Egy kis fotótörténet #6; Zelesny Károly, Pécsett

"Van szerencsém értesíteni a tisztelt közönséget, hogy a Király u. 8. sz. alatti Hattyúházban (Pécs) található fényképészeti műtermet a legújabb, legjobb és legnagyobb berendezéssel szereltem fel.
A nyár és ősz folyamán Budapesten és Bécsben tett utazásaim alkalmával, és a legnagyobb műtermekkel létesített kapcsolataim révén a legjobb tapasztalatokat gyűjtöttem össze és ezeket itteni műtermemben értékesítem. Elsajátítottam a legújabb 'Van der Weyde'-féle nagyobb képeknél használt módszert, és az ezzel való próbálkozásaimat a Főtéren a Városházzal szemközti kirakatomban szíves megtekintésre kiállítottam. Elvállalom rajzok, vázlatok, térképek, daguerreotypiák és régi fényképek mindenféle reprodukcióját, ugyanezek felnagyítását tetszés szerinti formában, amelyeknél a legteljesebb hasonlóságért kezeskedem.
Az eddig nekem ajándékozott bizalomra gondolva, a továbbiakban is igyekszem tiszta, szép és jó munkával a legszigorúbb elvárásokat is kielégíteni. A tisztelt közönség becses jóakaratába ismételten ajánlva magam a továbbiakra is számos megrendelést kérek.
Karl Zelesny"
A hirdetés 1875-ben jelent meg a Fünfkircher  Zeitung -ban (Fünfkirchen=Pécs; T.C.L.). Egy szakdolgozatból vettem át, amely Zelesny Károlyról szól.

Ezt a vizit kártyát most vásároltam meg a pihenésképp meglátogatott használtcikk piacon. Amiért megtetszett, az a szimpatikus személyiség, aki a képen van, és a fotó (aranyozott kartonszegély, a hátlap) tálalása. A hátoldaláról kiderült ő 'Kovács Bálint ref lelkész anyai nagyapánk'. Elgondolkodtató családtörténet, hogy vagy már nincsenek utódok, vagy már nem fontos a régi képek megőrzése.
Zelesny Károly (1848-1913) Besztercén született és már fiatalon több helyütt tanulta a fényképezést (Budapest, Párizs, Szeged), mielőtt Pécsett (1875-76) megtelepedett. Ennek egyik oka lehetett Patz Lujza (Alojzia) szintén fényképész, akit feleségül vett. Kilenc gyermekük mellett amikor ideje engedte ő volt a retusőr és a laboráns.

Több fényképe és hátlapféle található az interneten (például itt), érdemes valamelyik keresőt is igénybe venni. Ez lehet az egyik legrégebbi, amelyet használt. Ezen még FÉNYIRDAY (sic. ipszilonnal a végén!) MŰTERME van, majd a FÉNYKÉPÉSZETI következik, rajta díjazásokkal, érmekkel díszítettek (pl. Trieszt, Bécs, Budapest, Porto, Párizs, Székesfehérvár, Szeged), valamint megkapta az Udvari Fényképész címet is József főhercegtől, amikor Pécsett fotózta őket néhány családtagjával együtt.
A megvásárolt kártyán e kitüntetéseknek még csak egy része van rajt -így a datálást is nagyjából lehetővé teszik- a dátumokból következtethetően 1885-90 körül készülhetett. A legkésőbbi hátlapok oly mértékig tele vannak ezekkel, hogy a díszítményeknek szinte már hely sem jut. A fia folytatta a mesterséget, a cég neve és műterme egészen 1951-ig maradt fenn. Halálának századik évfordulójára egy tisztelgő, gazdag tartalmú cikk is megjelent.

A bevezető hirdetés több szempontból is érdekes. A prágai portáloknál már volt szó a 'házjelekről', amelyről a házakat elnevezték, így Zelesny is érdemesnek találta az utca és házszám mellett a Hattyúház megjelölést is használni. Ugyancsak a 'Van der Weyde' féle módszer is feltűnhet, amelyről nehezen derült ki, hogy igazából az addigi napfényműtermekkel szemben az elektromos fény bevezetését jelenti. Ez tette lehetővé a reprodukciók elkészítését. A minőségre a ránk maradt képek a bizonyítékok.
Végezetül a saját személyemet érintő felvételek, amivel belopta magát Zelesny Károly a szívembe -itt tessenek mosolyogni-, a minőség és tisztesség mellett foglalkozott néprajzi fotózással is Baranya megyében. Az utolsó két képen egy mohácsi kálvinista magyar viselet látható (1893 körül) és egy ormánsági cigány telep, amivel meggyőzött, hogy tág látókörű is volt, nem csak műtermi fényképész. Az általa készített ilyen korai néprajzi fotók forrásértékűek.

Egy kis fotótörténet #5. Üvegszalon

Régóta használom Leonard de Vries: Furcsa találmányok (Budapest, 1982) c. könyvét a benne lévő nagyon érdekes képek miatt. Kiderült nem csak én, hanem a mail art világából többen is, sőt a képeiből készült csomagolópapírral is találkoztunk már.

Mindezek ellenére nem tűnt fel egy fényírdai műterem képe, amelyet az alcímet adó Hoffmann Ignác mohácsi (1873) fényképész szóhasználata szerint 'üvegszalonnak' is lehet nevezni. Az igazi neve azonban napfényműterem. Ezek után a képet (1888) nézve rögtön érthető a név, nincsenek lámpák. A legkorábbi, kb. 1860-70 körül kialakított műtermek teteje és egyik oldalfala üvegből készült, különböző elhúzható függönysorokkal. Sőt, figyelemreméltók az állványra szerelt fényvisszaverő, derítő lapok is.

A képet nézve eszembe jutott a Néprajzi Múzeum 2007-ben rendezett kiállítása: Képgyártó dinasztia Székelyudvarhelyen. A Kováts-napfényműterem száz éve, és az ugyanilyen címmel megjelent katalógusa, amely a teljes kiállított fotóanyagot és a kíváló szöveget tartalmazza 235 oldalon, Fogarasi Klára rendezésében és tollából. A képen sincs lámpa még, pedig 1920-körül készült a felvétel. A 'szalon' kifejezés a berendezésből ítélve valóban illik rá.

A műteremről 2005-ben, már digitálisan készült képen a háttér és a polgári fotózáshoz szükséges installáció még mindig megvan. Ilyen volt még egy teljes székely szoba bútorzata, festett téli és nyári, erdei stb. hátterek. Közel volt a piachoz a helyiség, így bizton számíthatott a mester a megrendelésekre.
Egy ismeretlen időben készült kép egy napfény-műteremről, Al. Florescu, Románia helyről. A függönyök a lámpák miatt mintha már elnyűttek lennének, de a derítés és a háttér nagyszerűen működik. A letakart óriási fényképgépet azért szívesen megnézném közelebbről. Az összegyűjt(ött)hető háttérképek -kedvelem a naivitásukat- alapján szerintem sok régi fotó beazonosítható lenne. Majd' elfelejtettem, a Mai Manó Házban is van napfényműterem, Szegeden szintén és Kézdivásárhelyen is.
A Kováts Fénykép Műterem használta néhány fotóhátlap. Ezek és a fotók alapján a gyűjtők érdemesnek fogják találni talán a megjelent kötetet is forgatni.

A több generáció munkáját végigkísérő katalógus egy család, egy műterem, egy környezet igazi kultúrtörténete. A kedvenc képemet mutatom meg végül -talán ismerős lehet többeknek is-, használtam már én is, Zsuzsa is különböző formában.
A tavasztündér-jelmez amúgy is aktuális. A kicsi lány kisugárzásából ítélve ez a kedves jókedély nála bizonyára megmaradt... nem csak fotón.

Egy kis fotótörténet #4. Fotótár Kalaznón

A Fotótár épülete a gyönyörűen felújítottak közé tartozik, mint azt az előző bejegyzésben megtárgyaltuk.

A különbség annyi, hogy ez 'lopott tornácos', keskenyebb és nincsenek tartóoszlopok. A szép bádogosmunka, a hátsó szekérszín és istállók itt is megvannak, valamint még egy emeletes góré is, mindegyik a gyűjtemény és a látogatók céljait szolgálja.

A tornácon négy ilyen ajtó van, közöttük a zsalus ablakok. Ez éppen az eredeti, amely megmaradt, a többi ennek a mintájára készült el. Mielőtt bemennénk szeretném bemutatni a házigazdákat. A gyűjteményről Győriné Fogarasi Kata révén tudok, akivel a különböző bőrmunkák kapcsán ismerkedtem meg, dolgoztam, tanítottam együtt, sőt kiállítását is nyitottam meg. Tanárként működött, több tankönyv szerzője is, oktatási tevékenységéért legutóbb az Apáczai Csere János-díjat vehette át. Érdemei a családban és a gyűjtemény szempontjából is elévülhetetlenek. Győri Lajos hivatalos munkahelye a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, 'természetesen' a fotóügyek tartoznak hozzá. Elnöke a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségének és a Magyar Fotóművészek Világszövetségének. Ez utóbbiakról eddig nem is tudtam, ez jellemző rá és az is, hogy mint alkotó nem lép színre, nehogy bármi szerepe legyen a pozíciójának "majd ötven év múlva, ha érdekes", nem is engedélyezte néhány munkájának lefotózását.

Belépve az ajtón, ez a meglepetés éri a látogatót. Egy óriási üveglemezes masina, igen nehéz -szószerint- volt a régi fényképészek dolga. A képek ilyen elrendezése bennem régebbi korok magángyűjteményeit és az első képtárakat idézi, ahol nem sorban, hanem ilyen módon voltak kiállítva. Látható az is, hogy nincsenek tematikai rendben "minden megszületett fénykép fontos" (!!!), éppen ezért nem csak a hírneves nagy alkotók munkái -azok is vannak-, hanem minden olyan fotó a gyűjtés tárgya, amely érdekes a szakma, történet, technika és a fotóművészet, téma, kompozíció, megoldások, szemlélet stb., stb., szempontjából.

Számomra csoda, hogy dagerrotípia volt a kezemben, ezek mellett láttunk ambrotípiákat gyönyörű dobozokban, mégszebb

paszpartuval az 1860-70-es évekből. Az üvegnegatívra nedves technikával készült kis képek alá tett fekete lap miatt jelenik meg pozitívan a kép.
Mindjárt helyesbítem is e kép kapcsán a kis fotótörténet második fejezetében írt méret tévedésemet. A középső sorban több vizitkártya van, amelyet én a képeslapméretnek tartottam. A képeslaphoz közeli méret a kabinet (jobb legszélen ebből is látszik kettő), ennek mintegy a fele a vizitkártya méret. Örülök, hogy kiderült.
Az ilyen dokumentumértékű felvétel ritka a gyűjeményben, de mint egykori Néprajzi Múzeumi dolgozó külön felkeltette a figyelmemet. A mezőkövesdi matyó esküvői fotót a tulajdonosaik szépen kidíszítették saját ízlésük szerint. A fotózás a fekete hátterű, üveges képek miatt nehéz volt, ebben is van egy tükröződő valami, de remélem nem túl zavaró.

Egészen különös technikával, meglepő módon készült e két mellkép. Valószínű valamilyen papírmaséra feldolgozva, nedvesen, utólag -szerintem könyvkötő csonttal- domborúra formált munkák. Elképesztő a látványuk. A jegyzeteim között még rengeteg érdekesség van. Egyszer talán azok is sorra kerülnek, de most túl hosszúra nyúlna ez a beszámoló.
Talán említenem sem kellene, Győri Lajos nagyon messze áll az elfogult, egoizmussal határos, birtoklási vágytól elvakult gyűjtöktől. Tizegynéhány évvel ezelőtt újrakezdte a gyűjtemény építését. Az addig összejött anyagot egy pótkocsis kamion vitte el, ez most a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának része. Nyilván a dokumentáció és a tudás megmaradt. Az elhivatott szakmaszeretet önfenntartóvá tette a gyűjteményt. A jelenleg félmillió darabra becsült pozitív, negatív és üveglemez anyagból válogathatnak a műgyűjtők, galériások. Az elkelt mintegy ezerötszáz-húszegynéhány fotó tette lehetővé az épület fenntartását, a gyűjtemény gyarapítását. Majdnem kimaradt, Lajos feladatának tartja a fiatalok oktatását, ehhez könyvek írását, fotótáborok rendezését. Hiszem, ennél jobb módja nincs ma sem a jövőnek.

Befejezésként, a két nap alatt ahányszor körülnéztem a képek között, mindig találtam valami újat, pláne amikor ehhez a szakavatott szavak is hozzájöttek. A raktárból, amely már bővítésre szorul, hogy a még pesten lévő anyag is ide kerülhessen, érdekes kollázsok is előkerültek, gondolom nem csak az én örömömre.
Köszönet a két gazdag napért!
Mielőtt bárki rákérdezne, nyitva csütörtök délutántól vasárnap estig. Beérkezve Kalaznóra balra át a hídon, jobbra a Petőfi S. utcában...

Aki véletlenül feltalálta a mozgóképet

Egy fogadással kezdődött 1872-ben. Hogyan lehetne bebizonyítani, hogy van egy pillanat, amikor a galoppozó ló mind a négy lába a levegőben van?  A 42 éves angol fotográfus, Eadweard Muybridge mindenképp utána akart járni a dolognak és a lóbarát kaliforniai kormányzó, Leland Stanford támogatásával laboratóriumot rendezett be, ahol kifejlesztett egy eljárást, mellyel kezdetben 12, később 30 felállított kamera segítségével sikerült dokumentálni a mozdulatsort.

A fényképész természetesen nem állt meg itt, hanem számtalan mozgó embert és állatot örökített meg s a fázisképeket egymás után lejátszva mintegy megágyazott a filmezésnek.



Muybridge 1830-ban született az angliai Kingston-on-Thames-ben, ahonnan 21 évesen kivándorolt Amerikába és először könyvügynökként, később tájkép-fényképészként tartotta el magát a fent említett eseményig. Két dolog miatt került most érdeklődésem homlokterébe Muybridge. Az egyik, hogy az idén 25 éves Taschen Kiadó gondozásában megjelent egy remek könyv róla, amibe bele is lapozhattok, ha ide kattintotok.
A másik Philip Glass lemeze a The Photographer, amit a napokban majd 30 év vágyakozás és rövid felejtések intermezzói után sikerült végre (használtan) zsákmányul ejteni.

A lemez,- egy három részes színházi  darab muzsikája -, mint most kiderült számomra,  a fényképész életének egy kevésbé ismert drámai szakaszát tematizálja. Történt ugyanis, hogy a férfi, aki viszonylag későn, negyvenes évei elején házasodott, egy véletlenül kezébe került levélből megtudta, hogy felesége, Flora, viszonyt folytat egy Larkins nevű ezredessel. Muybridge azon nyomban felkereste és lelőtte a katonatisztet. A San Franciscoban lefolytatott per nagy nemzetközi érdeklődés kíséretében zajlott, amely a vádlott felmentésével zárult. Flora néhány év múlva meghalt, hátrahagyva Larkins gyerekét, akit végül Muybridge nevelt fel.

Mondhatjuk erre, hogy a legérdekesebb történteket az élet írja.
És az világ azóta is mozgásban van. De most már látjuk, hogy a ló repül egy kicsit közben.

Régi fotók a debreceni Aula Galériában

A Debreceni Egyetem közgazdaságtudományi karán, az Aula Galériában, két debreceni gyűjtő régi fotóiból nyílt a napokban kiállítás, amely április 10-ig látogatható (Kurátor Láng Eszter, megnyitotta Mányoki Endre).

A megnyitón, balról jobbra: Mihucz Péter, Grégász Miklós, Láng Eszter, Mányoki Endre

Krinolin és Pléhgallér, ezt a címet javasolta a kiállítás címéül Mihucz Péter, aki történelem- és latintanár és könyvtáros, emellett fest, rajzol, verset mond nem is akárhogyan, mondhatnám, színművészeti-diploma nélküli színész. Vannak ilyenek. És régi fotókat gyűjt.

Ezt írja róla egy volt tanítványa : Az abszolút számomra Mihucz Péter tanár úr volt, egyike a legnagyszerűbb embereknek, akikkel az életem során eddig találkoztam. Nagyon tiszteltem őt a tudásáért, és a személyisége is sokat hozzátett ehhez. Többek között ő volt az első azon ismerőseim közt, akiket a fotográfia érdekelt, és rengeteg jobbnál jobb, fotókkal teli könyvet mutatott nekem, amelyeket antikváriumokból bányászott össze.

Talyigás baka

És persze különc is, noha nem az emberiséggel szakított, mint Berzsián költő Lázár Ervin könyvében, csak életszemléletet váltott: úgy döntött, beleássa magát a múltba, és lehánt magáról mindent, ami ehhez a "csotrogány" jelenhez köti (televízió, műanyaghulladék-élet stb.), kizárólag komolyzenét hallgat (felburjánzó snobismus), ilyesmik. Ekkor jött a fénykép, tehát amit a legkönnyebb gyűjteni - mondja -, és eltereli a figyelmet a személyi csökedelemadóról, a suttyó kortársiasságról, a krónikus hyperokosságban szenvedő felsővezetőkről, a jajmileszholnapról. Ez a lehető legnemesebb értelemben vett, "ösztönös, de szemet nem bántó" különcködés. Kérdem, mi benne az izgalmas, mármint a régifotógyűjtésben. Fogalmam sincs - válaszolja - lehet, hogy csak egyszerű depressio, jobb a múltról álmodozni, mint az ún. jelen médiatornádójában szélfogóként állni. Ha valakit érdekel, nézegesse vele a képeket, kérdezzen rá, amire kíváncsi. Gyűjteni egyébként nehéz, egyre szédítőbbek az árak, és pénz lehet sok, de elég soha. A gyűjtés terepe a régiségvásár és az antikváriumok, de a jobb darabokat nehéz elérni: "lenyúlják" előtte, nagyon sokan gyűjtenek militáriát.

Pongrácz István ezredes, 1848-as szabadságharc

Mihucz specialisatio-ja (a latin szavakat mindig latinul írja) az első világháborúbeli német közkatona, ill. a Horthy-korszak közlegényei. Lehet, hogy egyszer összedobok egy sorozatot teljesen egyforma magyar királyi posztóba bújtatott méla parasztgyerekekből, mondjuk 'Mindenkinek volt dédapja' vagy 'Hogyan válunk ornamenssé' címmel. És gyűjt persze mindent, ami 1870 előtti. Jó a képek felett merengeni, kedvesének magyarázgatni, aki nem vágja a képébe, hogy "te tiszta hülyeeeeeeeeeeeeee vaaaaaaaaagy, ebből neeeeeeeeem leheeeeeeeeeeeeeeeet péééééééééééééééééééént csináááááááááálniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!" A korról egyébként a fotók nagyon jó képet adnak, egyébként is a negyedik x-ben már minek olvasni, jobb a konvektor mellett képeket nézegetni, hintaszékben, pipaszóra...

A másik gyűjtemény tulajdonosa Grégász Miklós. Akárcsak Mihucznak, neki is a Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtár a munkahelye. Ezen az egyetemen szerezte informatikus-könyvtáros diplomáját, a Médiatárban dolgozik. Vezeti és szervezi a Jazzbarátok körét és a Jazzklubot.

Így vall: Mindig szerettem a régi fotók világát, de gyűjteni csak hat éve kezdtem. Erdélyben, a híres Kőrösfeketetói vásárban vettem az első régi fényképet, oda azóta is minden évben kimegyünk. Többnyire a debreceni régiségvásárban, régiségkereskedésekben, antikváriumokban, az interneten vásárolom a képeket, de kaptam már kedves ismerősöktől is, és ritkán csere is adódik. Sok esetben a pénzügyi korlátok szabnak határt. Leginkább portrékat gyűjtök civilekről, nem törekszem ismert emberekről gyűjteni. 

A minőséget, nem a mennyiséget tartom szem előtt. Korszakok szerint nem specializálódtam még, legkorábbi képem 1850 körüli, a legkésőbbi az 1940-es évekből származik. Nagyon szeretem az 1860-as évekbeli, vizitkártya méretű képeket. Szinte kizárólag magyar anyagot gyűjtök, előszeretettel debreceni és erdélyi műtermekből. Vadászok korai, színezett képekre, de szinte egyáltalán nem találok ilyeneket. Múlt karácsonyra kaptam az első dagerrotípiámat, nos, az valami egészen más dimenzió, mint a papírképek, de az ára is... Nemrég jutottam hozzá gyűjteményem első ferrotípiáihoz, ezek múltszázadfordulós vásári gyorsfényképek, melyek öt perc alatt készültek vaslemezre, és nagyon különös hangulatuk van.

Ferrotípia

Az interneten van pár barát, akikkel régi fotók kapcsán szoktunk szót váltani. Szeretek elindulni egy-egy fotótól, és utánanyomozni a neten és könyvekben a fotográfusnak, műteremnek. A fotótörténeti szakirodalmat élvezettel olvasom, igyekszem gyűjteni is, és a korabeli időszaki sajtóval is igyekszem ismerkedni, örömmel tölt el, ha fotós hírekre, hirdetésekre bukkanok.

Dagerrotípia

A képek egyfajta időutazásra adnak lehetőséget, a velük való foglalkozás segít felülemelkedni a napi stresszen, nyűgökön, igazi kikapcsolódást jelent számomra, örömforrás is egyben, és szerencsére a családom is elfogadja ezt a 'káros' szevedélyemet. Több érdekes emberrel ismerkedtem meg már a régi fotók kapcsán. Remélem, adódik még alkalom kiállításra vinni gyűjteményem arra érdemes darabjait, és egyszer könyvet is szeretnék összeállítani a képekből és a hozzájuk kapcsolódó információkból, az általuk keletkezett gondolatokból..."

Egy kis fotótörténet (#3) Torma Galina

Azért tettem zárójelbe a #3 jelzést, mert nem az eddigi történeti szempont szerint készült a bejegyzés. Szabálytalan amiatt is, mert saját célok is vezetnek, ami egy közösségi lapon nem egészen illendő. A végére remélem kiderülnek szándékaim.


Azt hittem egy apának könnyebb lesz a lánya fotóiról írni mint egy külsősnek, hiszen nagyon jól ismeri. Tévedtem, méghozzá nagyot! Bárminek nekikezdtem érzelmi kérdések kerültek elő.
Régen készülök már írni a fotókról, de közbejöttek váratlan dolgok. Az egyik az itt látható fotóval kapcsolatos, tudtom nélkül az Arnolfini KépíróKör egyik hetében a plakáton látható felirattal csaknem azonos címmel készült a napló. 'Szeretem a várost' és ez mindegyik fotójáról elmondható.



Az is eszembe jutott, hogy minden valószínűség szerint az embereket is. Ezen a képen ez biztosan kiderül. Kálmán Imre nagyon jól megfér az ismeretlen bácsival, a békesség és jó kedély megfizethetetlen.

A másik meglepetés az Arnolfini Archivum kiállítása, Torma Galina: A város arcai volt. Újra elhalasztottam ezt a bejegyzést, nehogy olybá tűnjék illetlenül propagálom a dolgot, mivel a lányomról van szó. Szépeket szeretnék írni erről a munkáról, de itt jönne az atyai elfogultság és nem tudok megszólalni. Nagyon tetszettek! Annyit még a két sorozathoz, amit csodálok. Galinának nincs (még) képkezelő-módosító programja, így minden kép vágás, szín, kontraszt változtatása nélkül került a nézők szeme elé.

A kompozíciós készség ezen a képen látszik a leginkább. Ez nála elsőrendű kérdés. Az a szem amelyet tévés múltja is edz évek óta, az minden képén meglátszik. Talán annyit megengedhetek magamnak, hogy a látásmód kialakulásához valami közöm talán nekem is van...

Aki szereti a várost az a részletekre is érzékeny. Nehezen értjük ma már milyen komoly szerepe volt a kapukon annak idején a kukucskáló ablakoknak. Kicsit itt-ott megváltoztak, de megbecsülendő értékei az épített környezetnek.

Ez a kép azonban már fotótörténet. Zenit E szovjet -olcsó, kiváló gép volt, illetve megvan még, Helios objektívvel, amelyet még hivatott fotósok is kölcsönkértek- fényképező géppel készült 'néhány' évvel ezelőtt. A képen a még óvodáskorú ünnepelt látható saját műve előtt...

Boldog Születésnapot Kívánok!

Egy kis fotótörténet #2. Passepartout

Az első kép látszólag nem tartozik a témához, de csak látszólag. A címben írhattam volna installálást is, hiszen mint kiderül, nem is olyan egyértelmű a paszpartu szó használata.


E 19. századi litográfiához Albert Katalin Passe-p Art művész készítette a paszpartut. Több híressé vált munkáját volt szerencsém látni, pl. a Gulácsy rajzokhoz készülteket. Készített szentképekhez is, kivágott papírcsipke és gyöngyszövés installációt is. Hűen a témákhoz igazítva, a látványt segítő munkákat alkot. A Szalon Magazin 2010/2. számában jelent meg egy kiváló cikk róla és munkásságáról, kitűnő képekkel, sajnos ez nem érhető el az interneten.


A lőrinci bolhapiacon nemrég vásároltam -meglepően olcsón, elég ritkán találni érdekeset- ezt a kartonra ragasztott fotót.

A készítője Helfgott Sámuel fényképész. Róla annyit sikerült megtudnom, hogy 1883-ben hazatért Amerikából és a Városligetben kezdte meg működését. Egyike volt az első gyorsfényképészeknek aki a ferrotípia pozitívtechnikát is használta. 1930-ig lehet követni működését, egy időben Secessio Fényképészeti Műteremnek nevezte cégét.

A felragasztott kép alapja egy nyomott emblémával és névvel díszített karton, amelynek a hátlapján Helfgott műterme látható egy hírdetésen. Jól mehetett az üzlet, mert többféle különböző fotóalapja és hirdetése is ismert, pedig ezek elkészíttetése, a grafikai munka nem lehetett olcsó. Elgondolkodtam merre is lehetett, szerintem valahol az Állatkert és Vidámpark környékén.


Két másik grafikai értékű hátlapot is megmutatok, amelyeket egy jó ismerős antikváriustól kaptam kölcsön. A régi fotóméretekkel nemigazán vagyok tisztában, de úgy tudom ezek a képeslapközeli méretek a vizitkártyák.
Róluk nagyon keveset sikerült megtudnom. Az érdekesebb talán Borsos józsef (1821-1883), aki a festőművészetet hagyta oda a fényképészetért.

Ez a dombornyomott lap a felirat szerint 1913-ban készült. J. Kuss gyorsfényképész Maria Cellben működött, több általa készített táj- és városkép található a képeslap árverések oldalain. Érdemes elgondolkodni, hogy a dombornyomáshoz két (pozitív-negatív) lemez volt szükséges, ha ilyen minőséget kívántak elérni. Fotótörténeti érdekesség még a fotóműterem berendezése, ahol a kegyhely Madonnája mint 'élettér' jelenik meg a fényképezendő mellett. Más díszletet is használt ugyanazon festett háttér előtt.

A régi fotók installálása, a rajtuk található grafikákról egy kis könyv is jelent meg. Nagyon érdekes végigkísérni a különböző jellegű megoldásokat, fotótörténeti szempontból sem utolsó. A Tandem Grafikai Stúdió Anno sorozata egyébként is érdekes témákat tartalmaz érdemes megismerni őket. Ráadásul néhányan személyesen is ismerjük a kiadó házaspárt.

Volna kedvetek egyet játszani?

Ezt a képet kell letölteni és valamely képkezelő programmal installációt készíteni hozzá az első kép mintájára. Teljesen szabad a választás.

Lehet kinyomtatva levélben mail art-ként, de lehet e-mailben is a főszerkesztőnknek elküldeni.

Kíváncsian várjuk, rajta! Jó munkát!

A legvégén elárulom majd, ki is van a képen.

Az idő arca, avagy August Sander fotói

Be kell vallanom, egyszer komolyan játszottam a gondolattal, hogy nem viszek vissza egy könyvet a könyvtárba. August Sander: Deutsche Antlitz, Menschen des 20. Jahrhundert ( Német arcképcsarnok, a huszadik századi ember) volt a fotóalbum címe. A több kilós, hatalmas könyv egy különleges fotóművész páratlan vállakozása volt az idő dokumentálására.

August Sander az észak-rajna-vesztfáliai  Herdorfban született 1876-ban. 20 éves korára kitanulta a fényképész mesterséget, megvette élete első fotófelszerelését, majd különböző mesterek irányítása alatt finomította stílusát. Számtalan vándorlás és költözködés után 1920-ban letelepedett Kölnben, ahol megismerkedve egy csapat progresszív művésszel, megért benne az elhatározás, hogy elkészíti a 20. századi ember portrégyűjteményét. Egy rövid ízelítő a már elkészült fotókból 1929-ben könyvalakban is napvilágot látott, de ezt az összes nyomdai eredetivel megsemmisítették a nácik. A fotográfust ez nem akadályozta meg gigantikus vállakozása folytatásában, amelyet időközben kiterjesztett építészeti és ipari objektumok fényképezésével és részletgazdag botanikai felvételek készítésével is.

Kamerája közvetítésével pózok meg mindenféle figyelemelterelő kiegészítők és fifikás hátterek nélkül komolyan néznek szembe velünk a mesterek, polgárok, gyerek, fiatalok.

Fiatal parasztok

Forradalmárok

Cukrász

Sander nemcsak személyiségeket, hanem típusokat fényképezett. Embereket, akik mesterségüket, osztályukat, társadalmi helyzetüket reprezentálják, abban a  pózban, amit az egyén egy csoport tagjaként mintegy automatikusan felvesz. Öntudatosan, büszkén, mondhatnám vagányan néznek velünk szembe a figurák.

Boxolók

Mikor gyerek vagyunk, megdöbbenünk szüleink érettségi tablóképén, milyen öregnek tűnnek az akkori érettségizők,
milyen felnőttek. A saját  időnk előrehaladtával relativizálódik ez az észlelés és azt látjuk inkább, hogy az arcok, az arckifejezések sokszor hasonlók a miénkhez, ami mássá teszi őket, az a ruha, a hajviselet, a szemüveg...

Ő például egy gimnazista 1926-ból, a lány pedig líceumba járt 1928-ban.

A társadalom ellaposítja az arcokat; hogy hasonlít egyre jobban mindenki mindenkihez...,- állapítja meg Kurt Tucholsky 1930-ban August Sander fotóit nézegetve - milyen nehéz ma már egy parasztlányt megkülönböztetni egy munkásnőtől.

 

(lehet tippelni!)

August Sander kölni stúdióját 44-ben bombatámadás érte, de munkáinak nagy részét sikerült megmenteni.

A Westerwaldba költözve rendületlenül folytatta munkáját. 1951 és 62 között számtalan helyen mutatták be a munkáit. Ha jól emlékszem, az a bizonyos több kilós könyv is ilyen alkalomból látott világot. 1961-ben Szövetségi Keresztet (Bundesverdienstkreuz erste Klasse) kapott munkásságáért, ami Németországban nagyjából a Kossuth-díj szellemi értékével egyenlő. 88 évesen halt meg Kölnben.

Sander könyvét először meghosszabbítottam, majd kis idő elteltével újra kivettem. Mikor lett szkennerünk, elmentem a könyvtárba megint, hogy pár képet elmentsek magamnak, de az album nem volt már meg. Valaki bátrabb volt nálam.

Mivel itt gyakran előfordul, hogy régi könyveket újra kiadnak, nem gondoltam rá, hogy nem tudom megszerezni. Selejtezni is szoktak a könyvtárakban és ilyenkor kirakják a régi holmit az ajtó elé közprédának, de az Antlitz nem volt köztük soha.

Pár éve felfedeztem egy 1990-es kiállítás alkalmából kiadott vékonyka kötetet, onnan származnak a reprodukciók, amiket feltettem ide. Kedvenc képemet azonban csak a neten találtam meg.

Ez a coolness csak a 20-as évek weimari köztársaságában létezett. Amíg el nem mosták.

August Sander.

Egy kis fotótörténet #1. Az autokróm színes direktpozitív

Tudomásom szerint az olvasók közül csaknem mindenki érdeklődik a fotózás iránt, ezért szántam rá magam, hogy szóljak a kérdésről. Előre bocsájtom amatőr vagyok a témában, a fotózásban is.


Ami elindított az egy nemrég vásárolt könyv, Tötszegi Tekla - Pávai István: Zene, tánc, hagyomány. Denis Galloway romániai fotói, 1926-1932. Budapest 2010. Hagyományok Háza. Nagyon meglepett a kötet, három nyelven (magyar-román-angol) szól William Albert Dennis Galloway (1878-1957) képzőművész munkásságáról. Néprajzi érdeklődése miatt 1926 és 1950 között kisebb megszakításokkal Romániában él, festi a néprajzi viseleteket, portrékat, fotózik, 1926 és 1938 között dokumentálja a felkeresett magyar, román szász és hucul közösségek életét. Az Erdélyi Néprajzi Múzeum számára dolgozott, itt őrzik 647 darab üvegnegatívját és 27 autokróm lemezét, valamint az általa gyűjtött tárgyakat.

Talán nem meglepő tőlem, hogy gyönyörű szász hosszúbundákat ábrázoló képet mutatok be előszőr. Ilyeneket a Néprajzi Múzeum is őriz szép számmal. Abba most ne menjünk bele, hogy valószínűsíthető és milyen mértékben ezekben a magyar hatás.
A felvételről kiderült autokróm.

Mindjárt eszembe jutott Néprajzi Múzeumbéli működésem során az a kiállítás amelynek katalógusát bemutatom és ebből még néhány felvételt. Az autokróm felvételek technika- és fotótörténetét a szakemberek feldolgozták. Itt most csak annyit, hogy az első igazi színes technika. Majdnem képeslap méretű üveglemezre készült pozitív felvétel. A Lumiére fivérek találmánya, amelyet 1907-ben hoztak kereskedelmi forgalomba, a magyarok pedig elsőként vettek részt a gyakorlati alkalmazásban már ugyanebben az évben. A technika hátránya, hogy csak egy példányú pozitív kép született, amelynek a reprodukálása szinte lehetetlen volt. Ezért nem volt maradandó eljárás. Az azonban kevéssé ismert, hogy a néprajzi fotózásban -szintén elsőként- már 1911-ben készítettek ilyen képeket.

Elterjedését az is nehezítette, hogy csak napfényes viszonyok között 1-2 másodperces expozíciós idővel lehetett elkészíteni. Jól látszik ezen a képen, hogy a kisgyermek nem bírván nyugton maradni, bemozdult.
A képek számomra a szemcsézettség miatti lágyabb körvonalak és a hasonlóan tiszta, valószerűbb színei miatt nagyon tetszetősek. Szemben a későbbi, időnként 'durvább' színes technikákkal ellentétben.

Az üvegképek -mindkét oldalon, mert így védték az emulziós réteget- kiállítása annak idején műtárgyvédelmi szempontokból (megvilágítás, fényerő, hőmérséklet, installálás stb.) komoly nehézségeket jelentett, hogy meg tudjuk védeni ezeket a felvételeket a károsodástól, szakemberek segítségével sikerült megküzdeni a feladattal.
Az utolsó képen mezőkövesdi matyó lányok vannak, 1928-ban készült képen. Csodálatos, hogy ilyen ritka dokumentum értékű felvételek maradtak meg.