Szentendre?

Vasárnap voltam Szentendrén! Azért van a mondat után felkiáltó jel, mert elég nehezen szántam rá magam hogy elmenjek, olyan sok rosszat hallottam róla mostanában. A cím után is ezért van a kérdőjel. Vajon az a Szentendre, amit ismertem és bennem él, mennyiben létezik még?

A kérdés csupán költői, nem múlhat el negyven egynéhány év változás nélkül. Egyet biztosan találtam, ez a kopogtató már akkor is megvolt.
A Bükkös patakig aránylag nem sok változás történt, néhány kis bolt nyílt a régi házakban, vendéglőt is találtam újakat. A patak partján ráleltem egy valódi gyermek street artra.

Kapcsolhattam volna, mert valaki ráírta még, hogy éjjel-nappal vásár. Vagyis innentől kezdve felismerhetetlenné vált az út, a házak, tömegek hullámzottak a minden házban és az utcán megnyílt 'vendéglátóipari egységekben', keverve a boltok garmadával. A főtér után ugyanez folytatódott, tömeg, mindenfélét árusító szuvenír boltokkal, butikokkal.
Igazából a Szentendrei Képtárba igyekeztem Bálint Endre utolsó korszakában készített montázsait megnézni (erre valószínű visszatérek még). Meglepetés, egy érdeklődő éppen akkor távozott és amíg én ott voltam teljesen egyedüli kiállítás látogató lehettem.

Néhány számomra kedves, ismert mellékutcában meglógtam a tömeg elől. Hihetetlen, de itt már csak egy-két emberrel találkoztam. Felmentem a templom dombra is, túl sok változást vettem észre onnan is, így abbahagyom a morgolódást. Sikerült készítenem egy igazi, szentendrei, aránylag érintetlenül maradt városrészlet-fotót. Megpróbálom majd feldolgozni, hátha lesz belőle valami.

És most jön a meglepetés, pisilnem kellett. Gondolom ez már mással is előfordult, emlékeztem egy nyilvános WC-re, amely zárva volt. Elnyűtt, málló vakolatú falán rátaláltam egy szívhez szóló street art munkára. Vajda Lajost és Barcsay Jenőt faragta ki valaki a vakolatból. Még ilyet! Visszatért valamelyest a hitem Szentendre iránt.

Anna Margit az, akinek a munkáit olyan közel érzem magamhoz, mint Bálint Endréét. Többször láttam már az Ámos Imre-Anna Margit Emlékmúzeumot, de nem mulasztom el újra megnézni, ha arra járok. Az épület udvarán vasoszlopon egy gyönyörű, kis bronz 'Múzsa' áll, előtte a földben kis táblával jelölve Anna Margit hamvai, saját kérésének megfelelően. A szobor ihletettsége, groteszk megjelenése nem csak a festőművésznőről beszél hitelesen, hanem az alkotóról is, aki Péter Vladimir. Most tudtam meg, hogy Anna Margit fia.

Jó volt látni a kiállítást. Lenyűgözött az interneten nehezen hozzáférhető Zöld alma (kinagyítható!) című képe 1979-ből. Azt az önazonosságot, közvetlenséget sugározta, amelyre mindig is vágytam, többször is visszatértem a képhez, hogy minél inkább átitatódhassak vele.
Egy korábbi kiállításon fotóztam a 'Max Jacob emlékére' című képét (1964), ezt mutatom meg most végezetül, azt hiszem az abszurd és groteszk képiségnek kiemelkedő képviselője Anna Margit, képeiben még a gyermeki tisztaság is benne van, amely élete tragédiáinak ellenpontjaként oly hitelessé teszi. A kiállításon megint -mint Bálint Endrénél- az egyetlen látogató voltam.

Szándékom ellenére nem térek vissza Szentendre bírálatára, maradjon meg a kiállítások élménye.