapítást lefekvéshez készülődve Leopold Bloom teszi magában:
Elgondolván, hogy minden ember, aki belép, azt képzeli, hogy ő az első, aki belép, pedig mindig legutolsó tagja egy megelőző sornak, még ha első tagja is egy következőnek; mindenki magát képzeli elsőnek, utolsónak, egyetlennek és páratlannak, holott senki sem első vagy utolsó vagy egyetlen vagy páratlan a végtelenségig ismétlődő és a végtelenségből eredő sorban.
A szövegfolyamot Marion (Molly) Bloom 63 oldal pont és vessző nélküli monológja zárja.
Ez a passzus kicsit kilóg nekem az egészből, de talán épp azért fontos, mert valahol Joyce nőképét illusztrálja. Leopold Gibraltárban született énekesnő felesége hűtlen, elégedetlen anti-Penelopé. Szóözöne mai olvasatban is olykor meghökkentően vulgáris és drasztikus, Leopoldról alkotott képünket pedig olymódon revideálja, hogy legszívesebben előről kezdenénk a könyvet.
Nem kell félni az Ulyssestől, élvezetes olvasmány, sok könyv egyben. Nem érdemes a nyugdíjas évekig várni vele.
Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, számomra kétféle fundamentális könyvélmény létezik.Az egyik beszippant, olyan történetet mesél, amit nem akarsz letenni, olvasnád, míg a végén kiszipolyozva és megkönnyebülve végre kiesel a másik oldalon.
A másik az, amit nagyregénynek hívnak.
A találkozásra velük minden hardcore könyvbarát készül és számít is. Ezek azok a könyvek, amire vagy azt mondjuk, hogy ezt vinném a lakatlan szigetre, vagy azt, hogy majd nyugdíjasan lesz rá időm. Szemmagasságban ott van a polcon, hogy felismerjük, ha eljön az idő. A szóban forgó könyveknek is van némi történetmesélő karakterük, de igazi hivatásuk, hogy összefoglalják írójuk világnézetét a DOLGOKRÓL. Ezek a könyvek, -legalábbis nekem- újabb összekötő pálcikákat képeznek a meglevő fehérje állományból agyam szürkeállományában, addig ismeretlen összefüggések felfedezésére késztetnek, amik azután új update-et eredményeznek a winchesteremen - hogy korszerűen fejezzem ki magam.
Ezek a könyvek nekem az olvasás időrendjében:
(háromszor olvastam eddig; 20, 30 és 40 éves koromban),
Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában
Jonathan Littel: A jóindulatúak
James Joyce: Ulysses
Pontosan meg tudom mondani, mikor futottam neki először és meddig jutottam akkor az Ulyssesben: a 8. stuttgarti Nemzetközi Szólótánc-Fesztivál 2004-es keltezésű könyvjelző méretű és formájú szórólapja a 16.oldalnál akadt meg.
A történet, bár reggel kezdődik és éjfél után ér véget, nem lineálisan halad a időben, körkörösen inkább és nekem végig Wim Wenders Berlin felett az ég című filmje járt a fejemben, ahol az angyalok a városlakók felett/között körözve csendben hallgatják azok gondolatait. Joyce két fő alakja, a különböző irányokból útnak induló Stephen Dedalus és Leopold Bloom jön megy az utcákon, hogy aztán közös ivászat után, kocsmai verekedésből kikecmeregve együtt zárják a napot, mi pedig tanúi leszünk az összes saját és velük összeakadó ember gondolatának, emlékeinek, és valamennyi, nem ritkán Guinness-gőzös történelmi, politikai faji és nemekre vonatkozó elméleteinek. Mintha kerengnénk Dublin felett és fognánk az összes gondolatot, ami a városban aznap elhangzik. Temetés, születés, szexuális és kulináris élmények, minden egy helyen, egy napban. A relativitás elmélete és a szülőföld magnetikus hatásának bizonyítása is levezethető Joyce munkájából, ez az egy nap története ugyanis 7 év munkája. 3 helyszínen íródott Triesztben, Zürichben, Párizsban, miután az író 22 évesen elhagyta Dublint és két rövid látogatás kivételével sosem tért vissza oda.
Olvastam már olyan megveszekedett rajongókról, akiknek polcán több színes papírfecni lóg ki agyonolvasott kötetükből hogy a szellemes és találó mondatokat rögtön megtalálják.
Én is igyekeztem megjegyezni párat. Ezt a megállapítást lefekvéshez készülődve Leopold Bloom teszi magában:
Elgondolván, hogy minden ember, aki belép, azt képzeli, hogy ő az első, aki belép, pedig mindig legutolsó tagja egy megelőző sornak, még ha első tagja is egy következőnek; mindenki magát képzeli elsőnek, utolsónak, egyetlennek és páratlannak, holott senki sem első vagy utolsó vagy egyetlen vagy páratlan a végtelenségig ismétlődő és a végtelenségből eredő sorban.
A szövegfolyamot Marion (Molly) Bloom 63 oldal pont és vessző nélküli monológja zárja.
Ez a passzus kicsit kilóg nekem az egészből, de talán épp azért fontos, mert valahol Joyce nőképét illusztrálja. Leopold Gibraltárban született énekesnő felesége hűtlen, elégedetlen anti-Penelopé. Szóözöne mai olvasatban is olykor meghökkentően vulgáris és drasztikus, Leopoldról alkotott képünket pedig olymódon revideálja, hogy legszívesebben előről kezdenénk a könyvet.
Nem kell félni az Ulyssestől, élvezetes olvasmány, sok könyv egyben. Nem érdemes a nyugdíjas évekig várni vele.
Hu,akkor lassan ideje nekunk is belevagunk:)
VálaszTörlésPár hete láttam, hogy az Európa az idén ismét kiadja, és nagyon hajlok a beszerzésére, ha bedobják valami jó kis akcióba :).
VálaszTörlés