Náprádfa. Először

Az augusztus 20-i hétvégén a Susannicon kultúrblog szerzői és olvasói egy nagyszerű kezdeményezés résztvevői lehettek. Mondhatjuk, hogy a blog hagyományainak megfelelően ismét Turbuly Lilla nyomába eredtünk, de a pontosabb megfogalmazás inkább az, hogy Lilla meghívott bennünket zalai otthonába, kertjébe, birtokára, ahol mindannyiunk örömére megszervezte az I. Náprádfai Kultúrbúcsút. Mi más kéne egy remek nyárzáró programhoz, mint barátok, gyümölcsök, virágok, kutyák, finom falatok és borok, és egy-két csipet kultúra?     
A helyszín aznap új nevet is kapott: Hold-udvar (keresztanya: Turbuly Éva), amely visszaadja a hely hangulatát és utal Lilla egykori regényeire is. 

A részvevők a hivatalos programok mellett kirándultak is, belevetették magukat a gutorföldi vásári hangulatba, egyesek felkeresték a környéken Deák Ferenc életéhez kapcsolódó helyszíneket.

A fesztivál fő programja a Lilla által írt „Villám gazdit keres” című bábjáték volt, amelyet a zalaegerszegi Griff Bábszínház művészei Duna Orsolya és Matola Norbert adtak elő a gyümölcsfák árnyékában. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Napjaink bábművészei már nem feltétlenül fekete pólóban rejtőzködnek a paraván mögött, hanem gyakran kilépnek a rivaldafénybe – itt a napfénybe – és így saját testükkel is sokat adnak az előadáshoz. A két művész alapvetően konyhai- és háztartási eszközöket használt a játékhoz, emiatt másnap már mindannyian nagy tisztelettel és alázattal mozogtunk a konyhában.  

 

A program második részében a házigazda felolvasta „Náprádfa” című írását, amely Az Alaszkai-öböl című kötetében jelent meg 2020-ban és jó hátteret adott a környékbeli kirándulásokhoz. Zsubori Ervin a Lakner Zsuzsa kollázsairól írt esszéjét olvasta fel, a programot Gyenes Imre – aki a Deák+Kert Irodalmi honlap szerkesztője is –, „A füst” című novellájának felolvasásával zárta. 

Remélhetőleg a Hold-udvar nem először adott otthont ilyen jellegű rendezvénynek, valamennyien lelkesen ötleteltünk a jövőbeli lehetőségekről, és arról a több év múlva bekövetkező pillanatról, amikor büszkén jelenthetjük ki: mi bizony ott voltunk az I. Náprádfai Kultúrbúcsún!

Pannonhalmi csend

Nagyjából egy évvel ezelőtt történt, hogy hitetlenkedve meredtem a képernyőre, amin ez állt: Gidon Kremer Pannonhalmán fog fellépni az Arcus Temporum Művészeti Fesztiválon. Ez annyira hihetetlennek tűnt, hogy azonnal kiléptem az oldalról, hadd lássa a tulajdonosa, hogy felismerem az ilyen átveréseket és egy percet sem töltök tovább a webhelyén. Nem hagyott nyugodni a dolog, és hamarosan kiderült hogy a hír igaz, és tényleg nem holmi Kremer Revival Bandről van szó, hanem magáról a világhírű művészről. Még hihetetlenebb volt, hogy akkor még jegyet is lehetett kapni rá.

Gálffi László, a fesztivál lelke

Augusztusban aztán a helyszínen, annak spiritualitása miatt, már nem lepődtem meg semmin, hogy ha például a legkülönbözőbb helyekről (bokor, turistaút) váratlanul léptek elém művészek és a kulturális élet kiemelkedő képviselői, ha Mélyi József a fűszerkertben adott interjút, ha a rendezvény házigazdája Gálffi László minden helyszínen jelen volt és mindent kézben tartott, mintha több példányban létezne, vagy amikor beléptem a „csend” kiállítás első termébe, és ott azonnal a jelenleg egyetlen pannonhalmi diák ismerősöm tűnt fel a képernyőn.

Az meg már a szürrealitás netovábbja volt, amikor az utolsó nap reggelén Kremer adott egy exkluzív koncertet a Boldogasszony-kápolnában, nekünk, a kb. 40 fős, fesztiválmértékkel koránkelő társaságnak, ezt még akkor is nehezen hittem el, amikor a művész csak úgy kilépett a sekrestyéből és álla alá illesztette a hegedűt. Hogy legyen valami bizonyítékom arra, hogy mindez megtörtént, kattintottam egy képet róla, amikor beszállt a kisbuszba és elviharzott ott az erdei sétány végén. A viharzás miatt a kép homályos lett, ezzel is megerősítve, hogy talán tényleg meg sem történt ez az egész.

Kremer elsuhan

Az viszont megtörtént, mert írásos nyoma is van, hogy Takács Zsuzsával Bazsányi Sándor beszélgetett a fesztivál témaköréhez kapcsolódva a csendről, a különben fantasztikus akusztikájú teremben. Az elhangzott beszélgetés és ugyanitt Mélyi József szövege Nagy Csilla – Kerezsi Nemere: Rondó installációjáról most elolvasható a Pannonhalmi Szemle 2020/1. számában, amit a járványhelyzet miatt szabadon elérhetővé tett a szerkesztőség.

Takács Zsuzsa, Bazsányi Sándor és Dejcsics Konrád atya

Egy kiállítás képe

"Kleister" / vágva-ragasztva

„csak szélein 

/ járunk széttépni 

/ ami volt 

/ és / mégis 

/ újra / összerakni

/ egész helyett 

/ máshogyan

/ csak falatnyi 

/ van / oda / már”

(Lilla / Turbuly)

/a kollázs arról szól, hogy / dolgok / amelyek arra várnak, hogy a helyükre kerülhessenek / a belecsomagolt számos kinccsel valahol mégis más minőség / fut össze / végre / pontosan a megfelelő időben kerül egy odaillő elem az ember keze ügyébe / 

/a kollázsolással össze lehet kötni az időt / mindenre lehet reflektálni / nyersanyag van elég, és ha kész egy kép / azonnal világossá válik, hogy ez / szól / 

/ Kollázsokban / lehet hűséggel ragaszkodni / azonban új rétegeket is lehet húzni a meglevőkre / nagy kollázsunk az életünk tükre / több részlet bonyolult kapcsolódása adja a képet / 

/ A kollázsban / alkotó ember / nem eljutni, hanem tartozni akar valahová / műterméből kilépve egy elburjánzott fűszernövénykertbe jut / nem ihletre vár / kitartóan dolgozik / ollószemmel / ragasztókézzel / a legtöbbször egyszerűen kimetsz / s ráilleszti egy másikra / megmagyarázhatatlan erők vezérlik / ez egyfajta megváltozott tudatállapot / a „kell/nem kell“ gyors eldöntésében szerzett rutin / 

/ egy alkalmas kép, egy inspiráló alaphelyzet kell csak hozzá / mint egy pszichoanalitikus ülésen / adják / magukat a képrészletek / nem új képeket / alkotni a semmiből, hanem újrarendezni a meglevőket / 

/ Susanna Lakner / a művei, a művészete / aminek értelemszerűen a falon a helye / könyvillusztrációkban / plakátokon / kihívás a szemnek / mélyebb szemlélődésre kényszeríti a nézőt / sosem unalmas / hiszen / a kollázs / egy kollázs / nem manipulálni akar / sohasem fejthető meg teljesen / 

/ számára a világ / puszta jelenlétével / aprólékosság; / műfaj / felszabadult játék és vasfegyelemmel végigvitt koncepció; váratlan képzettársítások / pontosan tudja, hová kell nyúlnia / kirajzolt ösvényein órákig sétálgathatunk / természetességgel és könnyedséggel ragaszt / A kollázsolás automatikus / képtársítás / folyamatként indul be / nem üzenni akar, hanem látni tanít / azt, ami elveszett, vagy nem is volt soha, de épp lehetne is / 

/ a műhelyében készülő munkák megjelenési módja / néha a monitor vagy a zsúfolt munkaasztal / nyilván a kollázskészítők eszköze / benne egy kissé nyitott olló / újrahasznosított modern információhordozó, nyomtatott kép- vagy szövegrészlet, és főképpen a betű / a kivágat helyén / a munkáló olló / finomságáról az ujjbegy bőre győződhet meg 

/ Lakner Zsuzsa kollázsokká transzformált / originális alkotáselemekből egymásra épülő világa / lefegyverző gondolati és materiális változatosság / kérlelhetetlen koherencia / ennek minden következményével együtt / a helyén van / az univerzum szimbóluma / leben und kleben / 

/ levelet hozott a Posta / olyan levelet ahol még a boríték is kidobhatatlan /

Lakner Zsuzsa kiállítása a stuttgarti Zero Arts galériában nyílt meg tegnap:  

"Kleister"
Susanna Lakner
(Plakatcollagen 2015-2018)

2018. március 16. – április 20.

Fotók a tegnapi megnyitóról:

A fotókért köszönet Hoffmann Tamásnak és Hoffmann Mártának.

A szövegrészletek az alábbi forrásokból lettek kivágva és újraragasztva:

Draskovich Edina: Kerttől kertig
Draskovich Edina: Láthatatlan erővonalak
Hegyi Zoltán Imre: Levelet hozott a posta
Lakner Zsuzsa: Kollázs a nemzetközi kortárs művészetben
Lakner Zsuzsa: Az illeszkedő részletek univerzuma
Lakner Zsuzsa: Amikor ragasztgatok…
S. Nagy Katalin: A kor valódi nyelvén
Turbuly Lilla: Csak szélein járunk
Zsubori Ervin: Helyükre tenni a dolgokat 

Zsubori Ervin: A kollázs hatalma
Zsubori Ervin: Egy dobozvilág-rendszer lapjai
Zsubori Ervin: Mi lehet a művész célja?

Kertben élni és szeretni

 

Művészek, tudósok házában, műtermében vagy kertjében járni mindig nagyon izgalmas dolog, mert mi olvasók, műélvezők, rajongók azt reméljük, hogy beszippanthatunk valami eredetit a helyszínen, megérthetünk valamit az alkotó ember titkából. Legutóbb egy tihanyi kirándulás után Zsuzsa térképezte fel Borsosék egykori kertjét és a kertről szóló könyvet, én pedig nemrég Rousseau gyümölcsfái alatt heverésztem Chambéry környékén. A heverészés szó szerint értendő, a múzeum nyugágyakkal segítette elő, hogy a látogatók ellazulhassanak. 

A fotók kattintásra nagyobbak lesznek!

„Az elmélkedő elvonultság, a természet tanulmányozása, a világegyetem szemlélése mindig arra készteti a magányost, hogy a dolgok teremtője felé forduljon, és édes nyugtalansággal keresse mindannak a célját, amit lát, s mindannak az okát, amit érez.” (JJ. Rousseau: A magányos sétáló álmodozásai: Harmadik séta)

Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) tizenhat évesen ismerte meg a nála tizenkét évvel idősebb Madame de Warens-t, aki befogadta őt, tanította, gondoskodott róla, Jean-Jacques pedig beleszeretett. Néhány évvel később a vonzalom kölcsönössé vált. 

„Hangja hízelgő és lágy, tekintete édes, mosolya angyali, szája mint az enyém; nem mindennapi szépségű, hamvasszőke haját hanyagul homlokába fésülte, amitől különösen ingerlővé vált. Termete apró, sőt kicsiny, törzse kissé zömök, ha nem is formátlan; lehetetlen azonban az övénél szebb fejet, keblet, kart és kezet látni. (…) Első pillanattól fogva a legmeghittebb családiasság volt közöttünk, s ez megmaradt ő élete végéig. Kicsi lett az én nevem, Mama az övé; Kicsi és Mama maradtunk akkor is, amikor az évek múlása szinte elmosta közöttünk a különbséget. Azt hiszem, ez a két név csodálatosan kifejezi beszélgetésünk hangját, viselkedésünk egyszerűségét s mindenekfelett szívünk kapcsolatát." (JJ. Rousseau: Vallomások)

Jean-Jacques mentségére szól, hogy saját édesanyja meghalt az ő születésekor, és bár apjával szeretetteljes kapcsolata volt, ifjúkori vándorévei meglehetősen zaklatottak voltak, nem véletlen hogy Warensnénál talált menedéket. A szavojai Chambéry városában éltek, és mivel mindketten vonzódtak a botanika iránt, eleinte egy kis városi kertet béreltek, később pedig a város környékén kerestek olyan kertes házat, ahol a nyarakat eltölthették teljes elvonultságban.

„A külvárosi kert nem volt eléggé falusias: házak és más kertek övezték, hiányzott belőle a vidéki magány varázsa. (…) Kihasználva a város iránt érzett utálatát azt indítványoztam, hagyjuk el egészen a várost, telepedjünk meg kellemes magányban valami kis házban, amely eléggé távol esik, hogy az alkalmatlankodók ne találjanak oda. (…) Némi keresgélés után kikötöttünk Charmettes-ben, Conzié birtokán, Chambéry határában, de annyira elrejtve és magányosan, mintha száz mérföldnyire lenne tőle. Két elég magas domboldal közt kis völgy húzódik északról délnek, mélyén fák és kövek közt víz folyik az árokban. A völgy hosszában a domboldalon elszórtan néhány igen kellemes ház azok számára, akik szeretik a kissé vad és rejtett menedéket. (...) Nagyon lakályos házacska. Előtte teraszos kert, fölötte szőlő, alatta gyümölcsös, szemközt kis gesztenyeliget, közelben forrás, fentebb a hegyen legelő az állatok számára - egyszóval minden, ami csak kell az olyan falusi háztartáshoz, amilyent létesíteni akartunk. Amennyire az időre és dátumokra emlékezni tudok, 1736 nyarának végén vettük birtokunkba. El voltam ragadtatva, amikor először háltunk ott. Ó, mama! - szóltam drága barátnőmhöz, átölelve, a meghatottság és öröm könnyeivel árasztva el - ez a boldogság és ártatlanság tanyája. Ha itt sem találjuk meg mind a kettőt, ne keressük sehol.” (Vallomások)

Első látogatásukkor történt, hogy a hordszékből kiszálló Warensné rácsodálkozott az éppen virágzó télizöld nevű növényre, és ez a jelenet mélyen beivódott Rousseau emlékezetébe. (Hogy méltók legyünk a botanikus hagyományokhoz jelzem a Kis Meténgről van szó, azaz a Vinca minorról). A hordszék megtekinthető a múzeumban, a télizöld pedig Les Charmettes jelképe lett, minden prospektusban és weboldalon feltüntetik. 

A pár több éven át töltötte itt a nyarakat, Rousseau későbbi műveiben is szívesen emlékezik vissza életének erre az időszakára: 

„Életem rövid boldogsága kezdődik itt, azok a békés, de röpke pillanatok, amelyeknek jogán elmondhatom, hogy éltem. (…) A kelő nappal keltem, és boldog voltam, sétáltam, és boldog voltam, mamát láttam, és boldog voltam, elváltam tőle, és boldog voltam, megjártam az erdőt, a domboldalt, bolyongtam a völgyben, olvastam, lustálkodtam; eldolgozgattam a kertben, szedtem a gyümölcsöt, segítettem a ház körül, és a boldogság mindenhová elkísért: nem kapcsolódott semmihez, bennem volt mindenestül és nem hagyott el egy pillanatra sem.” (Vallomások)

És bár itt jött ki rajta először az a furcsa rosszullétekkel jelentkező rejtélyes betegség ami egész életében kínozta és aggasztotta, de a kert elég életerőt adott neki ahhoz, hogy túllépjen a betegséggel kapcsolatos félelmein:

„Részem lett ebben a boldogságban, s tőlem telhetőén ki is használtam. Elmondhatatlan örömmel láttam az első rügyek kipattanását. Viszontlátni a tavaszt annyi volt, mint feltámadni a paradicsomban. Alig kezdett olvadni a hó, máris elhagytuk börtönünket, s elég jókor értünk a Charmettes-be, hogy élvezhessük a fülemüle első énekét. Ettől fogva nem hittem többé, hogy meghalok - és valóban különös: falun sohasem lettem nagybeteg. Gyakran szenvedtem, de ágynak nem estem soha. Amikor a szokottnál rosszabbul éreztem magam, sokszor mondtam: Ha úgy látjátok, hogy közel a halálom, csak vigyetek egy tölgy alá, s ígérem, jobban leszek.” (Vallomások)

Leírása szerint példás napirend szerint élt a vidéki házban, dolgozott, tanult, olvasott és szeretője társaságát élvezte. Szemléletes és érzelmes módon írja le ottani életüket, és saját viszonyát a természethez.

„Napkelte előtt talpon voltam minden reggel. A szomszédos gyümölcsösön át fölsétáltam arra a kellemes útra, amely a szőlők fölött a domboldalon egészen Chambéryig vezet. Itt sétálgatva imádkoztam. Nem csupán az ajkamat mozgattam: szívem őszintén kitárult a szemembe tűnő szépséges és szeretetre méltó természet alkotója előtt. (...) Elég nagy kört megjárva tértem vissza, közben érdeklődéssel és gyönyörűséggel szemléltem a környező falusi világot, az egyetlent, amelynek látványába szem és szív nem fárad bele soha.

(…) Rendszerint tejeskávét reggeliztünk. Ezt a napszakot töltöttük a legnyugodtabban, ekkor beszélgethettünk legkényelmesebben. (…) Egy-két órai csevegés után ebédig könyveimhez vonultam. (…) Déltájban letettem könyveimet; ha az ebéd még nem volt készen, meglátogattam barátaimat, a galambokat, vagy kerti munkával töltöttem a várakozás idejét. (…) Szép időben kétszer-háromszor hetenként a ház mögötti üde és sűrű lugasban kávéztunk, amelyet komlóval futtattam be, s a hőségben is kitűnően éreztük ott magunkat. Egy órácskát töltöttünk el zöldségeink és virágaink vizsgálatával és életmódunk megbeszélésével, hogy annál jobban élvezzük édességét. A kert végében még egy kis családom volt: a méhek. Sohasem mulasztottam el - gyakran mamával együtt - meglátogatni őket. (…) Ismét könyveimhez tértem, de délutáni elfoglaltságomat már nem nevezhetem annyira munkának és tanulásnak, mint pihenésnek és szórakozásnak. Ebéd után már nehezen viseltem a dolgozószoba szorgos munkáját, általában minden fáradság nehezemre esik a nappali hőségben. Kényszer nélkül és szinte rendszertelenül olvasgattam tehát, nem tanultam." (Vallomások)

Les Charmettes afféle csendes zarándokhely, turistatársaink Alphonse de Lamartine és George Sand is jártak a házban, utóbbi bejegyzést is tett a vendégkönyvbe. Időnként a város rendez itt kulturális programokat, a múzeum boltjában pedig kaphatóak Rousseau művei, még gyerekeknek szóló könyvek is vannak a filozófus életéről és a botanikáról. A kerttel kapcsolatos olvasgatás közben akadtam rá Stendhal „Minna von Wangel” című novellájára, amely részben itt játszódik. 

Rousseau élete során más helyekhez, kertekhez is erősen kötődött, ilyen volt az Ermenonville-i kastély, még inkább a Saint-Pierre sziget a Bienne tó közepén, de az első szerelmet és az első nagy találkozást a természettel Les Charmettes jelentette számára:

„A magány és a merengés szeretete együtt született szívemben az áradó és gyengéd érzésekkel, amelyeket táplálékul rendeltek. A világi forgatag és lárma csak elnyomja és visszafojtja őket, a csendtől és békétől felélednek és forróbbá lesznek. Nyugalomra van szükségem, hogy szeretni tudjak. Rávettem mamámat, hogy vidéken éljünk. Egy magányos ház volt a menedékünk egy kis völgy hajlatában; négy vagy öt esztendő alatt egy egész évszázadot éltem ott, s olyan tiszta és teljes boldogságot élvezhettem, hogy bűvös emléke ma is eltompítja sorsom minden szörnyűségét. (…) A vidékre vágytam: megkaptam; nem bírtam elviselni a szolgaságot: tökéletesen szabad voltam, sőt, több annál, mert a magam vonzalmait szolgáltam csupán, s nem tettem mást, mint amit akartam. Minden időmet édes gondok vagy mezei foglalatosságok kötötték le. Nem kívántam egyebet, csak hogy ez a drága állapot fennmaradjon. Nem féltem mástól, mint hogy nem tarthat sokáig (…)." 

( A magányos sétáló álmodozásai: Tizedik séta)

Felhasznált irodalom:
Jean-Jacques Rousseau: Vallomások - ford. Benedek István és Benedek Marcell – Budapest: Magyar Helikon, 1962.
Jean-Jacques Rousseau: A magányos sétáló álmodozásai - ford. Réz Ádám – Budapest: Európa Kvk., 1997.

A múzeum honlapja: La maison et Rousseau

Színházról és rólunk

Változnak az idők, halad szépen előre a technikai fejlődés, de mintha nem tudna ezzel lépést tartani a technikai eszközök használatának kultúrája. Az már természetes, hogy a közösségi közlekedésben résztvevők úgy gondolják, az utazók valóban egy közösséget alkotnak: családot, baráti kört, vagy valami hasonlót, következésképpen a buszokon, villamosokon mindenkit mindenről tájékoztatni kell. Ennek legjobb módja, ha üvöltve, vagy legalább hangosan telefonálnak. Feszülten figyel az utazóközönség, hogy vajon Joli mikor veszi észre, hogy Zoli már régóta mással pörög? („Nem mondoooood?!”), vagy hogy mennyi volt a tényleges nyereség X cégnél és mennyi vett ki a cégből az ügyvezető, névvel, telephellyel beleordítva a busz utasterébe. A vonatokon már lehetetlen olvasni, mert legalább ketten csacsognak sztereóban mellettünk, olyan témákról, mint hogy „Hol vagy?” „Itt vagyok.” „Na mizujs?” „Megyek haza.” „Jó, majd találkozunk!” „Majd beszélünk!” És a kedvenc nyitómondatom is mindig elhangzik, a „Na mondjaaaaad!” 

Úgy tűnik, mostanában a mobiltelefonok újabb sikeres terepfoglalást hajtanak végre, méghozzá a színházak nézőterein. Eddig csak bele-belecsörögtek az előadásba, vagy erőszakosan pittyegtek az sms-értesítések, de manapság már egyre több néző gondolja úgy, hogy előadás közben is muszáj hüvelykujját a világ információs ütőerén tartania. Az elsötétített nézőteret világító telefonok tarkítják, zavarva ezzel a telefonhasználó körül ülőket és talán a színészeket is. Nemrég az előttem ülő nő fotózta a mellette ülő hozzátartozóját, hosszasan, több beállítást próbálgatva, gondolom ebből született a "színházban anyámmal" című kép, a közösségi médiában természetesen azonnal megosztva. („Nahát! Megint színházban vagytok? - Igen! - Komolyan? Min? - Gogolon! - Őrület! - Lájk!”) Hálás voltam nekik, hogy nem szelfiztek, mert esetleg azon már én is látszódtam volna, hacsak nem kezdtek volna bele egy profi képkivágási eljárásba ott a jobb oldal, 6. sor 13. székében. 

Evés-ivás egyelőre csak módjával van a nézőtéren. Aki nem itta meg nap közben az ajánlott folyadékmennyiséget, vagy kiszáradt a szája a dráma okozta izgalomtól, az a nézőtéren folyamodik a sziszegős ásványvizes-palack kinyitáshoz majd a víz kortyolgatásához, de előfordul cukorka kicsomagolása is, celofánzacskóból, bár olyat még nem láttam, hogy valaki hűtőtáskával vagy popcornos vödörrel üljön be, de ez talán már csak hónapok kérdése. 

Kukorelly Endre: Országházi divatok; Schiff András: A zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról

Kukorelly Endre többször utalt arra, hogy a színházi (és a parlamenti) kultúra alapja, hogy a széksorok közötti oldalazáskor ne a feneküket fordítsuk a székekből udvariasan felállók felé, mert ez a kulturális-világvég eljövetelének egyik legkézzelfoghatóbb jele. Schiff András egy komplett koncertetikai tanácsadót közölt egyik könyvében arról, hogyan viselkedjen a néző, ha valóban zavartalan előadást szeretne látni-hallani, így például aki felsőlégúti betegséggel küzd, ne menjen koncertre. Az ilyen jellegű tüneteket Ascher Tamás konkrét eszközökkel próbálja orvosolni, lásd Ascher-féle szopogatós cukorka. Mondanom sem kell, hogy valamennyien heves támadásokat kaptak ezek után.

Bízom benne, hogy valakik már elkezdték fejleszteni a home-theatre médiaeszközt, aminek használatával nem kell majd elmennünk a színházba, hanem otthon, elsötétített nappaliban nézhetjük az on-line előadást. Ez nálunk úgy megy majd, hogy zárt helyiségben helyezem el az akkumulátoroktól megfosztott mobiltelefonokat és a túletetett macskákat, leeresztem az összes redőnyt, kiírom a kapucsengőhöz a vízóra állását, üzenetet hagyok a katasztrófavédelemnek miszerint kiürítés esetén sem vagyunk itthon. A tapsot pedig elküldjük csatolt fájlban a művészek e-mail címére, amit ők letölthetnek akár már a meghajlás közben.

Ír, olvas, hat

Krasznahorkai László felolvas és dedikál az Írók Boltjában.

Odabent tömeg van, mert aminek egy része kilóg az utcára az már tömeg, bár nem igazán illik ez a szó az olvasókra, akik legtöbben alulról a bolt földszintjéről, mások a lépcsőn kuporogva, a legszerencsésebbek a galérián bámulják és hallgatják az írót, aki odafönt sötét ruhában áll, alulról nézve szinte lebeg, előtte mikrofonállvány, körülötte-alatta a nyár utolsó itt hagyott meleg napjának fullasztó légköre, és csak néha fut át a bolton egy jótékony szellő, prolongálva az ájulást. A sorban állás népe fegyelmezetten működteti alapalakzatát a sort, s bár már hosszú percek óta tart a felolvasás, a hátulról jövők szépen haladnak befelé, amint bentről kijön valaki egy kis levegőért, de aki kijut, az sem megy haza, hanem legalább a fél fülét próbálja vissza-benyújtani a vásárlói térbe az utcáról. 

Az író csodálatosan olvas, senkinek sem hiányzik helyette egy képzett színész, aki talán jobban végezné el a feladatot, mert hiszen minden egyben van: a kellemes hanghordozás és a megfelelő szövegtagolás, ezt mégiscsak ő tudhatja a legpontosabban, és ha színész nincs is, de filmrendező van odafönt, bár nem az aki talán a legközelebb áll az íróhoz, az túl direkt lenne, és ez a rendező aztán a felolvasás után szemmel készített kistotállal pásztázza a tömeget a galériáról, ahonnan elégedetten látja a sok fiatalt, a talán a Zeneakadémiáról ideszaladt hangszertáskás diákokat, a polcoknak támaszkodó idősebbeket, akik már a 70-80-as években is tudták, Irimiás és Pflaumné egykori, Dante és a báró jövőbeni személyes ismerőseit.

Aztán a felolvasás befejeződik, a finom elismerő taps után újra beáll a várakozó csend, a lépcsőn lefelé haladó írót szinte vallásos áhítattal követi szemével a tömeg, pedig ekkor már az az idő van, amikor végre szólhatnának a mellettük állókhoz, telefonálni kezdhetnének, matathatnának a polcokon, megszólalhatnának a hangos pénztárgépek, de nem ez történik, marad a csend, és aki mégis szól, az is csak suttog, mint egy templomban vagy mint egy szertartáson, majd megkezdődik egy újabb sorban állás, de most már a dedikációért. 

Otthon majd be lehet vackolódni az új könyvvel egy másik csendbe, átrágni az apró betűvel szedett hosszú körmondatokat, amik szárnyukra veszik az olvasót, akkor is ha a nyomorról, a kilátástalanságról, vagy az emberi kicsinyességről szólnak.

Budapest, 2016. szeptember 19.

Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér - Bp.: Magvető, 2016.

Életrevaló; Erdély természeti képekben 6#

Úgy gondoltam, talán így az év utolsó hetében nem fog megártani néhány szép kép, sőt talán az új évet is előrevetíti.
A Gyilkos tóban konzerválódott fenyőfa törzsek helyet adnak az életnek. Kíváncsi volnék jónéhány év múlva mekkorára tud megnőni ez a fácska. Nem csak a növények, a kacsák is jól érzik magukat ebben a környezetben.

A természet is ért a 'környezet szennyezéséhez', legalábbis ami a látványt illeti. Nem festéket öntött ki, hanem a vasas víz hosszú távon a sziklán is nyomot hagy.
Ilyennel több helyütt is találkoztunk, ám szemmel láthatóan a növényeket egyáltalán nem zavarja.

Ezt a házat nagyon féltem Magyarvistán. Az életerős folyondár csaknem teljesen ellepte. Az egyik legszebb régi épület a díszes, napsugaras oromzattal. Restaurátor lelkem forrong, ha ilyet látok.

Kiderítettük, ez a lila növény népi nevén a varjú hagyma, hivatalosan pedig az őszi kikerics. Korábban is találkoztunk vele szétdobálva, morogtunk is, hogy miért szedik le, ha eldobják. Kiderült, erősen mérgező, ezért a gyerekeket korán megtanítják, ha ilyet látnak tépjék ki. Ezt a részt éppen nem legeltetik, így a teheneknek nem tud ártani.

És ha már a teheneknél tartunk, ha nem is a legjobb kép, de számunkra az egyik legmeglepőbb volt. A Szent Anna tótól Tusnádfürdő felé tartva az országúton találkoztunk egy hazafelé tartó tehéncsordával. Engedelmetekkel a kismalac helyett a tehenekkel búcsúzom az Óévtől.
Boldog Újévet Mindenkinek!

A fotókat Torma Galina és jómagam készítettük ez év szeptember elején.

Erdély utazási képekben 5#; Céhek és bástyák

Segesvárról mindenkinek a csata és Petőfi jut eszébe -ami rendjén is volna-, de ritkán emlegetik a várkerület kiemelkedő jelentőségét. Példának a Szarvas ház -1693-ban épült- sarkán a névadó képét mutatnám meg. Világos, a szarvasnak egy feje van és két oldala, ezt egy épületsarkon megmutatni a legegyszerűbb. Sok minden van, például Drakula háza (ami nem is igaz, hogy az övé volt), a Diák-lépcső, a püspöki templom, avagy kolostortemplom, vártemplom, érdekesebbnél érdekesebb középkori eredetű házak sokasága.

A várost a 12. századtól kezdik építeni a szászok, virágkora a 14-15. századra esik. A vár és a jelentősebb épületek ekkor készülnek el. 1706-ban mivel nem csatlakoztak a Rákóczi-szabadságharchoz több bástyát felrobbantottak, ezután már nem volt katonai jelentősége.
Az 1300-as évek végén már 36 céhe volt. Ez éppen a szűcsök bástyája. A kor általános szokása szerint egy-egy céhre volt bízva annak gondozása, hadi eseményeknél pedig védelme. A megmaradt bástyákon ma is ott van a mesterség neve, melyik céh volt a gazdája.

Ez pedig a szabók bástyája. Az akkori céheknek szigorú rendtartása volt, amely eleinte a fejlődést szolgálta, később pedig ennek gátjává vált. Előbbire példa, amely Segesvárra is érvényes (1376-ból): "...minden céhben évente két céhmester választassék, kik esküvel fogadják, hogy a város és a tartomány közérdekét az ő mesterségökben szem előtt tartják...  (a szék)  polgárságának  s lakosainak gyűlésein jelen lesznek, hogy ott a közjóban vagy a kézművesek dolgában valami fogyatkozás mutatkoznék, azok ugyanott előterjesztvén, kijavíttassanak és pótoltassanak."

A csizmadiák bástyája már nem az eredeti formát őrzi, mégis sajátos megjelenésű, a kis tornyocskával, fedett lépcsőfeljáróval és tornáccal karakteres épülete a várkerületnek. Ismert még az ácsok és kőművesek, tímárok, takácsok, lakatosok, kádárok, borbélyok, bástyája is. A bástyák felügyelete a céhek által nem csak Segesvárra, hanem pl. Nagyenyedre, Brassóra, Kolozsvárra szintén jellemző.

Azt, hogy a fotókon bemutatott bástyák mesterei mit csinálhattak, álljon itt egy jellemző erdélyi viseletkép a 17. századból. Egy nemes inasa, háát, igencsak ki van öltözve. Karmazsin csizmája, mentéje, zsinóros öve, süvege és nem utolsó sorban a díszített csík a nadrágján; a kézmelegítőként szolgáló leppentőről, vagy a sarkantyúról nem is beszélve.

A céheknek a templomi szolgálatban komoly szerepük volt, a támogatás, gyertyák -a büntetést sokszor viaszban kellett fizetni- gyújtása, kötelező templombajárás, a céhtagok temetésén a kötelező részvét többek között. A 'viszonzás' sokszor abban nyilvánult meg, hogy a karzat táblákon szerepelt a céh jelvénye, címere. Így a csizmadiáké is. Ugyanaz a csizmaféle szerepel rajta, mint az előző kép viseletén. Mellette két szabászkés és egy musta. A tábla sajnos takarásban volt egy félreeső helyen, így maradt le az alsó része.

A tímároké is megtalálható, itt egy húslókés és cserzőkád szerepel. A nagylétszámú céhek mellett általában működött a legénytársulás, amelyeknek néhány szabályzata fennmaradt. Érdekes fényt vet a mindennapi életre egy 1556-ból megmaradt dokumentum néhány pontja: "9. Aki társát ócsárolja vagy szavakkal sértegeti, annak büntetése egy fél font viasz. 10. Aki társát szájon csapja, büntetése fél font viasz. 11. Aki másra kést fog, büntetése egy font viasz... 13. Aki túl sokat eszik vagy iszik és az italt vagy a kosztot kiadja, az fizesse büntetésül egy heti bérét."

A fotók a lányom és jómagam felvételei.
A viseletkép a Régi erdélyi viseletek. Viseletkódex a XVII. századból. Európa Könyvkiadó, Budapest 1990. c. kötetből való.
Az idézetek forrása: A céhes élet Erdélyben. Válogatta, bevezetéssel ellátta Kovách Géza és Binder Pál. Kriterion, Bukarest 1981.

Erdély utazási képekben 4#; Szászkézd és restaurálás

Egy kicsit sokat ígértem az előző részben, ami az erődtemplomokat illeti most csak Szászkézd evangélikus, gótikus temploma fog szerepelni a restaurálás kapcsán.
A képek néhány kivétellel Galina lányom felvételei.

A legfontosabb tudnivalók: Egy 13. századi bazilika alapjain épült 1493-97 között gótikus stílusban. 1520 körül erődítették várfallal, amelyet a 19. században leromboltak. Jelentőségére jellemző, hogy 1663-ban országgyűlés színhelye is volt. 1677-ben (majd a 19. században is) átépítették, 1986-ban földrengés rongálta meg.

A világörökség része, rendbehozatalához a németek is komoly segítséget nyújtottak, annak ellenére, hogy szászok már csak kis számmal élnek Szászkézden. A megerősítés, felújítás főleg építészeti jellegű volt, a képen azonban jól látható egy letisztított, a karzatot borító festett kazetta, amely a feltárás része.

A kép szándékosan úgy készült, hogy a letisztított kazetta mellett a fény kiírja az átfestés alatt a korsóban lévő virágtő rajzát. A kutatások még nem véglegesítették az alkotót, de itt született Umling Lőrinc (lehetséges, az ő munkája is szerepelhet mások mellett), az egyik legnevesebb festő-asztalos mester. Remélhetően a további restaurálásra is sor kerül, ennek jelenleg komoly anyagi akadályai vannak.

Korábban láttam már a feltárásnak ezt a fázisát, szerencsés módon az interneten is szerepel erről néhány felvétel (ld. a képgalériát). Az előző képen a teljesen letisztított kazettán már a teljes lap látható. Itt pedig egy 'kutatóablak' a kezdeteknél.
A restaurátori működés nehézségeiről annyit, hogy olyan oldószerkeveréket kell találni, amely csak a ráfestést oldja meg az eredetit pedig nem. Vannak azonban receptek, tapasztalatok a festéktisztító keverékekről, mégis általában többszöri próba szükséges és e szerint változtatni az összetételen. Van száraz tisztítási mód is, ez azonban festett fatárgyaknál ritkán alkalmazható. Szerencsés eset, mint valószínű itt is, hogy az eredeti festés valamely tempera mód míg az átfestés olajfestékkel készült. Mindegyiknek más a kötőanyaga, ezért az oldószere is.

Érdekes a szószék kutatóablaka, ahol a felső részen érzékelhetők a többszöri átfestés rétegei. A szószék restaurálása teljesen elkészült.

A mai, az előző korokat mindenekelőtt tiszteletben tartó szemlélet számára talán megdöbbentő az átfestés ilyen mértéke, amit végig a karzaton látunk. Nem szabad elfelejteni, hogy a reformáció után a 'túldíszített' templombelsőket lecsupaszították, a puritán lélekkel nem fért össze. Ezért meszeltek le sok korai freskót is.
A templom megérdemelné, hogy a restaurálás folytatható legyen.
Az is eszembe jutott, hogy koszt és kvártély fejében ingyen is részt vennék benne.
U.i.: majdnem elfelejtettem, a következő rész címe valószínű a 'céhek és bástyák' lesz.

Erdély utazási képekben 3#; Villa Mode

Minden bevezetés nélkül lássunk egy példát Szovátáról a 'svájci villa stílus' egy jellegzetes épületére.

Bevallom, nem tudtam korábban, hogy létezik egy ilyen építészeti fogalom (egy tanulságos példa). Akkor kezdett gyanússá válni a dolog, amikor a bevezetőben említett Erdélyt járó Kőváry László és Orbán Balázs Svájcot hozza fel példának több vonatkozásban. Az egyik a természeti szépségek, amellyel Erdély joggal vetekedhet, a másik pedig a fürdő-, üdülőhelyek kultúrája. A svájci népi építészetből eredeztetés nem olyan egyértelmű számomra, de erre még visszatérünk a legvégén.

Utánakeresve derült ki, hogy ez a svájci villa stílus (persze utólag megtudtam, hogy a lányom már ismeri, hiszen ezek a kedvencei). A legtöbb a 19. század utolsó harmadától az első világháborúig tartó időszakban épült. Jellemzőjük a díszes fa oromzatok, verandák, tornácok, kis tornyok, a könnyed (nagy)polgári nyaralók szemléletét, igényeit tükrözik. A korszak egybeesik egy gazdasági fellendüléssel, egy utazási-felfedezési vággyal a saját és más országok iránt; a nyaralással. A fürdőkultúra népszerűvé válása is ennek a része (erről Galina lányom fog szólni remélhetően).

Ez a kép -és az előző is- Borszéken készült (utóbbi a lányom felvétele, mert jobb, mint az enyém), ahol számos példát láttunk. Sajnos a villák egy része csaknem helyrehozhatatlanul pusztul, főleg a tulajdonos problémák és a felelősség kérdésessége miatt.

A Boldizsár kút gyógyvize különben igen jót tett a gyomromnak. Szerintem visszamegyek jövő nyáron több hónapra egy hosszabb ivókúrára... csak tréfálok. Bár szívesen megtenném, a dohányzással sem fér össze. A hazahozott üvegből reggeli előtt egy pohár borvíz fogyasztása győzött meg róla.

Arra, hogy mennyire ismert volt a svájci stílus Európában (is), számtalan példa mutatja. A 'Fortepan' oldalon találtam ezt az 1900 körüli képet, Poprádon készült a Virágvölgyben. Nagyon sok német, angol, lengyel, skandináv, délvidéki, sőt új-zélandi példa alapján valóban elterjedt stílus volt, megérdemli a külön fogalmat.

A Szabadkához közel fekvő Palicsfürdőn a Posta épülete ma is őrzi a jellegzetes elemeket, a századforduló több karakteres építészeti emléke között.

Ki ne maradjon a műemléki védelem alatt álló lóvasút végállomás Zugligeten, hiszen több megmentett svájci villa van Budapest környezetében is, remélhetően restaurálják és helytörténeti gyűjtemény lesz benne.

Emlegettem, hogy számomra kis gondot okoz a stílus svájci eredeztetése, hiszen népi építészetünk nagyon hasonló, gazdag famunkái, oromzatai, tornácai is idetartoznak (a példa Magyarvistáról való). Az időrend miatt valószínű azonban, hogy igaza van az építészet történészeinek. A népi építészettel foglalkozó szakmunkák csak fél mondatokban említik az alpesi-svájci-polgári esetleges eredetet, befolyást. Elgondolkodtató, az anyag és technika, a díszítőmódok hasonlósága, sajátos használata mindkét területen nagyobb figyelmet, elmélyült tanulmányokat érdemelne.

A következő rész az (erőd)templomokról és a restaurálás érdekességeiről szól majd.