A szabadság kockázatai és mellékhatásai

Jonathan Franzen Szabadság című kötetéről

Nagyon rendes orvos, veled egyidős – hallom az ismert szófordulatot jóanyámtól, és megint csak jót mosolygok rajta, hogy szerinte egy különlegesen sikerült évjáratot sikerült velem elkapnia. Valójában azonban én is folyamatosan próbáltam nyomon követni, hogyan veszi fel generációm a világ tempóját, mikor éri el kulturális, gazdasági és politikai befolyása csúcsát, majd mely ponton – és főleg milyen állapotban – kezdi majd átadni a stafétát az utánunk érkezőknek.

Fiatal éveimben hihetetlenül optimista voltam, és roppant szerencseként fogtam fel, hogy többek között egy időben születtem a Beatles együttessel és a francia (filmes) új hullámmal; úgy éreztem, pont jókor érkeztem, hogy átéljek egy új felvilágosodást a világtörténelemben. Természetesnek vettem, hogy a velem egyidősek hasonlóan éreznek, hiszen sokukkal ugyanazokon a könyveken és filmeken nőttünk fel, ugyanazokon a koncerteken ragadtattuk el magunkat. Nem tudtam volna elképzelni, hogy aki olvasta a Winnetou-t, ne az üldözött indiánok oldalán állna, vagy képes lenne a könyvégető „tűzoltóknak” drukkolni a Fahrenheit 451-ben. (Csak Woody Allennek néztem el, hogy a gonosz mostoha pártjára állt.) Annál nagyobb volt csalódásom, ahogy az évek múltával rá kellett ébredjek, hogy a fiatalkori lázadást, érdeklődést, világmegváltó szándékot, az újra való nyitottságot bizony sokan hamarabb kinőtték, mint az első 501-es Levi’s-üket.

Épp ezért örülök különösen, ha olykor felbukkan egy-egy fénylény a ma 50 körüliek közül, aki egy kicsit pozitív irányba tudná billenteni generációm mérlegét. Szeretném, ha Obamának sikerülne kibékítenie kettészakadt országát, ha George Clooney hírnevével tényleg enyhíteni tudna valamit Afrika gondjain, ha Emma Thompson minél többször örvendeztetne meg bennünket briliáns tehetségével és ha Hugh Grant legyőzné a gonosz Murdoch-birodalmat (bár őt mostanában nagyon lefoglalják a rajongói levelek, ahogy hallom). Ebben az összefüggésben is érdekes tapasztalat volt, hogyan látja egy másik kortársam, Jonathan Franzen, nemzedékünk szemével az elmúlt 20–30 évet új regényében, a Szabadságban.

© Greg Martin

Franzen – a 90-es évekbeli, inkább a posztmodern iránnyal kacérkodó ígéretes próbálkozásai után – Javítások (The Corrections) című, 2001-ben megjelent regényével újította meg a klasszikus realista elbeszélő regényt, pályatársak, kritikusok és a közönség lelkesedését kiváltva. Neki is időbe telt, amíg ezt az irodalmi szenzációt – ebben az esetben megkerülhetetlen ez az elcsépelt fogalom – fel tudta dolgozni, csaknem tíz év elteltével készült el új könyvével. Mint eddigi főművében, a Szabadságban is egy család kríziseit veszi szemügyre, a fókuszt közelik és nagytotálok között váltogatva sikerül megrajzolnia korunk pszichogramját.

A farkasok szabadsága a bárányok halála – az Isaiah Berlin brit filozófustól kölcsönzött megállapítással tudom a legtömörebben összefoglalni a regény magvát adó alapgondolatot. A szereplő személyek: Walter Berglund, az idealista környezetvédő, aki naivan és akaratlanul pont egy környezetromboló pénzcsináló szolgálatába szegődik. Patty Berglund, a hajdani kosárlabda reménység, aki egy gyenge pillanatában megadta magát Walter kitartó imádatának, holott valódi vágya mindig is Richard, Walter legjobb barátja volt. Richard Katz, rockzenész, az összes vonatkozó munkahelyi ártalommal. Joey Berglund, Walter és Patty fia, aki „jóember” apjával szembeni lázadásként szélsőségesen konzervatív befolyás alá kerül, és fegyverkereskedőként szeretne meggazdagodni az iraki háborúban. Nővére, Jessica Berglund, aki anyjával szakítja meg kapcsolatát, miután rádöbben Patty és Richard későn, de annál hevesebben felizzott viszonyára. Továbbá barátok, rokonok, szomszédok, veszélyeztetett madárfajok, egy hegy környezetvédelmi projektnek álcázott elbontása, a sajtó, politikusok, és sokan mások.

A Berglund család életén keresztül az amerikai társadalom és a globalizált világ elmúlt évtizedeiben bekövetkezett gyökeres változásokat is nyomon követhetjük. A hidegháború elmúlta feletti örömöt lassan felváltja a felismerés csalódása, hogy a kapitalizmus félreértette és győzelemként könyvelte el a szocializmus bukását. A utolsó gyeplőktől is megszabadulva féktelen nyargalás következett, melynek „eredményei” az aktuális gazdasági és pénzügyi válságok idején – és főleg utólag visszatekintve – mindenki számára logikusnak tűnhetnének, de sokan még mindig nem látják az összefüggéseket.

Franzen saját felelősségünk kulcsfontosságú szerepére próbálja irányítani a figyelmünket. A tájékozottság a legjobb eszköz életünk és világunk tudatos alakítására, nem szabad beletörődni, hogy a telefonunk okosabb legyen nálunk. Ha minden reklámnak és manipulációnak – kereskedelminek és politikainak – kritika nélkül áldozatul esünk, folyton csak a saját hasznunk és előnyünk lebeg a szemünk előtt, ha ignoráljuk, hogy az akciós pólónkat a világ másik felén mérgektől védtelenül és éhbérért dolgozó gyerekek varrják, akkor egyszer minket is törvényszerűen elragad az örvény, munkahelyünk kivándorol, házunkat elárverezik. Az internet korában már senki nem mentegetőzhet azzal, hogy nem tudta, őserdőket kell kivágni és szójaföldekké alakítani, hogy a világ szerencsésebb felén minden nap húst ehessünk és biodízelt tankolhassunk, miközben tömegek halnak éhen.

Franzen alaposan felkészült író, és rendelkezik mindazokkal az adottságokkal – emberismeret, stílus, bravúros nyelvhasználat, humor és irónia –, amelyek egy izgalmasan szerkesztett, szellemesen fogalmazott és lebilincselő olvasmány létrehozásához szükségesek. Számomra egyedül a már-már karikatúraszerűen túlrajzolt happy end nem illett a képbe. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy ez csak egy ironikus felszólítás lehet kortársainknak: szedjétek már össze magatokat!

Azt hiszem, ezzel a könyvvel megtaláltam anyám következő karácsonyi ajándékát. Már azt is sejtem, mi lesz a reakció…