... abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s mint hogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az.
Proust-tól idézek, akit a madeleine sütemény íze visszarepít gyemekkora városába, Combray-ba.
Az én madeleine-jeim zenék.
Ha össze kellene foglalnom zenékben az életemet, egy hosszú listával minden dekádot végig tudok járni Apu Londonból hozott Beatles lemezétől az Asian Dub Fondation hétvégén vett új CD-jéig. Volt egy kiállításom az Újpest Galériában, ahol az összes kép, ami a két és fél termet betöltötte, Nick Cave hatása alatt készült. Nagyon jól emlékszem, hogy hatott rám a Dark Side of the Moon és amikor David Gilmour, kicsit már pocakosan a Royal Albert Hallban eljátszotta a Breathe-et, eszembe jutott, milyen jó lenne visszaszólni tinédzser ömagamnak, hogy meglesz ez a pillanat később!
A nagy korszakok a popzene fejlődésében a rock and roll, a flower power, a hippik, mode-ok és punkok zenéje után a new wave, a new romantic, aztán a hip-hop, electro és így tovább, de a glam-rock valahogy mindig kiesik a felsorolásból, mikor visszanézünk. Valami kis mostohagyerekecskeként ékelődik a 70-es évek kis szegletébe. Pedig én bevallom, szívesen sétálnék végig a Carnaby Streeten, ahol a helyes kifestett szemű fiúk telitalpú csizmáikat vásárolták a kis butikokban. Megnézném, ahogy David Bowie és Marc Bolan selyemruhákat próbálgatnak.
Ebben a zenében másféle volt a lázadás, mint a hippikében, inkább valami nagy életöröm és a jövőbe vetett misztikus hit jellemezte.
David Bowie Ziggy Stardust című lemeze és a hozzátartozó (búcsú) koncert öleli körbe nekem ezt a korszakot. És Nicolas Roeg Földre pottyant férfi című sci-fije, amelyben David Bowie szenzációsan alakítja földönkívüli önmagát. Van még egy film, amit ha ide akarok időutazni, berakok a lejátszóba.
Ez a Velvet Goldmine.
Emlékszem, amikor a filmet tervezték, Bowie még támogatta az ötletet, de aztán elmúlt a lelkesedése, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a film azt a szakaszt is tematizálja az életéből, amikor elfordult Ziggytől és Thin White Duke-ká vált. Ezt az átalakulást sok rajongó is nehezen emésztette meg akkor.
A német Rolling Stone magazin februári számában körkérdést intézett néhány zenészhez, meséljék el, mely lemezek adtak suhintó impulzust saját pályájukra. Gerald Way, a My Chemical Romance énekese a glam-rockot nevezi meg mint legnagyobb inspirációforrását. Bowie-t, a T-Rexet, Alice Coopert, Sweet-et, Slade-et.
"A Sweet Ballroom Blitz című számában szakítva a hagyományokkal a szám azzal kezdődik, hogy az énekes minden tagot név szerint szólít. Ezt a poént átvettük Vampire Money című dalunkba. A kezdet a Ballroom Blitz egzakt másolata"-mesélte az énekes.
Rákerestem a számra az interneten. Aztán megtaláltam a Ballroom Blitz-et is. A felvételt most láttam a először. A számot viszont minden nap hatszázszor meghallgattam anno. Egy Mambo magnón.
Proust-tól idézek, akit a madeleine sütemény íze visszarepít gyemekkora városába, Combray-ba.
Az én madeleine-jeim zenék.
A nagy korszakok a popzene fejlődésében a rock and roll, a flower power, a hippik, mode-ok és punkok zenéje után a new wave, a new romantic, aztán a hip-hop, electro és így tovább, de a glam-rock valahogy mindig kiesik a felsorolásból, mikor visszanézünk. Valami kis mostohagyerekecskeként ékelődik a 70-es évek kis szegletébe. Pedig én bevallom, szívesen sétálnék végig a Carnaby Streeten, ahol a helyes kifestett szemű fiúk telitalpú csizmáikat vásárolták a kis butikokban. Megnézném, ahogy David Bowie és Marc Bolan selyemruhákat próbálgatnak.
Ebben a zenében másféle volt a lázadás, mint a hippikében, inkább valami nagy életöröm és a jövőbe vetett misztikus hit jellemezte.
David Bowie Ziggy Stardust című lemeze és a hozzátartozó (búcsú) koncert öleli körbe nekem ezt a korszakot. És Nicolas Roeg Földre pottyant férfi című sci-fije, amelyben David Bowie szenzációsan alakítja földönkívüli önmagát. Van még egy film, amit ha ide akarok időutazni, berakok a lejátszóba.
Ez a Velvet Goldmine.
A német Rolling Stone magazin februári számában körkérdést intézett néhány zenészhez, meséljék el, mely lemezek adtak suhintó impulzust saját pályájukra. Gerald Way, a My Chemical Romance énekese a glam-rockot nevezi meg mint legnagyobb inspirációforrását. Bowie-t, a T-Rexet, Alice Coopert, Sweet-et, Slade-et.
"A Sweet Ballroom Blitz című számában szakítva a hagyományokkal a szám azzal kezdődik, hogy az énekes minden tagot név szerint szólít. Ezt a poént átvettük Vampire Money című dalunkba. A kezdet a Ballroom Blitz egzakt másolata"-mesélte az énekes.
Rákerestem a számra az interneten. Aztán megtaláltam a Ballroom Blitz-et is. A felvételt most láttam a először. A számot viszont minden nap hatszázszor meghallgattam anno. Egy Mambo magnón.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése