Mire gondol a nyúlon túl?

Reptéri nyulak igenis vannak! 

Például tavaly tavasszal – ahogy sok ezren láthattuk a neten ­− a dublini repülőtérről mentettek meg egy egész nyúlcsaládot a hóvihar után, pár héttel ezelőtt pedig a ferihegyi pályát kellett lezárni egy szerencsétlenül járt nyuszi miatt.

De vajon mire gondol a költő (ha reptéri nyulat lát)? És mire gondol úgy általában Tóth Krisztina? 

„Most Madridban fölszállva egyébként reptéri nyulat láttam. Azon is elgondolkodtam, hogy milyen lehet egy reptéri nyúl élete. (…) 

Ott rohant egy mezei nyúl a felszálló repülő erős szelében. Menekült a füvön. És belegondoltam, hogy jé, hát itt, a reptéren is születnek nyulak. Tényleg nem tudni, hogy kit hova vet az Isten.”

A Noran Libro Kiadó tavaly megjelent könyve Horváth Csaba irodalomtörténész és Tóth Krisztina − két véletlenül éppen egyidős és valószínűleg egymást jól ismerő ember – tizenegy beszélgetését tartalmazza. Az interjúkötet műfaja mindig nagyon vonzza az olvasót, hiszen azt reméli, hogy ezen keresztül még közelebb tud jutni a szerzőhöz, kifürkészheti a műhelytitkokat, esetleg nagyobb rálátást kap a művek hátteréről azok mélyebb befogadásához. Ugyanakkor veszedelmes műfaj is ez, különösen ha több, különböző időben és helyen készült interjút tartalmaz, mert a vállalkozás könnyen ismétlésbe fulladhat. 

Ennél a kötetnél ilyesmiről szó sincs! A 2008 és 2018 között elhangzott beszélgetések gördülékenyen forognak egymás után, kirajzolódik Tóth Krisztina eddigi sokoldalú és izgalmas életműve, előbukkan szépen sorban a sokféle műfaj amelyhez hozzányúlt, betekinthetünk írói műhelyébe, gondolataiba, egy kicsit az életébe is, különösen a gyerekkorába. Mindezt két egymásra figyelő érzékeny ember beszélgetésén keresztül kapjuk meg, ahol a kérdező méltó társa a kérdezettnek. Bizonyára ezt a hatást és a megfelelő tálalást a szerkesztőnek, Szarka Károlynak is köszönhetjük. (A beszélgetések a Petőfi Irodalmi Múzeum egykori kezdeményezéséből indultak ki.) 

Talán úgy is élvezhető a könyv, ha valaki nem olvasta valamennyi itt megemlített művet, nem ismeri teljes egészében Tóth Krisztina munkásságát, amely (egyelőre): líra, epika, és műfordítások − kicsiknek és nagyoknak. 

Horváth Csaba: Reptéri nyúl. Beszélgetések Tóth Krisztinával – Budapest: Noran Libro Kiadó, 2018.

Az ihlet kifürkészhetetlen útjai

Interjú

Talált szív Ildi asztalán

A hetekben jelent meg Turbuly Lilla Talált szív című gyermek-
regénye, melyet Horváth Ildi grafikusművész illusztrált.
A két alkotó - Turbuly Lilla esetében cseppent sem szokatlan módon - kalandos úton talált egymásra:
Lilla  beírta a keresőbe Kakaófelhő-versének címét
és elsőként Ildi kedvtelésből készült illusztrációja jelent meg a képernyőn.

A grafikus Lillával 2008-ban alkotott művünkre, a Titkos-írásra, - mely a soproni Arte-
misz kiadónál jelent meg -
a pátyi könyvtárban talált, s a versek ihlette illusztrációkból 2012 decem-
berében kiállítást is rendezett, melynek a Kakaófelhő címet adta.
Nem csodálkozunk ugye, hogy a kiállítást Turbuly Lilla nyitotta meg?!

A felfedezést találkozás majd közös munka követte, mellyel 2013-ban az Aranyvackor-díj harmadik helyezettjei lettek. Pályaművük a Manó Könyvek és a Scolar Kiadó különdíját is elnyerte.

Susannicon: Lilla, hol találtad ezt a szívet?
Turbuly Lilla: A szívet Zalaeger-
szegen találtam, egyik kedvenc helyemen, a Vizslaparkban, abban a bizonyos parkban, ami az egyik első versemben is szerepel : 

Lépkedni lassan, át a Vizslaparkon, 
 alkonyatkor menni, szűrt fényben, éhesen. 


Van a közelben egy óvoda, talán oda vitte/onnan hozta egy kisgyerek. Aztán írtam róla egy gyerekverset, ezt írtam tovább most, évekkel később mesekönyvnek.
Szeretem ugyanazokat a témákat más és más műfajban megírni, de az is lehet, hogy egyszerűen nem elég jó a fantáziám, ezért hasznosítom újra a korábban már felhasznált motívumokat.

Pepe nem hagy nyugodni. Te egy kisfiú is vagy legbelül?
Nálam ezek ösztönös döntések, hogy éppen kinek a hangján szólalok meg, nem nagyon tudom megmagyarázni. Jó, néha igen: a Kosársuliban elég erős volt az életrajzi alap ahhoz, hogy lány legyen a főszereplő. De különben azt gondolom, hogy mindannyiunkban ott van Mars és Vénusz is (bár erről talán Téged kellene inkább megkérdezni :)), és egy írónak a műveiben nőként és férfiként is meg kell tudni szólalni. Erre az öt-hatéves kisfiú hangra már a versekben rátaláltam, a Talált szívben ezt írtam tovább. Most, hogy egy másik mesekönyvön dolgozom, aminek persze megint Pepe lesz a főszereplője, csak fiatalabb, 3-4 éves kiadásban, sokkal nagyobb gondot okoz, hogy egy hároméves gyerek beszéljen a mesében, mint hogy ez a gyerek fiú-e avagy lány. De a Talált szív esetében utólag azt gondolom, szerencsésebb, hogy egy ennyire érzelmes témában, mint a szívé, fiú a főszereplő.

Te nem gügyögve írsz a gyerekeknek. Legugolsz hozzájuk és halkan mesélsz.
Író olvasó találkozón is megtaláljátok a hangot? Hogyan közelednek hozzád a gyerekek? Könnyű élőben is rátalálni a közös frekvenciára?
Igen, eddig mindig megtaláltam a közös hangot kisebb és nagyobb gyerekekkel is, de hát ez nálunk genetikus dolog, pedagóguscsaládból származom, és magam is tanítottam hat évet középiskolában. Most például felső tagozatos írópalántáknak tartok kreatív írás foglalkozásokat Budakeszin, egy szép mesekönyvboltban, a Betűtésztában, és nagyon élvezem. A gyerekeknek tartott író-olvasó találkozók pedig mindig sokkal izgalmasabbak, mert sokat kérdeznek, szívesen hozzászólnak mindenhez, sőt, néha még jó ötleteket is adnak az íráshoz. A Kosársuli második részébe került is be ezek közül.

Horváth Ildi fotója

Ildi, milyen a te Pepéd? mit szeretsz a legjobban benne?
Horváth Ildi: Hát, olyan, amilyen én szeretnék lenni.
Azt szeretem benne, hogy hétköznapian egyszerű, észre  sem veszed, olyan mint a többi kisfiú. Mégis egy egészen szokatlan  belső világban él....nem ő alkalmazkodik, hanem feltűnés nélkül magához alakítja a külvilágot.

Neked is sikerül ám a világot magadhoz alakítani! A munkáid nagyon egységes, eredeti stílust képviselnek.
2001-ben végeztél a Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán. A könyvillusztrálás volt mindig a vágyad, vagy voltak előtte más irányok is?
Mikor kezdted érezni, hogy a képzőművészet az utad?
Igaziból sosem tudtam mit is akarok csinálni, de tudtam, hogy a képző- iparművészet az a terület, amivel foglalkozni akarok.

Gombalány Ildi webshopjából

Mindig szerettem kísérletezni, anyagokat kipróbálni. Folyton beugrott valami ötlet, s addig nem nyugodtam,  amíg meg nem valósítottam, függetlenül attól, melyik szakirányhoz tartozott, értettem-e hozzá vagy sem. Általában semmihez sem értettem, autodidakta módon kezdtem el mindent: így lettem keramikus, majd reklámgrafikus.
A formatervezés, a szobrászat, a reklámgrafika, ruhatervezés és még sorolhatnám mi minden érdekel még most is, de leginkább az anyagokkal való játék, alkotás, ami mozgat.
Eredetileg festőnek készültem, de oda nem vettek fel érettségi után, majd képgrafikára jelentkeztem következő évben, oda egyből felvettek. Aztán hamar kiderült számomra, hogy ez nem az, amit én szeretnék csinálni, csábított az Iparművészeti Egyetem csomagolás vagy formatervező szaka, de nagyon összetartó csoportba voltam a képgrafika szakon, így ott ragadtam.

Mióta gyermekeim megszülettek lett a fő irány az illusztrálás. Ez is egyfajta játék, kísérletezés, persze nem főként az anyagokkal, hanem inkább a képzeletvilággal.

Horváth Ildi: Waiting for Love

A képzőművészeti irányultság gyerek-
korom óta adott volt, szerencsére szüleim hamar észrevették, így
12 éves koromtól már egy festő-
művésznőhöz, Sümegi Verához jártam rajzolni tanulni. Neki köszönhetem azt
a biztos és erős rajztudást, amire
a későbbiekben építeni tudtam.

Annak ellenére, hogy az én Pepém világa vizuálisan nagyon különbözik Ildiétől, ugyanazt a Pepét szeretjük. Ahogyan ő próbálja megérteni mikrokozmoszának működését, egyezik a saját élményeinkkel.
Milyen a saját Pepédet más kezébe adni? Fedezel fel új dolgokat benne, ha új környezetbe kerül, vagy csak vendégségben vagytok ilyenkor?

Turbuly Lilla: Pepéről és Vandáról a tiéteken kívül is születtek képek, rajzok, képzőművészektől (Szűcs Éduától, Máray Marianntól és Molnár Jacqueline-tól)  és gyerekektől egyaránt, vagyis Pepének sok arca van, ahogy egy kisgyereknek vagy egy felnőttnek is. Én pedig mindig kíváncsisággal vegyes örömmel nézem ezeket a képeket, azt, hogy ki mit lát az általam teremtett figurában. A tieitek különleges helyet foglalnak el a Pepe-képtárban, de másokét is mindig el tudtam fogadni. Ugyanakkor van egy állandó belső képem a szereplőimről (és ez igaz a regényekre is), amiben az a furcsa, hogy valójában nem kép, nem kötődik arcvonásokhoz vagy testalkathoz, inkább karakterként, személyiségként határozható meg.      
Kész volt már a regény, mikor Ildi belekezdett az illusztrálásba?
Csak az első fejezet volt készen, ugyanis az Aranyvackor pályázatra egy - meghatározott hosszúságú - könyvrészletet kellett beadni, és az ahhoz tartozó 3-4 képet. Az eredményhirdetés után láttam neki a folytatásnak, de úgy tudom, Ildi akkor is csak fejezetenként olvasta, amikor már megtehette volna egyben, így mindig az adott részre tudott koncentrálni.

Hogy ment a közös munka?
T.L.: Nekem könnyű dolgom volt, mivel nem szerettem volna és nem is kellett beleszólnom Ildi munkájába, legtöbbször csak izgatottan vártam a képeket, ha pe-
dig megérkeztek, örvendeztem nekik, és mindenkinek mutogattam, hogy mennyire jók. Egy-két alkalommal volt olyan, hogy a kép visszahatott a szövegre, például a padon ülő, jóboszorkányosra sikerült nénikék rajzát látva utaltam a me-
sében is erre a jóboszorkányos kinézetre. És a vége felé vettem észre, hogy az apukáról még nincs kép (igaz, róla a szövegben is jóval kevesebb szó esik, mint az anyukáról), és akkor mondtam Ildinek, hogy őt se hagyjuk ki. 
 
H.I.:Én nagyon élveztem a közös munkát, ahogy Lilla mondta mindig csak az adott fejezetet olvastam el, így hetekig furdalt a kiváncsiság mi lesz a folytatás, hiába volt már a gépen a szöveg, de visszafogtam magam, így tényleg nem zavart össze a sok feltoluló kép.

Teljesen olyan volt mint egy film, olvastam a szöveget, és már jöttek is a képek, nagyon izgalmas folyamat volt, teljesen benne éltem a szövegben. Ja, és azt mondanom sem kell, hogy a szöveg "tele volt" képekkel, úgyhogy volt, ami nem valósulhatott meg vagy kimaradt a végleges könyvből.

A vetés után most az aratás fázisában vagytok; előttetek, utánatok könyvbemutatók, gyerekprogramok. Dolgoztok már új, hasonló, nagyobb lélegzetű munkán?
T.L.: Tervezni tervezzük a folytatást, Pepe-történet lesz ez is, és kemény egy oldalt - éppen a soproni könyvbemutatóra menet, a vonaton - már meg is írtam belőle. Így megoszthatom az olvasókkal az első mondatot, ami sokat elárul arról, miről szól majd: Pepe vagyok és holnaptól óvodás leszek. Remélem, ha lefutnak a könyvbemutatók, kicsit gyorsabban haladok majd, és ha néhány fejezet elkészül, Ildi is munkához láthat.

H.I.: Igen, reméljük hamarosan újra együtt dolgozhatunk Pepe történetein.
Addigis, én már a jövő évi kiállításaimra készülök: feb. 8-án a biatorbágyi faluházban nyílik és feb.18-án Budapesten a FISE ( Iparművészek Stúdiója Egyesület) Galériájában lesz önálló kiállításom, azért is beszélek erről, mert a kiállítás címe Talált szív, igaziból az egész egy nem szokványos könyvbemutató: képek a könyvből, installációk, szobrok amiket a a Talált szív ihletett.

Lilla, nem jelentkezett még a szív igazi gazdája?
Nem, sajnos még nem.
Talán megkapja a könyveteket Karácsonyra és elmegy érte. Aztán abból is lesz egy könyv...?!



 

A két Lottit szinte kívülről tudtam...

A városnak köszönhetem, ahol élek, hogy Turbuly Lillával megismerkedtünk. A Parnasszus című költészeti folyóirat 2007-es nyári számában rábukkantam egy versre, melynek szokatlan módon német címe volt.

Sommer in der Stadt
Hosszú szabadság után munkában állt
a nap - Stuttgart ma így egészen élhető,
hetek óta az első alkalom, hogy
este hat van, és még nem esett az eső.


Totyog, toporzékol, s szendereg hattyú- és
embergyerek, vizicsibe, csecsemő,
megtelt a Schlosspark teljesen,
mert Stuttgart ma egészen élhető.


Herr Bühler is lazára vette: öltöny
helyet piros trikó, napfénytető,
ha itt lennél, es wäre perfekt,
de Stuttgart ma így is egészen élhető.


Ui.:Most este nyolc van, és zuhog az eső

Meg kellett szereznem a szerző e-mail címét, de rögtön.
Hűséges olvasója lettem és közös alkotásban is részem volt vele.
Az azóta folyó többé kevésbé folyamatos párbeszédünket most a Móra Könyvkiadónál holnap megjelenő pöttyös könyve, a Kosársuli apropójából nyilvánosan folytatjuk.

 Susannicon: Emlékszel, melyik volt az első pöttyös könyv,
ami a kezedbe került?

Turbuly Lilla: A sorrendre nem emlékszem, de a három kedvencre igen. A két Lottit szinte kívülről tudtam, emlékszem a borítójára is: sárga pöttyös volt, pontosabban sárga alapon fehér pöttyös, egy ovális képpel a két kislányról. Aztán Fehér Klárától a Bezzeg az én időmben volt a másik, és G.Szabó Judittól a Hárman a szekrény tetején a harmadik. G. Szabó Judit utolsó éveit Sopronban töltötte, ott találkoztam vele, de nem csak egy író-olvasó találkozón, hanem a bírói munkám során, egy  egészen krimiszerű fordulatokat vevő ügyemben is, amelyben tanúként  szerepelt, és a jelenetet, aminek véletlenül szemtanújává vált, meg is írta egy novellában. Talán neki köszönhetjük a legtöbb pöttyös könyvet, idős korában is töretlen alkotóerővel írt.
Ezeken kívül is sok pöttyös és még több csíkos regényt olvastam, utóbbiak közül Kertész Erzsébet életrajzai voltak a kedvenceim. Otthon is sok megvolt közülük, a többit pedig a náprádfai könyvtárból vittem haza, ahol anyukám volt a könyvtáros minden pénteken öttől fél hétig, és ahová Szepi kutyánkkal együtt mindig elkísértem. Szepi különben nagyon intelligens, tudásra szomjazó kutya volt, ez abból is látszik, hogy egyszer odakölykezett az egyik polc mögé.

S.: Nem is tudom, van-e még egy ilyen, generációkat végigkísérő sorozat...? Mi a húgommal például a nagynénénk komplett sorozatát örököltük meg, de tavaly Karácsonyra a testvérem épp az általad említett G. Szabó Judit - könyv új kiadását ajándékozta nekem, ami most újraolvasva  ugyanolyan mulatságos élmény volt, mint anno, mikor először került a kezembe. Idén tavasszal te is besorolsz a pöttyös könyvek írói közé. Van valami szerinted, ami közös fonalra fűzi a pöttyös történeteket?

T.L.: Egy kedves kolléganőm, Turai Juli éppen mostanában írt egy cikket a pöttyös könyvekről, többek között arról is, hogy mennyire sokfélék, és talán csak az a közös bennük, hogy kiskamasz lányoknak szólnak.  Talált köztük történelmi, mesés és hétköznapi pöttyösöket is. Érdekes különben, hogy az általa elemzett három regény közül kettő szerepel az én, imént felsorolt kedvenc hármasomban is. Ha ezt a csoportosítást követem, a Kosársuli a hétköznapi történetek közé tartozik.
Illusztráció: Keszeg Ágnes © 

  S.: Te egy valódi jegenye vagy. Aki személyesen ismer, az a  Kosársuli címből kiindulva nyomban összefüggések után kutat. Jó nyomon jár?

T.L.: Igen, nem véletlen a témaválasztás, hetedik és nyolcadik osztályos koromban én is kosársuliba jártam, a ZTE nagykapornaki kosárlabda kollégiumába, és az akkori élményeimből indult el a regény. De közel sem önéletrajzi, jóval későbbre tettem az én iskoláskoromnál, és a szereplők közül is csak néhány emlékeztet az ottani társaimra, tanáraimra. Tény azonban, hogyha nincs ez az életrajzi alap, a könyv sem születik meg.
  
S.: Mikor belekezdtem könyved olvasásába, először  automatikusan jelen időbe képzeltem az eseményeket, de aztán apró nyelvi finomságok, ma már ritkán használt szófordulatok, később felbukkanó, ma már retrónak számító tárgyak hirtelen a kilencvenes évekbe világítottak. Azonnal tudtad, hogy a történet ebben az időben fog játszódni, vagy felemerült az is, hogy behozd a  nullás évekbe?

T.: Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy mikor játszódjon, és talán szerettem volna egy kicsit az időtlenségben lebegtetni. Már a szerkesztés során döntöttünk úgy, hogy mégsem hagyjuk teljes bizonytalanságban az olvasót, így, ha csak érintőlegesen is, de "elárultam", hogy a kilencvenes évek második felében járunk. Úgy gondoltam, ha túlságosan a jelenhez kötöm, az nem jó, mert annyira gyorsan változik a világ, hogy néhány év múlva elavultnak hat majd. Az én kollégista éveimhez sem akartam ennyire konkrétan visszanyúlni, ezért választottam ezt a köztes megoldást.

S.: Amikor kalandos gyerekkönyveket olvastam, mindig azt gondoltam, hogy más gyerekek sokkal izgalmasabb életet élnek nálam. Vagy azért, mert pesti lakótelepen élnek (Török Sándor Varázsló), rendkívüli rokonokkal rendelkeznek, akik egzotikus dolgokkal ismertetik meg őket, (Astrid Lindgren Harisnyás Pipi, Eric Kästner Május 35) vagy egyszerűen bátrabbak nálam és attól, hogy mindenbe bele merik ütni az orrukat, izgalmas kalandokba keverednek (Adam Bahdaj A fekete esernyő).
Te is igazi kis könyvmoly lehettél, de mikor gondoltad először, hogy itt az ideje, hogy te is papírra vesd a gondolataidat?

T.L.: Elég korán, olyan tízévesen eldöntöttem, hogy író leszek. Pontosan emlékszem rá, a nagyszobában nézegettem a könyveket a könyvszekrényben, ott született meg az elhatározás, vagy inkább a bizonyosság, hogy egyszer majd én is könyveket fogok írni. Igaz, hosszú ideig úgy tűnt, hogy a gyerekkori ábrándból nem lesz semmi, mert bár írtam időnként egy-egy novellát, lényegében 35 éves koromig nem sok érdemlegeset. Aztán hirtelen elkezdtem verseket írni, majd jöttek sorban a regények. Nem bánom, hogy így alakult, bár kétségtelen, hogy a kései indulásnak vannak hátrányai, viszont addig, jogi pályám során már összegyűjtöttem annyi tapasztalatot és élményanyagot, amiből íróként is lehet gazdálkodni.

S.: Párhuzamosan készültél jogásznak és jártál a bölcsészkarra. Két különböző ember küzdött benned vagy a tudászomj?

T.L.: Szívem szerint csak a bölcsészkarra jártam volna, de mivel akkor valamiért úgy gondoltam, hogy nem szeretnék tanítani -később kiderült, hogy nagyon is szeretek-, maradt a jog. Két évvel később nyílt lehetőség arra, hogy áthallgassak a bölcsészkarra, és így vettem fel a magyar szakot, amit már a bírósági munka mellett, levelezőn fejeztem be. Egy kicsit csodabogárnak néztek mind a két helyen, de ekkor szűnt meg az a hiányérzet, amit addig a jogon folyamatosan éreztem.   

S.:Egy ideje kritikákat is írsz. Segíti a három műfaj egymást, vagy a kritikus-, költő-, író-éned egymástól független univerzumból adja a jeleket?

 T.L.: Az irodalmár és a kritikus állandó harcot vív bennem, elsősorban az időért. Ha túl sok kritikát vállalok, az erősen lecsökkenti a saját művekre fordítható időt. És itt nem csak a cikkírásra gondolok, hanem a színházi és irodalmi élet folyamatos "monitorozására". Figyelem a bemutatókat, olvasom a kollégák írásait, és igyekszem minél több előadást megnézni. Titkon azért reménykedem benne, hogy egyszer ennek lesz valami olyasféle hozadéka is, hogy drámaírásra vetemedem, de addig is, egy jó előadás vagy egy izgalmas könyv hathat  - és néha hat is - arra, amit saját műként írok. Másrészről több inspiráló barátságot is hozott a kritikaírás, az, hogy együtt dolgozhatok a 7 óra 7 tehetséges, fiatal csapatával.      

Állati testvérek, növényi kalandorok #2

Az Állati könyvek versekkel egyenragú rajzai Tenke István kezéből kerültek ki. Üdítően mások, mint amikkel manapság fertőzik szemeinket. Engem Joan Miro szürrealista képeire emlékeztetnek.

Susannicon: Nagyon egy srófra jár az eszetek Ervinnel. Mesélte, hogy egyből ráéreztél a dologra és villámgyorsan meglettek az első rajzok. Én árnyékkötőként ismerlek, ahol egész más dolgokat láttunk tőled. Emlékszel még, hogy döntötted el, hogy ezúttal más technikát használsz?

Tenke István: Ezek a rajzok még az üveghegyen túli időszakban születtek a Bercsényi kollégiumban. Leginkább hagyományos technikákat használtam, egyszerű tollrajz és színes ceruza.
(Természetesen az ördög a részletekben rejlik...)

Maga a feladat is ezt kívánta, mert a munka hihetetlen egyszerű természetességgel zajlott: a versek elolvasása után - inspiratív jellegük miatt - rögtön papírra vetettem az első eszembe jutó képi elemet és már lapoztam is tovább. Soha nem néztem utána, hogy a tyúkhúr a kis növényhatározóban tényleg hogy is néz ki, van-e egyáltalán abesszin-kel, vagy süket-e a spenót...

S.: Ennek ellenére hitelesnek tűnnek, és most már értem, mivel magyarázható az az eszeveszett lendület, ami sugárzik belőlük. Mégis, amikor most kiadásra rendeztétek, nem volt nagy a kísértés, hogy másképp csináld őket, vagy beleavatkozz itt-ott?

T.I.: Azt hiszem, nem volt ilyen érzésem.
Természetesen tudtam-tudom, hogy talán egy két rajzot ma már másképpen csinálnék, és a színezést is még körültekintőbben végezném.
Úgy éreztem azonban, amikor Ervin könyvvé formálta az egészet, hogy van egy természetes antibarbi karaktere az "együttesnek", ami szántszándékkal vállalható, és semmi utólagos finomítgatást nem igényel.
Ebbéli vágyaimat pedig kiéltem a borító és a hátlap tervezésekor, Salamont például teljes egészében átszíneztem, és megszületett a belső borítóra csipkebogyó, aki még névadó előtt áll...

S.: Kezdenéd újra? Csinálnád újra?

T.I.: Csakis abban az értelemben, hogy új meséknek, új verseknek kell következniük, új rajzokkal!
Az elektrografikus kitérő után újra kedvem van kikapcsolni a technikai eszközöket, és magam elé venni egy szép felületű papírt,
becsukni a szemem, és a ceruzát lazán, szabadon végigfuttatni rajta...... azután rácsodálkozni az íves vonalra,
vajh milyen állat, növény, vagy akár ember születhetne ebből?

S.: Mi pedig reméljük, hogy ez pontosan így lesz!

Az írott szó értéke

Beszélgetés Dr. Turbuly Évával, az Artemisz Kiadó egyik alapítójával

 Susannicon: Juli lányod (Rácz Júlia, a kiadó műszaki szerkesztője) építész, Lilla a jogi- és a bölcsészkart szimultán végezte, majd bíróként dolgozott Sopronban, míg a szabadúszó írók göröngyös útjára lépett. Te magad a Soproni Levéltárat igazgatod és ott bábáskodtál számos tudományos jellegű könyv kiadásánál. Honnan ered ez? Genetikai kódotok köt össze benneteket az írott szóval?

T. É.: A felsorolásból nem szabad kihagyni Péter fiamat, aki szociális munkás Zalaegerszegen, de olvas, zenél, néha ír is, főként zenei kritikákat. Jó a stílusa és van érzéke az íráshoz. Utazáskor általában Szerb Antal irodalomtörténetét cipeli magával, ami azért elég súlyos darab....

S.:...és ő az a kisfiú, aki Turbuly Lilla Titkosírását ihlette és kiskorában a patakba esett...

 T.É.: Bizony. Ő Pepe!  Kalandjai a családi legendárium részévé váltak. Persze nem mindegyik pont vele történt meg.
Az olvasás, a könyvek szeretete tehát benne volt a családban, anyu is írt néhány elbeszélést, apu verselt egy ideig, miután nyugdíjba ment. Ennél fontosabb, hogy a könyv, az írott szó érték volt, az akkori viszonyok között mindig megkaptuk azokat a köteteket, amire vágytunk, voltak közös versolvasások. Az is családi legenda, hogy egyedül még nem tudtam állni, de az ágy peremére támaszkodva már elmélyülten lapozgattam a Nők Lapját. Rengeteget olvastam, olvasok. Már gyerekkoromban is ez volt a legkitűnőbb szórakozásom. A babázás, egyéb játékok háttérbe szorultak. A szépírás viszont eddig még nem jutott az eszembe. Szakcikkeket azonban írtam és írok a 16-18. századi megyékről, azok működéséről, társadalmáról, meg például Deák Ferenc családjáról, soproni,  dolgokról. Az utóbbi 3-4 évben életútinterjúkat csináltam, amik a Soproni Szemlében jelentek meg.

S.: Úgy tudom, a folyóirat szerkesztésében is részt veszel.

T.É.:  A patinás évnegyedes folyóiratot az 1930-as években alapították és az 1944-1955 közötti időszakot kivéve azóta is folyamatos a megjelenése. A  64. évfolyam az idei, ami azért nem semmi!  1992 óta vagyok szerkesztőségi tag.  Emellett 30-40 közötti  levéltári kiadványhoz van közöm szerzőként, szerkesztőként, kiadóként.  Többségükben forráskiadványokat állítottam össze, szerkesztettem.
 
S.: Valóságos  kutató-, szervező-, archivátorközpont lehet a fejedben. Közvetítő bázis adó- és vevőkészülékek között...

T.É.: Van is néha  kavarodás  ebben a központban! Amíg a szakmát illetően elkerülhetetlen az aktivitás, olvasóként elsősorban befogadó vagyok, ez áll a zenére és a vizuális művészetekre, beleértve az építészetet  is. De a művészeknek éppen ilyen befogadókra van szüksége. Nekünk pedig rájuk, mert a segítségükkel sokkal gazdagabbá, sokszínűbbé, jobbá válik az életünk. Kiadóként ezt a hidat  szeretném építgetni a művészek és a befogadók között. Ha sikerül, az boldoggá tesz, számomra ez az önkifejezés egy nagyon fontos formája.

S.: Mit szeretsz a legjobban könyvkiadói tevékenységedben?

T.É.: A könyvcsinálás mindig izgatott. Hogy kitalálok, vagy melléállok valaminek, amit jónak találok,  és abból kézzelfogható dolog, könyv lesz. Megteremtem a feltételeket, végigkísérem a folyamatot, valamennyire befolyásolom is. Annak ellenére így van ez, hogy elég hálátlan a kiadó dolga. Szidni lehet a hibákért, a babér pedig - jogosan - a szerzőt illeti. A végeredmény  azért egy kicsit és titokban az én  gyermekem is.

S.: Azért nem bántad meg, hogy annak idején belevágtál ebbe a kalandba...

T.É.: Az anyagi vonatkozásoktól függetlenül, sokat köszönhetek az Artemisznek. Először is sokat tanultam, aminek a levéltári kötetek is erősen hasznát veszik. Másrészt találkozom olyan alkotókkal, akik új színt hoznak az életembe és akiknek a szellemi kalandozásai felüdítenek, új erőt, kreativitást öntenek belém.

Állati testvérek, növényi kalandorok #1

A nap is kisütött, mikor a mai postával (rekordgyanús 1 nap alatt) berepült a ládánkba az Artemisz Kiadó legújabb bébije, az Állati Növényi Ábécé. A tavaly világrajött Állati Állati Ábécé örömmel üdvözölte újszülött testvérét.

Gyorsan megragadtam az alkalmat, hogy néhány pletykának, szóbeszédnek és híresztelésnek utánajárjak.

Susannicon: Zsubori Ervin és Tenke István Állati Állati Ábécéje után november 11-én kijött a nyomdából a folytatás, az Állati Növényi Ábécé. Mi az, ami megragadott az alkotópáros munkájában?

Dr. Turbuly Éva, Artemisz Kiadó: A tartalom és a forma, a versek és az illusztrációk tökéletes összhangja, egysége tetszett meg. Hogy ez milyen szép és igényes könyv lesz. Hogy milyen jól össze van rakva az egész, a tematika, a versek, a kiegészítések, a tipográfia. Amilyen könnyednek tűnik, annyira átgondolt és alapos az utolsó betűig. A sztorikon, az apró kis nyelvi bravúrokon meg persze halálra nevettem magamat! Az egészen látszik, hogy szerelemből csinálták, de halál profi módon.

S.: Az állatok kalandjai tavaly november 25-én láttak napvilágot.

A növények gaztettei 2 hét híján egy évvel követték a kis kék könyvet, a történet azonban nyilván még régebbre nyúlik vissza.

Zsubori Ervin: Valóban, meglehetősen hosszú úton jutottunk idáig ezzel a két kötettel; talán ma már nem is lényeges, hogy pontosan milyen hosszún. Maradjunk annyiban: a versek még mechanikus írógépen születtek...

S.: ...sőt láthatóan Tenke István rajzai sem a nyomtatóból bújtak elő.

Zs. E.: Nem, klasszikus színes ceruzás rajz valamennyi. Immár több mint két évtizede vagyunk barátok, ismertem hasonló stílusú rajzait. Egyszer odaadtam neki az Állati versciklust, s pár hét múlva megjelent a kész anyaggal. Aztán ugyanez történt a Növényivel is. Ezzel tulajdonképpen össze is állt a két kötet, már csak egy jó kis kiadóra volt szükség. Nem volt könnyű, és eltartott egy darabig, de végül megtaláltuk.

Ezt a jó kis kiadót, a soproni Artemiszt Rakovszky Zsuzsa író, műfordító és Dr.Turbuly Éva, a Soproni Levéltár igazgatója alapította 2006 őszén. A munkába barátokat és családtagokat is bevonva arra szövetkeztek, hogy értékes köteteket adjanak a felnőttek és a gyerekek kezébe.

Susannicon: Hogyan emlékszel a pillanatra, amikor meghoztátok a döntést. Hosszú folyamat volt, vagy történt valami, ami arra ösztökélt benneteket, hogy na most aztán beleugrunk és kész?

Dr. T. É.: Zsuzsa bejárt a levéltárba, anyagot gyűjteni a Hullócsillag éve című regényéhez, akkor találkoztunk először. Közben ők a húgommal, Lillával is összeismerkedtek. Hogy melyik volt előbb, már nem emlékszem. Egy időben együtt jártunk úszkálni a Pannónia szálló mini uszodájába. Ott került szóba, ha majd öreg leszek és nyugdíjas, vagyis lesz rá időm, szeretnék egy kis kiadót alapítani, mert izgat a könyvcsinálás és némi gyakorlatra is tettem szert a szakkönyvek kiadásakor. A terjesztés útvesztőire akkor persze még nem gondoltam. Kiderült, Zsuzsának is járt már a fejében hasonló, ezen nagyon fellelkesültünk, hogy akkor próbáljuk meg együtt. Említette, hogy van egy angol írónő, Elizabeth Gaskell, aki nem annyira ismert, mint a Bronte nővérek, pedig van néhány nagyon jó könyve. Jé, mondtam, nekem is a kezembe került már a Kisváros, és csodálkoztam, ki ez a nő, aki ilyen jól ír és még soha nem hallottam róla azelőtt. Tehát itt is volt egy közös pont, amiben egyetértettünk. Közösen elhatároztuk, legyen az Észak és Dél az első fordítás.

Akkoriban láttam a 4 részes BBC sorozatot, nagyon tetszett. Zsuzsa iszonyú erővel állt neki a rendkívül nehéz fordításnak és kb 4-5 hónap alatt kész is lett vele.
A kiadó elnevezésén mindketten törtük a fejünket, aztán beugrott az Artemisz. Hogy egy szimpatikus, a nőket kedvelő istenség, a névben benne van az art és a nevünk kezdőbetűi is. A hold ráadásul egy jó szimbólum. A logót Juli lányom tervezte az iránymutatások alapján.

S.: Míg az Állati Állati kifejezetten gyerekeknek szólt, ez a könyv meglehetősen felnőtt dolgokat tematizál. Kocsmárosok és alkoholisták, túlsúlyos retekgyerekek és cserbenhagyott szerelmesek a kis versek szereplői. Magától alakult így vagy van mögötte koncepció? A növények bonyolultabb lelkek?

Zs. E.: Noha az Állatiban valóban több az azonosulási lehetőséget kínáló figura, abban is van például kocsmai verekedés, szerelmi bánat, falánkság, házsártos feleség. Szóval hagyományos értelemben azt sem minősíteném gyerekkönyvnek. De hát milyen is egy gyerekkönyv? Weöres Sanyi bácsit tudom idézni – annak idején még volt szerencsém látni őt egy felolvasóesten a Petőfi Irodalmi Múzeumban –, aki ugyebár azt mondta: ő ugyan nem írt soha gyerekverseket… Ezzel együtt igaz, hogy a Növényi „felnőttebbnek” hat. E mögött az is állhat, hogy az Állati széria ösztönösebben született meg, mintegy „kiszaladt a számon”, míg a Növényi ilyen értelemben kimunkáltabb, csiszoltabb. Tudatosan igyekeztem minél több furcsa kifejezést, szlenget belevinni a versekbe, ami jól passzolt a választott szokatlan látásmódhoz: a pletyka dramaturgiához. De amúgy a növények is pont olyanok, mint az állatok. Meg az emberek.

S.: Úgy tudom, korábban is jelent már meg Istvánnal közös könyvetek.

Zs. E.: No, az sem mai történet. A koldus, aki aranyat tüsszentett című mesekönyv 1990-ben jött ki a Cserépfalvi Könyvkiadónál, amely nem sokkal korábban alakult újjá. Nagyon büszkék voltunk, hogy a Váci utcai könyvesboltban, egy rendezvényen, Cserépfalvi Imre bácsi személyesen gratulált a kötethez. Ez azonban nem csak a mi könyvünk, valójában társszerzőként léptünk be Kárász Éva mellé. Eredetileg ő írt három mesét, amelyeket én továbbgondoltam, kikerekítettem, Pisti pedig elkészítette hozzá a rajzokat. A könyv révén egy csodálatos barátra is leltünk: Éva néni tüneményes teremtés volt, később még dél-franciaországi házában is vendégeskedhettünk.

Évák szegélyezik könyveitek útját....