TRIÓ – Mózes Katalin, Diane Sophrin és Kováts Albert kiállítása elé
Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény 2014. október 2 – november 8.Kováts Borbála megnyitója
Úgy alakult, hogy éppen ő nem lehet ma itt. Mint arról bizonyára sokan értesültek már: vermonti otthonában eltörte a karját, így ezúttal nem vállalkozott a hosszú utazásra. Most kiállított, 2004 és 2005 között készült anyaga a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjteményből való.
 |
| Kováts Albert és Mózes Katalin Diane Sophrin festménye előtt |
Diane a ’90-es években járt először Magyarországon, 2000 óta rendszeresen hosszabb időt, évente hónapokat tölt itt. Sok magyar ismerőse van már, aki ismeri, tudja, hogy magyarul is egész jól megtanult. Kiállításokon is részt vesz nálunk, tagja a Magyar Festők Társaságának is, mint ahogy a másik két kiállító is.
Berendezkedett a folytonos utazásra. A képforma, amit nagyjából az utolsó 10 évben alkalmaz, éppen ennek az utazó életmódnak köszönhető. Eredetileg ugyanis praktikus oka van annak, hogy legnagyobb képei szétszedhető és összetekerhető darabokból állnak: így remekül lehet szállítani őket. A képek darabokból állnak. De nem úgy történt a dolog, hogy egy előzőleg megfestett képet csíkokra szabdalt volna, hanem eleve darabokban festette meg őket. Erről tanúskodnak a fehér sávok is a csíkok szélein. A részeket úgy is vizsgálhatjuk, mint külön-külön alkotásokat.
 |
| Kováts Borbála megnyitja a kiállítást |
Menet közben azonban felismerte a tekercsek képi és szimbolikus
lehetőségeit is, így művészi értelemben is foglalkoztatni kezdte ez a
megoldás. Az itt látható anyag, az „Ősi alakok” volt az első, amelyet
így készített el, és ezt a formát követték további nagyméretű képei is. A
forma az utazó művész attribútuma lett, Diane úgy tekint rá, mint
személyisége kifejezőeszközére. A darabokból álló műveket mindig, minden
kiállítás alkalmával újra fel kell építeni. Önmaga identitása és –
ezzel párhuzamosan – világképe az, amit újra és újra kell, hogy
értékeljen minden alkalommal. Ez is az utazó sajátja: az idegen közeg
rászorítja, hogy identitásának alkotóelemeit időről időre számba vegye,
rendszerezze, újragondolja a külvilágétól eltérő és az azzal közös
mozzanatokat.
A „Ősi alakok” az identitást: az ősöket, a lengyel gyökereket kutatják; formát, alakot adnak a pontosan meg nem ismerhetőnek. A darabokból összeálló formák ideiglenesnek tűnnek, mintha a darabok kicserélhetők, átcsoportosíthatók volnának. Mintha az alkotófolyamat nem zárult volna le, csak egy épp aktuális fázisát látjuk: máskor, más helyen talán majd más sorrendben lesznek összerakva a darabok. Az ősök karaktere változhat, a totemek mozdulatsora is máskor esetleg másként alakul. A „Töredezett a világ” ugyanennek a gondolatsornak a továbbfejlesztése: a részekből, darabokból megformált világkép megjelenítése. Az ember, a kor változik, a hozzánk eljutó információk rászorítanak bennünket, hogy a világról alkotott képünket folyamatosan felülvizsgáljuk.
A részek – igaz, egészen más formában – Mózes Katalin művészetében is fontos szerepet kapnak. Az ő képein töredékeket látunk: sokszor ismeretlen, egykori Egészek látszólag értéktelen darabkáit, szilánkjait. Kicsi dolgok, semmiségek, amelyek valamilyen érthetetlen, számomra misztikus úton kiválasztatnak, kiemeltetnek az észrevétlenségből, hogy azután egy-egy tökéletes kompozíció kiváltságos részei lehessenek. A kép maga az új Egész, a tökéletes: nem vetül fel többé a kérdés, hogy pont az a fecni hogy került pont oda.
 |
| Mózes Katalin termében |
A festett részek is töredékesek, sőt az előbb festett, majd
ragasztott darabok is. Vannak olyan töredékek, melyek a festés
kihagyásaiból adódnak, vagyis negatív töredékek. Ilyen a „Kinéz” című
kép, ami az én kedvenceim közé tartozik. (Ezen olyan részek is vannak,
amelyek a festék fújásával keletkeztek.) Katit nem az egész, hanem eleve
a rész, a töredék foglalkoztatja. Sokrétegű, sokjelenésű motívum ez.
Felidézi a törés mozzanatát, a sérülést, amely külső és belső folyamatok
következménye. Azután a darabka valamilyen esszenciális formában
magában hordozhatja a valaha volt Egész lényegét. Máskor lehet, hogy
annak az Egésznek egyetlen használható, értékes, valamire való töredéke.
De az is lehet, hogy a darab csak az a maradvány, ami az Egészből
megmaradt.
Mózes Kati képein a folttal egyenrangú komponális elem a vonal, mely ugyancsak jelentkezik töredék formában. Az „Elfacsarodás” sorozat szemlélésekor a szemünk láttára szakadnak, törnek meg a vonalak.
Kati képeiben az ember első megközelítésre az absztraktot látja: a már említett varázslatos kompozíciót. De aztán hamar feltűnik, hogy a képek sokszor ábrázolnak is valamit, ettől néha ironikus, talán szarkasztikus, mindenképpen humoros vetületet kapnak. A „Szembe-fény” című képen az illető szeméből árad a fény, a napszemüveg tehát nem az ő védelmére való, hanem arra, hogy ez ne zavarja a külvilágot. A „Behajol” angyala azért hajol le, mert csak így fér bele a négyzet alakú képtérbe. A „Végtelen” című képen az ábrázolás és az absztrakció különösen szép együttes hatását látjuk. A gyermek születése feletti öröm, az örök körforgás és újjászületés derűs gondolata mellett megfogalmazódik a jövő, akár a gyermek jövője kapcsán érzett szorongás. Nem tudjuk, nem tudhatjuk, lehet, hogy az már meg van írva valahol.
Mózes Kati képein a folttal egyenrangú komponális elem a vonal, mely ugyancsak jelentkezik töredék formában. Az „Elfacsarodás” sorozat szemlélésekor a szemünk láttára szakadnak, törnek meg a vonalak.
Kati képeiben az ember első megközelítésre az absztraktot látja: a már említett varázslatos kompozíciót. De aztán hamar feltűnik, hogy a képek sokszor ábrázolnak is valamit, ettől néha ironikus, talán szarkasztikus, mindenképpen humoros vetületet kapnak. A „Szembe-fény” című képen az illető szeméből árad a fény, a napszemüveg tehát nem az ő védelmére való, hanem arra, hogy ez ne zavarja a külvilágot. A „Behajol” angyala azért hajol le, mert csak így fér bele a négyzet alakú képtérbe. A „Végtelen” című képen az ábrázolás és az absztrakció különösen szép együttes hatását látjuk. A gyermek születése feletti öröm, az örök körforgás és újjászületés derűs gondolata mellett megfogalmazódik a jövő, akár a gyermek jövője kapcsán érzett szorongás. Nem tudjuk, nem tudhatjuk, lehet, hogy az már meg van írva valahol.
 |
| Kováts Albert termében |
Kováts Albert (mindenki tudja, hogy az apám, de mit csináljak, most így kell róla beszélnem) képei kapcsán mindenki a hálóról, a hálózatról, illetve a labirintusról szokott beszélni.
A vonal iránya, hajlékonysága, vastagsága változó az egyes képek esetében, így a töredékek karaktere sem mindig ugyanolyan. Például a „Nincs vigasz” és a „Délibáb” esetében rusztikus kődarabokra emlékeztető formák alakulnak ki. Épület alakul, a darabok sokfelől jöttek, a konstrukció másodlagos hasznosítás. Az építmény erőt, hatalmat, talán fenyegetést áraszt, ugyanakkor belső nyugalmat is, mivel rendezett: úgy tűnik, szisztematikus munka eredménye. Aki ezeket az építményeket összerakta, a töredékekkel egyenként foglalkozott, és úgy forgatta-rendezte őket, hogy valamennyi a megfelelő helyre kerüljön. Nem a töredékesség, a sérülés, inkább az ebből adódó edzettség, a tapasztalat a hangsúlyos. A felületek gazdagsága, sokféle múltja csak növeli az összetartást, az egységet.
A „Szabadság” vagy „Az éj” esetében hajlékonyabb, de változatlan vastagságú vonalakat látunk, a ”Nyílt titok”-nál egyeneseket. Ezek a vonalak szilánkosabb töréseket, és egyértelműbb darabolásokat okoznak. Ilyenkor inkább úgy érezzük, hogy egy összetört felületet próbált valaki összerakni. Ahogy a helyükre kerültek a darabok, rekonstruálhatóvá vált valamilyen egész, ami valamikor széttörött. Nem hibátlan többé, nem olyan egységes, mint egykor lehetett, némely darab pótlásra is szorul; éppen ezek a sérülések adnak tartalmat, teszik egyedivé, értékessé a felületet.
A Médium, média c. képen a nyomás, a szorítás következtében éppen most törik miszlikbe a felület. Olyannyira kicsiny darabkák már ezek, hogy ha egyszer valóban szétesik, valószínűleg sohasem lehet majd helyreállítani.
Darabokat, részeket, töredékeket találunk nap mint nap. Ezekből próbálunk valamilyen egészre következtetni. Néha – mert megnyugtatóbb lenne az egész birtokában lenni – megpróbáljuk, mint a puzzle-t kirakni a teljes képet a birtokunkban levő töredékekből. Mintha csak attól függene a siker, hogy ügyesen forgatjuk, csoportosítgatjuk-e őket. Azért az igaz, hogy tőlünk is függ ez, ahogy a választás is minket jellemez: mely fragmentumokból építjük fel saját képünket.
A vonal iránya, hajlékonysága, vastagsága változó az egyes képek esetében, így a töredékek karaktere sem mindig ugyanolyan. Például a „Nincs vigasz” és a „Délibáb” esetében rusztikus kődarabokra emlékeztető formák alakulnak ki. Épület alakul, a darabok sokfelől jöttek, a konstrukció másodlagos hasznosítás. Az építmény erőt, hatalmat, talán fenyegetést áraszt, ugyanakkor belső nyugalmat is, mivel rendezett: úgy tűnik, szisztematikus munka eredménye. Aki ezeket az építményeket összerakta, a töredékekkel egyenként foglalkozott, és úgy forgatta-rendezte őket, hogy valamennyi a megfelelő helyre kerüljön. Nem a töredékesség, a sérülés, inkább az ebből adódó edzettség, a tapasztalat a hangsúlyos. A felületek gazdagsága, sokféle múltja csak növeli az összetartást, az egységet.
A „Szabadság” vagy „Az éj” esetében hajlékonyabb, de változatlan vastagságú vonalakat látunk, a ”Nyílt titok”-nál egyeneseket. Ezek a vonalak szilánkosabb töréseket, és egyértelműbb darabolásokat okoznak. Ilyenkor inkább úgy érezzük, hogy egy összetört felületet próbált valaki összerakni. Ahogy a helyükre kerültek a darabok, rekonstruálhatóvá vált valamilyen egész, ami valamikor széttörött. Nem hibátlan többé, nem olyan egységes, mint egykor lehetett, némely darab pótlásra is szorul; éppen ezek a sérülések adnak tartalmat, teszik egyedivé, értékessé a felületet.
A Médium, média c. képen a nyomás, a szorítás következtében éppen most törik miszlikbe a felület. Olyannyira kicsiny darabkák már ezek, hogy ha egyszer valóban szétesik, valószínűleg sohasem lehet majd helyreállítani.
Darabokat, részeket, töredékeket találunk nap mint nap. Ezekből próbálunk valamilyen egészre következtetni. Néha – mert megnyugtatóbb lenne az egész birtokában lenni – megpróbáljuk, mint a puzzle-t kirakni a teljes képet a birtokunkban levő töredékekből. Mintha csak attól függene a siker, hogy ügyesen forgatjuk, csoportosítgatjuk-e őket. Azért az igaz, hogy tőlünk is függ ez, ahogy a választás is minket jellemez: mely fragmentumokból építjük fel saját képünket.
