The Killers: az ultimatív újraélesztő

Megértem, Magyarországon manapság nincs kedve mindenkinek páros lábon ugrálva ordítva énekelni. Talán ezért maradt visszhangtalan a Killers fellépése a Szigeten.
Én viszont már meghagytam a családomnak, hogy ha megállna a szívem, próbáljanak meg reanimálni a Live from the Royal Albert Hall című lemezzel.

Live albumokat manapság úgy vesznek fel, hogy a klubon keresztül összecsődítik az összes rajongót egy helyre. Ilyenkor nagyon tud stimmelni az atmoszféra. Ebből a ronggyá nézett, hallgatott dupla albumból (CD +DVD) is süt az energia.
 Hogy a közönségben nem én voltam egyedül ezzel a véleménnyel a Szigeten, az abból is kiderült, hogy a közös éneklésekkor mindenki akkor kapcsolódott be, mint a lemezen.
A filmen odaadó spanyol killeristák mesélik, hogy ha a zenekar hív, felmondják a munkájukat és utaznak utánunk. Ha kell, Londonba.
(Mentségükre szolgáljon, ez a felvétel még a gazdasági válság előtt készült.)

A Las Vegas-i csapat 2002-ben alakult és a New Order Crystal című videójáról nevezték el magukat, ahol egy Killers nevű gyerek együttes adja elő a dalt.
Ez egy szubjektív blog, úgyhogy itt nyugodtan állíthatom, hogy a Killersnek nincs rossz száma. Még akkor is jók, mikor mások dalait éneklik. Koncerteken gyakran előveszik az Alphaville Forever Young című ikonikus darabját, s Sawdust című munkájukon Dire Straits-et énekelnek, meg egy duettet is Lou Reed-del.
Első, Hot Fuss című albumukat 2005-ben három kategóriában jelölték Grammy-díjra és a Somebody Told me meg a Mr. Brightside azonnal felkerült a listákra. Azóta megállíthatatlanul törtettek előre és Day and Age lemezükkel már elérték a széles néptömegeket is.

Ezt követően kis szünetet rendeltek el maguknak, de pihenni csak hárman mentek el, Brandon Flowersben még volt energia, hogy felénekelje Flamingo című anyagát. 
Örültünk a hangjának, az Only the Youngs és a Crossfire nem rossz, de nem az igazi.

 A napokban jelent meg hatodik,  Battle Born című lemezük, melyről a Runawayst már a Szigeten is hallhattuk.
Mondhatnánk, hogy a szünetben kitalálhattak volna valami új irányt,
mondhanánk, hogy előre halljuk, hogy fog együtt énekelni a közönség megint.
Ez a lemez nem kis klubokba készült, egyértelmű stadionrock az irány.
Grandiózus és patetikus, mint mindig.
És ezért szeretjük.