Fapados könyvbemutató a KOGART-ban

Vigyázat, a cím cseles és félrevezető! Valójában csak a könyvkiadó neve Fapadoskonyv.hu, a könyv, amit most ők adtak ki újra – Passuth Krisztina: A nyolcak festészete –, nagyon is első osztályú, az 1967-es kiadás kicsit átdolgozott változata. A könyv aktualitása, hogy jelenleg is tart Pécsett a Nyolcak című centenáriumi kiállítás, ami mégsem március közepéig, hanem egy hónappal tovább látogatható.

Passuth Krisztina művészettörténész, Budapesten született 1937-ben. Passuth László lánya. Az ELTE-n végzett művészettörténet–történelem szakon, 1987-ben a Sorbonne-on szerezte meg a doktorátust. 1962–1966 között a Magyar Nemzeti Galériában, 1966–1977 között az Szépművészeti Múzeum grafikai osztályán dolgozott, majd a modern osztályt vezette. Az 1970-es évek végén Franciaországba emigrált. Dolgozott a párizsi Pompidou Központban és a Párizs Város Modern Művészeti Múzeum könyvtárvezetője is volt, számos kiállítást rendezett. 1992-ben települt vissza Magyarországra. Az ELTE BTK Művészettörténeti Intézetének professzora. 2001-ben Németh Lajos-díjat, 2010-ben Széchenyi-díjat kapott. Férje Kemény István, a neves szociológus volt.

A könyvbemutató február 25-én volt a KOGART-ban. A kiadó egy kis 5x6 cm-es minikönyvvel is kedveskedett a hallgatóságnak.

Az idő arca, avagy August Sander fotói

Be kell vallanom, egyszer komolyan játszottam a gondolattal, hogy nem viszek vissza egy könyvet a könyvtárba. August Sander: Deutsche Antlitz, Menschen des 20. Jahrhundert ( Német arcképcsarnok, a huszadik századi ember) volt a fotóalbum címe. A több kilós, hatalmas könyv egy különleges fotóművész páratlan vállakozása volt az idő dokumentálására.

August Sander az észak-rajna-vesztfáliai  Herdorfban született 1876-ban. 20 éves korára kitanulta a fényképész mesterséget, megvette élete első fotófelszerelését, majd különböző mesterek irányítása alatt finomította stílusát. Számtalan vándorlás és költözködés után 1920-ban letelepedett Kölnben, ahol megismerkedve egy csapat progresszív művésszel, megért benne az elhatározás, hogy elkészíti a 20. századi ember portrégyűjteményét. Egy rövid ízelítő a már elkészült fotókból 1929-ben könyvalakban is napvilágot látott, de ezt az összes nyomdai eredetivel megsemmisítették a nácik. A fotográfust ez nem akadályozta meg gigantikus vállakozása folytatásában, amelyet időközben kiterjesztett építészeti és ipari objektumok fényképezésével és részletgazdag botanikai felvételek készítésével is.

Kamerája közvetítésével pózok meg mindenféle figyelemelterelő kiegészítők és fifikás hátterek nélkül komolyan néznek szembe velünk a mesterek, polgárok, gyerek, fiatalok.

Fiatal parasztok

Forradalmárok

Cukrász

Sander nemcsak személyiségeket, hanem típusokat fényképezett. Embereket, akik mesterségüket, osztályukat, társadalmi helyzetüket reprezentálják, abban a  pózban, amit az egyén egy csoport tagjaként mintegy automatikusan felvesz. Öntudatosan, büszkén, mondhatnám vagányan néznek velünk szembe a figurák.

Boxolók

Mikor gyerek vagyunk, megdöbbenünk szüleink érettségi tablóképén, milyen öregnek tűnnek az akkori érettségizők,
milyen felnőttek. A saját  időnk előrehaladtával relativizálódik ez az észlelés és azt látjuk inkább, hogy az arcok, az arckifejezések sokszor hasonlók a miénkhez, ami mássá teszi őket, az a ruha, a hajviselet, a szemüveg...

Ő például egy gimnazista 1926-ból, a lány pedig líceumba járt 1928-ban.

A társadalom ellaposítja az arcokat; hogy hasonlít egyre jobban mindenki mindenkihez...,- állapítja meg Kurt Tucholsky 1930-ban August Sander fotóit nézegetve - milyen nehéz ma már egy parasztlányt megkülönböztetni egy munkásnőtől.

 

(lehet tippelni!)

August Sander kölni stúdióját 44-ben bombatámadás érte, de munkáinak nagy részét sikerült megmenteni.

A Westerwaldba költözve rendületlenül folytatta munkáját. 1951 és 62 között számtalan helyen mutatták be a munkáit. Ha jól emlékszem, az a bizonyos több kilós könyv is ilyen alkalomból látott világot. 1961-ben Szövetségi Keresztet (Bundesverdienstkreuz erste Klasse) kapott munkásságáért, ami Németországban nagyjából a Kossuth-díj szellemi értékével egyenlő. 88 évesen halt meg Kölnben.

Sander könyvét először meghosszabbítottam, majd kis idő elteltével újra kivettem. Mikor lett szkennerünk, elmentem a könyvtárba megint, hogy pár képet elmentsek magamnak, de az album nem volt már meg. Valaki bátrabb volt nálam.

Mivel itt gyakran előfordul, hogy régi könyveket újra kiadnak, nem gondoltam rá, hogy nem tudom megszerezni. Selejtezni is szoktak a könyvtárakban és ilyenkor kirakják a régi holmit az ajtó elé közprédának, de az Antlitz nem volt köztük soha.

Pár éve felfedeztem egy 1990-es kiállítás alkalmából kiadott vékonyka kötetet, onnan származnak a reprodukciók, amiket feltettem ide. Kedvenc képemet azonban csak a neten találtam meg.

Ez a coolness csak a 20-as évek weimari köztársaságában létezett. Amíg el nem mosták.

Japán kalligráfia magyarul

Bizonyára sokakkal együtt kedvelem, sőt mondhatom csodálom az írást, a betűt, írásjeleket, kalligráfiát.

Június közepén láttam az Ars & Vita Alapítány egyik kiállítását, amelyen Shodo Harada Roshi az okoyamai Sogenji kolostor apátjának, a kalligráfia mesterének munkáit mutatták be.

Belemerülnék a csodás élmény leírásába (pl. a zen buddhizmusról, a koncentrációról, ecsetkezelésről), az ilyet látni kell, de egy könyvet ismeretetnék, amelyet itt vettem meg: Gáncs Nikolasz: Shodo, az ecset útja. Kézikönyv mindahhoz, ami a japán kalligráfiához kapcsolódik. Shirokuma Ltd. 2009. Magyar nyelven ez az egyetlen, csak erről a témáról szóló kötet. Mielőtt bárki is kérdezné, kereskedelmi forgalomba nem került, megrendelhető a szerző honlapján (3700 Ft + postaköltség utánvéttel). Itt bőségesen található a témáról egyéb tudás is. Gáncs Nikolaszról annyit, művészeti képzés után végezte el a Tan Kapuja Buddhista Főiskolát, ahol 2009-ben diplomázott. Egyébként most szeptemberben utazik egy évre Japánba zazent gyakorolni.

A mail art világában van néhány japán és ott élő európai levelezőtársam. Az egyiknek küldött lapon a könyvből vett kalligráfiát használtam fel. Meglepetésemre néhány nap múlva a szerzőtől érkezett egy mail art, a borítékon egy szép kalligráfiával. :-) Köszönet érte.

Az európai és keleti kalligráfiák után a mestereket veszi sorra, rövid életrajzzal és munkásságuk ismertetésével. Manószerűségemre -nem én találtam ki, mondták- jellemző, hogy Taigu Ryokan lett a kedvencem. "Személyisége igen összetett és több olyan része van, amelyet érdemes megemlíteni, mint például a természet és a gyermekek szeretete, az örök játékosság és egy szerzetestől igen furcsa dolog, a feledékenység...
A róla szóló történetek gyakran bővelkednek olyan epizódokban, amelyek nagylelkűségéről és kedvességéről tanúskodnak." Mint zen szerzeteshez illik, kitűnő verselő is volt. "Akár arról ír, hogyan játszott a gyerekekkel, akár arról milyen volt a tél olvasással és költészettel töltve, akár arról, hogy a magányos élet, amelyet választott, milyen melankóliával tölti is néha el." A kalligráfián ez olvasható:

A hegyormokról,

Összeszedem a juharleveleket

Amelyek itt hevernek-

Ha elmúlik az ősz,

Ezek emlékek lesznek?

Tűzközelben - Schrammel Imre kerámiái

Ajándékba kaptam és lendületből, szinte megállás nélkül olvastam végig Schrammel Imre kerámikus művész eddigi pályájának áttekintését. A hatvanas évek óta világszerte ismert és a legjelentősebb kortárs képzőművészek között számon tartott alkotóra az utóbbi években többek között az új Nemzeti Színház homlokzati kariatidái, a Herendi Porcelánmanufaktúra megújítása valamint a 2007-es Prima Primissima Díj vetettek megérdemelt reflektorfényt. Következetes kiváncsisága és nyitottsága már pályája kezdetén új irányokba terelte, eredeti gondolatokkal, formákkal, anyagokkal és eljárásokkal kisérletezve forradalmasította ezt az ősi mesterséget, alapozta meg a modern kerámiát és tette átjárhatóvá a ipar- és képzőművészet közötti mezsgyét. Az „így szoktuk“ iratlan törvényeit felrúgva és mégis ősi elemekhez (föld, víz, levegő, tűz) visszanyúlva fogalmazta újra a kerámia szó tartalmát, ezzel alaposan zavarba hozva a kitaposott ösvény híveit, akik hagyományt és haladást kizárólag a „vagy“ kötőszóval tudtak összekapcsolni. Az ebből fakadó erős szembeszélnek sem engedve, alkotói és szervezői kreativitással sikerült Magyarországot mégis bekapcsolnia a nemzetközi kerámia vérkeringésébe.

A nagyon szép kiadvány gerincét Kernács Gabriella az alkotóval készített interjúja alkotja, mely a gyerekkortól napjainkig részletes és élvezetes betekintést nyújt egy gondolkodó elme kreatív kibontakozásának és folytonos megújulásának állomásaiba. A történelem kényszerítő hatásaival majd a kultúrális adminisztrációval folytatott küzdelmek, és a minden nehézségek ellenére elért sikerek történetei sokszor egy jó krimi izgalmával vetekszenek. A műveket Szelényi Károly fotói dokumentálják.

Rám különösen nagy hatással volt ez az olvasmány azáltal is, hogy gyerekkoromban (néha szó szerint is) tűzközelből figyelhettem a művek születését, sok közülük személyes ismerősöm. Imre bácsi fia, Zoli, gyermekkori iskolatársam és mai napig jó barátom. Utam az iskola után minden nap automatikusan hozzájuk vezetett, Gabi néni ebédje után játszottunk, amíg orvost nem kellett hívni, miközben körülöttünk kultúrális forradalmak zajlottak, amiről akkoriban persze fogalmam sem volt. Nyaranta az ikervári Rába parton emberkedtünk, mialatt Imre bácsi a folyó hordalékát öntötte gipszbe és változtatta művészetté. Nagy idők kis tanúja. Tisztán optikailag már akkor is nagyon szerettem, amit csinál, egy hasított vagy lőtt kerámiát bármikor feltettem volna a polcomra kedvenc relikviáim, az adriai kagylók és Pif-újságok közé. A mögöttük rejlő történetek és gondolatok azonban csak most, e könyv olvastán jutottak el hozzám.

A könyvet a Magyar Kép Kiadó adta ki, ISBN: 978-963-9439-69-6.

Schrammel Imre művei közelebbről itt.

Torma László Johannes Itten színtanáról

Gergő fiam kérésére egyik barátjának –aki lakberendezést tanul- megígértem, hogy segítek neki megismerkedni a színtannal. Annak idején ez ügyben Johannes Itten, a Bauhaus kiemelkedő tanárának
A színek művészete című (Tanulmányi kiadás, 1978) könyvét használtam, a benne lévő tanácsokat kipróbáltam a gyakorlatban is.

2002-ben megjelent egy komolyabb méretű kiadása s benne már különböző korok-művészek munkáinak elemzése is szerepel. Ezt vettem most elő és mondtam el a színtan alapjait és a hét színkontrasztot. Este újra belenézve meglepetések értek, pl. Pap Gyula írt egy bevezetőt, akiről nem köztudomású, hogy tanult a Bauhausban: „Itten Goethe szavaival utalt tanításának lényegére: Ha az ember úgy fejlődnék, mint ahogyan gyermekkorában mutatkozik, akkor mindenkiből lángész lenne…
Néhány év elteltével elveszíti sajátos lényét, és engedelmes tanulóvá válik. Csak egyes igen erős gyermekjellemek tartják meg eredetiségüket, és kellemetlen, önfejű tanulók lesznek.”

És a második gyermekkor? Az időskorban ez visszajön? Hacsak nem gyötörte agyon az élet, vagy saját maga…

Itten tanításában a szabadságot igyekezett visszaadni, gyakorlatai során rámutatott az egyes ember szubjektív színhasználatára is amelyre kitűnő példákat mutat be.

Az arc és a használt színek azonossága lenyűgöző.

Ugyancsak végigolvastam újra a hét színkontrasztról leírtakat,
megdöbbentett, hogy mi mindent felejtettem el. Emlékeztek még rá?
magábanvaló színkontraszt
fény-árnyék kontraszt
hideg-meleg kontraszt
komplementer kontraszt
szimultán kontraszt
minőségi kontraszt
mennyiségi kontraszt

„Ha remekműveket képesek tudatlanul teremteni a színekből, akkor útjuk: a nemtudás! Ha azonban ebből a nemtudásból nem remekművek születnek, akkor dolgozzanak és szerezzék meg maguknak a tudást” tanácsolta hallgatóinak Johannes Itten.

De jó, hogy annak idején végigrágtam magam a színtanon és aztán elfelejtettem?