Szelektív kukák Dél-Olaszországban

Mottó: "Te még zombi apokalipszis idején is szelektíven gyűjtöd a szemetet" 

Férjem mondása

A szerző, kedvenc kukáival

Valóban szívemen viselem a szelektív hulladékgyűjtés ügyét, így mikor az olasz csizma sarkára, Puglia régióba utaztunk, ott örömmel konstatáltam, hogy bevezették. Valószínűleg azonban csak utasításba adták, hogy mostantól mindenki gyűjtse szétválogatva a szemetet, de kukát vagy végrehajtási utasítást nem adtak ehhez a lakosoknak. Így jóformán nem lehetett látni két egyforma megoldást. Az alábbi fotókat szinte mind egyetlen kisvárosban, Polignano a Maréban lőttem. Természetesen Pugliát a kukákon kívül is érdemes megnézni, akinek módja van, utazzon el oda, de most csak a szelektív szemetesekre fókuszálunk. Lássuk meg a kicsi dolgokban a csodát!

Először azt hittük, ez a hivatalos verzió

De ez is lehetne

Itt már gyanakodtunk 

Háromszög alapon

Tengerre néző

Sikátorban

Házi barkács

Buhera

Beszéljenek a színek

Fapados...

...barátságtalan felirattal

Szögletes

Még lehet variálni

Egy másik városkában

Színvakoknak és olvasni nem tudóknak. A kuka helyzete is üzen

A kreatív

Állatok nyelik el a szemetet

Nektek melyik a kedvencetek?

A politikai kaméleon természetrajza

Németországban élve, meg azóta is sokat gondolkodtam rajta, hogyan jöhetett létre a náci hatalomátvétel, milyen emberanyagból lehetett a nemzetiszocializmust felépíteni és tizenkét évig üzemeltetni. Ha ma történne ilyesmi, hogyan viselkednének az ismerőseim? Én mit tennék?

Klaus Mann Mephistója a nácizmus előretörését egy ember és közvetlen környezete sorsán keresztül mutatja meg. Hőse, Hendrik Höfgen zseniális és becsvágyó színész, őt követi a könyv 1926 és 1936 között. Színházi társaságban járunk. Látjuk a weimari köztársaság szórakoztató csodabogarait, és azt is követhetjük, kit milyen irányba sodor a fasizmus alatt az élet. Ki emigrál, ki a belső ellenállást választja, ki érdekből hódol be az új rendnek, ki maga is hinni kezd benne. Külön erőssége a könyvnek, hogy két olyan figurát is szerepeltet, kik már a húszas években meggyőződéses nácik - szerencsétlen, félrevezetett kisemberek -, és a hitleri hatalomátvétel után csalódnak, szembesülnek vele, hogy a rendszer nem váltja be ígéreteit.

Höfgen jelleme különösen érdekes. Már a kötet elején sem rokonszenves a gátlástalan törtető alakja. Pedig akkor még hisz az eszmékben, félig-meddig kommunista, de mindenre hajlandó az előrejutásért. Belül üres, magát is becsapja, jó embernek hiszi magát. A nácizmus alatt is sikerül megkapaszkodnia, akad egy hatalmas pártfogója, a színház vezetője lesz, kegyeiért versengenek. Hízik és hízeleg, fokról fokra adja el magát.

A könyv modellje létező személy, Klaus Mann egykori sógora, Gustaf Gründgens színész, aki a nácizmus sztárja lett és a világháború után sem tört derékba karrierje. Gründgens majd örököse hevesen tiltakozott a regény megjelenése ellen, az NSzK-ban ezért sokáig nem is adták ki. Más figurákat is korabeli személyekről mintázott. A szatirikus hangvételű könyv stílusa igen szellemes, többször felnevettem olvasás közben, máskor meg félórákra le kellett tennem a kötetet a döbbenet miatt. Sokat segít egynémely politikai kaméleonok megértésében.

És a legzseniálisabb a regény megjelenésének időpontja: 1936! Klaus Mann már ekkor kristálytisztán látta, mit fog hozni a világra a nácizmus.

Rég nem adták ki, antikváriumokban keressétek.

Klaus Mann: Mefisztó. Egy karrier regénye. Európa Könyvkiadó, 1981.

Egy hajléktalan író

Tandari Éva (1957-2007) 

Télen sok szó esik a hajléktalanokról, és ilyenkor mindig eszembe jut Tandari Éva. Nekem ő nyitott kis ablakot ebbe a világba.

Életútja horrorisztikus, a mélyszegénység és depriváció összes állomásával. Gyerekként elszenvedett bántalmazás, állami gondozás, súlyos betegségek, korai házasság és válás, alkohol, koraszülések, beteg gyerekek és csecsemőhalál, alkoholista és bántalmazó férj, rokkantnyugdíj, öngyilkossági kísérletek, gyerekei állami gondozásba vétele és nyolc év hajléktalanság. Hét éve az utcán élve letette a poharat és írni kezdett. Kezdetben maga árulta verseit, írásai gyorsan népszerűek lettek. Kapott egy lakást, és folyamatosan írt: regényt, verset, novellát, cikket. Művei megjelentek újságokban, antológiákban, egy önálló regénye és verseskötete is. Honlapja szerint ezeknek a többszöröse vár kiadásra. Elsősorban sorsáról írt, a megtapasztalt nyomorúságokról, az elesetteknek hangot adva. Fiatalon meghalt.

2002 táján egy késő esti beszélgetős tévéműsorban láttam meg először. Madárcsontú, középkorú cigány nő, arcán az alkohol és a nélkülözés nyomaival, talán pár foga is hiányzik, karja eltörve, de szép a haja, illik hozzá a gyönyörű indiai blúz, s az egész nőből varázs árad. Bölcsen, humorral beszél. Könyvet írt arról, amit nyolc évi hajléktalanság alatt átélt. Ezt elolvasom, döntöttem el.

A kétkötetes Kirándulás a Pokolban című művet gyorsan befejeztem, viszont az eltelt tizenkét évben nem felejtettem el.

Egy hajléktalan nő hányattatásai a kilencvenes évek Budapestjén és néhol vidéken.

Már az csodálatra méltó, hogy a nyolc év számtalan helyszínére emlékszik. Fészer, padlás, félkész ház, budai hegyek, szívességi szállások, utca, kórház, hajléktalanszálló. Mindig új társak, néha párok, néha kamaszfia is csatlakozik a csavargáshoz. Folyamatos balhék, ivás, balesetek, betegségek. Néha egy jószívű segítő. Tanulságos azon lelki változás leírása, amit ez az életforma kivált az emberből. Az első nyáron még konstatálja, hogy augusztus végén hajnalban már kicsit hűvös a fészer, ezért továbbáll. A hatodik év telét már a szabadban, a hegyekben alva húzza ki, hóban, társaival egy nejlon alatt fagyoskodva. Ahogy leépül a társadalmi elvárásoknak való megfelelés. A kórházban, ahol életveszélyes sérülését ellátják, kicsit undokok vele. Ő azonnal lelép, inkább nem akar meggyógyulni. Ha valahol konfliktusba kerül, már áll is tovább. Nem alkalmazkodik. Nincs vesztenivalója. Érdekes az is, hogy mennyire ragaszkodik a bandához, az alkalmi szövetségesekhez. Több helyzet adódik a könyvben, amikor Éva egyedül jobban boldogulna, de ő inkább nélkülözik és hajléktalan társaival marad. Aztán ezek a csoportok egy-egy konfliktus nyomán váratlanul szétoszlanak.

Emlékirat? Regény? Szociográfia? Pikareszk és leépülésregény. Nem irodalmi értéke miatt emlékezetes, (a kötethez lírájából is válogattak, de irodalmi szemmel ezek dilettáns művek,) hanem mert betekintést ad egy olyan világba, amelyről nem szól az irodalom, s főleg nem egy részt vevő elbeszélő szemszögéből. Azóta picit jobban értem az utcán élők lelkiállapotát.

Művei fent vannak az interneten, regénye is olvasható itt.

Csendes történelem

Szécsi Noémire négy éve, Utolsó kentaur című regényénél figyeltem fel. Az anarchista biciklis futárok története főleg téma- és miliőválasztásával nyűgözött le, a politikailag hiperaktív és besorolhatatlan fiatalok a megelőző egy-két év eseményei közt és ifjúsági szubkultúrájában mozogtak. A befejezés nem teljesen elégített ki, de a következő könyvet vártam. 

Két éve Szécsi Noémi Nyughatatlanok címmel történelmi regénnyel állt elő, a 48-as emigránsokról, akik spiritiszta szeánszokon próbálnak kapcsolatba lépni a távol levő szeretteikkel. Ezt a témát megint izgalmasnak és szokatlannak találtam, és a megközelítés is új volt: a női sorsok álltak középpontban. Kevés 19. században játszódó regényben olvashatunk például a korabeli fogamzásgátlásról, szülésről, gyermeknevelésről, egyáltalán a nők szerepéről. A talányosan megírt könyvet kétszer is elolvastam, de így is hagyott bennem kérdéseket.

Ennyire lekötött a Nyughatatlanok

Mikor tavaly decemberben megjelent a Nyughatatlanok folytatása, nem tudtam kivárni a karácsonyi ajándékokat, azonnal megszereztem és elolvastam a könyvet. Sajnos, a Gondolatolvasó nem ad választ a Nyughatatlanokban nyitva hagyott kérdésekre (vagy talán ezt is el kéne olvasnom újra), és valóban csak lazán kapcsolódik az előző kötethez, de önmagában is érdekes történet. Ismét meglepő a nézőpont: egy süket kamaszfiú az elbeszélő, akit az előző kötetben kisgyerekként ismertünk meg. Az ő szemével látjuk a 19. század második felének Nyugat-Európáját és Magyarországát, megismerkedünk a korabeli süketoktatással (a könyv használja az akkoriban szokásos süket elnevezést), a társadalom hozzáállásával, és közben a fiú csendes kalandjait is követjük. 

Izgalmas, ahogy a beszélni nem tudó gyereknek a jelnyelv segítségével kinyílik a világ, egyáltalán, hogyan és mennyit fog fel a körülötte élők párbeszédéből. Az internátus, aminek szörnyűségeit annyi nagyregényből ismerjük, a Gondolatolvasóban földi paradicsom, ahol a családja körében némaságra kényszerült fiú megismeri a jelnyelvet, és végre kommunikálni tud társaival. Fülöp két világ közt lépeget ide-oda: a süketintézet nyugalma és bohém családja révén a hallók izgalmas társadalma között. Követi nővérét, aki színésznő akar lenni, így megismeri a korabeli színházi életet is. Én még nem olvastam könyvet, amiben egy nem halló lett volna a központi szereplő, s a regény stílusában, elbeszélésmódjában is izgalmas. S bár a történet megint hagyott hiányokat bennem, nem kérdés, hogy a beígért utolsó kötetet (a szerző trilógiát ígér) várva várom.

A kiadó egy könyvtrailert is készített a kötethez, ezzel a műfajjal is most találkoztam először. Szécsi Noémi a történelmi regényekhez rengeteg forrást elolvasott, s a kötetekből kimaradt színes morzsákat a Halcsontos fűző című blogján teszi közzé. A 19. század magánélete, hangzik az alcím. Itt valóban megtudhatjuk, ami kimaradt Jókaiból: hogyan védekeztek a terhesség ellen akkoriban, milyen játékai voltak a gyerekeknek, és beteljesült-e Sissi és Andrássy gróf szerelme. 

Szerelem, a nagykorúságba érve

A szerelmesek a filmekben nem vesztegetik az időt. A megismerkedés után beszélgetnek öt percet (a néző idejében mérve), aztán jönnek a bonyodalmak, amelyeken győzedelmeskedve egymáséi lehetnek. Hogy mi köti össze a két embert a dramaturgiai szükségszerűségen kívül, aligha derül ki.

Linklater trilógiája más. Az első részben, a Mielőtt felkel a Nap-ban száz percen keresztül beszélget a frissen megismerkedett szerelmespár. Celine, a francia lány és Jesse, az amerikai fiú véletlenül épp Bécsben botlott egymásba, az utolsó este, mielőtt a fiúnak repülőre kell szállnia. Más nem is történik, csak átcsatangolják az éjszakát, ismerkednek. Beszélgetnek! Nagy művészet ez. Az egyik mond egy gondolatot, történetet magáról, és a másik nem szolgaian igenel, hanem úgy fűzi tovább a szót, úgy mond saját sztorit, hogy az kapcsolódik az előző gondolatmenethez, mégis saját magáról beszél. A lány inkább harcos és gondolkodó. A fiú vicces, érzékeny és romantikus. A lány öregnek érzi magát, a fiú gyermeknek. Huszonhárom évesek, és már valami furcsa nosztalgiával beszélnek a gyermekkorukról. Valódiak. Julie Delpy szép, mint egy Botticelli-angyal, de a kilencvenes évek bölcsészlányainak stílusában trampli kötényruhát visel. Ethan Hawke haja zsíros, de ez nem csoda egy srácnál, aki már két hete Eurorail vonatjeggyel utazgat Európában. Nincs hepiend, a vége nyitott marad, találkoznak-e még.

Az 1995-ös mozi után kilenc évvel Linklater újra összehozta a szerelmeseket. A 2004-es párizsi rész, a Mielőtt lemegy a Nap még nagyobb mutatvány, ott a filmidő és a játékidő azonos, 80 percen át követhetjük a párt, ahogy beszélgetnek, miközben a fiúnak ismét indul a repülője, ezúttal Párizsban. Már nem hamvasan fiatalok, megkapták a pofonjaikat, de a kérdés: van-e közös jövője ennek a két embernek? A befejezés ismét függőben hagyja.

Idén nyáron megérkezett a harmadik rész: Mielőtt éjfélt üt az óra. Kilenc év telt el megint, hőseink a negyvenes éveik elején járnak, immár együtt (számolás kérdése, hogy kilenc vagy tizennyolc éve), egy közös nyaralás végén. Mit lehet kihozni egy évek óta együtt élő emberpár kettőséből? Linklaternek sikerül a varázslat. Amikor Delpy és Hawke kettesben vannak a vásznon, vibrál a levegő, ha csak viccelődnek egymással, és akkor is, mikor életük nagy problémáit próbálják tisztázni. A Görögországban játszódó mozi gyengesége, hogy másokat is szerepeltet. A hosszú asztali jelenet, ahol az akcentusos angollal beszélő szereplők – Jesse görögországi vendéglátói - közepes színvonalú filozofálgatásba kezdenek a szerelemről, a film mélypontja. De aztán ketten maradnak hőseink. A görög táj szinte túl szép, de a szereplők ismét valódiak. Ethan Hawke ijesztően ráncos, és az ingje egyik oldalon kilóg a nadrágból. Julie Delpy esetlen kockás inget hord, és nem szégyelli a „nagy seggét”.

Mi lesz a szerelemből évtizedek után? – feszegeti a mozi. Jesse és Celine most is érzi az akkori találkozásuk romantikus feszültségét, de a kapcsolatukra rakódott hétköznapi salakot is. Lehet-e részt venni az előző házasságból való fiú életében, aki másik kontinensen él? Hogy kezeljük a problémás exet? Hogy bírja a nő a gyereknevelést, amíg a férfi folyton távol van? Munka, stressz, gyereksírás közben mi marad a hajdani érzelemből? Meg lehet-e bocsátani egy félrelépést?  Baj, ha a férfi mindig ugyanúgy szeretkezik? Tudunk-e még örülni egymásnak, ha egy estére kettesben maradunk? Julie és Jesse nem változtak, s a film egyik erőssége, hogy megmutatja: ami szexi húszévesen, ugyanolyan idegesítő tud lenni két évtized múlva. A fiúval semmit sem lehet megbeszélni, mert poénkodással üti el. A lány a ki sem mondott szándékokat már támadásnak veszi. A fiú ugyanolyan naívan romantikus, a lány harcos, mint régen, Bécsben. Élhető így egy élet? Összeköti még őket valami a gyerekeken túl? A befejezés ismét kétesélyes. Talán kilenc év múlva megtudjuk.

Mielőtt éjfélt üt az óra (Before Midnight). Rendezte: Richard Linklater, 109 perc, 2013.

A korábbiak:

Mielőtt felkel a Nap (Before Sunrise), 1995.

Mielőtt lemegy a Nap (Before Sunset), 2004.

Egy magyar művészeti adatbázis

Az ide járó művészek és művészetkedvelők biztosan ismerik a Web Gallery of Art oldalt. Aki nem, az gyorsan kattintson ide. 32 ezer képzőművészeti reprodukció, európai művészet a 11.-től a 19. századig, művek, művészek, korszakok, műfajok szerint lehet keresni, digitális tárlatvezetések, képeslapküldés, mindez magyarul és angolul... Az oldal most nemzetközi elismerésben részesült, az Amerikai Könyvtárszövetség, az ALA szavazása alapján bekerült idén a világ 26 legjobb ingyenes referencia weboldala közé. Míg a kiválasztott weboldalak többsége kormányzati szervezetekhez, nagy alapítványokhoz, múzeumokhoz köthető, a WGA egyetlen ember műve. A létrehozó Krén Emil, aki történetesen a férjem nagybátyja. Emil végzettségére nézve fizikus, egész életében, ma is a KFKI-nál és utódcégeinél dolgozott, és szabadidejében 17 éve munkálkodik a digitális művészeti adatbázison. Emil végletesen szerény ember, de a nagy alkalomból megérdemel egy kis reflektorfényt. Alább egy interjúm következik vele, exkluzív, csak a Susannicon olvasóinak! Szerénységére jellemző, hogy férjemet egyenrangú alkotónak emlegeti a beszélgetésben, de a munka 99 százaléka Emilé, Dani az informatikai háttérért felel.

Krén Emil

Fizikus a végzettséged, honnan az érdeklődés a képzőművészetek iránt?

14 éves korom táján elolvastam mindent a klasszikus irodalomból, amit kitűnő magyar irodalom tanárom ajánlott. Az érettségiig tartó időszakban a klasszikus zene volt a középpontban, és így egyetemista koromban szinte törvényszerűen jutottam el a képzőművészetek „feltérképezéséhez”. Ennek része volt, hogy a Múzeum körúton, az egyetemmel szemben lévő antikváriumban 3-5 forintért lehetett művészeti reprodukciókat vásárolni, amelyeket lelketlen olvasók könyvtári könyvekből vágtak ki és adtak el az antikváriumnak. Ez megalapozott egy reprodukciógyűjteményt, amelyet aztán később legálisabb forrásokból bővíthettem: a lipcsei Seemann Verlag jó minőségű reprodukciói Budapesten is elérhetővé váltak. Fizikusi pályám előrehaladása azt eredményezte, hogy munkám részeként a világ különböző tájain rendezett nemzetközi konferenciákra járhattam. A konferenciákat követő napokon mindig módját ejtettem, hogy meglátogassam az ott található múzeumokat, így gyakorlatilag a világ minden jelentős múzeumában voltam 1962 és 1995 között. Mindenhol vásároltam könyveket és reprodukciókat, böngésztem a helyi antikváriumokban, így létrejött egy jelentős, rendezett reprodukció gyűjtemény.

Miért kezdted el az adatbázis létrehozását?

Kísérleti fizikusi munkámhoz már a személyi számítógépek megjelenése előtt is hozzátartozott a számítógépek használata, ebben jelentős tapasztalatokra tettem szert. Az 1990-es évek elején, már a személyi számítógépek korában, joggal merült fel az a gondolat, hogy a papíron lévő, bár rendezett, de mégis nehezen kezelhető reprodukciógyűjteményt digitalizálni kellene. Ezt meg is tettem, és megpróbáltam a digitális gyűjteményt megnézhető formába rendezni. Gimnazista unokaöcsém, Marx Dániel ekkor jött azzal a - ma triviálisnak számító, de akkor merésznek ható – ötlettel, hogy ne csak magam számára, hanem a világháló révén mindenki számára tegyem elérhetővé a gyűjteményt, és vállalkozott ennek megvalósítására. Számos eredeti ötlettel kitűnő, ma is jól működő megoldást dolgozott ki, és 1996. októberben 1100 képpel így indult meg a WGA.

A sikeres technikai megvalósítást követően fogalmaztuk meg azt a hármas célt, amelyet azóta is követünk:

·         Virtuális múzeum kialakítása, amely a reális múzeumok látogatására emlékeztető élményt nyújt (tárlatvezetések, háttérzene, képeslapok küldése).

·         Szabad, kereshető, műveket és művészeket tartalmazó adatbázis létrehozása.

·         Az oktatás különböző szintjein, tanárok és diákok által egyaránt használható on-line illusztrált művészettörténeti tankönyv kidolgozása.

 A rendszert és a célkitűzéseket 1998-ban Torontóban ismertettük a Museums and the Web elnevezésű évenként rendezett konferencián, amely a szakterület legjelentősebb fóruma.

Goya: Korsós lány

Mennyi időt töltesz vele egy héten?

A hétvégeket szinte mindig ezzel töltöm, és a hétköznap estéket, amikor lehet. Kerek számként jelenleg 32 ezer kép van a gyűjteményben, és átlagosan úgy számolom, hogy egy-egy képre 15 percet fordítok. Ez 8 ezer munkaórát jelent 1996 óta.

Van segítséged?

Nincs, a kezdetektől mostanáig ketten dolgozunk a projekten, változatlan munkamegosztásban, Marx Dániel foglalkozik a technikával, én pedig a tartalommal.

Vannak szponzoraid?

A szó szokásos értelmében nincsenek, de a szervert a Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesületen keresztül az MTA csillebérci kutatóintézetében magas színvonalon díjtalanul üzemeltetik, és szükség esetén technikai támogatást kapok a T-Systems Magyarország Zrt.-től.

Hány látogatója van egy nap az oldalnak?

A napi ingadozások miatt inkább havi adatot mondok. A standard képtár összes látogatóinak a száma 2013. májusban 200 ezer felett volt, és ezek mintegy 55 százaléka visszatérő volt. A mobil változatot 45 ezren látogatták, itt a visszatérők aránya 35 százalék. Az egyetemi vizsgaidőszakok idején ezek a számok nagyobbak, nyáron alacsonyabbak. A decemberi látogatottságot növelik a képeslap küldés céljából idelátogatók.

Bellini: San Zaccaria oltárképe

Mit jelent neked most ez az elismerés?

Azt jelenti, hogy érdemes dolgozni. Bizonyítja, hogy a világhálóban rejlő óriási lehetőségek révén egy magyarországi magánkezdeményezés is felkeltheti a világ érdeklődését, és eljuthat a maga kategóriájában a legjobbak közé.

78 éves vagy. Gondolkodtál-e már, hogy bevonj fiatalabbakat a munkába?

Természetesen igen, de nem elsősorban a korom (nem érzem magamat öregnek), hanem inkább a képtár jövője miatt. Sajnos ez eddig nem sikerült, és nem látok esélyt arra, hogy ez később megváltozzék. A szóba jöhető fiatal, művészettörténetet végzett és informatikai ismeretekkel rendelkező munkatársak ugyanis a mai helyzetben nem engedhetik meg maguknak a jelentős elfoglaltságot jelentő önkéntes (ingyen) munkát, saját szakmai és anyagi megalapozásukkal vannak elfoglalva. Megoldást az jelenthetne, ha megfelelően fizetett állást lehetne biztosítani, de ennek jelenleg nincs fedezete.

Melyik a kedvenc képed a WGA-ból?

Nem lehet a WGA 32 ezer képéből egyet kiemelni. Általánosan azt mondhatom, hogy azok a képek állnak hozzám a legközelebb, amelyekhez valamilyen személyes élményem is kapcsolódik. Talán hármat érdemes ezek közül kiemelni.

Goya Korsós lány című festménye a budapesti Szépművészeti Múzeumban. Egyetemista koromban a vizsgáim előtti délutánt – több napi intenzív tanulás utáni kikapcsolódásként – a múzeumban töltöttem, és mindig megigézve álltam hosszasan e kép előtt, szinte beleszerettem az ábrázolt lányba. Azóta is ezt a koromat idézi fel, ha a képet valóságban, vagy reprodukálva látom.

Caravaggio: Emmausi vacsora

Caravaggio Emmausi vacsora című képét 1964-ben láttam először a londoni National Galleryben. Korábban még nem láttam Caravaggio-képet, és nem is sokat tudtam erről a korszakos jelentőségű festőről. Látogatásomkor a mű a „hónap műtárgya” megjelöléssel szokott helyétől eltérően egy külön, besötétített teremben volt kiállítva, remekül megvilágítva, az olajfestmény színei szinte izzottak az irányított fényben. Lenyűgöző volt.

Giovanni Bellini San Zaccaria oltárképe későbbi élményem. Ez a csodálatos, nyugalmat, harmóniát és méltóságot árasztó festmény a velencei San Zaccaria templomban feleségemmel együtt egyik kedvencünk, velencei látogatásaink mindig úgy kezdődnek, hogy a repülőtérről a szállodába érkezve letesszük a csomagokat és irány a San Zaccaria, ahol hosszasan ülünk a festmény előtt (bedobálva az 1 eurós érméket a megvilágításhoz). 

Örményország

Ma elég sok szó esik a hírekben Örményországról. Aki képzeletben elkalandozna az országba, nézegesse újra 2007-es útifotóimat az Arnolfini NetGalériában, Ervin szerkesztésében.

Street art művészek és álművészek

Elég bonyolult mű lesz, amiről beszélek, de hol, ha nem itt?

Nekem már a graffitiről (PC megnevezése street art) sincs kiforrott véleményem. Művészet vagy vandalizmus? Ha, stílszerűen, falhoz állítanának, olyasmit motyognék, hogy ott van létjogosultsága, ahol emel a közeg esztétikai értékén. Azaz évek óta használatlan gyárudvaron, országokat kettéválasztó morc falon welcome, szecessziós épületen inkább nem kéne.

Ez nem a híres fal, csak egy fal Betlehemben. És egy arctalan művésznél azt is nehéz megállapítani, tényleg az ő művei -e.

Banksyről még én is hallottam, láttam is munkáit a palesztin területek köré felhúzott falon. Szerintem ott teljesen létjogosultak. A Banksy: Exit Through the Gift Shop című filmet azért néztem meg, hogy többet tudjak róla. Ez nem sikerült. A filmben ugyan feltűnik a művész, de inkognitóját itt sem adja fel: fejére húzott kapucniban, eltorzított hangon beszél, s nem tudunk meg hátteréről, életéről újat, csak eddig is publikus akcióit.

A film ugyanis a rendezőt állítja középpontba. Ő Thierry Guetta. Egy francia származású Los Angeles-i pasas, leginkább hiperaktív tengerimalacra hasonlít, idétlen arcszőrzete van, hülye akcentussal töri az angolt és minden felvételen magas műszáltartalmú inget visel. A ruhaboltos amatőrfilmes bekeveredik a graffitiművészek közé, és elhatározza, hogy filmet forgat róluk. Ez nem sikerül, ekkor Banksy javaslatára Thierry maga is belecsap a street artba, és Banksy készít róla egy filmet. Thierry nagy vehemenciával lát az alkotáshoz, művésznevet választ: Mr. Brainwash. Kb. egész munkássága ilyen bonyolult. A dilettáns nem kispályázik: jelzálogot tesz a házára, kibérel egy óriás műtermet, és felvesz tucatnyi szobrászt és festőt, akik az instrukciói alapján gyártják a műveket. Egyik asszisztense nevetve mutatja, hogy Thierry vett egy „művészet az őskortól napjainkig” kötetet, és post-itekkel sűrűn megjelölte a forrásként felhasználandó műveket.

A végeredmény: street art és pop art keveréke, ahogy egyik rajongója megfogalmazza. Marylin szőke fürtjeit applikálja más hírességek, például Obama, Jack Nicholson, Michael Jackson fejére. Warhol paradicsomlevese nála óriási festékszórós flakon alakját ölti. Ő csak az ötletadó, mindezt a felbérelt művészek valósítják meg.

Az ismeretlenből érkező Thierry pár hónap alkotás után megatárlatot hirdet Los Angelesben: rögtön 200 (!) művet állít ki. Ügyes marketingfogásokkal hívja fel a figyelmet a megnyitóra: kér egy idézetet Banksytől, a nem túl behízelgő ajánlást graffitiken terjeszti, az első kétszáz vendégnek szitanyomatot ad ajándékba. A stratégia bejön, a közönség megkajálja a műveket. Végre érthető művészet! – lelkesednek a megnyitón. A koboldok által szakmányban gyártott képek magas áron kelnek el, az első hétvégére Thierry milliomos. A film végén korábbi street artos barátai mintha szégyenkeznének parvenü cimborájuk miatt. Banksy el is mondja: addig mindenkit buzdított, hogy próbálja ki magát, mint művész. Ezután nem ad ilyen könnyelmű tanácsokat.

Mr. Brainwash

A film dokumentumfilmes modorban adja elő a történetet. Jók azok a részek, ahol Thierry együtt mászik a falakra, vesz részt akciókban, menekül a rendőrség elől a street art srácokkal. Sajnos ezeket folyton interjúbevágások szakítják meg, ahol ez a tengerimalacszerű ürge a kamerába beszélve még egyszer elmagyarázza, mit láttunk és ő hogyan érezte magát közben. És itt kezd gyanús lenni a film. Banksy, Shepard Fairey és a többi street art gyerek ugyanis a filmben határozottan normális, arányérzékkel és esztétikai ítélő erővel rendelkező személynek tűnnek. Miért forgattak volna ilyet? Fokozódik a néző gyanúja, mikor a narrátor drámai hangon elmeséli, hogy Thierryt közvetlenül a megnyitó előtt „tragikus baleset” érte, s közben látjuk, ahogy leesik egy létráról (és begipszelik a kislábujját). Gyanús, hogy Thierry bizarr arcszőrzete minden felvételen átrendeződik, tán így kívánják a filmben imitálni az idő múlását? Furcsa a dramatikus narráció (lásd tragikus baleset), az édeskés kísérőzene. Miért kell látnunk Thierryt hangsúlyozottan rossz minőségű amatőrfelvételeken a gyerekeivel hancúrozni, mit ad ez a sztorihoz? Miért nem látjuk viszont festeni?

Mi volt ez? – áll fel a néző a székből. Dokumentumfilm, áldokumentum, fikció, médiaheck? Létezik-e ez a Thierry, és tényleg ő készíti a műveit? Művész vagy dilettáns? Hogy képes leforgatni egy 90 perces filmet úgy Banksy, hogy közben végig őrzi inkognitóját? Az interneten bóklászva számos elméletre bukkanunk. Talán nem is létezik ez a figura, talán csak Banksy és Shepard Fairey találták ki, és ők kasszírozták be a pénzt a művei eladásából. Talán maga Thierry maga Banksy. Talán…

Ti mit gondoltok???

Trailer itt. Nem szép dolog (bár ki tudja, ez esetben talán egybecseng az alkotók szándékával), de a neten megtalálható a teljes film. A dvd-hez mellékeltek pár kísérőfilmet is, érdemes megnézni a Banksyről szólót. Az ő akciói változatlanul zseniálisak, ahogy pénzt hamisít Lady Di arcképével, vagy gerillaként saját festményeit akasztja fel a falra híres múzeumokban.

Az emberek neve

A vígjátékokban a főhősöknek általában nincsenek szüleik, vagy legalábbis nem ismerjük meg őket. A Sex and the City összes évada alatt óvakodtak megmutatni a nézőknek a négy lány családját. Megvan ennek az oka: a szülők, a származás ismerete oly mértékben beszűkíti a dramaturgiai lehetőségeket, hogy szinte földhöz köti a szereplőt.

A most ajánlott francia filmben pont ez történik. A szerelmespár mindkét tagja az első harminc percben a kamerába nézve elmeséli a szülei, családja történeteit, rögtön rámutatva a legkényesebb tabukra. A lány apja algériai bevándorló és elvetélt festő, anyja öko-hippi. A fiú apja atomerőművet vezet, anyja traumatizált holokauszt-túlélő. A fiú a madárinfluenzát kutatja, a lány egy gyerekkori szexuális abúzus áldozata, ma politikai aktivista, aki a szélsőjobb híveit sajátos módon téríti meg: lefekszik velük. A fiú apja (Párizsban vagyunk!) harcolt az algériai háborúban, a lány apjának ott ölték meg a családját. El tudjátok képzelni, mikor ez a hat ember a vacsorázóasztalnál ül, és próbálnak nem rálépni a kényes aknákra?

Én még sosem láttam olyan vígjátékot, ami ennyi és ilyen súlyú társadalmi problémát és tabut visz a hátán, anélkül, hogy elnehezedne. A semmitmondó című Az emberek neve (Le nom des gens) végig nagyon vicces film, amely jótékonyan robbantja fel a francia közelmúlt elhallgatott családi tabutémáit. Felér egy nevetésterápiával. A cím magyarázata, hogy mindkét főhősnek olyan neve van, ami rögtön hülye kérdéseket vált ki az emberekből: a lányt, Bahiát mindenki brazilnak nézi, pedig arab, a fiúé pedig egy konyhagépgyártóéval egyezik. Tegye fel a kezét, akitől még sosem kérdezték meg, hogy „Ez egy nemesi/szláv/sváb/stb.. név?” Vagy „És rokona vagy X. Y.-nak?”

Rengeteg meglepő és szeretetteli kis ötlettel, csavarral dolgozik a film, a politikától átitatott történetben maga Lionel Jospin volt miniszterelnök is játszik egy cameo-szerepet. Nekem külön bónusz volt, hogy a férfi főszereplőt alakító Jacques Gamblin egész hihetetlen módon hasonlít Bán Jánosra.

Magyarországon nem mutatták be, de próbáljátok megnézni, dvd-n, külföldön, akárhogy.

Carlos nem jön Magyarországra?

Pár hónapja bemutatták Németországban a Carlos című életrajzi filmet. Kivártam, amíg eljutott a sarki videotékába, és megnéztem, némi hezitálás után nem a 6 órás teljes változatot, csak a 3 órás mozifilmet. Jó volt. Ez a magyarországi nézőknek nem áll módjában, a Carlost eddig nem mutatták be, és nem tudok róla, hogy hamarosan a mozikba kerülne. A hazai forgalmazók kerülik a kockázatos alkotásokat, de ez is annak számít? Olivier Assayas filmje ritka izgalmas témáról szól, a 70-es évek nemzetközi terrorizmusáról, háttérben a hidegháborús fenyegetéssel kettéosztott világ, sztárok játszanak benne, jól, és az egyik epizód BUDAPESTEN játszódik. Van persze sok vér, robbantás, erőszak, gépeltérítés, Carlos számos nőügyét is felfestik mellé (az egyik utolsó hír, amit a ma is élő terroristáról találtam, hogy tíz éve, a börtönből elvette az ügyvédnőjét feleségül), de eközben elgondolkodhat a néző a nagypolitika folyamatain. Látjuk az emlékezetes OPEC-túszejtést, aztán azt is, ahogy a kétpólusú világrend felbomlásával lassan a terroristák lába alól kicsúszik a talaj... A történelemben tájékozottak biztos számon kérhetnek ezt-azt a filmen, sok mindent homályban hagy Carlos életéből (egy venezuelai fickó miért épp a palesztin szabadság ügye mellett kötelezi el magát?), de értékes, nagyszabású, látványos, emlékezetes munka. Hihetetlen, hogy senkit ne érdekelne Magyarországon.

Elfelejtett könyvek, harmincas évek

Hány könyvet ismer az olvasó a magas irodalomból, aminek az első mondatában szerepel a strici szó? Na ugye. A könyv, amit ajánlok, e mondattal kezdődik: Hogyan lesz az ember strici? A címe ezzel szemben: Megbízható úriember, szerzője Szobotka Tibor. Ezt a regényt nem lesz könnyű megszerezni: könyvesboltokban nem kapható, valószínűleg a barátok könyvespolcán is hiába keressük, antikváriumban vagy könyvtárban érdemes próbálkozni. Amit én olvastam, az 1970-es kiadás, könyvtári példány.

Szobotkára Szabó Magda hívta fel a figyelmemet. A hosszú életű írónő sokszor, sok fórumon megírta, elmondta, méltatlanul mellőzték a férjét, Szobotka európai rangú író, aki több figyelmet érdemel. Még könyvet is írt férjéről.

A Megbízható úriember elolvasása után én is azt mondom: ezt a könyvet illene legalábbis újra kiadni. Nagyon kellemesen olvasható, szórakoztató regény (én másfél nap alatt bekaptam a négyszázsok oldalt), amit az olvasó végig igényes, szép, kerek, iróniával folyamatosan átszőtt mondatokban vesz magához. Szimpatikus hős ugyan nem szerepel benne, de az elbeszélő, a nők kegyeiből hol jól, hol rosszabbul élő strici 1938-39-es kalandjai a világháború felé rohanó Európát ábrázolják. A kötet egyetlen döccenője az egyes szám első személyű elbeszélés. Gontran Alfréd maga meséli el történetét, ami furcsa annak fényében, hogy a fél- és illegális világban ténykedő fickó nem szeret beszélni magáról. Okkal. Másfelől így sokkal ütősebb, hogy Gontran szájából halljuk, hogyan kel fel hajnalban zokszó nélkül szeretője ágyából, hogy a nő nyugodtan felhozhassa kuncsaftjait. Még örül is, végre pénz áll a házhoz. A fickó nem erkölcstelen: teljesen kívül áll a törvények, szokások világán, még a betyárbecsület is idegen tőle. Nem tagadja, utál dolgozni, mégis arról ábrándozik, hogy a társadalmi változások majd zsíros vezetői álláshoz juttatják. Úgy tűnik, a fasizmus közel hozza Gontran Alfréd álmát…

Többé-kevésbé stricik a Budapesti kaland főszereplői is. A milliomos ugyanis nem saját építészi, hanem férfiúi erényei révén csöppent be neje építész-vállalkozásába. Ellenfele, a szürke kishivatalnok pedig saját húgát használja csalinak, hogy magának is szakíthasson valamit volt osztálytársa gazdagságából. Ez a maga idejében nagy sikerű könyv kicsit előbb, a nagy gazdasági válság idején játszódik, s kevésbé felejtődött el: pár éve újból kiadták. Körmendi Ferenc regénye egy generáció pontos portréja: azoké, akik kamaszfejjel részt vettek az első világháborúban. Két főhőse, Kádár és Kelemen kétféle életutat képvisel: Kádár Bécsbe, Londonba, majd Dél-Afrikába kerül, megismerkedik kora szellemi áramlataival, az anarchizmussal, freudizmussal, végül milliomos vállalkozó lesz. A regény legerősebb része az ő hányattatásainak leírása. Kelemen itthon marad, a kishivatalnokok korlátolt életét éli, a „havi kétszáz fixszel”. Mikor a kőgazdag volt osztálytárs hazalátogat, régi barátai megrohanják… A könyv második fele nyúlósabb, mikor a Kelemen-húg kísértésének kitett Kádár belső monológját hallgatjuk. A kötetet mostanában Olaszországban újra felfedezték.

Szobotka Tibor: Megbízható úriember. Magvető, 1970. 424 oldal

Körmendi Ferenc: Budapesti kaland. Agavé, 2006 424 oldal

(A kép: Ernst Ludwig Kirchner: Utca c. festménye)

Ramallah, másképp

Az egyetlen jelenlevő férfit, a ramallahi egyetem professzorát vádolják az izraeli hatóságok a nőnapi palesztin nőtüntetés szervezésével. Letartóztatják, s barátai, hogy az óvadékot összegyűjtsék, vicces házi árverést rendeznek leggiccsesebb tárgyaikból. Az aukció sztárja a villódzó elektromos Mekka-tabló, ám tulajdonosa nem mer neki örülni, attól tartva, hogy a Moszad poloskát rejtett el benne. Egy Jeruzsálemben beoltott palesztin kiskutya izraeli útlevelet kap, amiről gazdája nem is álmodhat.

A palesztin-izraeli konfliktus folyamatosan szerepel a hírekben, mégis keveset tudunk az ott élők mindennapjairól. Az idézett sztorik talán segítenek testközelbe hozni ezt a világot. Suad Amiry, a szerző Ramallahban élő építészprofesszor, aki éles szemmel, ironikusan ábrázolja az elmúlt három évtized abszurditásait a megszállt területeken. Ez a középkorú, eszes és gunyoros asszony az „arab nő” sémáira is rácáfol: baloldali, nem hord fejkendőt, nem kapaszkodik tucatnyi gyerek a szoknyájába, nem érdekli a vallás, és az izraeli határőr kérdésére képes azt válaszolni, hogy táncolni volt Londonban. A Sharon and my mother-in-law című kötet második része készült el előbb: ez rövidebb, dühösebb-fájdalmasabb írásokat tartalmaz a második intifáda idejéből, mikor az írónő a kijárási tilalom idején hetekre összezáródott elviselhetetlen anyósával. Az eredetileg angolul íródott kötet világsiker lett, 19 nyelvre lefordították, magyarra nem. (De nem kell félni, jól érthető az angol eredeti.) Ezen felbuzdulva születtek az első rész hosszabb, nyugodtabb, szórakoztató írásai a megelőző évtizedek bizarr kalandjaiból. Üde olvasmány mindazoknak, akik nemcsak a híradóból, hanem az átlagemberek szemszögéből is szeretnék ismerni a Közel-Keletet.

Suad Amiry: Sharon an my Mother-in-Law. Ramallah Diaries * 194 oldal * Granta Books, 2006 * Ára 7,99 font

Bónusz: saját feljegyzéseim Betlehemről és Jerikóról.

A varázshegy

Varázshegy Davosban. Ars von D. Wahl festménye

Időnként az embernek szüksége van rá, hogy felmásszon egy magas hegyre, és széttekintsen élete dolgai fölött. Nem sűrűn, de pár évente, nagyobb sorsfordulók táján. Thomas Mann is felmászott egy magas hegyre, s széttekintett az európai kultúra felett. Igaz, csak gondolatban, viszont elég nagy sorsforduló: az első világháború után.

Nekem A varázshegy ilyen széttekintős könyv, az élet fordulópontjain igyekszem újraolvasni. Az ezeroldalas kötetnek saját belső órája, ritmusa van. A történet látszólag egyszerű: egy huszonéves, az élet kapujában álló fiatalember felmegy a hegyre, egy davosi szanatóriumba, és hét évre ottragad. Az idő a történet egyik főszereplője – az elbeszélés tempójára jellemző, hogy a 200. oldalon még mindig a főhős első napjánál tartunk. Szó esik természettudományról, filozófiáról, egyházról, szabadkőművességről, még a spiritizmusban is módja van elmélyedni a főhősnek. Eközben a szanatórium mindennapjai is megelevenednek, szórakoztató figurákat ismerünk meg és feltűnik persze az Asszony is. Ahhoz, hogy megtudjuk, hogyan látott át Hans Castorp Madame Chauchat testén, el kell olvasni a regényt! A mai olvasót a régi polgári világ kellékei ámulatba ejtik: a kalap, ami nélkül úriember nem megy sétálni, a szertartásos étkezések, a kiszámítható életpálya. Mann gyönyörűen összefoglalja mindazt, ami az első világháború kitörésével végképp szétrobban.

Filmklub

David Gilmour nem az a klasszikus apafigura. Több házasságból több gyereke van, még mindig imádja előző feleségét, egy sikeres munkát nagy ivászattal és fényűző nyaralással ünnepel meg, hogy aztán megint össze kelljen húzni a nadrágszíjat. Mikor a szomszéd nem neki adja el a házát, kamaszos botrányokozással igyekszik elijeszteni a potenciális vevőket. Talán épp ezért megértő saját kamaszfiával is. Latinkorrepetálás közben az az érzése támad, fia unja az iskolát (melyik kamasz nem?), felajánlja neki: nem kell járnia, ha nem akar. A fiú otthon maradhat, nem kell sem tanulnia, sem dolgoznia. A filmkritikus apa mindössze annyit kér tőle: heti három filmet nézzenek meg közösen. Az évek múlnak, a fiú főleg tinédzserkori mélabúban jeleskedik, apuka pedig türelemmel vezeti be őt a francia új hullám vagy a spagettiwestern világába.

Ezt a kísérletet örökíti meg a Filmklub című kötet, amelyet 24 nyelvre lefordítottak, immár magyarra is. Elzüllik vajon a fiú, vagy sem? Ti bíznátok ennyire a gyermeketekben?

Bartis Attila: A nyugalom – hangoskönyvben

Ezt a könyvet nem ajánlom autózáshoz. Futópadon vagy borsófejtés közben sem az az igazi könnyű lektűr. Magam babakocsi-tologatás közben hallgattam, de ahhoz sem passzolt. A „lefeküdtél anyáddal?” típusú részeknél folyamatosan vérvörösre gyúlt az arcom. Hallgatni kellett mégis.

Bartis Attila regénye az elmúlt évek egyik hazai könyvsikere, lett belőle film, színdarab, hangoskönyv. Dohos, pusztulásra ítélt és pusztuló világ ez, a négy fal közé önként évtizedre bezárkózó, fiát megnyomorító anya és az e körülmények közt felnövekvő, kiábrándult fiú története. A szerelem sem ment meg, a szex többnyire csak lealjasít. A nyolcvanas évek és a rendszerváltás tipikus figurái sem kapnak könyörületet az írótól.

A borítón a felolvasó, Fekete Ernő fotója: cigaretta lóg a szájából, „hányok az egésztől” van az arcára írva. Sajnos a könyvet is végig az undor ifjonti pátoszával mondja el, ami hatásvadásszá teszi. A kéjjel kapargatott visszataszító részletek sokkal jobban ütnének, ha a narrátor nem felháborodottan, hanem szenvtelenül mesélné őket. Így is nagy könyvélmény, elfelejteni nem fogom.