Zenébe sűrített energia

Ha tehetném, pénteken az A38-as hajón lennénk.
Bécs, Budapest, Varsó, Berlin, Bukarest, Athén;  csak néhány város a hosszú sorból, ahol az elkövetkező hetekben a Stereo MC´s újra mozgásba hozza rajongóit.

Ezt a zenét nem lehet megunni: színtiszta energia. A brit hiphop legyűrhetetlen élcsapata idén huszonöt éves, a nevezetes dátumot pedig tíz lemezes CD- és DVD-életmű dobozzal s kapcsolódó monstre turnéval ünnepeli ez a hihetetlen kombó.
Hungarian Funk című korábbi írásomban már tematizáltam irántuk való rajongásomat, ezért most csak hozzáteszem; nem múlt el...

Laurie Anderson,1995, Budapest

Ó, ezek a belgák!

A dEUS Following Sea című, hetedik lemeze már egy éves. A Quatre Mains-t ismertem meg róla először, amit aztán végtelenítve hallgattam az iPodomon. Borzasztóan tetszett Tom Barman viszkis, dohányos, Gainsbourg-osra vett franciája. Aztán kiderült, hogy ez a szám kicsit ki lóg a sorból, a többit mind angolul adják elő, így elmúlt az érdeklődésem a lemez iránt. Egészen addig, míg idén nyáron egy zenei csatornán meg nem jelent kétnaponként a The Soft Fall.
Elkezdtem megint hallgatgatni a lemezt a Saturnban. Aztán rátöltöttem kis hordozható szerkezetemre is.
Most a Sirens a kedvencem. Itt a tavalyi suffolki Latitude fesztiválon adják elő.

A világ legrosszabb szopránja,

avagy egy híres ária nyilvános felkoncolása

Florence Foster Jenkins (1868-1944) gazdag New York-i iparmágnás lányaként gyerekkora óta részesült zenei képzésben s legynagyobb vágya volt, hogy operaénekesnő legyen. Tehetség hiányában ezt kezdetben nem tudta megvalósítani, ezért zongorista zenetanárként próbált a muzsika közelében maradni. Apja halála után aztán olyan tetemes menyiségű pénzt örökölt, hogy semmi nem állt már útjába, hogy megvegye magának kilóra a művészetet és néhány énekóra után magabiztosan koncertezni kezdjen. Híres hírhedt évi egyszeri előadóestjeire kizárólag általa válogatott közönség kaphatott belépőt a Ritz Carlton Hotelbe.
Hogy a közönség egyik fele tényleg nagy művésznek tartotta-e, a másik meg csak egy jót akart mulatni, nem tudni ma már, de tény, hogy 1944-es Carnegie Hall-beli koncertjére percek alatt elfogytak a jegyek, s a feketepiacon is mesés összegekért találtak gazdára.
Florence Foster Jenkins egy hónap múlva 76 évesen húnyt el. A rossz nyelvek szerint az újságokban megjelent megsemmisítő kritikákba halt bele.



Hogy is jön ez ide?
Az Éj királynőjének ez az áriája az egyik legnehezebb szoprán szerep és aki jól csinálja, az hatalmas élményt nyújthat a publikumnak.
A Bodeni-tónál ma kezdődő Bregenz-i Ünnepi Játékokon három kiváló szoprán fogja a szerepet felváltva énekelni.

Összehasonlításképpen: Luciana Serra ugyanezt így adja elő itt a 6.02. perctől.

Pódium #1

A Manhattan című filmben van egy jelenet, mikor Woody Allen számba veszi azokat a gondolkodó és alkotó elméket, akik értelmet tudnak adni életünknek. Én is régóta ápolok egy ilyen imaginárius listát, melyen David Byrne is örökös tagként szerepel.

Egy idol iránti rajongásnak több fokozata lehet:
- szeretném, ha a barátom lenne
- szeretném, ha olyan tehetséges lennék, mint ő
- szeretném, ha olyan kisugárzásom lenne, mint neki
- a feleségem szeretné, ha olyan kisugárzásom lenne, mint neki.

Most csak a magam nevében beszélnék, az első három kívánság mindenképp szerepel egy másik listámon, az el nem érhető vágyakén. A dologhoz sajnos némi bűntudat is társul. A tisztességben megőszült zeneőrült abban a tévhitben ringatta magát, hogy mindig az idő pulzusán tartotta az ujját, majd hirtelen rá kellett döbbenie, hogy az egyik legbriliánsabb kortárs majdnem átsiklott a hálóján. Magának köszönheti az ilyen művész, minek előzi meg a korát, mondhatnánk pökhendien, nevetséges kísérletként szégyenünk palástolására. De szerencsére még időben bevettem a kanyart. Történetem szolgáljon intő példaként az utókornak.

A Talking Heads első hullámai a hetvenes évek végén tűntek fel a magyar éterben. Érdekesnek találtam, de valahogy nem lökött le a hokedliről, így felelőtlenül ki is hagytam az 1982-es budapesti koncertjüket. Néhány barátom ott volt és kifejezetten negatívan értékelték a fellépést, így a kombó egy időre kikerült a radar alól. Az első megvilágosodást aranyfülű Juhász Elődnek köszönhetem. A Zenebutik egyik adásában játszott be részleteket az együttes Stop Making Sense című koncertfilmjéből. Beájultunk: az a zakó! Az a mozgás! Az a zene! A kegyelemdöfést a Road To Nowhere videoklipje adta meg. Következő cseh utam alkalmával sikerült is megkaparintanom Little Creatures című aktuális lemezüket. Két lemezzel később az együttes felbomlott és David Byrne szólóban folytatta működését.

Bár a sajtóban mindig követtem ténykedését, az igazi nagy találkozás 2008-ig váratott magára. Ekkor küldött át Brian Eno néhány érdekes hang- és dallamfoszlányt Davidnak, melyek valószínűleg a studiótakarításkor estek az ölébe, hogy tudna-e belőlük épkézláb dalokat faragni. Tudott, nem is akármilyeneket, így született meg második közös lemezük, Everything That Happens Will Happen Today.  Az eredmény egy nagyon érdekes fúzió, brit elektronikus alapokkal ötvözött americana, gospel, folk és country gyökerekkel. Szellemes, Byrne-tipikusan irónikus szövegek és egy jól karbantartott, képzett énekhang simogatják fülünket. A lemez megjelenését követően Byrne és zenekara Stuttgartba is ellátogatott, ahol végre sikerült élőben pótolnom, amit addig elmulasztottam. Fantasztikus zenészekkel és fiatal táncosokkal körülvéve ragadta magával a közönségét, a székeket megspórolhatták volna a teremben, muszáj volt együtt rándulni a ritmussal. A koncertfelvétel később megjelent DVD-n Ride Rise Roar címmel, mindenkinek ajánlom, akinek sürgős energiainfúzióra van szüksége. Groovy!

Eno producerként sok Talking Heads lemezen is közreműködött, de igazi rejtett kincsre leltem, mikor a lemezboltban szembejött 1981-es közös lemezük, a My Life in the Bush of Ghosts. A lemez Amos Tutuola nigériai író 1954-ben megjelent azonos című kötetére épül, egy egyedülálló kísérlet Afrika lelkének az akkor legmodernebb elektronikus eszközökkel való megragadására. Ha ma meghallgatjuk a lemezt, nem akarjuk elhinni, hogy a sampling technika gyerekkorában készült, pornak semmi nyoma, akár ma is készülhetett volna!

David Byrne teljes zenei és képzőművészeti (mert az is van) pályafutását lehetetlen megmutatni egy rövid cikkben, a teljes életmű tanulmányozását házi feladatnak adnám ki. Részletes információkkal a művész honlapja szolgál. Az aktuális Byrne - St. Vincent együttműködést Love This Giant címmel kérném nem kihagyni, ki fogom kérdezni…

Amire még mindenképp fel szeretném hívni a figyelmet, az Byrne Bycyle Diaries című könyve (bár már 15 nyelven kiadták, magyarul sajnos még nem). Végre egy közös pont, ahol szemmagasságban érezhetem magam vele: mindketten, egymástól függetlenül jutottunk el ahhoz a felismeréshez, hogy egy város a legmélyebben és legélvezetesebben egy kerékpár nyergéből ismerhető meg. Ennek ürügyén meséli el nekünk utazásait, megfigyeléseit, találkozásait  a világban. A városalakításról, az élhető környezet megteremtéséről és ennek szociális előfeltételeiről tudományos igényességgel gondolkodik el, ami nem mond ellent annak, hogy megbízható rendszerességel fogunk felnyeríteni finom humorán. A könyvből egy érzékeny antennájú, a világra és lakosaira előítéletek nélkül kíváncsi univerzális gondolkodó képe rajzolódik ki. Találkozásai művészekkel, tudósokkal, politikusokkal soha nem a saját fontosság vagy hírnév alátámasztását szolgálják, hanem izgalmas és főleg következetesen végigvezetett gondolatsorok apropóját adják. Építészet, formatervezés, közlekedés, zene, képzőművészet, pszichológia, szociólógia, politika - David Byrne világa egy komplex, összefüggő univerzum. Számomra a könyv fő üzenete, hogy minél részletesebben gondolkodunk el magunkról és világunkról, minél tájékozottabbak vagyunk, annál nagyobb eséllyel alakíthatjuk és élvezhetjük életünket.

Bonustrack: Lazy.

Yonderboi - Goldenboi

a Vodafone Yonderboi-jal készített tavalyi Hangtérkép-kampánya aranyat nyert a cannes-i MIDEM zenei fesztiválon a vendégművész közreműködésével készített marketingkampány kategóriában.

A részletekről a Kreatív Online-on, ömlengésem a fenomenális zenészről pedig itt olvasható újra a Susanniconon.

The Killers: az ultimatív újraélesztő

Megértem, Magyarországon manapság nincs kedve mindenkinek páros lábon ugrálva ordítva énekelni. Talán ezért maradt visszhangtalan a Killers fellépése a Szigeten.
Én viszont már meghagytam a családomnak, hogy ha megállna a szívem, próbáljanak meg reanimálni a Live from the Royal Albert Hall című lemezzel.

Live albumokat manapság úgy vesznek fel, hogy a klubon keresztül összecsődítik az összes rajongót egy helyre. Ilyenkor nagyon tud stimmelni az atmoszféra. Ebből a ronggyá nézett, hallgatott dupla albumból (CD +DVD) is süt az energia.
 Hogy a közönségben nem én voltam egyedül ezzel a véleménnyel a Szigeten, az abból is kiderült, hogy a közös éneklésekkor mindenki akkor kapcsolódott be, mint a lemezen.
A filmen odaadó spanyol killeristák mesélik, hogy ha a zenekar hív, felmondják a munkájukat és utaznak utánunk. Ha kell, Londonba.
(Mentségükre szolgáljon, ez a felvétel még a gazdasági válság előtt készült.)

A Las Vegas-i csapat 2002-ben alakult és a New Order Crystal című videójáról nevezték el magukat, ahol egy Killers nevű gyerek együttes adja elő a dalt.
Ez egy szubjektív blog, úgyhogy itt nyugodtan állíthatom, hogy a Killersnek nincs rossz száma. Még akkor is jók, mikor mások dalait éneklik. Koncerteken gyakran előveszik az Alphaville Forever Young című ikonikus darabját, s Sawdust című munkájukon Dire Straits-et énekelnek, meg egy duettet is Lou Reed-del.
Első, Hot Fuss című albumukat 2005-ben három kategóriában jelölték Grammy-díjra és a Somebody Told me meg a Mr. Brightside azonnal felkerült a listákra. Azóta megállíthatatlanul törtettek előre és Day and Age lemezükkel már elérték a széles néptömegeket is.

Ezt követően kis szünetet rendeltek el maguknak, de pihenni csak hárman mentek el, Brandon Flowersben még volt energia, hogy felénekelje Flamingo című anyagát. 
Örültünk a hangjának, az Only the Youngs és a Crossfire nem rossz, de nem az igazi.

 A napokban jelent meg hatodik,  Battle Born című lemezük, melyről a Runawayst már a Szigeten is hallhattuk.
Mondhatnánk, hogy a szünetben kitalálhattak volna valami új irányt,
mondhanánk, hogy előre halljuk, hogy fog együtt énekelni a közönség megint.
Ez a lemez nem kis klubokba készült, egyértelmű stadionrock az irány.
Grandiózus és patetikus, mint mindig.
És ezért szeretjük.

The Killers "Runaways"

A Killers 2011-es klubkoncertje Stuttgartban életem egyik legnagyobb koncertélményeinek egyike. Egyetlen mondatban említették a rádióban. Egyetlen információval: jegyeket most, amíg a készlet tart. Ebédeltünk éppen. Eldobtunk kést, villát és az egérért nyúltunk.

A Killers zenéjéből áradó energiával gyakran töltöm fel az akkumulátoromat. Minden lemezüket szeretem és remélem, hogy ez a sorozat ősszel sem ér véget a régóta várt új anyaggal.
Az első számot róla ma reggel hallottam a rádióban.




A Killers idén fellép a Szigeten is. Lehet, hogy ősbemutató lesz augusztus 12-én?

Vissza a basszusgitárhoz

Sting a városunkban
Muzsikus és zenéje elszakíthatatlan egység, mégis vannak olyanok, akiknek személyisége jobban tetszik nekem a lemezeinél.
A nyolcvanas években volt egy nyaram, aminek hátterében a Syncronicity szólt, de nem voltam Police rajongó. Stinget viszont, mint folyamatosan fejlődő, gondolkodó embert kezdettől fogva kedvelem.
Legutóbbi, középkori dalokból összeállított albumát hallva logikusnak tűnt, hogy mostantól hosszú szakállal pengeti majd gitárját a kandalló előtt és meséket olvas az unokáknak.
Mekkorát tévedtem!
Tegnap este pontban nyolc órakor egy energikus, sugárzó Sting köszöntötte vidáman a német közönséget.

5 tagú együttesében csupa fiatal; dobos, két gitáros egy énekes lány meg egy elektromos hegedűs fiú, akinek brilliáns játéka az ifjú Deseő Csabára emlékeztetett minket.
Ikonná nőtt sztároknak nem kell sokat tenni, hogy a közönség azonnal a tenyerükből egyen, Sting azonban nem érte be ennyivel. Választékos német szókinccsel szellemes kis történeteket mesélt (papír nélkül!) a számok születéséről, amit a publikum mély csendben hallgatott, majd tomboló tapssal díjazott.
Líbe iszt unberehenbar. Ik líííbe dász vort unberehenbaaaaar!
(A szerelem kiszámíthatatlan. Imádom ezt a szót : kiszámíthatatlan)

Tegnapig giccsesnek találtam a Desert Rose-t, élőben fantasztikus volt, a stalkerek himusza, az Every Breath You Take pedig még mindig páratlan. Ezt már a ráadásban játszották tíz után s végül Sting, egyedül a színpadon: Message In A Bottle.

  Sajnos egyre ritkább, hogy ifjúkorunk legendás muzsikusai útrakelnek, s ha igen, Hamburgnál, Berlinnél nem mennek tovább.
A jegyek ára is aranyozott már ebben a kategóriában, de a tegnapi koncert minden pénz megért.

Fotók: TomiZsuzsi

Nők saját szobával

Virginia Woolf híres esszéjében jegyezte le, hogy "a nőknek rendelkezniük kell pénzzel és saját szobával, ha regényírásra adják magukat." Kis késéssel a magyar irodalomban is megtörtént az, ami az angolban kicsit korábban – de mint tudjuk, ők pázsitgondozásban is megelőznek bennünket –, hogy egyszer csak előléptek a nők mint írók, költők. Az irodalomtudomány egyik érdekes kérdése, hogy van-e jelentősége irodalmi művek esetében a szerző nemének? A nők társadalmi szerepének megváltozása, oktatási-művelődési és anyagi lehetőségeik hogyan hatottak az alkotás folyamatára? Mikor következett be az, hogy többé már nem lehetett lefitymálni "a kékharisnyákat, akikben viszketett valami firkálhatnék?" (Idézet Woolftól, aki ezt a fordulatot, ki gondolná, egy férfitól idézte.)

A Petőfi Irodalmi Múzeum idén beszélgetéssorozatot indított, melyben a huszadik századelő változó és változatos női szerepeinek nyomait vizsgálja az irodalomban és a társművészetekben.A sorozat második részére 2012. február 23-án, 18:00-kor kerül sor.

Nyugatos nők – női Nyugat
Színek és évek – Nők a művészetben a huszadik századelőn
Kaffka Margit, Lesznai Anna, Török Sophie, Kádár Erzsébet, Hajnal Anna, Sziráky Judit, Móricz Virág és az írófeleségek

A beszélgetés résztvevői: Borgos Anna, Szilágyi Judit valamint Bíró Kriszta, a beszélgetést Bödő Anita vezeti. Valószínűleg arról a nem lebecsülendő kategóriáról is szó esik majd, melybe a feleségek, szeretők, múzsák tartoznak.

Ide a végére pedig jöjjön az egyik legszebb Woolf üzenet:
"ha (...) meglesz az évi ötszáz fontunk és a saját szobánk; ha szokásunkká válik a szabadság és a bátorság, hogy azt írjuk, amit gondolunk; ha sikerül egy kicsit elszakadnunk a közös nappalitól, és nemcsak azt vesszük észre, hogy az emberek milyen kapcsolatban vannak egymással, hanem azt is hogy milyen viszonyban vannak a valósággal; és ha önmagában nézzük az eget is, a fákat és minden mást; ha keresztül tudunk nézni a Miltontól megénekelt kísérteten, mert egyetlen ember sem zárhatja el a szabad kilátást; ha szembe merünk nézni azzal a ténnyel, mert tény, hogy nincsenek oltalmazó karok, amelyekbe belekapaszkodhatunk, hanem egyedül megyünk, és hogy nemcsak a férfiak és nők világához van közünk, hanem a valóság világához is - akkor eljön az alkalom, hogy a halott költő , Shakespeare nővére újra felöltse testét, melyet már annyiszor le kellett vetnie."

A témával kapcsolatosan az alábbi olvasnivalókat ajánlom:

Virginia Woolf: Saját szoba; [ford. Bécsy Ágnes]. - Bp. : Európa, 1986.
Borgos Anna – Szilágyi Judit: Nőírók és írónők. Irodalmi és női szerepek a Nyugatban .- Bp.: Noran, 2011.
Borgos Anna: Portrék a Másikról: alkotónők és alkotótársak a múlt századelőn .- Bp.: Noran, 2007.
Rockenbauer Zoltán: A halandó múzsa: Ady özvegye, Babits szerelme, Márffy hitvese . - Bp.: Noran, 2009.
Lesznai Anna: Sorsával tetováltan önmaga: válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből / vál. Török Petra. - Bp.: Petőfi Irodalmi Múzeum; Hatvan: Hatvany Lajos Múzeum, 2010.
Kaffka Margit: A lélek stációi: Kaffka Margit válogatott levelezése / [szerk. Simon Zsuzsanna]. - Bp.: Nap, 2010.
Kedves Csinszka! Drága Mis! : Babits és Csinszka levelezése, 1919-1920 / [vál. Nemeskéri Erika]. - Bp.: Noran, 2004.
Kosztolányiné Harmos Ilona: Burokban születtem: memoár, novellák, portrék [összeáll., Borgos Anna]. - Bp.: Noran, 2003.
Móricz Zsigmond: Naplók [szerk. Cséve Anna]. - Bp. : Noran, 2010.
Móricz Virág: Tíz év.- Bp. : Szépirod. Kvk., 1981.
Móricz Lili: Kedves Mária! : Móricz Zsigmond levelei Simonyi Máriához. - Bp.: Magvető, [1979].
Török Sophie: "most én vagyok hang helyetted..." : Török Sophie Babits Mihályról / összeáll. Téglás János. - [Bp.] : Palatinus, 2000.

A beszélgetés első részéről ld. a prae.hu-t!

Utazás a Holdba

George Méliès 1902-es  Le Voyage dans la Lune (Utazás a Holdba) című filmjét sok helyen láttuk már részletekben, fekete-fehérben.
A francia filmes úttörő a legendák szerint egy kameradefektus következtében találta fel a az un. stop-motion technikát. Gépe felvétel közben  egy pillanatra leállt, így az addig jelenlevő figurák a következő percben egyszerűen eltűntek a tekercsről. Akárhogyis csinálta, a Verne regény ihlette kis etűd mágikus kincse a filmtörténetnek s alkotója egyik szereplője Martin Scorsese aktuális, Oscarra jelölt filmjének, a Hugo a leleményesnek (Hugo Cabret) is, akit a 3D-s gyerekfilmben Ben Kingsley személyesít meg.
Én most azonban az eredetiről szeretnék mesélni, kiderült ugyanis, hogy készült belőle egy színezett változat, amelyet meglehetősen nyomorult állapotban találtak meg 1993-ban egy spanyol gyűjtő archívumában. A film restaurálása nemrégiben készült el, az Air nevű francia elektro-pop duó pedig zenét írt hozzá, mely a 14 perces filmmel együtt (CD+DVD) most került az üzletek polcaira.
Az Air zenéje nagyon hangulatkeltő muzsika, Sofia Coppola is előszeretettel alkalmazta már két filmjében is, az Öngyilkos szüzek (Virgin Suicides) és az Elveszett jelentés (Lost in Translation) kyotoi jeleneteinek aláfestésében. Talán nem leszek egyedül véleményemmel, hogy Dunckel és Godin beavatkozásának eredményeként ez a régi, nagyon vicces és szürrealisztikus filmecske az időtlenségbe katapulált ezzel a hangzással.

Zenei botlatókövek a felejtés ellen

Annak mintájára, ahogyan Günter Demnig németországi képzőművész kezdeményezésére Európa több országában járdába ágyazott botlatókövek emlékeztetnek a Holokausztban elhurcoltakra, a New Classical Music Agency az általa szervezett budapesti koncerteket zenei botlatókövekként állítja az emlékezés szolgálatába. A Bálint Házban (1065 Budapest Révay utca 16.) zajló sorozat harmadik, utolsó állomásához érkezett; 2012. január 4-én, este fél 8 és 10 óra között négy művet hallhat/láthat a közönség.
Kósa György (1897–1984) túlélte a Holokausztot, de feleségét és 20 éves lányát a nácik megölték; 1946-ban Jutka című balladájában örökítette meg lánya elvesztését. Mieczyslaw Weinberg (1919–1996) lengyelországi születésű zeneszerző szüleit és testvérét koncentrációs táborban ölték meg, ő maga a Szovjetunióba távozott a háború kitörésekor; a műsorban elhangzó 2. csellószonátáját (Op 63) 1945-ben írta. Kadosa Pál (1903–1983) 1943-ban származása miatt elveszítette állását, s munkaszolgálatra kényszerítették; 1955-ben írta hegedűre, csellóra és zongorára Op. 49/d jelzetű trióját. Dmitrij Sosztakovics (1906–1975) 1944-ben zsidó származású barátja, Ivan Sollertinsky emlékére komponálta e-moll trióját (Op. 67 No. 2), amely az utolsó tételében zsidó témát dolgoz fel.
A műveket Gulyás Márta (zongora), Baráti Kristóf (hegedű) és Várdai István (cselló) szólaltatják meg. A zenedarabok előtt Vargha János barátunk fotóiból készült képsorokat vetítenek; az alábbi kép ezek közül való.

Yonderboi, avagy a fokozás természete

Az első Yonderboi lemezt, a 2000-es keltezésű Shallow and Profound-ot nagyon nehéz volt megszerezni. Mikor a nyugati kultúrális lapok egybehangzóan éltették a debütáló albumot s ezért már mindenütt elfogyott az a pár, amit az indie lemezekből bebunkerolnak a lemezboltok, iTunesról meg még nem vásároltunk akkor, Budapesten próbálkoztam, még kevesebb sikerrel. Senki nem hallott még Yonderboi-ról akkoriban otthon.
A Splendid Isolation-t  2005-ben már értő személyzet hozta ki a raktárból Pesten.
Arról, hogy megjelent a Passive Control, idén kedvenc magyar lapom online portáljáról értesültem.
Ezúttal megvolt jól szortírozott CD lelőhelyünkön is.
Erdős Péter, a hetvenes, nyolcvanas évek Hungaroton istene, ígérgette nekünk örökké, hogy lesz magyar világsztárunk.

Hát Yonderboi-t már nem érhette meg.
(bár tudom, nem egészen ilyen stílusú zenére gondolt...)

Sokszor mondogatom, hogy van egyfajta mérce a kultúrális javakra. Pogues visszadja a Dublin-érzést, sőt Brigitte Bardot hangicsálása is helyén van Párizsban, de az igazi, a Föld minden táján vehető üzenet tudói a valódi global playerek. Zenéjüket nem nosztalgiáiból hallgatjuk egy egzotikus országban eltöltött napok emlékét reanimálva, hanem mert jó.
Fogarasi Junior ilyen. Rögtön fogható a zene atmoszférája Berlinben, New Yorkban, Tokióban.
Lehet hallgatni tengerparton száguldozva, melegít a jegeces télben, még jógázni is lehet rá.
Lemezein helyén vannak a dolgok, stimmelnek  a részletek és mindegyik felépítése regényre vagy filmre emlékeztet; van bevezetés, tárgyalás, befejezés: történteket látunk fülünkkel.

A perfekcionista concept művész a második lemez óta a látványt sem engedi ki kezéből. Ott már tőle származott a borítóterv, idén már a fotókat is maga készítette hozzá.
Ha új egy lemez, ki se jön a lejátszóból, de hogy megállja-e helyét az időben, az akkor derül ki, ha valakinek a munkáit újrahallgatjuk. Yonderboi sokat bütykörészik a lemezeivel, 5-6 év várakozás, mint látom, nem újdonság. Most végighallgatva mindet, van kontinuitás. Nekem most a Passive Control a kedvencem. A következő opuszig...

Beszélgetés Yonderboi-jal itt olvasható.

Kis esti élmény

Olyan is van, hogy egyszer csak jön egy email: „Hétfőn koncert a házban, gyertek!” Mert amíg mi nyafogunk, hogy nincs semmire időnk, szétforgácsolódunk és elbunkósodunk, közben akad valaki aki túllép ezen. Összeszedi zenész barátait, ráveszi szomszédjait hogy támogassanak egy újabb udvari koncertet, és megírja azt a bizonyos emailt.

Mi pedig boldogan megyünk, harapnivalót és könnyű borokat viszünk magunkkal. Aztán eloszlunk a várbéli ház függőfolyosóin és udvarán, majd meghallgatjuk – legutóbb pl. – három hegedűművész játékát (Ábrahám Márta, Oláh Gyöngyvér, Balázs Gergely). Közben a szomszéd ház lakói is előbújnak, a munkából éppen hazatérők aktatáskájukat ölükbe téve lekuporognak mellénk, idős nénik csoszognak át a színen kezükben friss pogácsával. A környékbeli cicák odahasalnak a stratégiai magaslatokra és élénken radaroznak füleikkel. Kutyák nem kaptak meghívót, nyugodt esténk van.

Hazafelé kilépünk az évszázados utcára, ahol kivételesen nem irigyeljük a várat betöltő gondtalan turistákat. Irigyeljenek ők bennünket! És bánhatják, hogy nem tudnak magyarul, mert a környékbeli kapukra mindenhol ki volt szögezve a kalligrafikus meghívó. El is tettem egyet emlékbe.

Babe I am here again...találkozás egy régi szerelemmel

Beszámoló a Take That Progress Live 2011 Tour dublini koncertjéről

Kamaszkorom nagy kedvence volt a Take That. Rajongásom viszonylag rövid életű ámde annál viharosabb volt: megszállottan gyűjtöttem minden velük kapcsolatos anyagot: fotók, újságcikkek, matricák, autogramm kártyák, poszterek, hang és videóanyag. Az öt fiú közül szívem igazán Mark Owenért dobogott, Babe című dalát egy nap akár százszor is meghallgattam és grafikusművész nagynénimet még arra is sikerült rávennem, hogy Mark élethű arcképét megrajzolja nekem. Esténként a rajzot nézegetve sírtam álomba magam. Nobody Else című (1995) albumuk után azonban nem tudtam mit kezdeni a zenei stílusváltással és a srácok új frizurájával, így lassan-lassan a poszterek is lekerültek szobám faláról. Hosszú évek teltek el Take That nélkül, majd tavaly Progress című friss albumuk is a Karácsonyfa alá került. Kicsit szkeptikusan fogadtam és éppen csak belehallgattam, talán összesen két-háromszor pörgettem végig az albumot...

Turnéjuk hírére John (férjem) húgai vettek nekem is (titokban) jegyet, így gondoltam lesz, ami lesz alapon elmegyek. Az utolsó két hétben propagandaszerűen naponta többször is feltettem az új albumot, lassan a dalok is a fülembe másztak, majd a koncert előtt pár nappal egy Ultimate Collection DVD-t is végignéztem, régi videóklipekkel, felvételekkel. Igazi nosztalgikus hangulat tört rám, megrohamoztak az emlékek, újra átéltem Mark iránt érzett platói szerelmemet, olvadoztam a fiúk klipjein. Ebben a szellemben indultam neki a szombati koncertnek is, a még nálam is nagyobb TT fan Rice lányokkal.

A Croke Park-ban teltház volt: parfümfelhőbe burkolt, kicicomázott, feltupírozott, önbarnított visongó nők ezrei, megfáradt, leharcolt kismamák, unalmas arcot vágó elráncigált papucsok, és fiatalságukat újra élő 40-esek, 50-esek képezték a közönség kemény magját. Előzenekarként a Pet Shop Boys paprikázta fel a hangulatot, és a szemerkélő eső szerencsére olyan rövid ideig tartott, hogy csupán a lányok lábáról mosta le az önbarnítót, a koncert kezdésére szépen kiderült az ég, lekerültek az egyen esőkabátok is. A színpad tetejét egy hatalmas futurisztikus robot uralta, melynek kicsinyített mása (amely 20 méter magas volt) a színpad közepén a fiúk showjának fő kellékét képezte.

Hatalmas ováció között felcsendültek az első számok is , ekkor még Robbie nélkül adták elő a korábbi albumok nagy sikereit (Rule the World, Patience, Shine, Greatest Day.) Show elemekben végig nem volt hiány, egy egész cirkusz felvonult: százlábú kukac, Nyúl az Alíz Csodaországban c. meséből, táncoló shaolin papok, füstfelhők, lángcsóvák, sziporkázó fények. A srácokat aztán elnyelte a föld (színpad) és nem sokkal később már Robbie robbant be és adott elő egy komplett mini-sowt kizárólag saját számaiból (Let me Entertain you, Rock DJ, Come Undone, Feel, Angels.) Meg kellett állapítanom, hogy az 5 fiú közül végig Robbie bizonyult a legenergikusabbnak: több ízben pacsizott le a közönséggel, és sütötte el öniróniát sem nélkülöző poénjait (melyek főleg az együttesből való kiválására, és korábbi alkoholizmusára utaltak.)

A koncert következő részében már mind az öten együtt fújták az új album dalait (Flood, SOS, Kidz, Uderground Machine, Pretty Things.) Howard fehérbe, Jason feketébe öltözve (sakk bábukat imitálva) mutatta be világhíres tánctudását, majd egy igazi balerina, Cindy is a színpadra lépett. A rajongók csak úgy sárgultak az irígységtől. Tűkön ülve (állva) vártam a régi nagy slágerekre, melyeket én is betéve tudok. Szerencsére nem maradt el egy sem, Gary zongorával kísérte végig a legelső sikereket úgy mint a Babe, Pray, Everything Changes, Back for Good, Million Love Songs, Relight My Fire. A show végéhez közeledve meghallgathattuk Gary és Robbie Shame című duóját is, majd a színpad elcsendesedett, és a közönség mindössze csupán egyszer tudta visszatapsolni az elfáradt fiúkat (Eight Letters). Hazafelé ballagva, fülemben Take That, arcomon mosoly....nem érdekes, hogy majdnem 20 év után pont Dublinban láttam őket először? (Most már azt is remélem, hogy nem utoljára!) ,,Never forget where you have come here from. Never pretend that it is all real. Someday soon this will all be someone else`s dream.''

Vidám hétvégét!

Manyi, az anyamoly
folyton minyonért nyavalyog.
- Minyonok, minyonok!
Nyolcvannyolcat benyomok!

Sanyi, az apamoly
folyton savanyúan fanyalog:
- Ronda vagy, anyamoly!
Hájad lefelé gomolyog!

- Lefogyok, lefogyok! -
mondja Manyi, az anyamoly.
- Genya vagy, apamoly,
nehogy elhanyagolj!

- Annyi a minyonod,
Ne bomolj, anyamoly, ne bomolj!
Néhányat magamis benyalok. -
mondja Sanyi, az apamoly.

- Nyelem a minyonom -
mondja Manyi, az anyamoly.
- Kell, hogy legyen egy
kenyai valahol.

- Mennyei minyonok,
valahány, mind rám mosolyog. -
Mondja az apamoly:
- Nyálam nyakamon lecsorog.

- Mennyi a minyonunk! -
mondják komolyan amolyok.
Manyimoly, Sanyimoly
émelyeg, támolyog.

- Nyomnak a minyonok! -
nyögi apamoly s anyamoly.
Lelkük elillan, s az élet belőlük
eliramol.

Coco a hibás

Nehéz dolog híres ember gyerekének lenni. Ha ugyanazzal próbálkozol, amit a szüleid nagyon jól csinálnak, hatalmas kitaposott cipőbe kell bújnod. Vannak, akik mégis megpróbálják genetikailag predesztinált sorsukból kihozni a legjobbat. A legújabb kísérlet Coco Sumner debütáló albuma a The Constant. Coco dobol, gitározik, ért a billentyűs hangszerekhez, számait maga írja, egyéni öltözködési stílusa pedig - zoknis férficipős cérnalábai bő sortban kalimpálnak - üdítően eltér a divatos huszonéves Barbie-babák egyenlátványától, nem mindennapi, karcos hangja pedig nagyon emlékeztet a papáéra, aki a hírek szerint csak a kész lemezt hallgathatta meg.


Mama és Dada, akinek az ifjú muzsikus köszönetet mond a lemezhez mellékelt füzetkében nem más, mint Trudie Styler színész, producer és Sting.

In memoriam Kurt Hauenstein

Az  idősebbek még emlékeznek.
Volt egy zenei irányzat a nyolcvanas évek elején, amit eurodisco-nak neveztek. A Boney M, Donna Summer, Amanda Lear és a Supermax fémjelezte ezt a tánczenét, amiben minden benne volt; elektronikus zizegés, reggae, afro, flitteres nők, pilótaszemüveges, szatén nadrágos pasik afrofrizurával. A korszakalkotó Disco Disco című legendás műsor a magyar tévében éveken át a szilveszteri program alappillére volt.

Hétfőn éjszaka Bécsben, teljesen váratlanul - a feltételezések szerint szívinfarktusban - elhúnyt a korszak egyik jellegzetes alakja, Kurt Hauenstein, a Supermax frontembere. Ők voltak az első nyugati popcsapat, amely felléphetett a keleti blokkban, bejárva Magyarországot, Bulgáriát, Romániát, Csehszlovákiát és Hauenstein volt az első fehér muzsikus is, aki fekete zenészekkel az akkor még apartheid uralta Dél-Afrikában turnézhatott. Az 1976-ban alakult  Supermax, ha nem is olyan hangosan és látványosan, de egy stabil és hűséges rajongótáborral a háta mögött túlélte a discoérát és az évek során (ha jól számoltam) 17 albumot készített sőt rendszeresen turnézott is. 2007-ben 60 ezer rajongó csápolt előttük Bulgáriában, 2010-ben pedig a tiroli Wörglben ölelték keblükre honi közönségüket.
Kurt Hauenstein 62 éves volt.

Még bírjuk

Dacára annak, hogy sok éve megy már az a felállás, mely szerint Bächer Iván zongorázik, mellette pedig Gyabronka József felolvas az alkalmi zongorista írásaiból, még mindig telt ház van a Spinoza házban. Még mindig bírja szusszal a közönség, a repedt hangú zongora is állja a rohamokat és futamokat (pedig nem is ököllel ütik), miközben a felolvasó egyszemélyes színházat csinál nekünk. Megrendít és megnevettet, elandalít és elgondolkodtat. Többek közt arról is, hogy vajon miért bírjuk még mindannyian szusszal.

Bächer Iván - Gyabronka József: Magánügy
Bächer Iván írásait előadja: Gyabronka József
Mazurkázik: Bächer Iván

Az időutazásról

... abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s mint hogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az.
Proust-tól idézek, akit a  madeleine sütemény íze visszarepít gyemekkora városába, Combray-ba.

Az én madeleine-jeim zenék.

Ha össze kellene foglalnom zenékben az életemet, egy hosszú listával minden dekádot végig tudok járni Apu Londonból hozott Beatles lemezétől az  Asian Dub Fondation hétvégén vett új CD-jéig. Volt egy kiállításom  az Újpest Galériában, ahol az összes kép, ami a két és fél termet betöltötte, Nick Cave hatása alatt készült. Nagyon jól emlékszem, hogy hatott rám a Dark Side of the Moon és amikor David Gilmour, kicsit már pocakosan a Royal Albert Hallban eljátszotta a Breathe-et, eszembe jutott, milyen jó lenne visszaszólni tinédzser ömagamnak, hogy meglesz ez a pillanat később!
A nagy korszakok a popzene fejlődésében a rock and roll, a flower power, a hippik, mode-ok és punkok zenéje után a new wave, a new romantic, aztán a hip-hop, electro és így tovább, de a glam-rock valahogy mindig kiesik a felsorolásból, mikor visszanézünk. Valami kis mostohagyerekecskeként ékelődik a 70-es évek kis szegletébe. Pedig én bevallom, szívesen sétálnék végig a Carnaby Streeten, ahol a helyes kifestett szemű fiúk telitalpú csizmáikat vásárolták a kis butikokban. Megnézném, ahogy David Bowie és Marc Bolan selyemruhákat próbálgatnak.

Ebben a zenében másféle volt a lázadás, mint a hippikében, inkább valami nagy életöröm és a jövőbe vetett misztikus hit jellemezte.
David Bowie Ziggy Stardust című lemeze és a hozzátartozó (búcsú) koncert öleli körbe nekem ezt a korszakot. És Nicolas Roeg Földre pottyant férfi című sci-fije, amelyben David Bowie szenzációsan alakítja földönkívüli önmagát. Van még egy film, amit ha ide akarok időutazni, berakok a lejátszóba.
Ez a Velvet Goldmine.

Emlékszem, amikor a filmet tervezték, Bowie még támogatta az ötletet, de aztán elmúlt a lelkesedése, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a film azt a szakaszt is tematizálja az életéből, amikor elfordult Ziggytől és Thin White Duke-ká vált. Ezt az átalakulást sok rajongó is nehezen emésztette meg akkor.
A német Rolling Stone magazin februári számában körkérdést intézett néhány zenészhez, meséljék el, mely lemezek adtak suhintó impulzust saját pályájukra. Gerald Way, a My Chemical Romance énekese a glam-rockot nevezi meg mint legnagyobb inspirációforrását.  Bowie-t,  a T-Rexet, Alice Coopert, Sweet-et, Slade-et.
"A Sweet Ballroom Blitz című számában szakítva a hagyományokkal a szám azzal kezdődik, hogy az énekes minden tagot név szerint szólít. Ezt a poént átvettük Vampire Money című dalunkba. A kezdet a Ballroom Blitz egzakt másolata"-mesélte az énekes.
Rákerestem a számra az interneten. Aztán megtaláltam a Ballroom Blitz-et is. A felvételt most láttam a először. A számot viszont minden nap hatszázszor meghallgattam anno. Egy Mambo magnón.