Náprádfa. Először

Az augusztus 20-i hétvégén a Susannicon kultúrblog szerzői és olvasói egy nagyszerű kezdeményezés résztvevői lehettek. Mondhatjuk, hogy a blog hagyományainak megfelelően ismét Turbuly Lilla nyomába eredtünk, de a pontosabb megfogalmazás inkább az, hogy Lilla meghívott bennünket zalai otthonába, kertjébe, birtokára, ahol mindannyiunk örömére megszervezte az I. Náprádfai Kultúrbúcsút. Mi más kéne egy remek nyárzáró programhoz, mint barátok, gyümölcsök, virágok, kutyák, finom falatok és borok, és egy-két csipet kultúra?     
A helyszín aznap új nevet is kapott: Hold-udvar (keresztanya: Turbuly Éva), amely visszaadja a hely hangulatát és utal Lilla egykori regényeire is. 

A részvevők a hivatalos programok mellett kirándultak is, belevetették magukat a gutorföldi vásári hangulatba, egyesek felkeresték a környéken Deák Ferenc életéhez kapcsolódó helyszíneket.

A fesztivál fő programja a Lilla által írt „Villám gazdit keres” című bábjáték volt, amelyet a zalaegerszegi Griff Bábszínház művészei Duna Orsolya és Matola Norbert adtak elő a gyümölcsfák árnyékában. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Napjaink bábművészei már nem feltétlenül fekete pólóban rejtőzködnek a paraván mögött, hanem gyakran kilépnek a rivaldafénybe – itt a napfénybe – és így saját testükkel is sokat adnak az előadáshoz. A két művész alapvetően konyhai- és háztartási eszközöket használt a játékhoz, emiatt másnap már mindannyian nagy tisztelettel és alázattal mozogtunk a konyhában.  

 

A program második részében a házigazda felolvasta „Náprádfa” című írását, amely Az Alaszkai-öböl című kötetében jelent meg 2020-ban és jó hátteret adott a környékbeli kirándulásokhoz. Zsubori Ervin a Lakner Zsuzsa kollázsairól írt esszéjét olvasta fel, a programot Gyenes Imre – aki a Deák+Kert Irodalmi honlap szerkesztője is –, „A füst” című novellájának felolvasásával zárta. 

Remélhetőleg a Hold-udvar nem először adott otthont ilyen jellegű rendezvénynek, valamennyien lelkesen ötleteltünk a jövőbeli lehetőségekről, és arról a több év múlva bekövetkező pillanatról, amikor büszkén jelenthetjük ki: mi bizony ott voltunk az I. Náprádfai Kultúrbúcsún!

Naplók és tánclemezek

Nevezhetjük akár Vas István emléktúrának is azt az 56 km-es kerékpáros kirándulást amit a minap nyomtunk le, hogy megnézhessük a róla szóló kiállítást Szentendrén a Ferenczy Múzeumban, amely „Az idő metszeteiben” címet viseli (utalva a költő egyik szép versére), különösen hogy hazafelé a budai Kacsa étterem mellett is elsuhantunk, ahol egykor Vas randevúzott későbbi (harmadik) feleségével, Szántó Piroskával.

Vas Istvánért aztán igazán érdemes áldozatot hoznia az olvasónak! 2010-ben, a 100. születésnapján a PIM zsúfolt nagyteremében rendezett eseményen sokadmagammal – főleg diákokkal – a padlón kucorogtam, mígnem egy kedves idős úr oda nem piszegett amúgy ismeretlenül, hogy ha elhúzza a kabáthalmot a mellette levő székről, ott még pont elférek. Hubay Miklós volt ő, Vas barátja és alkotótársa (ld. Egy szerelem három éjszakája), így aztán a közvetlen ülőhely miatt módom volt végighallgatni a barátaival és ismerőseivel váltott mondatait, amitől igazán bensőségessé vált az ünnep számomra is. Aztán amikor hazaindult, kikísértem a teremből, mert kilencvenvalahány évesen nehezen mozgott már, de a lépcsőn egyedül ment le a taxihoz. Barátja 101. születésnapját már nem érte meg.

Vas-nyakkendő eltéve

A szentendrei helyszín igazán alkalmas Vas emlékének felelevenítésére, hiszen a város neki és baráti körének is kedvelt kirándulóhelye volt, később Szántó Piroska intézte úgy, hogy legyen ott egy kis házuk, kertjük, és nagyon-nagyon sok mindenük, amit mindig elintézett az ő Pistájának. Vas pedig csodaszép elégiákat és rapszódiákat írhatott a nyári vagy az őszi kertben, a budapesti Gróza rakparti lakásukban pedig a lépcsőházban tárolták a kertben termett gyümölcsöket és zöldségeket, ahogy ezt egyszer egy Múzeumok Éjszakáján megtudtuk a házaspár egykori segítőjétől Anikótól, amikor éppen látogatható volt a lakás, és nem utolsó sorban a mellékhelyiség is, amelynek fala egyfajta 20. századi irodalmi közösségi médiafelületként funkcionált…

A szentendrei kiállítótérben Vas évtizedeken át vezetett naplójának oldalaiból szerkesztett papírösvény tekereg a fejünk felett, szépen összekapcsolva az egyes helyiségekben kialakított tematikát: magánélet, szentendrei kötődés, életmű, és szerencsére nagy hangsúlyt kap a fordítói múltja is, aminek kedves megnyilvánulása, hogy a III. Richárd fordításának kézirata pont ott van nyitva, ahol York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át…Mindez azon az íróasztalon, ami a dunaparti lakásban állt, rajta a régi barát, Radnóti Miklós szobrával. Az asztalon (irodalmi?) hanglemezek is hevernek, sajnos nem igazán látszik, hogy mik is azok pontosan, talán ezért is volt, hogy nekem az Eszmék és tánclemezek című verse villant be, és Petri György arra adott reakciója.

York napsütése csillan a plexin

Ütős mondatokba ütközhetünk itt-ott a kiállított dokumentumokban, például a hivatalos iratban, miszerint megkeresztelkedettként és árja párjaként „nem tekintendő zsidónak”, legalábbis egy darabig még nem. Aztán a Radnótival, a munkaszolgálatból közösen írt levelezőlapjukon. És a naplójában 1991. december 16-én felesége bejegyzésével: „Pista meghal”. 

A kiállítás szeptember 25-ig tart nyitva, a hátralevő időben több program is lesz a helyszínen, például augusztus 27-én Nyáry Krisztiánnal, szeptember 25-én Nádasdy Ádámmal.

További kedvcsinálók:

A kiállítás brosúrája
Várady Szabolcs megnyitóbeszéde
Karafiáth Orsolya: Írás a falon – Magyar Narancs, 2022.augusztus 3.

Mélyi József: Az eltűnt idő metszeteiben – Élet Irodalom, 2022. augusztus 12.
Korábbi bejegyzés a Susanniconon
A költők és a minyonok – "Saját levében" blog

Dani uraság szilvája

A "régen minden jobb volt" alapigazság egyik megdönthetetlen bizonyítéka, hogy régen az osztálykirándulások nem arról szóltak, hogy a gyerekek napközben a plázában csámborognak, délután az élményfürdőben este pedig a kocsmában buliznak. Na jó, az utóbbi lehet, hogy régen is így volt. De régen a tanulmányi céllal szervezett kirándulások során a diákok tényleg eljutottak múzeumokba, meglátogattak műemlékeket, esetleg valamilyen kulturális eseményt. Így jutottam el én is veszprémi gimnazistaként Berzsenyi Dániel házába, a somogyi Niklára, és bár gyerekkoromban onnan néhány kilométerre töltöttem csodaszép nyarakat  a nagyszüleimnél, de valahogy ez a Berzsenyi-vonal kimaradt akkoriban. Tavaly ősszel viszont már önszántamból kanyarodtam oda egy kaposvári kiállítás-látogatás után, sőt vittem magammal másokat is. És bár az utak állapota mintha a kétszáz évvel ezelőtti állapotokat tükrözték volna, de a gyönyörű somogyi táj az őszi napsütésben mindenért kárpótolt, és ráadásul pont elcsíptük a gyümölcsfák termésének utolsó, túlérett darabjait a költő, vagy ahogy a helyiek hívták annak idején: „Dani uraság” kertjében.

A Kemenesalján született Berzsenyi fiatal felnőttként került Niklára (korábbi írásmód alapján: Mikla), anyai öröksége révén. Egyik levelében maga is kétféle módon használja a település nevét: „Ime, Niklán kezdtem e levelet írni és Miklán végeztem el! melly nagy líricusi ugrás! No de haggyán, hiszen mindegy, Nikla vagy Mikla.” (1809. nov. 25.)

Ott kezdett el komolyabban gazdálkodni népes családjával és természetesen ott írta műveit. Közben ha távolról is, de tartotta a kapcsolatot irodalmi kortársaival, része volt a kulturális közéletnek, még a keszthelyi Festetics család meghívásainak is eleget tett, például a legendás Helikon ünnepségek idején.

1811-ben egy évszázados vihar – amelynek emléke ma is él az utókor emlékezetében –, tönkretette a család házát, ezután vágott bele a költő a ma is álló épület eredetijének építésébe, amelyben később aztán a múzeum kapott helyet. Mellette még megtalálható az egykori hatalmas birtok gyümölcsösének egy kis része, ahol Berzsenyi szakértő módon nevelte a fákat és méhészkedett. Így az őszi látogatáskor jól esett azt hinni, talán az ő gyümölcsfáinak valamiféle leszármazottjának, vagy legalább az ő földjének a szilvában meggyűlő zamatát érezhettük, amikor a ház gondnoka megengedte hogy sétáljunk egyet a kertben is és felszedegettük a földről a lehullott gyümölcsöket, a darazsak nem kis felháborodására. Ugyanez az ízemlékező érzés jár át, amikor Balatonfüreden a Berzsenyi forrásból veszem a vizet, az erre rendszeresített csatos üvegpalackokban, hogy talán ugyanazt az ízt érezhette ő is, kétszáz évvel ezelőtt.

A látogatás kapcsán vettem elő újra az írásait és a róla szóló irodalmat, köztük egy helyi amatőr helytörténész, Hársházi István könyvét, aki összegyűjtötte a faluban és környékén fennmaradt történeteket Dani uraságról és családjáról. A történetek a népi szájhagyomány minden báját és tévedését magukban hordozzák, de így is élvezetes olvasmány az egész könyv. Emellett már az interneten is fellelhető a költő levelezése, valamint a társadalmi kérdésekkel és a gazdálkodással foglalkozó írásai is, amelyben sokat panaszkodik a tudatlanság és iskolázatlanság negatív hatásaira, az elkeserítő közállapotokra, vagy arra a közbiztonsági helyzetre, amikor a Bakonyban vagy a Balaton-felvidéken átutazva simán elvágják az utazók torkát a betyárok, minden különösebb nyereség nélkül.

"(…) még az is múlhatatlanul megkívántatik, hogy a földművelő nép mind erkölcsére, mind értelmére nézve nagy céljaihoz képzett legyen; mert egyedül az ily nép lehet alkalmas eszköze minden józanabb irányzatoknak, a nem ilyen nép ellenben örökre csak annak lesz eszközlője, aminek eddig volt, tudniillik: az inségnek.

(…) A magyar nép igen idomos, becsületérző, sok erővel és természetes okossággal bíró faj ugyan, de annak szép hajlományai gyakran nagyon rosszra vagynak fordítva; úgyhogy annál többnyire a csinosság és büszkeség betyársággá, az okosság ravaszsággá, az erő és hamis becsületérzés pedig zsiványsággá fajul, (…)

Ezen néphiba nem erőtlenségből, hanem egyenest erőbül folyván, a lélekösmerő elhiszi, ha mondom, hogy a magyar nép mindazon helyeken, hol az valami jobb rendtartásban vagy holmi kis kultúrában részesül, igen derék nép; de mivel a kultúra nálunk igen szűken adatik, a rendetlenség pedig nagyon is sok helyen uralkodik: természet szerint ily helyeken, valamint a legtermékenyebb föld rossz munkával legtöbb gazt terem, úgy a legélénkebb nép is kultúra nélkül legtöbb erkölcsi romlottságra hajlandó.” (A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul, 1833.)

Ennek ellenére így kétszáz év távlatából is bevállalható életnek tűnik az övé: a sikeres gazdálkodással, a remek gyümölcsterméssel, híres szüretekkel a gombai (ma Marcali) szőlőben, a keszthelyi, soproni, bécsi vagy pesti kiruccanásokkal, és mindenekelőtt azzal az élénk levelezéssel, amit az ország másik csücskében élő barátjával, Kazinczy Ferenccel folytatott, akinek széphalmi birtokára annak idején szintén egy osztálykirándulás során jutottam el először.

„Az én életem együgyű plánumában titulusok nintsenek, nem is lesznek. Ha máskor nyujtani akarja Uraságod Czímemet, tituláljon Miklai Remetének vagy Somogyi Diogenesnek, a ki felűl mindazon által bizonyos lehet Uraságod, hogy minden assessorságnál többre betsűli Kazinczy Levelét, és azt nem hordaja hasadékjában, hanem forró kebelében fogja tartani.” (Levél Kazinczy Ferencnek, 1809. január 18.)

Kedves Olvasó! Tehát tavasszal irány Nikla, ha virágzik a szilva! Zárásként pedig hadd használjam azt a búcsúzó fordulatot, amelyet ő használt gyakran a levelei végén, és ami szintén nagy bölcsességre vall:

 "Élj szerencsésen!"

("... s tisztelj meg ezután is nagyrabecsült hajlandóságoddal, valamint én is mindenkor nagy szerencsének fogom tartani, ha erántad való szíves szeretetemnek s tiszteletemnek jeleit mutathatom.")

Utóirat: a múzeumban vásárolt képeslap egy remek linómetszetet ábrázol, de sajnos nincs feltüntetve az alkotó, és a google keresés sem hozott megfelelő találatot. Aki esetleg tudja, hogy ki készítette ezt a képet, legyen szíves és kommentelje ide!

Források:

Az emlékház Niklán

Berzsenyi Dániel levelezése

Összes művei a MEK-ben

Hársházi István: Niklai hagyományok - 2. átdolg. kiad., 1996.

A vagányság mértékegysége

Gáspár Fanni Az Alhambrában nem jártam
Magánkiadás 2021

Mikor kezdődik az élet?
Kérdezte sok évvel ezelőtt egy tinédzser tőlem.
Kapásból rávágtam: Most.
Épp elvégezte az egyetemet és hamarosan egy idegen országban tette meg önálló élete első lépéseit.

Mi idősebbek már tudjuk, hogy nincs ultimatív válasz erre, de ami fontos, hogy időben kezükbe vegyük a dolgok irányítását.
A gyorsulást a legváratlanabb, legdrasztikusabb események is kiválthatják. Például, ha hírtelen kiderül valami, ami kihúzza a talajt alólunk és egyszercsak a komplett addigi (rövid) történetünket újra kell írni. Ahogyan Gáspár Fanniét. Hogy utazni kezdett a világban, az az öngyógyítás első fokozata volt, ami lassan valódi szenvedéllyé vált majd rövid idő alatt életformává kristályosodott. A huszas éveit megszállottan és a célországokra alaposan felkészült és végtelenségig nyitott fiatal nőtől nemcsak szakavatott utikalauzt kapunk, hanem barátunk, lányunk, húgunk, is lesz, akinek magabiztos felnőtt emberré válásának közvetlen tanújává is válunk. Utazásairól Fanni már korábban is népszerű blogot vezetett, de hogy könyvbe rendezze az élményeit, az a pandémia okozta kényszerszünetnek köszönhető. A 250 oldalas remek kis kötet nem tartalmaz fotókat, de saját belső filmünk azon nyomban peregni kezd és megállíthatatlanul vetítődik belső képernyőnkön az utolsó oldalakig. Hatalmas élvezet a vagány, de nem meggondolatlan lány mellé szegődni és bejárni vele a glóbuszt. Először együttérzéssel és egy felnőtt aggódásával olvassuk a sorokat, aztán lassan rádöbbenünk; mi vagyunk a kézenfogottak, akik leckét kapnak önállóságból, szembesülnek saját határaikkal és újraírják önnön félelmeikről alkotott, megingathatatlannak hitt tévhiteiket.

Gáspár Fanni nagyon hamar kezébe vette sorsa irányítását. Ami kontrollálható, azt semmiképp nem bízza a véletlenre. Megfontoltan, hibákból tanulva bozótharcosként tör magának utat az életben. Könyvét is saját erőből teremtette meg, megtalálva rá a legjobb partnereket.

Ami valódi tudás ebben a könyvben, hogy bármennyire is egyedül érzed magad a világban, amint megtanulod fogni az Univerzum üzeneteit, az a legjobb partnereket adja melléd. A neked legfontosabb segítőket, a téged legszeretőbbeket és legtámogatóbbakat, még ha ez elsőre nem is látszik mindjárt.

Ebben a fázisban nagyon sok hálás olvasót és egy igazi jó történetet kívánok magának a könyvnek is, ami egyenlőre csak egy módon hozzáférhető, itt.

Az író ruhatára

Murakami Haruki  "T" összegyűjtött trikók

Gyerekkorom óta mágikus hatással vannak rám a feliratos és különféle logókkal meg  képekkel nyomott T-trikók. Nagy becsben tartom, amik olyan rendezvényekre készültek, amiken magam is részt vettem, szoktam vásárolni koncerteken, múzeumshopokban, sőt magam is előállítok olykor egyet egyet.
Akkor vált világossá számomra, mekkora hatalommal ural ez a szenvedély, mikor egy fesztiválon Jóska barátom - aki szerintem még nálam is nagyobb freak etéren - Jean-Michel Basquiat trikóban jelent meg. MIndenképp kellett nekem ilyen. Nem tudta már lokalizálni nekem a New York-i üzletet, ahol szert tett erre a textilre nyomott műalkotásra, de az Univerzum utat mutatott nekem a felhőkarcolók között. Sőt később még rátett egy lapáttal, és elhelyezett egy ilyen üzletet a városom főutcájában is.
Nemrégiben Murakami trikók sorozatát árulták ott.
 

Hogy kedves íróm maga is megszállottja ennek a szenvedélynek, örömmel és megnyugvással tölt el. A mágikus realizmus nagymestere a japán Popeye, magazin városi fiúknak felkérésére 2006 és 2008 között esszésorozatban mesélt gyűjteményének kiválasztott darabjairól és persze közben magáról is. Ez jelent meg most könyvformába öntve. Murakami futásról írt munkáján kívül nem nagyon ad betekintést az életébe, ezért is különösen értékes ez a színes kis kötet. A 100 kiválasztott, könyves- és whiskyspolcra akasztott, kavics mederre terített vagy egyszerű fehér háttérrel, minden cicó nélkül lefényképezett darabokról kategóriákba rendezve mesél. Szörfös trikók és maratoni futások tartozékai, könyvtári felolvasások alkalmából ajándékba kapott példányok, állatos, vinyl lemezes, üzleti logós, feliratos és koncert trikók sorjáznak a lapokon. Sok érdekes, gyönyörű színű, ismeretlen történettel és mondandóval bíró darab kerül rendszeresen a birtokába, előszerettel vásárol amerikai használt ruha boltokban is. A történetek keresztül kasul hurcolnak minket a bolygó legérdekesebb helyszínein, egyetemi városokról mesélnek, ahol a szerző vagány bárokban sörözgetve teszteli az ízek közti különbséget és figyelgeti a nyüzsgést. A kötetből többek között megtudjuk, hol van szerinte a földkerekség legjobb lemezboltja és hol nem érdemes erre időt pazarolni, ezenközben pedig megállíthatatlanul ébredezik bennük a vágy, hogy végre megint útra lehessen kelni és éhes szemmel befogadni idegen kulturákat.

 

 A legmesésebb példányokat promóciós indítatásból a szerző könyvkiadói készítik. Ezekből is láthatunk néhányat. Ő persze szerénységből nem hordja ezeket, nekünk pedig megszakad a szívünk, ha elképzeljük a teli dobozokat Murakami lakásának egy eldugott szögletében.
Nemrég olvastam egy írónő naplóját, melyben gyakran panaszkodik, hogy annyi a tennivaló, hogy nem jut elegendő ideje kiterjedt, koncentrált munkára. A japán író ezzel szemben úgy tűnik feltalálta az időtágítót. Szinte látjuk, ahogy teljes odaadással, minden hektika nékül órákat tölt egy lemezboltban ritkaságok után kutatva, amint ráérősen turkál egy hatalmas amerikai használt ruha csarnokban vagy szörfdeszkára száll az óceán partján, hogy kedvenc whiskyjével zárja a napot.

Nyári öltözékben nem szenvedek hiányt - árulja el a könyv végén a Popeye szerkesztőjével folytatott beszélgetésben - minden nap fel tudok venni egy friss trikót, anélkül, hogy ismételni tudnám magam. Meglehetősen kényelmes élet ez egy írónak igaz? - kérdezi végül.

Igen. És közben 27 remek könyv szárad a lelkén. Imádjuk!

Murakami könyvtár Tokióban

Murakami Haruki alma matere, a Waseda egyetem egykor színművészeti hallgatója tiszteletére a napokban megnyitotta új szárnyát, a Murakami könyvtárat. A japán sztárépítész, Kengo Kuma által tervezett építészeti gyögyszemben külön teremben lehet az író által összeállított zenei lista végighallgatása közben olvasgatni, az 14000 példányszámos archívum polcairól leemelhető Murakami mester 1979 és 2012 között írt összes műve, melyek közül rengeteg az első kiadás is.

Könyves kalandok – középkortól karanténig

 

Ezt az évet főként a középkorban töltöttem. Azon belül is Ken Follett Kingsbridge-trilógiájának történeteiben (Gabo Kiadó), mintegy 3 ezer oldalnyi terjedelemben. Az első rész, A katedrális gyorsan beszippantott, valóban nem lehetett letenni, napi rendszerességgel olvastam: a délutáni kávé után mindig, s lefekvés előtt is. Mozgalmas, hiteles, részletgazdag, egyszerre nagylélegzetű és feszes, tiszta, jól követhető ívvel. Még a Magyarországon forgatott filmsorozat-változatát is megnéztük azon melegében; jó élmény volt az is.

Nem volt kérdés, hogy a második részt, Az idők végezetéig című kötetet is azonnal elkezdtem utána. Ez már kevésbé volt lehengerlő, de valódi folytatásként izgalmas és érdekes volt, szépen kerekítette ki a történetet.

Középkorból ennyi elég is, gondoltam utána, amikor azonban kiderült, hogy a harmadik rész szintén megvan itthon. Belekezdtem, aztán már nem akartam félbehagyni, de ez már kevésbé ragadott el. A cselekmény jóval több szereplővel és több szálon fut, és – elhagyva az első két rész által otthonossá tett Kingsbridge városát és környékét – különböző országokban, sőt különböző földrészeken zajlik váltakozva. Így jó ideig kifejezetten nehéz követni, főleg, hogy néha hetek maradtak ki egy-egy fejezet között, mert a vallásháborúk szövevényei kevésbé bizonyultak erős mágnesnek. De azért a nyár közepére ennek is a végére jutottam, s bár nyugodtan kihagyható lett volna, összességében nem bántam meg ezt sem. Viszont arra, hogy miért A tűzoszlop a címe, igazából nem tudnék választ adni…

A 92. Ünnepi Könyvhétre sajnos nem jutottam el, viszont hozzám három kötet is eljutott a szeptemberi rendezvény kínálatából.

Mörk Leonóra Törött tulipánok című könyve (Jaffa Kiadó,2021) a XVII. század közepén, Hollandiában játszódik. Ebből eddig még csak egy hangulatos részletet olvastam, azt, amelyikben a szereplők egy hágai vásári forgatagban fahéjas bort isznak és nádcukros ostyát esznek, és amely részlet megjelent az Arnolfini Kantinban. Ezt a nagyon szép borítójú könyvet – Nóra felajánlása nyomán – a kiadó postázta számomra, és akkor döntöttem el, hogy biztosan el fogom olvasni, amikor kinyitva azzal találkoztam: a fejezetcímek kivétel nélkül (tulipán)szín-megnevezések. Jelenleg még a sorára vár.

A Géczi János barátunk 1978 és 2020 között született verseiből összeállított, több mint hétszáz oldalas kötet címe: A napcsíkos darázshoz (Kalligram, 2021). Ezzel a könyvvel a Képírás internetes folyóirat honlapszerkesztőjeként találkoztam először, amikor – mintegy híradásként – lehoztuk belőle a Borostyánkő lánc című verset. Az ilyen közléseknél hagyományosan a citált könyv borítója az illusztráció, s itt komoly nyomozómunkával sikerült csak kiderítenem, hogy a különféle tervek közül melyik címlap lett a befutó. Végül az a közösségi oldalon közzétett fotó bizonyult perdöntőnek, amelyen János boldogan és büszkén felmutatja a nyomdából épp kijött kötetet. Amelyből aztán néhány nappal később egy dedikált példány is érkezett tőle. Ennek kapcsán ezt írtam neki: „Szia János, kedden jött meg a könyv, de épp nem voltam itthon, így értesítést hagytak, ma mentem el érte a postára biciklivel, aztán a Duna-parton haza, ahogy szoktam, de most a régi strandnál leültem egy padra, és lapozgattam egy fél órát a kötetet a szeptemberi napsütésben; nagyon szép, jó kézbe fogni, és igazán gazdag (a vastag nem lenne illő ide); elolvastam innen-onnan vagy harminchárom verset, szépek, kimunkáltak, ihletettek, egyéni hangúak, emelkedetten hétköznapiak és fájdalmasak: életigenlők.”

Hegyi Zoltán Imrével a Facebook hozott össze, megláttam egy kézzel rajzolt logóját, megtetszett, és nem tudtam ellenállni, hogy elkészítsem a vektorizált változatát, amelyet teljesen ismeretlenül elküldtem neki. Ebből a gesztusból nőtt ki aztán, hogy két kötetének (Shizoo, Mit is tanultam - Négy kvartett) címlapját is én önthettem végső formába (rajtuk a logóval), miközben ő rendszeres szerzője lett a Kantinnak: általam javasolt, így-úgy gasztrovatkozású híres festményekre, fotókra ír ihletett verses értelmezéseket. Futártempó című verseskötete (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2021) a mögöttünk lévő karanténév revelatív felmutatása. Tökéletes az együttállás: a folyamatos versidőben létező, érzékeny – és a slam poetry világában is otthonosan mozgó – költő, aki jelenleg épp biciklis ételfutárként keresi a kenyerét, egy merőben új poétikai nézőpontból éli át, szűri meg és gondolja tovább a példátlanul hosszú időre bezártságra kényszerülő fővároslakókkal való találkozások, illetve a hozzájuk vezető utak élményeit. A hátlapi idézet nagyon beszédes: „A város megnyílt nekem, de nem az öle, hanem a gyomra.” Tűéles kordokumentum ez a karcsú kötet, de jóval több is annál: kortárs költészet a javából.

Hallgassunk podcastot!

Bár korábban is jelen voltak már a digitális színtéren, a podcastok elszaporodása a pandémia egyik kísérő jelensége. Hallgatásukkal hasznosan, jó esetben szórakoztatóan tudjuk kitölteni a másra nem használható holt időt vezetés, utazás, máskor  takarítás, főzés közben, olykor álmatlan éjszakákon. A rádióval szemben nagy előnyük, hogy mi magunk tudjuk kiválogatni a nekünk tetsző beszélgetéseket, megállíthatjuk, újrahallgathatjuk őket. Egyenlőre két vállalkozásról  szeretnék szólni. 

Első felfedezésem Tóth Szabolcs Töhötöm újságíró Az élet meg minden című podcastja volt. Ezen hosszú, olykor a két órát is meghaladó beszélgetéseket hallhatunk. Kiemelném a Szécsi Noémivel, Ungváry Krisztiánnal, Ablonczy Balázzsal, Morcsányi Gézával folytatottakat, de megismertem így olyan, kevésbé ismert embereket is, akiknek az élete, vagy az általa közvetített ismeretek ugyancsak élvezetesek és szórakoztatóak voltak. Ilyen a Portugáliába szakadt Felkai Piroskával és a Sajó Tamással folytatott interjú. Túl kell esni a 2-3 perces  intrón, de utána kivételesen mély, nem a szabvány klisékre épülő beszélgetések következnek.
A Szabó T. Anna nevével fémjelzett, a Líra könyv és a Fidelio által támogatott Lírástudókból eddig csak két részt hallgattam meg. Amellett hogy röviden bemutatnak 3-4 frissen megjelent kötetet, minden epizódban van egy beszélgetés is. A Spiró Györggyel és a Tóth Krisztinával felvett részeket ismerem.

Mindegyiket nagyon ajánlom, utóbbi kivételesen jól sikerült, kisebb katarzist éltem át a paradicsom befőzése közben. 

Tudósítás egy könyvkupacról, avagy Ünnepi Könyvhét 2020-21

A járvány miatt az utóbbi évben eltologatott könyvhét most végre mégiscsak lezajlott a szokásos tereken, a budapesti Vörösmartyn és a Duna korzón, és több vidéki városban. Az egyes helyszíneken elhangzott megnyitó beszédeket érdemes elolvasni, pl. itt: Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Garaczi László.

Szemmel láthatóan nagy volt az érdeklődés, egyes dedikálókhoz és sátrakhoz szinte lehetetlen volt odaférkőzni, tehát a magas könyvárak ellenére az érdeklődés úgy tűnik töretlen: az olvasó létezik, keres, kutat, igényel, gyűjt, rajong és fanyalog. Napokkal előtte bogarássza a programot, karikáz, ikszel, vastagon kiemel, hogy kit mikor hol tudna elcsípni, lesz-e érdekes program vagy beszélgetés, majd mindezeket megpróbálja összehangolni helyszíni baráti találkozókkal esetleg kávézással. Utóbbinak köszönhetően megtapasztalhatja a belvárosi turistaérzést is, amit aztán alaposan megbán, ő és a pénztárcája egyaránt.

Az idei könyvheti kupacom kilenc könyvből áll. Emellett azok a címek, amik nem realizálódtak a hátizsákomban, egyelőre felkerültek a vágyottak listájára.

Kántor Péter: Elegendő ok – Magvető, 2021.

A költő nemrég bekövetkezett halála óta csupa olyan visszaemlékezést és nekrológot lehet olvasni, amiből az derül ki, hogy őt tényleg mindenki szerette. "Majdnem kisodródott a bobpályáról" - mondta ezt betegsége kapcsán Bazsányi Sándornak, ez is ott van az egyik versében, ebben a kötetben, amelyet a 2017-2020 közötti versekből válogattak össze. 

Nagyon sajnálom, hogy pár évvel ezelőtt, holott nálam volt a fényképezőgép, nem volt merszem exponálni amikor láttam őt Radnóti Sándorral sétálni a pesti Balassi Bálint utcában. Féltem, hogy beavatkozom a két ember meghitt pillanatába, ami kívülről is levehető volt. Ha a digitális pillanat oda is lett, azért a fejemben megvan a kép.  (Egyébként Kántornak van egy „Draskovics néni” című verse is valamelyik régi kötetében, de ezt már akkor sem vettem magamra.)

Láng Eszter: Élni, ahogy – Kortárs Szalon, 2021.

Nemrég jelent meg Debrecenben ez a kis kötet. Eszter személyesen nyomott a kezembe egy dedikált példányt a könyvhéten, amit aznap el is olvastam. 

Nagyon megrázó ezeket a haikukba öntött botlatóköveket lapozgatni, egy család letűnt történetének nyomaiként. A könyvet a szerző elektrográfiái illusztrálják.

Babiczky Tibor: Szapphó-paradigma – Kalligram, 2021.

Ezt a könyvet már a megjelenésekor megvettem és annyira szépnek és megkapónak éreztem ezt az egész vállalkozást meg a kivitelezést, hogy vettem valakinek ajándékba egy példányt a könyvhéten. 

És egy jótanács: érdemes először az utószót elolvasni!

Mohai V. Lajos: Utószó a magyar költészethez – Prae Kiadó, 2021.

És ha már utószó... ez itt a versek, irodalomtörténeti- és elméleti esszék és a néha felbukkanó nagykanizsai (pontosabban kanizsai) emlékfoszlányok írójának új könyve.

A fülszöveg szerint annyira azért nem kell megijedni, mint amennyit a címből gondolnánk, remélhetőleg nem ez lesz az utolsó utószó, sem Mohai V.-nél, sem pedig a magyar költészetben.

Puskás Panni: A rezervátum visszafoglalása – Magvető, 2021.

Számomra (eddig) az idei év nagy felfedezése a korábban kulturális újságíróként ismert Puskás Panni novellás könyve. Fiatalos, bátor, lendületes, de pontosan érzi hogy hol kell megállni és kitenni a pontot, a témában és a szerkezetben egyaránt. 

Ezért miután e-book formátumban már elolvastam a könyvet, most nyomtatásban is megvettem és még a dedikálásra is odamerészkedtem.

Ingo Schulze: Jóravaló gyilkosok – Prae Kiadó, 2021.

A kiadóban bízom, a szerzőről már sokat hallottam, a fordítót ismerem és valamiképpen rólam, az olvasóról szól ez a könyv. Kell több motívum a vásárláshoz?

Géczi János: A napcsíkos darázshoz: Géczi János versei (1978-2020) – Kalligram, 2021.

Most már egy jó nagy dr-t is oda kéne illeszteni a szerző neve elé, hiszen éppen tegnap védte meg a doktoriját az MTA-n. 

A most megjelent könyv nagy merítést ad az 1978-2020 között megjelent verseiből, a Vadnarancsoktól az új versekig bezárólag, Reményi József Tamás szerkesztésében.

Kádár Erzsébet: Csók és festék – Petőfi Irodalmi Múzeum, 2021.

Nagy öröm volt ennek a könyvnek a felfedezése ott a PIM sátrában! Azok után, hogy csodás kiállítást rendeztek az írónő-festőnő képeiből még tavaly nyáron, most kis késéssel, de legalább megkaparinthatjuk ezt a hiánypótló összeállítást. Tényleg az, hiszen Kádár Erzsébetet manapság már csak a könyvtárakban lehet megtalálni. 

Kár hogy néhány festménynek nem jutott hely a könyvben, persze akkor sokkal drágább lenne, de a jobb novellái, na és Vas István méltatása ott van szerencsére. Nemrég a Libri is kiadott egy kis könyvecskét az írónőtől. Jó lenne ha többen felfedeznék.

Körkép 2020-2021: negyvennyolc mai író kisprózája - Magvető, 2021.

A könyvheti körkép záruljon hát a Körképpel, amit most igazán érdemes megvenni – ahogy a versantológiát is – hiszen a tavalyi elmaradt rendezvény miatt most tulajdonképen egyet fizet kettőt kap akció részesei lehetünk.

A Könyvhétről készült fotók itt megtekinthetők!

In memoriam BELMONDO

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Művészbélyegem 2003-ból.

Újra megnéztem legnagyobb kedvencemet, A kínai viszontagságai Kínában című szenzációs kalandfilmet. Ursula Andress volt a partnere. Ebben láttam először olyan női hőst, aki nemcsak szép, hanem vagány, szuper ötletei vannak, egyenrangú a belevaló férfi főszereplővel és sosem sikongat.

EXPANDÁLTUNK!

          

 

 

 

 

 

 

 

 

https://www.facebook.com/susannicon
 

Budapest 1900

 A huszadik század küszöbén Budapest volt Európa egyik leggyorsabban növekvő nagyvárosa, igazi “boomtown”. A századforduló a város fejlődésének csúcspontja, de egyben fordulópontja is volt. A kiegyezés által létrejött kedvező politikai és társadalmi klíma, a technikai és tudományos fejlődés, az alkotni vágyó és tudó kreatív várostervezők, a szabad vállalkozás lehetősége, a művészetek megújulása, a rohamosan fejlődő szabad sajtó az akkori világ legizgalmasabb világvárosát indukálták és építették fel. Igazi multikulturális projekt volt, minden itt élő nemzetiség és népcsoport aktív részvételével, külföldről is idevonzott mérnökökkel, vállalkozókkal. 

Az ősrobbanás sebessége azonban feszültségekkel is járt. A gyors fejlődést követni nem tudó és nem is igen akaró vidéki kisnemesség lemaradása, a nyers vadkapitalizmus szociális érzéketlensége a kétkezi munkásokkal szemben magukban hordozták a konfliktusok csíráját. Lassan megkezdődött az ország kulturális kettészakadása, aminek a megoldatlan nemzetiségi problémák, az Európa-szerte, így Magyarországon is erősödő nacionalizmus és antiszemitizmus is katalizátorai voltak. A “bűnös város” - és az egész ország - lakói ekkor azonban még csak nem is sejthetik a rájuk váró retteneteket, melyeket az új évszázad tartogat számukra.

John Lukács (eredetileg angol nyelvű olvasóinak írott) könyve olvasmányosan, de a történész igényével ás a mélybe és tárja fel a komplex összefüggéseket. A nagytotál mellett a mindennapi élet összes fontos szegmensére is fókuszál, értő (de személyes ízlését nem véka alá rejtő) elemzést kapunk a művészeti életről, a város akkori lakóiról és azt leginkább meghatározó egyéniségeiről. Nem egy, a letűnt régi szép világot sirató nosztalgikus visszaemlékezést tartunk kezünkben, hanem komoly történelmi ismeretterjesztést, az aktőrök és események színét és fonákját egyensúlyban kalibráló látleletet, mely segítséget nyújthat a máig ható problémák gyökereinek megértésében. 

A könyv az Európa Könykiadónál kapható:

https://europakiado.hu/konyv/tarsadalom-es-humantudomany/kultur-es-muvelodestortenet/john-lukacs/budapest-1900-a-varos-es-kulturaja-8523/

Draskovich Edina: Távolságtartó torta karantén módra

Hofmannsthal és a lányok

 Illustriertes Spielbuch für Mädchen Redfoxpress, Írország 2020

Turbuly Éva Lakner Zsuzsa új kollázskötetéről  

Ez év októberében jelent meg a Susannicon egyik alapítójának, Lakner Zsuzsának /Susanna Laknernek  legújabb kollázskötete,  az Illustriertes Spielbuch für Mädchen (Játszókönyv lányoknak). A kézműves gonddal készült kötet kiadója immáron harmadszor (A Happiness to Go és az Einheitskurzschrift, Stefan Heuerrel közös kötete után) újra az ír Redfoxpress. Mérete 11x16 cm. 

A 150 példányban megjelent, számozott, keményfedelű, kézi kötéssel készült karcsú kötet a könyvgyűjtők álma lehet. A mindig új utakat kereső művész ez alkalommal sem tagadta meg önmagát. Alapként Hugo von Hofmannsthal 1892-ben írt Tizian halála című drámájának 1904-ben kiadott példányát használta fel, amit egy antikvárium turkáló asztalán talált. Ebbe a könyvecskébe egy 18. századi, lányoknak szánt foglalkoztató könyv, egy korabeli orvosi szakkönyv és a Larousse lexikon illusztrációit helyezte el kollázs technikával, számos esetben a könyv adott lapjának egy egy sorát használva inspirációként, olykor bizarr, dadaista kötődésekkel és csavarokkal.

A megjelent mű finom mintázatú, málnaszínű borítója, belső előzék lapja az eredeti mása, melyhez a kiadó korhű betűtípussal fűzött angol fordítást.

Zsuzsa olyan játékba kezdett a kollázs és a művészet eszközeivel, amely egyszerre adott teret a végtelen művészi fantáziának és zárta azt fegyelmezett keretek közé, hiszen adott alapanyagokkal dolgozott. Úgy építette fel sajátos, 21. századi világát, hogy korábbi századok művészeinek irodalmi és képzőművészeti alkotásaira alapozott. 

Szétszedett és összerakott, újat alkotott, nem utolsó sorban pedig tisztelgett a sokszor féltett, sokszor temetett, reményeink szerint változó formákban, de mindig is érvényes gutenbergi világ előtt. Az illusztrált játszókönyv igazi szellemi és művészi kalandozásokra hív, ki-ki saját élményei felidézésével, képzelőereje bevetésével keresheti a szöveg és a látvány rejtett viszonyrendszerét, saját kötődéseit és csillagrendszerét!

Néma forradalom

Német film 2018

1956-ban egy kelet-német érettségiző osztály döbbenten követi a magyarországi eseményeket és óra előtt egy perces némasággal emlékezik a halottakra.

Bátor kiállásuk nem marad következmények nélkül.

A film megrendítően mesél egy magyar történelmi esemény apropóján szolidaritásról, árulásról, becsületről és hűségről egy másik nemzet szemszögéből.

 

 

A megtörtént esemény szereplői közül sokan ma is élnek.

Az osztály egykori lázadó tagjai

Viszontlátás 1996-ban

Olvasója válogatja

Turbuly Lilla új könyvéről

Gyakran felmerülő kérdés, hogy a novella műfaja miért mostohagyerek a jelenlegi irodalmi piacon, miért kell áhítozva pislognia a regényolvasók tömegei felé? Szinte menetrendszerűen megkapja minden novellaíró az interjúk során azt a kérdést, hogy na és mikorra várható a regénye? Nekikezdett már? Az író pedig fészkelődik, magyarázkodik, ő is érzi, hogy előbb-utóbb nem lehet megúszni ezt a dolgot, ha igazi író akar lenni. Pedig ott vannak a novellák és a tárcák a mindennapjainkban: a folyóiratokban, az internetes felületeken, néha még a buszmegállókban is, de bizonyára a vásárlók igényei alakítják ezt a piacot is. 

Ennek talán az az egyik oka, hogy a novella, ahogy a vers olvasása is, nagyobb energiabefektetést kíván az olvasótól. Az olvasás megkezdésekor azonnal bele kell helyezkedni a szövegbe és felvenni a fonalat, majd végiggombolyítva azt, viszonylag hamar le is kell tenni, gondolatban feldolgozni, és aztán jöhet a következő nekiveselkedés. Nincs napokig félretett könyv, könyvjelzőzés, nincs méla lapozgatás, hogy vajon mennyi van még hátra? 300 oldal? 35%? És vajon hogy alakul majd a cselekmény? Olvasója válogatja, hogy ki mit kedvel jobban, de talán az az egészséges, ha – mint a táplálkozásnál – mindenevők vagyunk, és az meg valóságos ínyencség, ha lehetőségünk van egy szerző életművében többféle műfajt is végigcsemegézni. Lehet, hogy nekik is ennyire érdekes mindezeket megírni. 

Turbuly Lilla, akinek most jelent meg a Prae Kiadónál „Az Alaszkai-öböl” című novelláskötete, annak idején regényekkel lépett az olvasóközönség elé, ezért a Susannicon szerkesztősége most elesik attól a lehetőségétől, hogy nekiszegezze a regényírásra vonatkozó nyüstölős kérdést. Sőt mi több, nemrég mi magunk jártuk végig az egyik könyvének helyszíneit Stuttgartban.  Első regényeit aztán felnőtt- és gyerekversek, mesék, ifjúsági regények, színdarabok és a hivatásként is készített színikritikák követték, követik, amelyek mellett itt-ott megjelentek novellák is, folyóiratokban vagy valamelyik napilap mellékletében. De most itt van végre egy önálló kötet, a korábban megjelentek mellett sok új írással. 

A stuttgarti irodalmi séta előrevetítette azt, amit itt most tömörítve is érzékelhetünk, miszerint a szerző gyakran vázol fel valós földrajzi helyszíneket, hiszen fontos számára, hogy térben is pontosan behatárolja történeteit. Az ismerős helyszínek még közelebb hozzák az olvasóhoz a novellát, másrészt ezzel itt most különösen erősen rajzolódik ki a párhuzamosan létező két világ: a falu és a nagyváros, amelyek között pont olyan kapcsolat van, mint az Alaszkai-öböl két tengere között. Mindez az írások nyelvezetében is visszajön, a nyugat-dunántúli nyelv csak az otthoni helyiségnévtábláig tart, a Ferenciek terén már a szobrok is máshogy beszélnek. 

Olvasója válogatja, hogy ki mennyire szeret belenézni egy szerző valóságos életébe, tényleges személyiségébe, vagy megelégszik a puszta szöveggel, a saját lábán megálló művel. Az előbbi, a kukkoló típusok megnyugodhatnak, mert a Lillával készült interjúk alapján sejteni lehet, hogy bizonyos hasonlatosságok a valósággal nem mindig a véletlen művei, de hogy pontosan melyek azok és milyen arányban, úgysem fogjuk megtudni. Maradjunk tehát a szövegnél, nyissuk ki ezt a helyes kis könyvet, amelynek borítóján Varga Zsófi „Éjszakai horgászat” című képe van, ami úgy is tűnhet, mintha egy másik nyugat-dunántúli szerző holdbeli csónakosa lebegne ott a zalai dombok fölött, színházi függönnyel és fénnyel keretezve. 

Turbuly Lilla: Az Alaszkai-öböl – Prae Kiadó, 2020. 
A könyvbemutatóról készült videófelvétel megtekinthető itt!

Ajándék a szerzőnek a könyvbemutatóra

Pannonhalmi csend

Nagyjából egy évvel ezelőtt történt, hogy hitetlenkedve meredtem a képernyőre, amin ez állt: Gidon Kremer Pannonhalmán fog fellépni az Arcus Temporum Művészeti Fesztiválon. Ez annyira hihetetlennek tűnt, hogy azonnal kiléptem az oldalról, hadd lássa a tulajdonosa, hogy felismerem az ilyen átveréseket és egy percet sem töltök tovább a webhelyén. Nem hagyott nyugodni a dolog, és hamarosan kiderült hogy a hír igaz, és tényleg nem holmi Kremer Revival Bandről van szó, hanem magáról a világhírű művészről. Még hihetetlenebb volt, hogy akkor még jegyet is lehetett kapni rá.

Gálffi László, a fesztivál lelke

Augusztusban aztán a helyszínen, annak spiritualitása miatt, már nem lepődtem meg semmin, hogy ha például a legkülönbözőbb helyekről (bokor, turistaút) váratlanul léptek elém művészek és a kulturális élet kiemelkedő képviselői, ha Mélyi József a fűszerkertben adott interjút, ha a rendezvény házigazdája Gálffi László minden helyszínen jelen volt és mindent kézben tartott, mintha több példányban létezne, vagy amikor beléptem a „csend” kiállítás első termébe, és ott azonnal a jelenleg egyetlen pannonhalmi diák ismerősöm tűnt fel a képernyőn.

Az meg már a szürrealitás netovábbja volt, amikor az utolsó nap reggelén Kremer adott egy exkluzív koncertet a Boldogasszony-kápolnában, nekünk, a kb. 40 fős, fesztiválmértékkel koránkelő társaságnak, ezt még akkor is nehezen hittem el, amikor a művész csak úgy kilépett a sekrestyéből és álla alá illesztette a hegedűt. Hogy legyen valami bizonyítékom arra, hogy mindez megtörtént, kattintottam egy képet róla, amikor beszállt a kisbuszba és elviharzott ott az erdei sétány végén. A viharzás miatt a kép homályos lett, ezzel is megerősítve, hogy talán tényleg meg sem történt ez az egész.

Kremer elsuhan

Az viszont megtörtént, mert írásos nyoma is van, hogy Takács Zsuzsával Bazsányi Sándor beszélgetett a fesztivál témaköréhez kapcsolódva a csendről, a különben fantasztikus akusztikájú teremben. Az elhangzott beszélgetés és ugyanitt Mélyi József szövege Nagy Csilla – Kerezsi Nemere: Rondó installációjáról most elolvasható a Pannonhalmi Szemle 2020/1. számában, amit a járványhelyzet miatt szabadon elérhetővé tett a szerkesztőség.

Takács Zsuzsa, Bazsányi Sándor és Dejcsics Konrád atya

Egy kiállítás képe

Mit olvassunk vesztegzárban?

Molnár T. Eszter Teréz  Prae 2019

Emlékszem egy könyvsorozatra, amit két nyelven lehetett olvasni. Eredetiben és magyarul. Az egyik oldalon volt az eredeti szöveg, a másikon a fordítás. Kafka Átváltozása így van meg nekem. Annak idején még nagy egészében magyarul olvastam. Csak a rend kedvéért sandítottam át a másik oldalra.

Annyi ember vagy, amennyi nyelven beszélsz.


Ha idegen nyelven beszélsz, nem anyanyelved mondatát fordítod le, hanem a beszélt nyelven gondolod is ki, amit mondani akarsz. Nekem erről szól a Németországban élő Molnár T. Eszter Teréz című könyve.
Ez a kötet nekem olyan, mint egy hagyma. Megfőzheted egészben, akkor a leves része lesz. Finom. Ha félbe vágod, akkor látod a belsejében futó köröket, pirítsd meg olajon. Finom. Karikázd fel, tedd salátába. Mindig más tulajdonsága kerül előtérbe.
Lehet, hogy kicsit erőltetett a hasonlat, de nem jut eszembe jobb, hogy körülírjam, mekkora intellektuális élvezet volt nekem ez a könyv, ahogy felfedeztem a rétegeit. Előszöris: három nyelven vannak benne a szövegek. Eleinte nem értettem miért, csak élveztem, hogy mindhármat megértem. Milyen jó ötlet ez, gondoltam. Végre egy forradalmi műfordítási módszer. Aztán ráéreztem a fordítások specifikus nagyszerűségére. A magyart alapvetően értem, az utalások, finomságok, nyelvi fordulatok a sajátjaim. Aztán mivel német nyelvi közegben élek és olvasok is, örömmel fedeztem fel a fordítás élőnyelvbeli apróságait, amiket csak az ismer, aki napi adagban kapja azt és nem kilóméterekre onnan böngészik egy korszerűtlen szótárban. Élveztem a nyelvi frivolitást, amikor az öregek otthonában élő asszony sváb tájszólásban beszél, mialatt a magyar fordításban egy egyszerű magyar asszony hétköznapi nyelvét kapjuk. A kórházi, hétköznapi milliőben azonban már iskolázott németet használnak a szereplők. Ha a magyar változat mellé angol szöveg került, az úgy hatott rám, mintha amerikai filmsorozat szövegkönyvébe tekintenénk bele.
Teréz és a három életvariáció, ami a könyv igazi tartalma, önmagában is érdekes és mindenki a maga módján értheti és értelmezheti a külföldön dolgozó nő életét és problémáit, de a különlegesen "globalizált" irodalmi megoldás csodálatosan bemutatja, milyen is, ha valaki több nyelven létezik. Teréz lehetne lengyel, mexikói vagy szíriai. Sorsa globalizált, szociális helyzete a Föld bármely pontján alakulhatna így.

A  három fejezet címe Stadt, Land, Fluss, ami nem pusztán várost, országot, folyót jelent minden jelképrendszerével, hanem az ország-város nevű játék neve is németül. Mondj egy várost, mondj egy országot, mondj egy lány nevet. Aztán helyezd el egy szituációban.

A befogott szemű, szájú Teréz a borítón a kíváló mesetörténet-alkotó Dániel András remek munkája, a kötetben található kollázsokat pedig a szerző készítette egy ismeretlen lány fotójába ragasztott német-magyar szótári szövegekkel. Ez a két vizualitás nekem valahogy nem cseng össze, ám az egész könyv szokatlanságát inkább támogatja, mint összezavarja.

Mit olvassunk vesztegzárban?

Peter Wohlleben A fák titkos élete
Chris Hadfield ezredes  Egy űrhajós tanácsai Földlakóknak  

Ha a természetet védjük, magunkat védjük - állítja Peter Wohlleben a Fák titkos élete című filmben.
Az azonos című könyvből készült filmet az év elején mutatták be a német mozik, s amíg nem mosta le a korona az életünket, virológusok helyett Wohllebennel akart mindenki beszélgetni a tévében és a magazinokban. Prominens személyiségek járták vele az erdőt, hálózsákban aludtak a fák alatt és itták a derűs, de nem kedélyeskedő, oktató, de nem kioktató, bölcs, de nem okoskodó, szimpatikus erdész szavait. Wohlleben könyve 2015-ben jelent meg először (magyarul is) és már akkor is nagy volt az érdeklődés iránta. Akkoriban jött divatba a japánból fordított erdőfürdés (Waldbaden) kifejezés is. Németországban mindig is nagy kultusza volt a hegyen völgyön vándorlásnak, az erdő zöld csendjében való fürdés pedig a digitális városlakók huszonegyedik századi kifejezése lett nagyjából ugyanarra a tevékenységre. A film akaratlanul is aláfestése és támogatója lett a Fridays for Future mozgalom gerjesztette környezetvédelmi érzékenységnek, melynek szerepe - félő - háttérbe szorul most a mindent beterítő világjárvány árnyékában. Pedig nem egymástól független dolgok ezek. A vírus a természetből jött, a haszonállatokká degradált fauna és a végsőkig kizsákmányolt flóra felborított egyensúlyának következményeként.
Wohlleben világában érző, gondolkodó, hálózatot alkotó szervezet az erdő, gondolatmenetét követve új perspektívába helyeződnek a sokak számára pusztán dekoratív tereptárgyként érzékelt fák. Jót tesz egy ilyen földközeli perspekívában írt kötetben elmélyedni most.

 

Ahogy nem rossz újraolvasni a kanadai űrhajós, Chris Hadfield kötetét sem, melyről pár éve itt már írtam. 

Most, hogy mesterséges kómába került a világ, nincsenek kondenzcsíkok az égen, kitisztult a levegő és 40 helyett 6 autó halad el percenként az autósztrádán, itt az ideje, hogy elgondolkodjunk, hogy lesz tovább, ha túlélünk.

A természetet nem tudjuk teljesen tönkretenni, mert képes a megújulásra. Az erdő visszatér. Szép lenne, ha akkor még mi is itt lennénk. Figyelmeztet az erdész.

Az olvasási szokások változásai járvány idején

A nyakamat rá, hogy lesznek ilyen témájú olvasás-szociológiai kutatások, ha majd a jelenleg az otthonaikban ideiglenes állomásozó tudósok visszatérhetnek végre az intézeti íróasztalaikhoz!

Más területeken már most gyökeres változások álltak be a karanténba szorított embertársaink életében, például sokan kigyógyultak a lisztérzékenységből és ezerrel kenyeret sütnek otthon, sőt, kovászt nevelnek, akik eddig a WC-re is autóval jártak, most sétálni és biciklizni vágynak, és mintha az olvasás is kezdene divatba jönni. Kiadók és irodalmárok győzködik az otthonmaradókat hogy olvassanak, akár „hosszút” is, esetleg verset, drámát, nézzenek színházi előadásokat az interneten, a diákok pedig próbálkozzanak meg a kötelező irodalommal, akár néhány – időlegesen munkanélküli – színész segítségével. 

Szóval ebből akár még akármi is kisülhet!

Az otthonrekedt családtagjaik miatt az ágy szélére, konyhaasztalhoz vagy félrehúzott fotelekbe kényszerült olvasóknak ajánlom, hogy próbálkozzanak meg a kifejezetten kisalakú kötetek kézbevételével, amik az esetek nagy részében versesek szoktak lenni. Itt van mindjárt a Magvető kissé fapados „Időmérték” sorozata, amit négy éve indítottak útjára, és amihez már csak egy olvasószemüveg kell, meg a valamelyik fent említett bútor biztosította intimitás. Utazásnál is nagyon alkalmas ez a formátum, de ezt a tevékenységet most felejtsük el!

Nádasdy Ádám Jól láthatóan lógok itt című kötete most került be a Libri irodalmi díjának jelöltjei és az Aegon díj jelöltjei közé is, bizonyára ennek is köszönhető, hogy állítólag utánnyomásra van szükség. Ennél bizonyára nincs gyönyörködtetőbb hír egy költő számára. A szemfüleseknek (ld. én), persze dedikált első kiadása van, még a tavalyi nyári Margó fesztiválról. 

Várady Szabolcs De mennyire című kötete is itt van a kupacomban, ez is egy magával húzó olvasmány volt ott a babzsák mélyén, az a fajta, ami után az ember a becsukott könyvet még hosszan tapogatja – jelen esetben hála a kis méretnek: forgatja az ujjai között, –, azaz jelképesen ízlelgeti az utóízeket. Rakovszky Zsuzsa Történések-jét most csak úgy ideteszem a fotó kedvéért, ez már két éve itt van a polcon, bizonyítva, hogy nem csak karantén idején lehet ilyesmiket olvasni. Továbbá van még valahol egy Szálinger is, de az nem került elő a fotózásig. 

Egyébként az olvasási szokások változásánál is szebb jelenség a sétálásé, bár jómagam eddig is magas szinten űztem ezt a sportot, merthogy futni utálok, de akik most szembe jönnek a korábban kihalt vagy autóval telepöfögött utcákon, nem ritkán rám köszönnek! Én meg rájuk. Eddig ilyesmit csak elhagyatott vidéki kerékpárutakon tapasztaltam, és az is nagyon szívmelengető volt. Akik pedig maszkban sétálnak, azok bólintanak és megköszönik, hogy szociálisan különösen nagy ívben kerültem ki őket.

Hegyi Zoltán Imre: Ars speculum

Lakner Zsuzsa kollázsához 

Én mindig is éltetni akartam,
lélegeztető gépként
stimulálni és masszírozni
a költészetet, a kultúrát -
nem kitalálni.

Rég halott költők kiabálnak rajtam keresztül,
mert hiába beszéltek -
beleszorultak a tükörképbe, amiben
annyit nézegették magukat,
a Műbe,
ami jobban súlyba vonta őket, mint az életük.

Életre kelt szó. És nem is egyetlen
máig zengő hatású életműé, hanem
elemeké egy szellemektől kizsarolt,
megszállott periódusos rendszerben -
tükröződésre kent emulzió:
nem is elegyednek.

Elragadott kisfiú koromban az arcotok
papírra nyomtatott tektonikája -
csak azért lehet így, mert
Tükörország cserediákja vagyok én is.
Választani gyáva, gyertyaként
szélben ingó lélek foncsorozott
üveglapon született ikertestvére.

Az én szerencsétlen lelkem
csak egy tükröződő, homályos felület -
a tükörkép folyton változik, ahogy
nézegeted magad, pofákat vágsz
a szavak lemezollójával; egymáshoz
illesztett, egymást kizáró elemekből
ragasztott kollázs az arcom,
mögötte a darabok vicsorognak,
ágálnak egymással egy befejezhetetlen,
szörnyeteg vitában.

Háttal, egy angolparkban,
egymástól folyamatosan távolodva.
Hogy melyik kivágatnak van éppen
igaza, azt honnan tudhatná a tükör?
Az nyer, akinek a látványa
jobban hangzik.

Körülzsongnak az egykori múzsák
tükröződései új, kívánatosra ízelt
lábú testekben. Kicsi bogaraim -
melyikőtök az igazi? Minden megidézett
szellemnek másik. Úgy szeretek,
mint aki darabokat tépne le magáról.
És ti csak a nektek rezonáló,
számotokra felcsillanó tükörcserép-
darabkákat érzitek.

Körülzsongnátok, de mint a
tavaszi darázs, koppantok az üveglapon,
ami mögött Titkok Értelme: Rózsa -
milyen érdekes, hogy átillatoz
a tavaszba. De ez az illat se
valódi belőle. Túl édes, túl gejl -
akár a fül mögé cseppentett rózsavíz.
Még jó, hogy egymásét is
annyiszor szerettétek, költők, kedveseim -
nekem ott nyílik rés, ahol
az illatok kettészakadtak.

Háttal egy angol-
parkban, egymástól folyton
eltávolodva,

rég halott költők kiabálnak rajtam keresztül,
mert hiába beszéltek -
beleszorultak a tükörképbe, amiben
annyit nézegették magukat.
Az életmű nem az élet. S nem mentség,
hogy ti is elsősorban saját
magatoknak hazudtatok.