A Bill Murray Klub rajongóinak

Azt hiszem a St. Vincentet meg kell nézni. Itt az előzetes!

Redford arca

Minden odavan (All Is Lost) J-C.Chandor 2013

Manapság kevés a kockázatvállalós rendező, sőt producer és színész is, aki
hajlandó elhagyni a járt utat a járatlanért. Újszerű dolgokat egy ideje csak független filmesektől várhatunk. Az ő műveik aztán olyan avantgard fesztiválokon kerülnek közönség elé s - ha szerencséjük van - a fővonalba, mint a Robert Redford által létrehívott Sundance Fesztivál.
Aki seregszemlét rendez, valahogy akaratlanul is a megnyitó, díjátadó, bíztató és gratuláló szerepkörébe szorul s így a tény, hogy tulajdonképpen ő maga is alkotó ember, aki szívesen dolgozna másokkal, a háttérbe szorul.
Minél régebbi a fesztivál, annál inkább.
Nincs ez másképp Redforddal sem, aki sokáig hiába várta a pillanatot, hogy egyik védence felkérje egy neki való szerepre.

Redfordot felkérni... hát ahhoz azért önbizalom kell. Mégsem reménytelen, ahogy ez a teljesen „korszerűtlen“, valódi és digitális szereplőhadak, végtelen dialógusok, túlzásba vitt speciális effektusok, szívszaggató gesztusok nélkül készített low budget monodráma bizonyítja.

Redford. Van akiknek még fogalom ez a név.
1960 óta csinál filmeket. Ízlelgessétek: 1960 óta!
Sokáig reméltük, hogy Brad Pitt a nyomába lép...
De Redford csak egy van.
Hogy mennyire, azt a Minden odavan bizonyítja.
2015-ben lesz 79 éves.



Emberünk, az élete delén túl jutott hajós, akiről csak annyit tudunk, hogy az Indiai óceánon vitorlázik, egy reggel arra ébred, hogy a kajütben bokáig ér a víz.
Ami ezután jön, azt pokrócba burkolózva kell átélni.

Hajótörés.
Ha valakinek most a Pi élete jut eszébe, nem jár messze, de míg ott elbódított bennünket a tudat, hogy a tigris digitális, itt a saját bőrünkön érezzük az esőt, ott vagyunk Redforddal, aki puszta kézzel küzd az elemekkel és eszköztelenül hozza közel hozzánk a helyzetet, amibe valószínűleg kevesen fogunk kerülni, hasonlóba azonban egyáltalán nem kizárt.
És akkor eszünkbe jut majd, mit kell átdobni magunkkal a mentőcsónakba és mikor kell beugrani a vízbe. Mert a művészet erre való.
Hogy átéljünk és végiggondoljunk olyasmit, amit különben nem biztos, hogy átélnénk és végiggondolnánk, de ha megtesszük, az a javunkra válik.
Két óra egy Redford-filmre sosem kárbaveszett idő.

Jegyezzük meg ezt a nevet is: J-C Chandor.
Ő írta és rendezte a nem kevésbé, csak másként lélegzetelállító Krízispontot (Margin Call) is.

A vámpírok is emberek

 Halhatatlan szeretők ( Only Lovers Left Alive) Jim Jarmush 2013

Mit ér az örök élet, ha nincs kivel megosztani?
Ezen először 1986-ban gondolkodtam el, mikor a Hegylakót láttam.
Másodszor Tony Scott 83-ban készült vámpírfilmje után. Az Éhség a fantasztikus Deneuve-vel és Bowie-val csak később bukkant fel a radaromon, de azóta is többször újranézett kedvencem ebben a műfajban. Idén Jim Jarmusch 2013-as munkája került fel erre a listára.

Adam, a kórházból szerzett vérkonzervekkel táplálkozó underground zenész úgy érzi, már mindent kihozott magából. A világ a szakadék szélén, tele barbár zombikkal, ideje véget vetni ennek az egésznek. Egy ideje a valaha autógyártása okán dúsgazdag Detroitban él, ami ma már szemétlerakóhely, egykori csodálatos színháza ma roncskocsik parkolóháza. Feleségével, akivel nagy vonalakban körvonalazott okokból külön kontinensen él, skype-on kommunikál.



Több száz év alatt vámpírokat is hatalmába keríthet a depresszió, ezt manapság egyszerű halandóknak sem nehéz érteni. Ebben a filmben azonban már az ő létezésüket is fenyegeti a külvilág: a Tangerben élő Chris utolsó energiáit fertőzött vér próbálja kioltani. Eve, akit a kíváló Tilda Swinton alakít, útra kell, hogy viszontlássa hosszú élete társait s visszarántsa őket a szakadék széléről. Ha valakinek már csak egy valaki van az életében, akivel Byronnal átélt kalandjait elevenítheti fel, az nem hagyja azt csak úgy kilépni az életből...

Intellektuális fantasy film Jarmush nagymester új darabja, ezért mint mindig, érdemes nagyon figyelni a részletekre, apró mondatkákra, az összes titkos, szavakban, képekben küldött üzenetre.
Mesélés közben a rendező ugyanis igazi kultúrtörténeti áttekintést nyújt a nyugati civillizáció témaköréből. A John Hurt alakította Chris nem más, mint Shakespeare ellenlábasa Chistopher Marlowe és az egész film hemzseg az irodalom-, film-, és zenetörténeti utalásoktól:
aktuális életükben Eve Daisy Buchanan névre kiállított útlevéllel utazik, Adam Stephen Dedalusként. Daisy nem más, mint a nagy Gatsby szerelme, Dedalus pedig főszereplő Joyce Ulyssesében. Szóbakerül a sokoldalú gitáros Jack White az egykori White Stripes, aktuálisan a The Raconteurs alapítója, akinek gyerekkori háza előtt sétálnak el a szereplők Detroitban és így tovább.
Az  amerikai filmesnél semmi sem véletlen: a Szellemkutyában idézett szamurájkódex valóban létezik, s a Hervadó virágok végén Bill Murray valóságos fia húz el egy pillanatra egy elhaladó kocsiban...

Harry Potter felnőtteknek

Sráckor (Boyhood)
Rendezte: Richard Linklater, 2013

Családi film a legjobb kifejezés ide.
De más értelemben, ahogyan ezt használni szoktuk.
Látunk itt felnőni két gyereket, külön irányokba fejlődő szülőket, állandósult problémákat, válást, újrarendeződést.
Azért családi film ez, mert mindenki legalább egy valakivel tud azonosulni; mindenki volt gyerek, aki hasonló dolgokon ment keresztül, mint a filmbeli fiú, vagy éppen valamelyik itt ábrázolt fázisban van. Mindenki nagyjából hasonlóan keresi önmagát, mint a filmbeli felnőttek, s aki a családjával együtt ül be a moziba vagy a képernyő elé, az tisztában van már az együttélés, gyereknevelés adta nehézségekkel is.
Linklater nagyon ért hozzá, hogy minden ciráda nélkül meséljen nekünk hiteles történeteket az Életből (lásd korábbi írásunkat a Before-Trilógiáról), s nem kis bravúrral oldja ezt meg most is: a Sráckort 12 éven át forgatta azonos szereplőkkel.



A helyes kisfiúból ezalatt vonzó tinédzser kerekedett, felvágott nyelvű kishúga, akit a rendező lánya játszik, belevaló idegfűrésszé lesz, a szülők pedig szemünk előtt érnek felnőtté.
Nem kis kockázattal jár az ilyen válalkozás. A Linklater kislány többször ajánlotta apjának, hogy haljon meg az általa játszott figura és ő végre mehessen igazi dolgára, s Ellar Coltrane-nek sem lehetett könnyű újra és újra beszámolnia saját élete eseményeiről, hogy azokkal hitelessé tehessék a filmbeli Mason történetét.
Ebben az intevallumban Patricia Arquette is átment egyen s máson: gyerekszülés, súlyingadozás, új frizurák, s akárcsak Ethan Hawke, ő is maga mögött hagyott közben egy házasságot.

Azután, hogy a rendező kiinduló ötlete - melyben a gyermekkorról általában kívánt volna mesélni - éveket átfogó projektté terebélyesedett, berendezkedett az alkotásra. Helyszínnek praktikusan saját városát Houstont választotta, s miután a hétéves Ellar Coltrane belement a kalandba, felépítették a családot is köré. Linklater abszolút alkalmazkodott a kisfiú fejlődési ritmusához.
Kész voltam rá, hogy a forgatókönyvet ahhoz igazítsam, amiken közben Ellar kereszül megy - mesélte egy interjúban.
A 39 forgatási napot viszonylagos rendszerességgel osztották el 12 év alatt, s az aznapi penzumot azonnal hozzáfűzték a már meglevő anyaghoz. Minden év nagyjából 15 perces epizód, melynek témája az adott ponton a szereplőkkel folytatott közös beszélgetésekből a helyszínen alakult ki.

Érzékeny és valóságos ez a film, ritka élmény, melyhez hasonlót még sosem láttunk. Melegen ajánlom mindenkinek korra és nemre való tekintet nélkül. Mint ahogy a többi Linklater-filmet is a Rocksulival egyetemben.

Testvérek között

Mint egy idegen (Mistaken For Stangers)
Rendezte: Tom Berninger, 2013

A The National nevű amerikai indie zenekarban testvérek játszanak együtt. Bryan Devendorf ül a doboknál, fivére Scott basszusozik, Aaron és Bryce Dessner gitárosok pedig ikrek.
Gyakran kérdezték riporterek Matt Berninger énekest, nem érzi-e magányosan magát ennyi egymással rokon munkatárs között.
A sok kérdezősködés valószínűleg bogarat ültetett a fülébe, mert 2013-as High Violet turnéjukra magával vitte kilenc évvel fiatalabb öccsét, hogy segédkezzen az úton, és ha van hozzá kedve, dokumentálja a koncerteket.
Tom addig még csak zombi filmeket csinált, heavy metal rajongó, elmúlt harmincéves és még mindig a szüleivel él. Katasztrófa programozva...


Tom roadnak abszolút használhatatlan, elfelejti a rábízott feladatokat, lemarad a buszról és folyamatosan égeti a bátyját mindenhol. Ami azonban ebből a párját ritkító vállalakozásból kikerekedik, igazi fejlődéstörténet, megható dokumentum a testvéri kapcsolatokat működtető bonyolult érzelmi szövevényről, mellesleg pedig az egyik leghitelesebb rockfilm, amit valaha láttam.

  

Nehéz nagytestvérnek lenni, nehéz kistestvérnek lenni.
Akinek saját tapasztalatai is vannak ebben a kérdésben, meglepve tapasztalja, hogy -Tolsztoj szavaival - a boldog testvérek mind hasonlóak egymáshoz, minden boldogtalan testvér a maga módján az.
Tom erőfeszítései, hogy Matt végre elégedett legyen vele, Matt saját vívódásai, hogy megvalósítsa önmagát, csodálata öccse nemtörődöm lazaságából utat törő kreativitásán mind mind gondolatébresztő pillanatok.
És közben szól a The National, ami egyik legfontosabb kísérőm az elmúlt években...
A filmet a New York-i Tribeca Fesztiválon mutatták be, ami talán lökést ad Tomnak, hogy felzárkózzon a bátyja mögé és megtalálja a saját útját.
Aki ezt látta, már biztos, hogy nem fogja szem elől veszíteni...

Annie Hall unokája

Frances Ha
Rendezte: Noah Baumbach, 2013

Vessetek meg, de szerintem az emberiség női népessége a nyugati világban két csoportra osztható. Az egyik kiskora óta a nagy Ő-ről álmodozik, akivel majd sok kisbabát hoz a világra és boldogan élnek, míg meg nem halnak, míg a másik elsősorban valami akar lenni. Világhírű újságíró, rovarkutató, diktátor, művész... Utóbbiak folyamatosan dolgoznak magukon, mert hisznek benne, hogy van bennük valami, amit ki kell hozniuk magukból, és nem rezzenek meg, mikor körülöttük már mindenki férjhez ment és gyereket szült.

Nem akarnak ők se magukra maradni, és ha szerencséjük van, tényleg nem maradnak magukra, mert ők is jó fejek, csak más típusú társra/életre vágynak.

Frances Halladay egy ilyen lány. Nyílt szívű, egyenes, nagylelkű, s miközben látszólag össze-vissza szerencsétlenkedik a világban, kizökkenthetetlenül hisz benne, hogy egyszer nagy táncos-koreográfus lesz és kezdődik az élet.
Félrevezethetetlen bizalommal vonul előre, miközben minden mellémegy: elfogy a pénze, új lakást kell keresni, a tánccsoport kihagyja a turnéból.




A Frances Ha a mostani harmincasok Annie Hallja. Ahogy a Girls című nagysikerű HBO sorozat az aktuális Szex és New York.
A Fame is eszembejut a  nyolcvanas évekből, mégha ez a film halkabb eszközökkel, a szó szoros értelmében is fekete fehéren tematizálja, a  kompromisszumra képtelen, mindenre elszánt, de önmagában és tehetségében minden rossz ellenére megingathatatlanul hívő emberfajta problémáit.

A film forgatókönyvét Noah Baumbach közösen írta a címszerepet játszó Greta Gerwiggel, aki ma már az amerikai független mozi sztárja, s idén tagja volt a Berlinale zsürijének is.
Először a Ben Stiller fémjelezte Greenbergben dolgoztak együtt, melynek sztoriját Baumbach akkori párjával, Jennifer Jason Leigh-vel gondolta ki. Ma Gerwiggel alkotnak párt. Mint Woody Allen és Diane Keaton anno.

Ha azt mondom Annie Hall, akkor azt hiszem, mondanom sem kell, hogy Baumbach pedig a mai harmincévesek Woody Allenje lehet. Szellemes melankóliával közelíti meg az élet fundamentális kérdéseit, hősei nyomorult helyzetekben sem vesztik el humorukat és részegen is képesek nagy gondolatokat megfogalmazni a kis dolgokról.

Francest nem sajnáljuk, csak odaadóan szeretjük. Még akkor is, ha olyan béna, hogy ha a levelesládája csak a fél neve fér rá, nem a vezetéknevét hagyja a rekeszben, hanem csak annyit, hogy Frances Ha...

Búcsúkoncert

A 25 éve Daniel által alapított  Fugue vonósnégyes jubileumi koncertjére készül. Peter, a csellista, egy éve vesztette el feleségét, hosszú kihagyás után ez az első közös próbájuk. A film nyitó jelenete tökéletes harmóniát sugall, négy egymással művészileg és emberileg is tökéletes összhangban lévő zenész pályafutásuk csúcsán. Néhány finom rezdülés azonban rögtön jelzi, hogy a felszín alatt markáns feszültségek lapulhatnak. Juliette a másodhegedűs Robert felesége, szeretetteljes pillantása Daniel felé azonban már sejteti, hogy itt többről is szó lehet, mint kollegiális megbecsülésről. Robert kitörési kísérletét az "így szoktuk" perfekcionista rutinjából, amivel játékában a saját interpretációjának és érzelmeinek szeretne több teret adni, Daniel határozottan és idegesen fojtja el, jelezve, hogy változatlanul az első hegedűs az alfahím. Az indulatok gátszakadását végül Peter kezdődő betegségének diagnózisa váltja ki, mely lehetetlenné teszi további működését az együttesben. 

 

Ami ezután következik, az a klasszikus alapdrámák sűrített változata. Robert, kihasználva az újrakezdés lehetőségét, megpróbál kiszabadulni az állandó másodhegedűsi státuszból és megkérdőjelezi Daniel vezető szerepét. Felesége a vitában szakmai érvekre hivatkozva Daniel oldalára áll, ezzel romokba döntve Robertet és házasságukat. Daniel kezdetben elhárítja Juliette és Robert lányának, Alexandrának a közeledését, majd összeroppan, mikor a lány mégis kiszáll a kapcsolatból. Peter megpróbálja túlélni a diagnózis által kiváltott újabb sokkot. Ő az egyetlen a négyesből, aki valóban csak a quartett érdekeit tartja szem előtt, mikor a betegség első intésére levonja a következtetéseket, megfelelő utód után néz, és megkímélve társait és közönségét minden szentimentalitástól, méltósággal előkészíti visszavonulását.

A szereplők karakterében nem csak a zene mindent meghatározó szeretete a közös, hanem más-más módon magányuk is. Juliette mindig is Danielbe volt szerelmes, de egy "baleset" (Alexandra) miatt mégis Robert felesége lett. Robert egész életében érezte, hogy szerelme viszonzatlan, de elfogadta a helyzetet és beérte azzal, amit kapott. Alexandra gyakorlatilag a szülei nélkül nőtt fel, akiknek próbái és fellépési határozták meg egész életüket, minden mást háttérbe szorítva. Daniel perfekcionizmusa, mellyel Beethoven érzéseit szeretné tökéletesen megfejteni, háttérbe szorítja a saját érzelmeit. Peter a gyásztól és betegsége kilátástalanságától kétségbe esve már-már az öngyilkosság határán van.  

Yaron Zilberman rendezőnek sikerült egy érzékeny, elgondolkodtató kamaradarabot létrehoznia az elmúlásról és a változásról, tökéletes összhangban a film zenei főszereplőjével, Beethoven 14. vonósnégyesével, mely a zeneszerző betegségekkel és személyes problémákkal terhelt korszakából származik. Valószínüleg nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a film legnagyobb erőssége a szereposztás. Philip Seymour Hoffman élmény az érzékeny, megsebzett de harcos Robertként, amint próbál az örök második szerepéből kievickélni. Christopher Walken visszafogottan és mégis megrendítően alakítja Petert, aki a legkilátástalanabb helyzetben is megőrzi integritását. Catherine Keener (Juliette) és Mark Ivanir (Daniel) méltó társai a két nehézsúlyú karakterszínésznek.

Zilbermant egy a Guarneri String Quartet-ről készült dokumentáció inspirálta a történet megírására. Egyrészt nagyon izgalmasnak találta azt az aprólékos műgondot és szoros együttműködést, mely igényes előadások előfeltétele, másrészt az ezzel elkerülhetetlenül együttjáró állandó konfliktusok és küzdelmek dinamikáját. (Történetek keringenek például a Budapest Quartet-ről, akinek tagjai a turnék alatt általában négy külön asztalnál ültek ugyanabban az étteremben.)

Szellemes a filmbéli quartett névadása is. A fugue ugyan egy zenei fogalom, de franciául szökést jelent, a pszichológiában a hirtelen, pánikszerű menekülés megnevezésére használják.

 

Szerelem, a nagykorúságba érve

A szerelmesek a filmekben nem vesztegetik az időt. A megismerkedés után beszélgetnek öt percet (a néző idejében mérve), aztán jönnek a bonyodalmak, amelyeken győzedelmeskedve egymáséi lehetnek. Hogy mi köti össze a két embert a dramaturgiai szükségszerűségen kívül, aligha derül ki.

Linklater trilógiája más. Az első részben, a Mielőtt felkel a Nap-ban száz percen keresztül beszélget a frissen megismerkedett szerelmespár. Celine, a francia lány és Jesse, az amerikai fiú véletlenül épp Bécsben botlott egymásba, az utolsó este, mielőtt a fiúnak repülőre kell szállnia. Más nem is történik, csak átcsatangolják az éjszakát, ismerkednek. Beszélgetnek! Nagy művészet ez. Az egyik mond egy gondolatot, történetet magáról, és a másik nem szolgaian igenel, hanem úgy fűzi tovább a szót, úgy mond saját sztorit, hogy az kapcsolódik az előző gondolatmenethez, mégis saját magáról beszél. A lány inkább harcos és gondolkodó. A fiú vicces, érzékeny és romantikus. A lány öregnek érzi magát, a fiú gyermeknek. Huszonhárom évesek, és már valami furcsa nosztalgiával beszélnek a gyermekkorukról. Valódiak. Julie Delpy szép, mint egy Botticelli-angyal, de a kilencvenes évek bölcsészlányainak stílusában trampli kötényruhát visel. Ethan Hawke haja zsíros, de ez nem csoda egy srácnál, aki már két hete Eurorail vonatjeggyel utazgat Európában. Nincs hepiend, a vége nyitott marad, találkoznak-e még.

Az 1995-ös mozi után kilenc évvel Linklater újra összehozta a szerelmeseket. A 2004-es párizsi rész, a Mielőtt lemegy a Nap még nagyobb mutatvány, ott a filmidő és a játékidő azonos, 80 percen át követhetjük a párt, ahogy beszélgetnek, miközben a fiúnak ismét indul a repülője, ezúttal Párizsban. Már nem hamvasan fiatalok, megkapták a pofonjaikat, de a kérdés: van-e közös jövője ennek a két embernek? A befejezés ismét függőben hagyja.

Idén nyáron megérkezett a harmadik rész: Mielőtt éjfélt üt az óra. Kilenc év telt el megint, hőseink a negyvenes éveik elején járnak, immár együtt (számolás kérdése, hogy kilenc vagy tizennyolc éve), egy közös nyaralás végén. Mit lehet kihozni egy évek óta együtt élő emberpár kettőséből? Linklaternek sikerül a varázslat. Amikor Delpy és Hawke kettesben vannak a vásznon, vibrál a levegő, ha csak viccelődnek egymással, és akkor is, mikor életük nagy problémáit próbálják tisztázni. A Görögországban játszódó mozi gyengesége, hogy másokat is szerepeltet. A hosszú asztali jelenet, ahol az akcentusos angollal beszélő szereplők – Jesse görögországi vendéglátói - közepes színvonalú filozofálgatásba kezdenek a szerelemről, a film mélypontja. De aztán ketten maradnak hőseink. A görög táj szinte túl szép, de a szereplők ismét valódiak. Ethan Hawke ijesztően ráncos, és az ingje egyik oldalon kilóg a nadrágból. Julie Delpy esetlen kockás inget hord, és nem szégyelli a „nagy seggét”.

Mi lesz a szerelemből évtizedek után? – feszegeti a mozi. Jesse és Celine most is érzi az akkori találkozásuk romantikus feszültségét, de a kapcsolatukra rakódott hétköznapi salakot is. Lehet-e részt venni az előző házasságból való fiú életében, aki másik kontinensen él? Hogy kezeljük a problémás exet? Hogy bírja a nő a gyereknevelést, amíg a férfi folyton távol van? Munka, stressz, gyereksírás közben mi marad a hajdani érzelemből? Meg lehet-e bocsátani egy félrelépést?  Baj, ha a férfi mindig ugyanúgy szeretkezik? Tudunk-e még örülni egymásnak, ha egy estére kettesben maradunk? Julie és Jesse nem változtak, s a film egyik erőssége, hogy megmutatja: ami szexi húszévesen, ugyanolyan idegesítő tud lenni két évtized múlva. A fiúval semmit sem lehet megbeszélni, mert poénkodással üti el. A lány a ki sem mondott szándékokat már támadásnak veszi. A fiú ugyanolyan naívan romantikus, a lány harcos, mint régen, Bécsben. Élhető így egy élet? Összeköti még őket valami a gyerekeken túl? A befejezés ismét kétesélyes. Talán kilenc év múlva megtudjuk.

Mielőtt éjfélt üt az óra (Before Midnight). Rendezte: Richard Linklater, 109 perc, 2013.

A korábbiak:

Mielőtt felkel a Nap (Before Sunrise), 1995.

Mielőtt lemegy a Nap (Before Sunset), 2004.

Mint vándorfelhők az égen

Felhőatlasz (Cloud Atlas)
David Mitchell 2004-ben megjelent regénye alapján írta és rendezte: Lana Wachowski, Tom Tykwer, Andy Wachowski

Miközben a nyugati kultúrában a reinkarnáció csak misztikus feltevés, a hinduk és a buddhisták generációk óta ezzel magyarázzák a világ menetét. Lelkek jönnek mennek a szamszarának nevezett örök körforgásban, hogy minden újabb életben kiköszörüljék az előzőben ejtett hibáikat, vagy újabbakat kövessenek el.
Akik együtt bűnöznek, együtt tisztulnak. Így lehet leegyszerűsítve megvilágítani a csoportkarma fogalmát.

Olykor belép valaki az életünkbe s azt érezzük, régről ismerjük. De honnan?

Akiben még sosem merült fel különlegesnek tűnő folyamatok következtében valami komplexebb magyarázat, mint a tiszta véletlen, ne pazarolja az idejét a Felhőatlasz megtekintésével. Akit ellenben napokig nem hagyott nyugodni a Mátrix és a mozit elhagyva órákig elmélkedett még a Christopher Nolan Eredet című filmje gerjesztette gondolatokon, arra megint nagy élmény vár.



Tom Tykwer A lé meg a Lola című filmjét egy hónap eltéréssel 1999-ben mutatták be Amerikában a Mátrix első részével. Tykwert és a Wachowski testvéreket különleges szellemi rokonság fűzi össze.

Amikor először láttam a Lolát, azonnal jegyet vettem rá és megnéztem újra -mesélte Lana Wachowski egy német újságírónak.
Harmadszor is megnéztem volna, de akkor már éjfél volt és bezárt a mozi.
Másnap csak a filmről tudtam beszélni. Hirtelen világossá vált számomra, hogy ez a német a világ másik végén ugyanúgy látja az életet, a film lehetőségeit és annak újraértelmezését, mint én.  Lélegzetelállító tempóban világít meg egy mély filozófiai gondolatot. 
Így működtem akkor én is.  A bátyám és én különös, sorszerű kapcsolatban éreztük magunkat  Tommal - akárcsak  a Felhőatlasz szereplői.
És egyszercsak ez a misztikus figura levelet írt nekünk. Mert nagyon izgalmasnak találta a Mátrixot...

Fotó  Chicago Mag.

Ez volt a kezdete annak a megtermékenyítő művészi együttműködésnek, melyből a grandiózus Felhőatlasz született, melyet november 22-én mutatnak be a magyar mozik.

Nálunk csütörtök óta játsszák és ennek a filmnek a megnézésével nem akartam megvárni, míg bekerül a videotékába.
Napját se tudom már, mikor éltem át utoljára 3 ilyen lebilincselő órát moziban, mint tegnap este.
Az első fél órában látszólag egymástól független történések sorjáznak térben és időben, melyek aztán lassan komplex szövevénnyé alakulnak. Tom Hanks, Halle Berry, Hugh Grant és még számtalan jobbnál jobb színész bukkan fel évszázadokat átölelő történetekben nőként, férfiként, fehér emberként, ázsiai és fekete szerepekben.
Földlakók, földönkívüliek és klónok keresik azonos hullámhosszon a magyarázatot a lét értelmére.
Mi a jó és mi a rossz, mikor cselekszem helyesen, mikor kell felülemelkednem gyávaságomon? Mi is a szabadság? És mit jelent ez annak, aki rabságra születik? Mit ér a döntés szabadsága annak, akinek megölték a szeretteit?  És miben áll a felelősség, amivel embertársainknak tartozunk a tetteinkért? Mit jelent, ha véget ér egy emberi élet? Becsukódik egy ajtó, hogy kinyíljon egy másik?


 A Felhőatlasz fundamentális és nyugtalanító gondolatokat ébreszt a nézőkben, mint annak idején a Mártix trilógia, a V, mint vérbosszú s ugyanúgy végiggondoltatja velünk tér és idő összefüggéseit, mint a Lola és a lé.
Einstein élvezné.

A történelem kulisszái között

Mutter

svájci dokumentumfilm 2002 100'(német/magyar nyelven)
Írta és rendezte Miklos Gimes

Mindenkinek az életében eljön a pillanat, amikor meg szeretné ismerni szülei történetét. Van, hogy nem önként, hanem a körülmények kényszerítik rá.
Miklos Gimes svájci újságírót, filmkritikust, dokumentumfilmest édesapja újratemetése Budapesten, 1989-ben.


Gimes Miklóst, aki 1953 után Nagy Imre reformkommunista csoportjához csatlakozott és annak egyik legradikálisabb tagja volt, 1958 júniusában a Nagy Imre elleni koncepciós perben ítélték halálra és végezték ki. Ez a nagyszerű intim film, - anya és fia beszélgetése - bevilágít egy sorsot, egy szerelem históriáját ami más történelmi helyzetben egész másként alakult volna.

Gimes Lucy életében a forradalom dramaturgiai csomópont. A film nem ötvenhat, hanem egy asszony megrázó története, aki hatéves fiával a forradalom bukása után Svájcba menekült, ott családfenntartó móduszra kapcsolt és megpróbált hatásosan működni/túlélni egy új környezetben.

 A  forradalom politikai pillanata elszakíthattalanul összefonódik anyám személyes válságával és épp ez az extrém privát teszi a filmet a közönség számára is érdekessé. (...)
 

Svájcban nem beszéltek a múltról, az újratemetés és az utazás lavinaként temette be anyát és fiút. Akarták vagy sem, újra kellett definiálniuk egymáshoz, Gimeshez, Magyarországhoz fűződő viszonyukat.

Anyám gyakran kérdezte magától:

Mi az ára annak, hogy a helyes oldalon legyünk?

Vannak olyan történelmi helyzetek, amikor ezt a kérdést lehetetlen kikerülni.

A választ mindenkinek magának kell megfogalmaznia. És viselni a következményeket.

A mi Amerikánk

Az Arnolfini Szalon olvasóit a múlt héten New Yorkban támadt gondolataimmal szórakoztattam.

Nehéz átadni egy Európában nevelkedett szem, szív és lélek élményeit olyanoknak, akik még nem jártak ott. Más az ilyen irányú műveltség és más a személyes tapasztalat. Eltart egy darabig, míg mindezt szinkronizáljuk az agyunkban.
Hazatérve, ahogy az lenni szokott, csupa New Yorkban és Amerikában játszódó filmre bukkan a távirányítóm. Az egyik egy dokumentumfilm a Magyarországról Ausztráliába elszármazott magyar filmkészítő, Hegedüs Péter rendező munkája, melyet 2011-ben már bemutattak Magyarországon, ezért talán van közületek olyan, akinek ez már nem ismeretlen.
A fiatal rendező Hegedüs András Magyarország volt miniszterelnökének unokája, aki 1955-1956-ig volt hatalmon, s ő volt az, aki a forradalom leverésére behívta a Szovjet Néphadsereg csapatait az országba. Péter - akinek szülei elváltak, édesapja pedig Amerikába ment tanulni - gyerekkorát a hetvenes évek Budapestjén töltötte, majd édesanyjával és nővérével Ausztráliába költözött.
Amerika-képét a hetvenes, nyolcvanas évek kalandfilmjei alakították, melyekben Arnold Schwarzenegger és Silvester Stallone jó ügyért harcolva mindig győz. Amerika, mint a világ vezére, a jó energiák valódi forrása: ide vágyott a gyermek Péter, nem véletlen tehát, hogy diplomafilmjében útnak indult, hogy találkozzon hőseivel a helyszínen.
A vidámnak és naívnak induló utazás komoly oknyomozó kalanddá terebélyesedik, majd nagyszabású tervbe torkoll: a rendező elhatározza, hogy összegyűjti és eljuttatja a Föld lakóinak üzenetét Barack Obamának. Riportalanyai egy Iránban, Kínában, Szomáliában és Magyarországon felállított kamerán keresztül mondhatják el, mit remélnek az amerikai elnöktől.

Nyitvamarad, hogy a film eljutott-e a címzetthez, mi azonban tanúi leszünk, amint az alkotó feladja azt egy borítékban Brisbane-ben és annak is, hogyan reagálnak flmjére az amerikaiak - köztük egy iraki veterán -, és így képet kaphatunk arról is, hogyan látják ők hazájuk világban betöltött szerepét. Hegedüs Péter látásmódja nagyon közel áll hozzám. Míg Michael Moore belülről láttatja az amerikai valóságot, a magyar származású rendező idealizált, majd kiábrándult s végül a realitás talajára megérkező nézőpontváltozásai nagyon hasonlítanak ahhoz, amit magam is tapasztaltam.

Újranézve : Fahrenheit 451

Rendezte:François Truffaut 1966 

Truffaut filmje egy utopisztikus társadalomban játszódik, melynek lakói gondtalanok és kiegyensúlyozottak, aktív szereplői lehetnek a tévéből naponta sugárzó szappanoperának, ha pedig az előírt közérzetjavító tablettából túl sokat vennének be, szakavatott személyzet gondoskodik a tökéletes gyomor-és agymosásról, amitől másnap újra minden szép lesz. Ebben a tökéletes rendben egyetlen zavaró tényező van csak: vannak, akik könyveket olvasnak. Hogy kik ezek, azoknak fényképét kötelességtudó polgártársak dobják be a nyilvánosan elhelyezett postaládákba, s másnap máris megjelennek nála a tűzoltók, felkutatják a titkos könyvtárakban, rafinált helyeken elrejtett Proust-okat, Shakespeare-eket, Mark Twain-eket, Nabokov-okat és Tolsztoj-okat, majd látványos tüzeket raknak belőlük. A könyvek 451 Fahrenheit fokon égnek. Innen a címe a Ray Bradbury novellájából készült fantasztikusan kortalan adaptációnak.

 Harmonikus a táj, szelídek a szereplők, ebben a filmben nincsenek hideg fémszínek, véres, izzadt, leharcolt hősök, durvaság, izgalom, lánglelkű, tüzes szemű forradalmárok.
Nem mutat mást, mint hogy hova vezet, ha egy társadalom szép lassan leszokik az önálló gondolkodásról meg a kultúra élvezetéről egy biztos és veszélytelen életért cserébe.
Montag (Oscar Werner), a tűzoltó egy reggel munkábamenet megismerkedik Clarisse-szal (Julie Christie), a tanítónővel, aki mindent tudni akar és olvas. A férfi a következő bevetésen magához veszi Dickens Copperfield David című könyvét.
Azok, akiknek sikerül kimenekülni a társadalomból, mind megtanulnak egy könyvet kívülről, hogy átmenekítsék az emberiség tudását egy jobb korba, amikor azt meg lehet majd újra osztani másokkal. Montag Edgar Allan Poe Fantasztikus történeteit választja.

Ti mit vinnétek át?

Csak semmi együttérzést!

Az ejtőernyős balesete következtében nyaktól lefelé megbénult jómódú és művelt párizsi Philippe (François Cluzet) ápolót keres. A meghallgatásra váró jól öltözött és képzett jelöltek között Driss (Omar Sy) a kapucnis külvárosi fekete, egyenesen a börtönből.

A fiú nem számol igazán az állással, 3 elutasítás szükséges neki, hogy megkapja a munkanélküli segélyt, csak egy aláírásért jött, hogy alkalmatlan a feladatra. Ennek megfelelően pimasz és udvariatlan s ez a frissítő újdonság motiválja az özvegyembert, hogy a sok álegyüttérző pályázó közül próbát tegyen a szenegáli fiúval.
Világok csapnak össze és hozzák ki a helyzetből a legjobbat. Philippe komoly zenét hallgat. Mozartot, Berliozt, Vivaldit (ezt ismerem, ez szól a Munkaközvetítő telefonján - kiált fel Driss a koncerten). A fekete fiú a Cool and the Gang  és az Earth Wind and Fire gyógyító erejére esküszik.Vitatkoznak a modern művészet hasznán, lényegesen és lényegtelenen. Szarkasztikus és minden respektus nélküli párbeszédük nélkülözi a társadalmi normákban megkövült viselkedést, a mozi közönségét pedig morálisan nagyon megvetendő dologra kényszeríti: remekül szórakozunk és könnyesre nevetjük magunkat egy nincstelen bevándorlón meg egy tolószékesen.
Intouchables (Érinthetetlenek) a film eredeti címe, amit tavaly november óta 16 millióan néztek meg Franciaországban. 

  Fantáziadús forgatókönyvíró - gondolhatnánk, csakhogy a történet a híres pezsgőgyáros Pommery dinasztia egyik tagjának önéletrajzából készült. Philippe Pozzo di Borgo, aki 1993-ban, 43 évesen lezuhant egy paplanernyővel és azóta mozgásképtelen, valóban ápolónak fogadta az  algériai származású büntetett előéletű Abdel Sellou-t, akivel azóta is jó barátságban vannak.

 Hogy hogyan és hol élnek most, a film végén derül ki, úgyhogy ne rohanjatok ki azonnal a teremből.
A filmet sok moziban játszák a héten is Magyarországon, hogy melyik van legközelebb, azt egy idekattintással azonnal megtudhatjátok.

Zene és kép, nemcsak gyerekeknek

Kata beszámolójához ajánlom  felnőtteknek és gyerekeknek  Prokofjev Péter és a farkas című zenedarabjához Suzie Templeton 2006-ban készült  fantasztikus bábfilmjét.

Az emberek neve

A vígjátékokban a főhősöknek általában nincsenek szüleik, vagy legalábbis nem ismerjük meg őket. A Sex and the City összes évada alatt óvakodtak megmutatni a nézőknek a négy lány családját. Megvan ennek az oka: a szülők, a származás ismerete oly mértékben beszűkíti a dramaturgiai lehetőségeket, hogy szinte földhöz köti a szereplőt.

A most ajánlott francia filmben pont ez történik. A szerelmespár mindkét tagja az első harminc percben a kamerába nézve elmeséli a szülei, családja történeteit, rögtön rámutatva a legkényesebb tabukra. A lány apja algériai bevándorló és elvetélt festő, anyja öko-hippi. A fiú apja atomerőművet vezet, anyja traumatizált holokauszt-túlélő. A fiú a madárinfluenzát kutatja, a lány egy gyerekkori szexuális abúzus áldozata, ma politikai aktivista, aki a szélsőjobb híveit sajátos módon téríti meg: lefekszik velük. A fiú apja (Párizsban vagyunk!) harcolt az algériai háborúban, a lány apjának ott ölték meg a családját. El tudjátok képzelni, mikor ez a hat ember a vacsorázóasztalnál ül, és próbálnak nem rálépni a kényes aknákra?

Én még sosem láttam olyan vígjátékot, ami ennyi és ilyen súlyú társadalmi problémát és tabut visz a hátán, anélkül, hogy elnehezedne. A semmitmondó című Az emberek neve (Le nom des gens) végig nagyon vicces film, amely jótékonyan robbantja fel a francia közelmúlt elhallgatott családi tabutémáit. Felér egy nevetésterápiával. A cím magyarázata, hogy mindkét főhősnek olyan neve van, ami rögtön hülye kérdéseket vált ki az emberekből: a lányt, Bahiát mindenki brazilnak nézi, pedig arab, a fiúé pedig egy konyhagépgyártóéval egyezik. Tegye fel a kezét, akitől még sosem kérdezték meg, hogy „Ez egy nemesi/szláv/sváb/stb.. név?” Vagy „És rokona vagy X. Y.-nak?”

Rengeteg meglepő és szeretetteli kis ötlettel, csavarral dolgozik a film, a politikától átitatott történetben maga Lionel Jospin volt miniszterelnök is játszik egy cameo-szerepet. Nekem külön bónusz volt, hogy a férfi főszereplőt alakító Jacques Gamblin egész hihetetlen módon hasonlít Bán Jánosra.

Magyarországon nem mutatták be, de próbáljátok megnézni, dvd-n, külföldön, akárhogy.

Nem kell mindig kaviár

Nem vettünk ki filmet és a mozi is elmaradt, amit terveztünk vasárnapra.
Lássuk a tévéújságot. Másnaposok.
Aaah. Célközönség 18 és 40 közötti hímneműek. Megint egy gatyalehúzós, szexista tesztoszteron humor - gondoltam.
Nézzük az első reklámig, olyan jókat mesélt róla mindenki...

4 barát Las Vegasba indul legénybúcsúra. Másnap reggel luxus lakosztályban ébredve nem emlékeznek semmire. A szobában csirke kapirgál, a fürdőszobában egy tigris, síró kisbaba a faliszekrényben, a vőlegény meg sehol. Klasszikus vígjátéki helyzet, kihozható belőle jó is rossz is.
Itt csoda történt. Zach Galifianakis lehetne sok, de mindig beveszi a kanyart.
Bradley Cooper, lehetne csak vonzó, de jól is játszik. Ízléses mindenki, nem vetik el a sulykot egy jó poénért és ezért nagyon hálásak vagyunk.
Még Mike Tyson is rendben van, aki csak átmegy a színen, de önmagát adja, hitelesen.
Könnyű nyári darab szeptember elején. Jöhet a második rész.

Carlos nem jön Magyarországra?

Pár hónapja bemutatták Németországban a Carlos című életrajzi filmet. Kivártam, amíg eljutott a sarki videotékába, és megnéztem, némi hezitálás után nem a 6 órás teljes változatot, csak a 3 órás mozifilmet. Jó volt. Ez a magyarországi nézőknek nem áll módjában, a Carlost eddig nem mutatták be, és nem tudok róla, hogy hamarosan a mozikba kerülne. A hazai forgalmazók kerülik a kockázatos alkotásokat, de ez is annak számít? Olivier Assayas filmje ritka izgalmas témáról szól, a 70-es évek nemzetközi terrorizmusáról, háttérben a hidegháborús fenyegetéssel kettéosztott világ, sztárok játszanak benne, jól, és az egyik epizód BUDAPESTEN játszódik. Van persze sok vér, robbantás, erőszak, gépeltérítés, Carlos számos nőügyét is felfestik mellé (az egyik utolsó hír, amit a ma is élő terroristáról találtam, hogy tíz éve, a börtönből elvette az ügyvédnőjét feleségül), de eközben elgondolkodhat a néző a nagypolitika folyamatain. Látjuk az emlékezetes OPEC-túszejtést, aztán azt is, ahogy a kétpólusú világrend felbomlásával lassan a terroristák lába alól kicsúszik a talaj... A történelemben tájékozottak biztos számon kérhetnek ezt-azt a filmen, sok mindent homályban hagy Carlos életéből (egy venezuelai fickó miért épp a palesztin szabadság ügye mellett kötelezi el magát?), de értékes, nagyszabású, látványos, emlékezetes munka. Hihetetlen, hogy senkit ne érdekelne Magyarországon.

Cranford előzetes

Akik lemaradtak az első részről, azoknak gyorsan ez az előzetes. A Duna tévében a remek színészek természetesen magyarul beszélnek

Cranford a Duna TV-ben

Teljesen véletlenül vettem észre, hogy végre, hosszas várakozás után eljutott a Cranford a Duna Televízióba. A 2007-ben készült BBC minisorozat első részét tegnap, 20-án este 21 órakor vetítették, a további három rész hetenként, ugyanebben az időben kerül adásba. A film forgatókönyve Elisabeth Gaskell három műve, a Cranford, az Egy orvos vallomásai és a My Lady Ludlow alapján készült. Az első két munkát 2008-ban jelentette meg az Artemisz Kiadó egy kötetben, András T. László és Rakovszky Zsuzsa fordításában. A Cranford "Kisváros" címen 1959-ben jelent meg először magyarul. Remek meseszövés, kiváló színészek, mint Judy Dench, Imelda Staunton. A 19. század elejének vidéki Angliája Gaskell szemével. Mindenkinek csak ajánlani tudom!

Igazi vagy klón?

A hétvégén végre kivehettük a videotékából az elsőfilmes Duncan Jones Moon című sci-fijét, melyet 2009 januárjában mutatott be a Sundance Filmfesztiválon.
Sokan mondták már, hogy a film a 2001 Űrodüsszeia újszülött testvére. Nekem annál sokkal jobban tetszett.


A rövid történet: A Földön kifogytak az energiaforrások. Sam Bell asztronauta három éve a Holdon dolgozik, egyszemélyben irányítja a nyersanyag-kitermelést és annak Földre szállítását. Egyetlen társa Gerty a kompjuter. Már csak két hete van hátra, hamarosan jön a váltás és végre hazatérhet a családjához. Egy nap azonban különös baleset történik, amelyben megsebesül egy idegen férfi, aki hajszál pontosan úgy néz ki, mint Sam...

Bellt Sam Rockwell alakítja, aki mindenben jó, csak folyton elfelejtjük megjegyezni a nevét. Egészen addig, míg rá nem jövünk, hogy miatta érdemes megnézi mindent, amiben játszik.
(Holdfényszelence, Trükkös fiúk, Széftörők, Egy veszedelmes elme vallomásai, Charlie angyalai és sorolhatnám még...) Ezt az alkotást most megtöbbszörözve is teljes egészében egyedül viszi a hátán.
A rendező neve is csak első hallásra ismeretlen, Duncan Jones ugyanis Zowie keresztnévvel David és Angie (Barnett) Bowie fiaként 1971-ben Londonban jött világra.

A Szárnyas fejvadász óta  kimentek a divatból a klónozás morális kérdéseit feszegető sci-fik. Ezen azért is érdemes elcsodálkozni, mert ma már bőszen klónoznak növényeket, állatokat sőt tartok tőle, emberekkel is próbálkoznak már itt ott. Van aki béranyával hordatja ki a gyerekét, ha épp nem ér rá, mint tudjuk. A problematika emberi vonatkozásai viszont erősen satnyulnak a közbeszédben.
Ezért is klassz ez a film. Visszavisz az alapokhoz.
Mitől egyedi az ember? És a társadalom szempontjából mit számít az egyediség?
A forgatókönyvet Duncan Jones ötletéből Nathan Parker írta.