Ugyanolyan tabu ez, mit hogy könyvet nem szedünk szét, nem rajzolunk bele, nem dobunk ki, akármekkora hülyeség is amiről és ahogyan írnak benne. Vannak azonban művészek, akik fittyet hánynak a szabályokra. A svájci Dieter Roth 1960-ban kezdett képzőművészeti kísérletezésbe ennivalókkal. Az enyészet folyamata érdekelte, a rothadás, száradás, elszíntelenedés. Csokoládé, kolbászdarabok és porrá zúzott fűszerek voltak a nyersanyagok. A csokiból kiöntött kis mellszobrok, melyek többek között oroszlánokat, törpéket és a művészt magát ábrázolják, komoly fejtörést és elvi vitákat okoznak a művész halála óta a restaurátoroknak.
A hamburgi Penésszmúzeumban jól nyomon követhető az idővel és az egészségügyi hivatallal való küzdelem. Roth szórakozott mosollyal nézheti munkái sorsát a túlvilágról.
Honfitársát, Daniel Spoerrit ugyanekkor a közös étkezés pillanatainak megörökítése kezdte el foglalkoztatni, mikor az átdorbézolt esték tárgyi bizonyítékait hozdozólapra ragasztva konzerválta a maradványokat az utókornak. "Nézésre érdemes minden pillanat"-mondta Spoerri, majd Düsseldorfban éttermet nyitott, ahol műtárgyként a falakra akasztotta az elfogyasztott menük maradékát. A két művész által kezdeményezett irányzat eat art, ennivaló művészet néven került be a köztudatba. A 2009-es düsseldorfi kiállítás idén ősszel érkezett Stuttgartba.
A tárlat illatos élmény. A legfelső emeleten étvágygerjesztő fűszerillat fogadja a látogatót, ami egy igluszerű, organikus téglákból készült építményen tenyésző misztikus gombákból árad. A termést folyamatosan lehet aratni, és a felirat tanusága szerint a megnyitó vendégei teát kaptak a belőlük készült főzetből. Áldozatokról nincs hír.
Tovább vonulva 7 tonna földre öntött kristálycukorba fulladt bevásárló kocsiba botlunk, ami számomra messzemenően kimeríti
az értelmetlen pazarlás definícióját. Bár az egészséges táplálkozás hívei által egyszerűen csak "fehér halálnak" nevezett édesítőszer nem tartozik feltétlenül az életmentő élelmiszerek közé, Thomas Rentmeister akcióját mégis feleslegesnek és obszcénnek érzem. Társadalomkritikaként azonban működik a dolog, nem kétség.
Judith Samen op-art festmény illúzióját keltő több száz precízen falraszegezett tócsnija morálisan nézve szintén bizarr ötlet, de szépségüktől és a szeptemberi megnyitó óta felületükön képződött lakkos felülettől mégis nehéz elszakadni. A legnagyobb haptikus élményt nekem a kis csokoládéval bevont falú cella okozta, ahol a megpihenést és nyugodt szemlélődést szolgáló hosszú pad is úgy ragyogott a csokimáztól, mit Saját levében Sacher tortája. Minden teremben más illatok csapták meg az orrunkat. Az 1957-ben Komlón született és 1979-től Németországban élő Arpad Dobriban 87 óta kísérletezik ételekkel. A munkáit prezentáló szegletben 4 oldal füstölt szalonna volt a falraszegezve, melynek átható zsírszaga pillanatok alatt visszarepített nagymama spájzába. Mellette tudományos precizitással befőttes üvegekben Dobriban a világ minden táján szorgos munkával összegyűjtögetett sajtdarabkái tekinthetők meg.
Videók is láthatók a kiállításon, de ebéd előtt nem feltétlenül muszáj filmet nézni egy bulímiás hányásáról vagy friss pisztrángok vasalóval történő megmunkálásáról. A legdurvább munkát szeretném törölni az agyamból, nem is jegyeztem meg ki követte el; három állatszerű lélegző(!) szőrmedarab kenyérbe dolgozva, ennivalók közé ágyazva.
A kiállítás megnézését tevezzük egy ideje, de nem csak a rossz idő vezetett minket tegnap a Kunstmuseumba, eszünkbe unokahúgunk tegnap küldött linkje juttatta újra, amely annak a régi városi legenda igazságtartalmának jár utána, mely szerint egy hónapokig zsebben felejtett McDonalds hamburger változatlan állapotban került újra napvilágra.
Jó étvágyat!
Tegnap vendégek voltak nálunk és sokfélét sütöttem-főztem. Másfél nap alatt raktam rendet a konyhában, felszámoltam és újrafeldolgoztam a maradékokat, elmosogattam, a konyhát kitakarítottam.
VálaszTörlésLehet, hogy egyszerűen csak egy hatásos címet kellett volna adni ez egésznek és úgy hagyni?!..
"saját levében": :-)))
VálaszTörlésElsőre sok ilyen és ehhez hasonló művészeti megmozdulás értelmetlennek és undorítónak tűnik, de idővel az esztétikai élményen kívül az idő is patinát tesz rá.
VálaszTörlésArcheológiai lelet lesz egy vacsora maradékából. Spoerri célja sem volt több vagy kevesebb, mint hogy dokumentáljon egy kellemes estét.
Ráadásul ezek a dolgok többnyire üveg alatt vannak, vagy be vannak keretezve, és így nem kell túl sok mindent kikapcsolni ahhoz, hogy ne ételmaradéknak lásd, hanem egyfajta emberi alkotást tanusító dokumentumnak. Egy vacsora Saját Levében lehet olyan élmény, amire szívesen emlékszik vissza aki jelen volt és ha felnéz a falra és meglátja a mumifikálódott maradékokat, visszarepül az időben. Akármilyen rég is volt az a lakoma...
Minden karácsonyfáról megőrzök néhány mézeskalácsot, ezzel biztosítom egész évben a boldogsághoz a spirituális kapcsot. Aztán ha jön az új ünnep, akkor kidobom őket, addigra már porosak, szagtalanok és színtelenek lesznek és jöhetnek az újak.
VálaszTörlésÉs említsük meg, hogy a penészfélék közelről nézve a Nagy Központi Formatervező legkiválóbb alkotásai közé tartoznak!
Egy kicsit émelyeg a gyomrom, annak ellenére, hogy méltányolom a dolgot, izgalmas. Azonban a restaurátorok nevében határozottan tiltakozom. Vannak tapasztalataim... (a kenyér ünnepe, húsvéti tojások, a mézeskalács is, stb.) :-)
VálaszTörlésIgen, a kiállítás kapcsán olvastam egy beszélgetést a múzeum restaurátoraival. Mivel az egyik legnagyobb Dieter Roth gyűjtemény itt van a városban, van már gyakorlatuk. Rendszeresen végigpásztázzák a termeket, nem folyt-e ki valami, nem bűzlenek-e az objektek. Néha támadnak a molycsaládok is. Azért egy érett húsvéti tojás is nagy élmény lehet... A papám kapott egyszer valamelyik oroszországi vidékről egy impozáns kenyérszerű óriásperecet. A történet szerint az ott élők inséges időkben valamilyen módon reanimálják (vizezik, sütik?), amíg meg jól élnek, nézegetik, mint műtárgyat. Nálunk is sokáig fent volt a falon a nyaralóban, míg a pókók birtokba nem vették.
VálaszTörlés