Olvasója válogatja

Turbuly Lilla új könyvéről

Gyakran felmerülő kérdés, hogy a novella műfaja miért mostohagyerek a jelenlegi irodalmi piacon, miért kell áhítozva pislognia a regényolvasók tömegei felé? Szinte menetrendszerűen megkapja minden novellaíró az interjúk során azt a kérdést, hogy na és mikorra várható a regénye? Nekikezdett már? Az író pedig fészkelődik, magyarázkodik, ő is érzi, hogy előbb-utóbb nem lehet megúszni ezt a dolgot, ha igazi író akar lenni. Pedig ott vannak a novellák és a tárcák a mindennapjainkban: a folyóiratokban, az internetes felületeken, néha még a buszmegállókban is, de bizonyára a vásárlók igényei alakítják ezt a piacot is. 

Ennek talán az az egyik oka, hogy a novella, ahogy a vers olvasása is, nagyobb energiabefektetést kíván az olvasótól. Az olvasás megkezdésekor azonnal bele kell helyezkedni a szövegbe és felvenni a fonalat, majd végiggombolyítva azt, viszonylag hamar le is kell tenni, gondolatban feldolgozni, és aztán jöhet a következő nekiveselkedés. Nincs napokig félretett könyv, könyvjelzőzés, nincs méla lapozgatás, hogy vajon mennyi van még hátra? 300 oldal? 35%? És vajon hogy alakul majd a cselekmény? Olvasója válogatja, hogy ki mit kedvel jobban, de talán az az egészséges, ha – mint a táplálkozásnál – mindenevők vagyunk, és az meg valóságos ínyencség, ha lehetőségünk van egy szerző életművében többféle műfajt is végigcsemegézni. Lehet, hogy nekik is ennyire érdekes mindezeket megírni. 

Turbuly Lilla, akinek most jelent meg a Prae Kiadónál „Az Alaszkai-öböl” című novelláskötete, annak idején regényekkel lépett az olvasóközönség elé, ezért a Susannicon szerkesztősége most elesik attól a lehetőségétől, hogy nekiszegezze a regényírásra vonatkozó nyüstölős kérdést. Sőt mi több, nemrég mi magunk jártuk végig az egyik könyvének helyszíneit Stuttgartban.  Első regényeit aztán felnőtt- és gyerekversek, mesék, ifjúsági regények, színdarabok és a hivatásként is készített színikritikák követték, követik, amelyek mellett itt-ott megjelentek novellák is, folyóiratokban vagy valamelyik napilap mellékletében. De most itt van végre egy önálló kötet, a korábban megjelentek mellett sok új írással. 

A stuttgarti irodalmi séta előrevetítette azt, amit itt most tömörítve is érzékelhetünk, miszerint a szerző gyakran vázol fel valós földrajzi helyszíneket, hiszen fontos számára, hogy térben is pontosan behatárolja történeteit. Az ismerős helyszínek még közelebb hozzák az olvasóhoz a novellát, másrészt ezzel itt most különösen erősen rajzolódik ki a párhuzamosan létező két világ: a falu és a nagyváros, amelyek között pont olyan kapcsolat van, mint az Alaszkai-öböl két tengere között. Mindez az írások nyelvezetében is visszajön, a nyugat-dunántúli nyelv csak az otthoni helyiségnévtábláig tart, a Ferenciek terén már a szobrok is máshogy beszélnek. 

Olvasója válogatja, hogy ki mennyire szeret belenézni egy szerző valóságos életébe, tényleges személyiségébe, vagy megelégszik a puszta szöveggel, a saját lábán megálló művel. Az előbbi, a kukkoló típusok megnyugodhatnak, mert a Lillával készült interjúk alapján sejteni lehet, hogy bizonyos hasonlatosságok a valósággal nem mindig a véletlen művei, de hogy pontosan melyek azok és milyen arányban, úgysem fogjuk megtudni. Maradjunk tehát a szövegnél, nyissuk ki ezt a helyes kis könyvet, amelynek borítóján Varga Zsófi „Éjszakai horgászat” című képe van, ami úgy is tűnhet, mintha egy másik nyugat-dunántúli szerző holdbeli csónakosa lebegne ott a zalai dombok fölött, színházi függönnyel és fénnyel keretezve. 

Turbuly Lilla: Az Alaszkai-öböl – Prae Kiadó, 2020. 
A könyvbemutatóról készült videófelvétel megtekinthető itt!

Ajándék a szerzőnek a könyvbemutatóra

Élvonalban

 

 Barátunk és alkotótársunk, Turbuly Lilla Alkonykapcsoló című verses kötete felkerült a moly.hu irodalmi blog olvasói által létrehozott, a kortárs magyar irodalom népszerűsítését szolgáló Merítés-díj idei tizes listájára.
Ilyen jó dolgokat írnak róla a bloggerek:
„Nos az első verseskötet amit nem csak szeretni lehet, hanem kötelező. Nem kell, hogy kétszer hosszabb legyen van egyszerűbb út is kétszer kell elolvasni …nekem sikerült és titokban még szerintem többször is sikerülni fog. A hétköznapi élet pillanatai vannak itt is kiragadva, mint oly sok versben amit olvastam, de itt át is élem/éled, te magad válsz a külső megfigyelővé, s ezáltal magad is vers része leszel. A legszebb példa erre maga a címadó vers.” @LuPuS_007

„Magával sodró, lendületes, érthető és érezhető versek egy tudatos szerző tollából. Útkereső líra. Érzékeny, mégis határozott árnyjátéka egy összetett lélekvilágnak.” @_selene_
„Letisztult képek. Mindennapi pillanatok kapcsán felbukkanó mély meglátások. Irodalmi hagyományok tisztelete. Stabilan szép nyelvhasználat. Lényeglátás. Erős rendezettség, akár kötött, akár szabad a forma.” @Littlewood

Az előválogatás során a zsűri 74 verseskötetet olvasott el az elmúlt év terméséből. A teljes lista itt található

"Eltévedt hold" irodalmi emléktúra

A Susannicon szerkesztőségének három tagja nemrég irodalmi barangolásra indult Stuttgartban, az "Eltévedt hold" nyomában. A túra célja az volt, hogy felkutassák Turbuly Lilla regényének helyszíneit és közben jól is érezzék magukat.
2006-ban a Nők Lapja, a Nők Lapja Café és a Révai Digitális Kiadó közösen hirdetett regényíró pályázatot, "Írd te az év könyvét!" címmel. A több mint háromszáz pályaműből az olvasók döntése alapján három könyv jelenhetett meg. 2006-ban "Az év könyve" jelvény felkerülhetett az "Eltévedett hold" borítójára. A mű természetesen fikció, de bizonyos helyszínei valóságosak...

"A taxisofőr tanácstalanul nézegeti a házszámokat, miközben Lívia a már kipakolt két termetes bőrönd mellett álldogál. Buschlestrassse 2., Buschlestrasse 6. - mormolja értetlenkedve a férfi, ide-oda forgatva a fejét a két, igencsak hasonló, kétemeletes ház között."

"Elindul visszafelé, most már látja a Régi Kastély épületét, felismeri az útikönyvbeli kép alapján. De nem oda, hanem az Új Kastély háta mögé ér ki, egy nagy parkba." 

"Most nem áll meg, de azért lelassít, szemügyre veszi a kis mesterséges tavat (kacsák szunyókálnak a partján), a többnyire foglalt padokat, amiken öltönyös hivatalnokok ebédelnek, a szökőkutat a szoborsorral, és arra gondol, hogy fog majd itt ebédelni ő is, meg olvasni, egész biztosan."

"Az eső szerencsére időközben elállt, de a padok még vizesek, így válogathat közöttük, és miután egy kicsit letörölgeti az egyiket, le is tud ülni. Szemben, a tartományi parlament aranybarna üvegfelületei visszatükrözik a távolodó felhőket, a földszinti étterem előtti terasz lassan megtelik ebédelőkkel."

"Jólesik, de nem marad sokáig, mert itt csak egy automata jelzi a kávézót, inkább keres egy igazit, de oda már a Stuttgarter Zeitungot viszi magával. Jó hogy végre ki lehet ülni a teraszra." 

"A keskeny utcácskához közelebb eső ajtó egy étterembe vezet. Fölötte cirádás betűkkel ott áll a neve: Stuttgarter Stäffele."

A szerkesztőség tagjai ebben az étteremben pihenték ki a túra fáradalmait és adóztak tisztelettel nem csak az írónő, hanem a helyi sörfőzési hagyományok és a konyhaművészet előtt is.

Forrás: 
Turbuly Lilla: Eltévedt hold - Bp.: Révai Digitális Kiadó, 2006.

  

Alkonykapcsolás a Könyvhéten

Turbuly Lilla  legújabb kötetéből Kátai Kinga, Madák Zsuzsanna, Sztarenki Pál és Mihály Péter, a zalaegerszei színház művészei mondtak verseket
a Mimosa Lounge kávéházban. A szerzővel Gyenes Imre beszélgetett.

Fotó: Pezzetta Umberto/Zalai Hírlap

A budapesti bemutató helyszíne a Margó fesztivál volt, ahol Fabók Mariann olvasott fel a kis kötetből.  "Margó" fotók: Valuska Gábor & Posztós János

Benedek Anna, Turbuly Lilla és Rakovszky Zsuzsa a GPS nélkült hallgatják

GPS nélkül

Ha nem vakít úgy a nap…


Ha más irányból érkezem…


Ha épp fel nem tartanak,


talán időben észreveszem,



hogy ott az a kijárat,


hiába nem jelzi semmi,


itt most karambol várhat,


hát arra kellene menni.



 

Bár lenne nálad vagy nálam,


hogy el ne tévedj végképp


(titkos, víz alatti áram),


egy láthatatlan térkép.



Hallható szavak nélkül


ismételgetné szüntelen:


aki itt marad végül,

nem te vagy, értsd meg, nem te, nem.



És jó volna el is hinnem:


akármi lesz a végén,


hogy nem múlik minden, minden

a "véletlen zenéjén".

Húsvéti mese

Turbuly Lilla: Rudi és Baltazár

Ahol volt, még most is ott van, talán jártatok is már arra: van Budapest kellős közepén egy kert. Kiskertnek nagy, ligetnek meg kicsi, éppen akkora, mint egy futballpálya, de focizni nem nagyon lehet benne, mert ha egy jó nagyot rúgnátok a labdába, vagy a szökőkútba esne, vagy annak az öreg néninek a kalapjára, aki azon mereng éppen, hogy milyen jó volt ebben a kertben koncerteket hallgatni a vőlegényével, hatvan évvel ezelőtt.
Ennyiből már kitalálhatjátok, hogy van ott szökőkút, vannak padok öreg néniknek, fiatal pároknak és mindenki másnak, aki üldögélni szeretne egy kicsit a város kellős közepén, egy ligetnek kicsi, kiskertnek meg nagy kertben. Ti pedig talán már játszottatok is ott, mert játszótér is van, ha apró is, de mindjárt kettő, meg homokozó, és vannak még szobrok, sétautak, sőt, egy zöld kút is, ha megszomjaznátok játék közben.

A Károlyi kert. Foto: Civertan Grafikai Stúdió

És még nem beszéltem
a sok rigóról, galambról és verébről, de legfőképpen
a kert, a Károlyi kert (mert így hívják, arról a palotáról, ami ott van a szomszéd-
jában) állandó lakójáról, Baltazárról, a nyúlról.
Ti még ekkora nyulat énszerintem nem is láttatok!
Mint két megtermett kandúr vagy egy kisebbfajta kutya.
De ne tacskóra gondoljatok ám, hanem mondjuk egy spánielre! Baltazár persze nem volt mindig ekkora, egészen kicsi nyusziként kezdte ő is az életét. És az történt vele, ami a ti nyuszitokkal — ha lenne véletlenül egy nyuszitok — soha, de soha nem fordulhatna elő. Húsvétra megajándékoztak vele egy kisfiút, de aztán húsvét után megunták, hogy gondozni kell: etetni, itatni meg takarítani utána, és nem csak hébe-hóba, hanem minden áldott nap, így aztán a kisfiú szülei fogták szegény nyuszit, kirakták a Károlyi kertbe, és úgy otthagyták, hogy vissza se néztek. Hogy a kisfiúnak mit mondtak, és hogy meddig sírt utána, azt pontosan nem tudom, de képzelhetitek, hogy sokáig. A nyúl meg szegény, azt sem tudta, hová került, rémülten bóklászott a bokrok között, és nagyon, de nagyon árva nyuszi lett belőle.

A száműzött Baltazár

Ilyen borongósan kezdődik ez a mese, nincs mit tenni, de ne szomorkodjatok mégse, mert csak egyetlen félős, hideglelős éjszakát töltött az egyik puspángbokor alatt, korgó gyomorral, reszkető fülekkel, hogy jaj, mi zörög ott, és jaj, mi lesz most ővele. Másnap ugyanis rátalált a parkőr, és bár először azt hitte, hogy rosszul lát, és egy galambot nézett nyúlnak, másodjára már hitt a szemének. Összefutott erre mindenki, aki csak a parkban dolgozott, és addig szervezkedtek-intézkedtek, míg a nyuszi kapott egy szép kis házat a park egyik sarkában, külön kiskerttel, és hozzá teljes ellátást: friss szénát, sárgarépát, salátalevelet és minden jót, amit csak egy nyuszigyomor megkívánhat. Gyorsan rá is kapott a sok finomságra, és csak nőtt, nőtt, egyre nőtt, így lett belőle akkora nagy nyuszi, amekkorát — tudom, hogy ezt már mondtam, de ha egyszer így van! — énszerintem még nem is láttatok, szép, fényes, sötétszürke, majdnem fekete bundával és óriási fülekkel.

A kertlakó Baltazár

 Hiába nőtt azonban ilyen nagyra, a nyuszilelke csak nem tudta elfelejteni, hogy mi történt ővele, hogyan penderítették ki a parkba, és egy kicsit bizony mogorva, bizalmatlan nyuszi lett belőle. Pedig minden áldott nap akadt látogatója, nem is kevés. Gyerekek és felnőttek álltak meg a háza mellett, nézegették, beszéltek hozzá, néha még egy kis extra sárgarépát is hoztak ajándékba, de ő minderre legtöbbször a fülét sem volt hajlandó megbillenteni, sőt, nem egyszer előfordult, hogy hátat fordított a látogatóinak, ami — lássuk be — nem szép dolog.

Azt még nem is mondtam, hogy a nyuszi háza közvetlenül egy jóval nagyobb, takaros, zöld házikó mellett van, amin Urak és Hölgyek felirat hirdeti, hogy oda mehet mindenki, aki ennek szükségét érzi. Sokan látogatják ezt a takaros zöld házikót: a játszótéren játszó gyerekek a szüleikkel, kismamák, akiknek a nagy hasuk miatt gyakran kell pisilniük, és járókelők, akik az ügyes-bajos dolgaik után futva éppen csak átrohannak a parkon. De az egyik leggyakoribb vendég itt Rudi, aki újságot árul a közeli Múzeum körúton, és onnan sétál át napjában többször is, ahogy a szükség diktálja, néha csak azért, hogy megmosakodjon a nagy melegben, vagy vízzel töltse fel a palackját a kerti csapnál. Rudi ugyanis hajléktalan. A szüleit nem ismerte, intézetben nőtt fel. Aztán, ahogy múltak az évek, került ide, hányódott oda, felnőtt férfi lett belőle, már a haja is deresedni kezdett, de sosem sikerült annyi pénzt összegyűjtenie, hogy egy házat vehessen magának, rokona pedig, aki befogadta volna, nem volt. Így most is egy hajléktalanszállón lakik, napközben meg — ahogy már mondtam — újságot árul, egy olyan újságot, aminek Fedél nélkül a címe, és amiben a hozzá hasonló sorsú emberekről írnak.

Fotók: Lakner Zsuzsa

Ahogy sokan mások, Rudi is gyakran megállt a nyúl házikója mellett, szólt is hozzá, de sokáig ő sem járt sokkal jobban, mint a többiek: a nyuszi bizony rá sem hederített, sőt, többször előfordult, hogy mialatt beszélt hozzá, a kerítés legtávolabbi zugába vonult, és tüntetően hátat fordított Rudinak is. De őt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy, egyszerűen feladja, türelmesen próbálkozott újra meg újra. Aztán egyszer csak az jutott az eszébe, hogy nevet kellene adni a nyúlnak, hogy úgy istenigazából meg tudja szólítani. Hiszen neve mindenkinek van, még neki is, akinek szinte semmi mása sincsen, büszke is rá, hogy sokan már így szólítják a Múzeum körúton, ha újságot vesznek tőle. Nyúlnevek tekintetében viszont meglehetősen tájékozatlan volt, így aztán odaguggolt szépen a kerítés mellé, és sorolta, ami az eszébe jutott, Aladártól Zsigáig meg vissza, csak úgy, maga elé, hangosan gondolkodva. És amikor másodszor is végigért az ábécén, és másodszor is elindult visszafelé (mert Rudinak megvan az a különleges képessége, hogy visszafelé is el tudja mondani az ábécét, pedig ha kipróbáljátok, rájöttök, hogy az nem is olyan könnyű feladat), és ott tartott, hogy Baltazár, akkor egyszer csak csoda történt: a nyúl ránézett, és határozottan bólintott. Rudi alig akart hinni a szemének! Aztán boldogan felrikkantott: akkor ezennel a Baltazár nevet adományozom neked! És csak beszélt és beszélt Baltazárhoz, amíg csak este nem lett, és a parkőr körbe nem járt a nagy kulcsával, hogy bezárja mind a négy kaput. Akkor elbúcsúzott tőle, és ha hiszitek, ha nem, Baltazár utána fordította a fejét, és megbillegtette az egyik hatalmas fülét.

Ettől a naptól kezdődött Rudi és Baltazár barátsága. Majdnem minden nap találkoznak és beszélgetnek egy kicsit. Na jó, Rudi beszél, Baltazár pedig hallgatja. Sok mindenről szó esik ilyenkor, Rudi mesél a gyerekkoráról, arról, milyen sok helyre vetődött el már élete során, hogy milyen volt az első éjszaka, amit az intézeten kívül, egy park bokrai között töltött (és ekkor Baltazár talán a szokásosnál is jobban figyel rá), és hogy ki mindenkivel találkozik a Múzeum körúton, újságárulás közben. Amikor elbúcsúzik, Baltazár mindig sokáig néz utána, és a hatalmas fülét is megbillegteti, mintha csak integetne. De nem szomorkodik, mert tudja, hogy másnap újra találkozni fognak.

Ahol volt, még most is ott van, nézzétek meg ti is, ha arra jártok, Budapest kellős közepén, egy kiskertnek nagy, ligetnek meg kicsi kertben, a zöld házikó mellett, az Urak feliratú kerítés mögött. És ne sértődjetek meg, ha hátat fordít nektek. Mogorvának látszik, de szólítsátok a nevén, attól biztosan megenyhül. Mert ő Baltazár.

 Az írás a Spanyolnátha művészeti netfolyóirat 2013/4 számában jelent meg. Ezúton is köszönjük a szerző és az SPN főszerkesztője, Vass Tibor hozzájárulását, hogy ezzel az írással kívánjunk kellemes húsvéti ünnepeket mindenkinek, aki olvas bennünket!

Turbuly Lilla: Valami a kékről

 Kollázs: Lakner Zsuzsa ©

A legjobb orvosság

A mail art-isták (sőt, mail-artisták) társadalma így, kívülről nézve, olyannak tűnik nekem, mint egy, Don Quijote világgal szembe menő, elszánt szépségeszményét az örökké gyermeklelkűnek maradó, kiváltságos felnőttek játékszenvedélyével elegyítő nemtitkos társaságé. Ők biztosan nem lesznek idegesek, ha csönget a postás, mert nem egy tértivevényes NAV-levél vagy egy gázdíjfelszólítás réme dereng fel szemük előtt. Nem, ők még levelet várnak, igazit, embertől emberhez érkezőt, valódi bélyegekkel, valódi gondolatokkal. Hol lehetne hát jobb helyen egy róluk szóló kiállítás, mint a Magyar Posta Bélyegmúzeumában?

Ami nem is egy kiállítás, hanem kettő, hiszen a Susanna Lakner/Lakner Zsuzsa archívumából kikerült, saját és másokkal közös munkákat bemutató tárlat mellett látható egy másik is. Ez utóbbit, amelyen a múzeum által meghirdetett pályázatra a világ minden tájáról érkezett művészlevelek láthatók, most csak megemlítem, ahogy azt is, hogy mindennek egy hatalmas terem ad helyet, az állandó kiállításé. Amiben az az érdekes, hogy alaphelyzetben semmi sem látszik belőle, a bélyegeket ugyanis kihúzható fiókokban tárolják. Így, ha valakinek van ideje végigjárni a hatalmas termet, és kihúzni a ránézésre több ezer fiókot, és ezt hol a jobb, hol a bal kezével teszi, a művészi élmény mellett az edzőtermet is megspórolja aznapra.

A bélyegek kedvéért térjünk majd vissza egy másik alkalommal, most azonban ragadjunk le az első tíz-húsz négyzetméteren! Ha csak annyi közünk volt eddig a mail arthoz, hogy gyerekkorunkban felragasztottunk néhány nyúlmatricát a húsvéti képeslapra, vagy még annyi se, ismereteink ugrásszerű gyarapodásával számolhatunk. A témakörök mentén összeállított tablókon Lakner Zsuzsa rövid, lényegre törő, ám korántsem száraz összefoglalói kalauzolnak. Nem csak műalkotássá varázsolt borítékokat láthatunk, de megismerkedhetünk a művészkártyákkal, ezekkel a normál kártyalapnál valamivel kisebb, zsebtükörnyi képecskékkel, amelyeket a művészek előszeretettel ajándékoznak egymásnak és körön kívül állóknak, ez utóbbiakban is ellenállhatatlan kényszert ébresztve e kártyák gyűjtése iránt.

 És akkor még a hasonló ragályt terjesztő művészbélyegekről nem is szóltunk! Van aztán egy társasjátékuk is, az Add to and return (Egészítsd ki és küldd vissza!). A példa, amelyen a kiállítás ezt a játékot bemutatja, egy képeslap, két tengerparton álló lánnyal. Ezt küldte szét Lakner Zsuzsa művészbarátainak, akik a legkülönfélébb motívumokkal és technikákkal kiegészítve küldték vissza a lapot. Az egy képből így lett húsz, az egy ötletből sok, miközben a képek egyenként és összességükben is további inspirációt jelenthetnek egyrészt a küldőnek (és egyben visszagyűjtőnek), másrészt bárki másnak, aki a képekkel alkotóként vagy nézőként kapcsolatba kerül. A kiállított műveken sokféle technikát megfigyelhetünk: a Lakner Zsuzsa védjegyévé vált kollázsok mellett festést, rajzolást, pecsétmetszést és nyomtatást is alkalmaznak a mail artosok. A kiállítás egyik oldalát Lakner Zsuzsa művésztársainak szentelte, míg a másik oldalon saját munkáit állította ki. Ebben az erősen asszociatív, az emlékezetnek kiemelkedő szerepet szánó, ugyanakkor nagyon is friss és mai, kedvesen groteszk világban, ami Zsuzsa műveit jellemzi, örömmel fedeztem fel néhány ismerős, a saját gyűjteményemben is meglévő képeslapot, művészkártyát. A végére kapunk tőle még egy rövid, pontos, szeretnivaló meghatározást is arról, hogy mi a mail art: a legjobb orvosság.

Hogy képzőművészként mire és milyen adagban, azt csak a levélartisták tudhatják. A nézőnek rosszkedv, lusta képzelet és antikreativitás ellen biztosan hatásos.

Elfeledett Könyvek Könyvtára?

Minden író rémálmát valósítja meg az OSA (Open Society Archivum) kiállítása, a Halott Könyvtár. Közszemlére teszi ugyanis azokat a könyveket, amelyeket a rendszerváltás óta nem kölcsönöztek ki az Egyetemi Könyvtárból. Összesen 5000 darabot. Ha lenne 1989 előtt megjelent kötetem, kétszer meggondolnám, hogy megnézzem-e a kiállítást, így azonban – árkon túli hegymesterként, ahogy felénk mondják – mindjárt tudtam, hogy ezt látnom kell!

Valószínűleg Borges, a Bábeli Könyvtár című novellájából jött az ötlet, amelyben minden valaha megírt, aztán elfeledett regény arra vár, hogy újra felfedezzék. Ugyanez a gondolat jelenik meg Zafón: A szél árnyéka című regényében is, amelyben Barcelona egyik titkos zugában rejtőzködik ez a bizonyos könyvtár. A budapesti Halott Könyvtár ellenben a város közepén, az Arany János utca 32. alatt várja a felfedezőket.

Az előzetes koncepciókat a kiállítás részben igazolja, részben megcáfolja. Mert persze nagyon sok olyan elavult szakkönyv, vonalas pártbrosúra is található itt, amelyeknél képzeletben bólint a látogató: nem csoda. Nyilván a cink kohászata, a papírkromatográfia (jelentsen ez bármit) és a plasztikai sebészet is erősen megváltozott 1989 óta, és Solohov, valamint Illés Béla és Makarenko művei iránt is megcsappant az érdeklődés. (Utóbbitól az itt fellelhető Az új ember kovácsát kifejezetten szerettem, igaz, én is még valamikor a nyolcvanas évek közepén olvastam.)

De aztán jönnek a meglepetések. Rengeteg általam olvasott és – 1989 óta is – újraolvasott könyv Thury Zsuzsától Szabó Magdáig és Csukás Istvántól Tamási Áronig. Nyilvánvaló, hogy például a Mondják meg Zsófikának című Szabó Magda-regényt ma is olvassák, csak új kiadásban, és Csukás István is nagyon népszerű. (Nálunk, Teskándon még iskolát is neveztek el róla vagy két-három éve, amit azért élő szerzőkről ritkán szoktak.) Vagy például Doris Lessinget 2007-ben érte utol a Nobel-díj, és azóta nálunk is sokan olvassák újonnan kiadott köteteit, még ha az itt szereplő novelláskötetét nem is vette ki senki.

A sort még hosszan folytathatnám, de talán ennyiből is érződik, hogy ez a könyvtár csak részben halott, részben talán hibernált, részben azonban nagyon is élő, de mindenképpen nagyon elgondolkodtató. Szembesíti a látogatót saját, talán már el is feledett könyvélményeivel, olvasásra és újraolvasásra buzdít. Például azzal, hogy meghallgathatjuk írók, esztéták véleményét néhány általuk kiválasztott könyvről Karafiáth Orsolyától Bán Zoltán Andrásig. De a látogatók is kiválaszthatnak egy-egy könyvet és írhatnak mellé néhány sort, hogy miért ajánlják. Talán ezeket a bejegyzéseket volt a legérdekesebb olvasgatni. És nem csak szépirodalom szerepelt az ajánlott könyvek között, de szakkönyvek is, mint például a Korszerű asztaliteniszezés vagy A puli. Vagy egy soproni útikönyv, amibe ezt írta valaki. :”Itt szeretnék élni!” (Innen üzenem neki, hogy ebbe a „hibába” én is beleestem. )
A kedvenc ajánlásom viszont dr. Fehér Zsófiától származik, és Szántó Piroska Bálám szamara című könyvében szerepel: „Hülye, aki ezt nem olvassa!” Egyetértek.

(A kiállítás 2012. április 22-ig a Centrális Galériában tekinthető meg, Arany János utca 32. szám alatt. A látogatás ingyenes.)

Mikulástól Mikulásig Rakovszky Zsuzsával

Kedden a Susannicon két szerzője is jelen volt a Petőfi Irodalmi Múzeum egy jeles rendezvényén, az „X beszélget Y-nal” sorozat novemberi folytatásán. Ezúttal Rakovszky Zsuzsával beszélgetett Szabó T. Anna. Rakovszky Zsuzsának 18 óra 20 perckor el kellett rohannia, hogy elérje a soproni IC-t, a Susannicon egyik szerzője ugyanekkor szintén szaporára vette, hogy elérje az aznap este soros színházi előadást, így a személyes találkozás ezúttal elmaradt, de a sietős szerző (e-mailben) megígérte a maradósnak, Edinának, hogy röviden beszámol az aznap este hallottakról a Susannicon olvasóinak.

És hogy mi mindent tudtunk meg Szabó T. Anna kérdései nyomán Rakovszky Zsuzsától Rakovszky Zsuzsáról?

Hogy maga sem tudja, mi a nagyobb trauma: gyerekként megtudni, hogy nincs Mikulás és Húsvéti Nyúl, vagy felnőttként attól félni, hogy ez traumát okoz gyermekünknek. De inkább az utóbbi.

Hogy néha sír verseken (de nem sírverseken, bármennyire is ezt javasolja e sorok írójának a helyesírás ellenőrző program), egy bizonyos versen viszont mindig, ez pedig Jékely Zoltán elhagyott kutyáról szóló költeménye. (A címét majd kinyomozzuk.)

Hogy neki is van kutyája, Bagó, egy hatalmas briard, aki, miután megunta, hogy a teraszról a szomszéd macskáját ugassa, legszívesebben egyfolytában játszana, eltérítve író gazdáját a számítógéptől.

Hogy mostanában már a verseit sem füzetbe, hanem számítógépbe írja, és a rendkívül nyakatekert nevű „Versek” file-ba menti.

Hogy a saját könyvei közül legjobban A hullócsillag évét szereti, talán mert ez a leginkább önéletrajzi műve.

Hogyha lenne rá lehetősége, a gyermekkorába bármikor visszamenne, más életkorszakaiba viszont nem.

Hogy van egy kevéssé ismert gyerekverskötete is, a Füvészkönyv gyermekeknek, amit a soproni Artemisz Kiadó adott ki, és amiből fel is olvasta a kányabangitáról szóló verset.

Hogy középiskolás korában matek- és magyartanára egyaránt azt remélte, hogy az ő tantárgyát választja a továbbtanuláshoz. A vetélkedés eredménye közismert.

Hogy Tibor fia ugyanígy sokáig hezitált a bölcsész és a fizikus pálya között. Egyelőre az utóbbi áll nyerésre.

Hogy jelenleg verset is, novellát is, regényt is ír. Hogy utóbbit mikor olvashatjuk, arról még fogalma sincs.

 Hogy a Szabó T. Annától kapott mikulásvirág hogy vészelte át a vonatozást, arról nem tudok beszámolni, de arról még igen, hogy így, Mikulás táján, az est A hullócsillag évének azzal a részével zárult, amelyben egy gyerekkori Télapó-ünnepségről ír a szerző, no meg egy gyanúsan rumszagú Mikulásról.

Emberfarm

Amióta szabadúszó íróként tengetem napjaimat, valahogy különös vonzódást érzek az írói önéletrajzok iránt, főleg, ha küzdelmes, reménytelennek tűnő kezdetekről szólnak. Jack London Martin Edene, Paul Austertől a Máról holnapra csak két példa a bőséges választékból.
Újabb leletem e témakörben Orwell kötete, amelyben fiatalkorának az 1929/33-as világválság idejére eső nyomorúságos esztendeit beszéli el. Pedig konszolidált családba született: édesapja Indiában hivatalnokoskodott, így a kis Eric Arthur Blair is ott látta meg a napvilágot 1903-ban, majd, miután visszatértek Angliába, Etonban járt középiskolába. Később Burmában katonáskodott, de mire komolyabb előléptetés várt volna rá, elege lett a katonaéletből, visszatért Európába, és elhatározta, hogy író lesz. Ekkor következtek a csavargóévek, amelyekről Down and Out in Paris and London című kötetében adott számot.
A kötet egy az egyben önéletrajznak tűnik, de a végére illesztett tanulmányból kiderül, hogy nem teljesen az, fikciós elemeket is beleszőtt a történetbe. Vannak aztán olyan részek, amelyek akár egy szociológiai vagy nyelvészeti tanulmányba is beleillenének, például, amikor a korabeli szegényházakról vagy éppen a szállodai alkalmazottak életéről ír, máshol az utca nyelvét, a szlenget elemzi. Az olvasó alapbenyomása azonban az, hogy az a világ, amit Orwell megírt, a kilátástalan szegénység és nyomor világa, lényegét tekintve ijesztően hasonlít ahhoz, amilyen ez a mai, 2011-es, egyre szegényedő és nyomorodó Magyarország.
Orwell adott angolórákat, dolgozott mosogatófiúként, pincérként, vándorolt szegényháztól szegényházig, hogy kapjon egy kis ingyenételt, ha éppen nem kapott munkát. A kötetben felskiccelt barátai, sorstársai, a csavargóélet különböző kasztjainak képviselői közül a legnagyobb hatást Bozo, az összezúzott lábával járni is alig tudó aszfaltrajzoló tette rá, aki csillagászatra tanította, és arra, hogy a könyvei és a gondolatai segítségével a legnagyobb szegénységben is szabad maradhat. Talán ez segítette át Orwellt a mélypontokon, amíg végül betegápolást tudott vállalni, megmenekülve a teljes nincstelenségtől. A tapasztalatait pedig megírta ebben a könyvben. Igaz, a kiadásig sem vezetett egyenes út, még T.S Eliot is visszautasította a kéziratot, bár elismerte, hogy „érdekes munka”. De végül 1933-ban kiadták, és viszonylag gyorsan sikert is aratott. Ez volt Orwell első nyomtatásban megjelent könyve, és ezen szerepelt először írói neve is.

És hogy mi mindent tanult ezekből az évekből?
„Mindenesetre akadt egy-két dolog, amire a nélkülözés tanított meg. Többé nem gondolom, hogy minden csavargó részeges csirkefogó, nem várok hálát a koldustól a markába nyomott pennyért, nem lep meg a munkanélküliek aléltsága, nem pénzelem az Üdvhadsereget, nem zálogosítom el a ruháimat, nem hárítom el az utcán felém kínált szórólapot és nincs túl nagy gusztusom egy puccos étteremhez. Kezdetnek talán ennyi is elég.”

(George Orwell: Csavargóként Párizsban és Londonban. Cartaphilus Kiadó, 2001, fordította: Kőrös László)

Könyvheti celebseregszemle

Az Ünnepi Könyvhét központi helyszínén a Vörösmarty téren különösen nagy számban rajzottak ki a Susannicon lakói.

Turbuly Lilla "Kosársuli" című pöttyös könyvét dedikálta 0-99 éves korú olvasóinak.

Géczi János dedikálásban megfáradt kezét pihentette éppen, második otthona a Kalligram sátor előtt, mikor sikerült lencsevégre kapni.

Láng Eszter mint olvasó és vezérszurkoló volt jelen, aki a Piac utcáról ugrott át egy kis író-olvasó találkozóra. Géczi urat később Csányi Vilmos társaságában is lekaphattuk volna, de látszott hogy éppen a Föld globális problémáin elmélkednek, ezért nem mertük megzavarni őket.

Turbuly Lilla: Két ősz között

Hétköznap délután, szeptember,
esőszag a Lőverek felől,
sarkam alatt egy gesztenye
zöld burka feslik roppanva föl.

Sima, ránctalan gömbölyűség,
mahagóni szín és csillogás,
ha zsebedben tartod, azt mondják
erőt ad, gyöngének gyógyulást.

Tavalyról maradt fakó társait
kidobtam, mint annyi mást márciusban,
nem voltam erős, csak meglepett,
hogy van másik nap, és hangom is van.

Mi egész sosem volt, még apróbb
szilánkokra mért most törött?
Hová szivárgott sok szelíd szavunk,
mi történt velünk két ősz között?

Olykor már szinte elhiszem, a Párkák
lassú keze mozgatja a vetőt,
fonnak s figyelnek: téged, engem,
meg a közöttünk táguló időt.

Turbuly Lilla: Szélrosta, Parnasszus Könyvek 2008
Foto: Lakner Zsuzsa

Az élet értelme/ Tünet Együttes

A Szabó Réka vezette Tünet Együttes a mai magyar kortárs táncpaletta egyik meghatározó eleme. Az idei Alternatív Színházi Szemlére beválogatott előadásuk címében nem kevesebbet ígér, mint azt, hogy elárul valamit az élet értelméről, ráadásul mindössze hatvan percben. És tényleg ezt teszi.

Persze, valószínűleg mindenki mást és mást visz haza erről az előadásról, attól függően, hogy életének melyik szakaszában tart éppen, hiszen olyan alapélményekről beszél, mint a születés, szülés, fájdalom, betegség, halál. És mindehhez talál egy olyan formát, ami tartalommá, az előadás egyik legfőbb tanulságává válik. Az öt szereplő ugyanis egyszerre mondja a saját történetét, a saját gondolatait, mégpedig úgy, hogy a nézők kapnak egy fülhallgatót, amelyen szabadon váltogathatják a csatornákat, így eldönthetik, hogy kit hallgatnak éppen. És ettől az ember a darab elején óhatatlanul feszültté válik. Kiválasztja az egyik színészt, mondjuk Szász Dánielt, aki a táncos létről beszél, de közben Vadas Zsófia Tamara táncol körbe-körbe a színpadon, és beszél valamit, jó lenne tudni, hogy mit. Odakapcsol, és egy fájdalmas vallomást hall a nagyanya haldoklásáról. De a néző tart tőle, hogy lemarad valamiről, hát továbbkapcsol Bánki Gergelyre, aztán Góbi Ritára, foszlányokat hall az érezhetően személyes indíttatású, de Peer Krisztián író-dramaturg tollán formálódott szövegekből. És persze a folytonos kapcsolgatás következtében csak erősödik a frusztráció, úgy érzi, csak szilánkokat kap, holott mindent szeretne, az egészet, az összes történetet. Aztán egy idő után rádöbben, hogy a szövegek folyamatosan ismétlődnek, hogyha választ és kitart az egyik szereplő mellett, csak rá figyel, végighallgathatja, lesz ideje a többiekre is. De ha mindent akar, a részből is, az egészből is igen keveset fog megérteni.

Én ezt hoztam haza magammal az előadásból, és a keretet: Szabó Réka archetipikus női álmát a gyermeke elvesztéséről, és a gesztust, ahogy lefejt anyatejével koccintani szeretett volna valakivel a nézők közül a lánya egészségére (akadt jelentkező), zárásként pedig Gőz István vitorlázásról és halálról szóló monológját. És az egész csak hatvan percig tartott.

Aki dudás akar lenni /Figurina Animációs Kisszínpad: História

Az idei nyaramat Pécs foglalta keretbe: ott kezdtem a POSzT-on, és most ott fejeztem be a Nemzetközi Felnőttbábfesztiválon. A színházi fesztiválozás (is) élvezetes, de fölöttébb fárasztó tevékenység, főleg, ha az ember tudja, később mindezt bizony meg is kell írni, így nem lehet elbliccelni sem az aznapi negyedik előadást, sem a szakmai vitát. A negyedik-ötödik napon színpadképek és mondatfoszlányok kaotikus tömege kavarog a szegény kritikus fejében, és reménytelennek tűnik, hogy valaha is – legalább a könnyelműen vállalt három cikk erejéig - rendet bírjon vágni e kuszaságban.

Még most is a kavargás állapotában leledzem, de azért írok pár sort az egyik személyes kedvencemről, a Figurina Animációs Kisszínpad História című darabjáról. Ha rajtam múlna, ajánlott „olvasmánnyá” nyilvánítanám minden író ember számára. Ez a történet ugyanis az én olvasatomban, pontosabban nézetemben arról a küzdelemről szól, amit a szöveg megszületéséért vívunk nap mint nap az íróasztalunk mellett. A helyszín persze sokaknál már csak képletesen értendő, hiszen nem az íróasztalunkhoz vagyunk hozzánőve-láncolva, hanem a laptopunkhoz. A Históriában azonban még egy gyönyörűséges, titokzatos fiókokkal és nagyon is ismerős tárgyakkal teli íróasztal határozza meg a színpadképet. Ebben az igencsak bensőséges, mégis, ezer csapdát és veszélyt rejtő, hídra is emlékeztető térben küzd egy kétdimenziós, egyszerű kis papíremberke azért, hogy a magában hordott (testére írt) szöveget ezer veszélyen keresztül eljuttassa a színpad szélén, egy állványon kinyitva álló könyvbe, amelynek sűrűn teleírt lapjairól épp ez a szövegrészlet hiányzik. Az előadás alatt hol a Katalinka szállj el… , hol az Aki dudás akar lenni… sorai jártak a fejemben, mialatt szegény papíremberke folyamatos harcban állt a szöveg megszületése ellen törő, és a brutális papírvágótól az eláztatáson át az elégetésig minden lehetséges eszközt bevető erővel. A szakmai vitán több kétség is felmerült az előadással kapcsolatban, és az egyik alkotó, Siklósi Gábor is azt mondta, maguk is érzik, hogy nem sikerült hiánytalanul megvalósítani, amit szerettek volna. Bennem azonban épp olyan tökéletesen összeállt ez az előadás, ahogy a papíremberke kalandos útja végén, mint egy utolsó puzzle-darabka, saját testével teljesítette ki a nagy könyv addig hiányos és érthetetlen történetét.