Náprádfa. Először

Az augusztus 20-i hétvégén a Susannicon kultúrblog szerzői és olvasói egy nagyszerű kezdeményezés résztvevői lehettek. Mondhatjuk, hogy a blog hagyományainak megfelelően ismét Turbuly Lilla nyomába eredtünk, de a pontosabb megfogalmazás inkább az, hogy Lilla meghívott bennünket zalai otthonába, kertjébe, birtokára, ahol mindannyiunk örömére megszervezte az I. Náprádfai Kultúrbúcsút. Mi más kéne egy remek nyárzáró programhoz, mint barátok, gyümölcsök, virágok, kutyák, finom falatok és borok, és egy-két csipet kultúra?     
A helyszín aznap új nevet is kapott: Hold-udvar (keresztanya: Turbuly Éva), amely visszaadja a hely hangulatát és utal Lilla egykori regényeire is. 

A részvevők a hivatalos programok mellett kirándultak is, belevetették magukat a gutorföldi vásári hangulatba, egyesek felkeresték a környéken Deák Ferenc életéhez kapcsolódó helyszíneket.

A fesztivál fő programja a Lilla által írt „Villám gazdit keres” című bábjáték volt, amelyet a zalaegerszegi Griff Bábszínház művészei Duna Orsolya és Matola Norbert adtak elő a gyümölcsfák árnyékában. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Napjaink bábművészei már nem feltétlenül fekete pólóban rejtőzködnek a paraván mögött, hanem gyakran kilépnek a rivaldafénybe – itt a napfénybe – és így saját testükkel is sokat adnak az előadáshoz. A két művész alapvetően konyhai- és háztartási eszközöket használt a játékhoz, emiatt másnap már mindannyian nagy tisztelettel és alázattal mozogtunk a konyhában.  

 

A program második részében a házigazda felolvasta „Náprádfa” című írását, amely Az Alaszkai-öböl című kötetében jelent meg 2020-ban és jó hátteret adott a környékbeli kirándulásokhoz. Zsubori Ervin a Lakner Zsuzsa kollázsairól írt esszéjét olvasta fel, a programot Gyenes Imre – aki a Deák+Kert Irodalmi honlap szerkesztője is –, „A füst” című novellájának felolvasásával zárta. 

Remélhetőleg a Hold-udvar nem először adott otthont ilyen jellegű rendezvénynek, valamennyien lelkesen ötleteltünk a jövőbeli lehetőségekről, és arról a több év múlva bekövetkező pillanatról, amikor büszkén jelenthetjük ki: mi bizony ott voltunk az I. Náprádfai Kultúrbúcsún!

Naplók és tánclemezek

Nevezhetjük akár Vas István emléktúrának is azt az 56 km-es kerékpáros kirándulást amit a minap nyomtunk le, hogy megnézhessük a róla szóló kiállítást Szentendrén a Ferenczy Múzeumban, amely „Az idő metszeteiben” címet viseli (utalva a költő egyik szép versére), különösen hogy hazafelé a budai Kacsa étterem mellett is elsuhantunk, ahol egykor Vas randevúzott későbbi (harmadik) feleségével, Szántó Piroskával.

Vas Istvánért aztán igazán érdemes áldozatot hoznia az olvasónak! 2010-ben, a 100. születésnapján a PIM zsúfolt nagyteremében rendezett eseményen sokadmagammal – főleg diákokkal – a padlón kucorogtam, mígnem egy kedves idős úr oda nem piszegett amúgy ismeretlenül, hogy ha elhúzza a kabáthalmot a mellette levő székről, ott még pont elférek. Hubay Miklós volt ő, Vas barátja és alkotótársa (ld. Egy szerelem három éjszakája), így aztán a közvetlen ülőhely miatt módom volt végighallgatni a barátaival és ismerőseivel váltott mondatait, amitől igazán bensőségessé vált az ünnep számomra is. Aztán amikor hazaindult, kikísértem a teremből, mert kilencvenvalahány évesen nehezen mozgott már, de a lépcsőn egyedül ment le a taxihoz. Barátja 101. születésnapját már nem érte meg.

Vas-nyakkendő eltéve

A szentendrei helyszín igazán alkalmas Vas emlékének felelevenítésére, hiszen a város neki és baráti körének is kedvelt kirándulóhelye volt, később Szántó Piroska intézte úgy, hogy legyen ott egy kis házuk, kertjük, és nagyon-nagyon sok mindenük, amit mindig elintézett az ő Pistájának. Vas pedig csodaszép elégiákat és rapszódiákat írhatott a nyári vagy az őszi kertben, a budapesti Gróza rakparti lakásukban pedig a lépcsőházban tárolták a kertben termett gyümölcsöket és zöldségeket, ahogy ezt egyszer egy Múzeumok Éjszakáján megtudtuk a házaspár egykori segítőjétől Anikótól, amikor éppen látogatható volt a lakás, és nem utolsó sorban a mellékhelyiség is, amelynek fala egyfajta 20. századi irodalmi közösségi médiafelületként funkcionált…

A szentendrei kiállítótérben Vas évtizedeken át vezetett naplójának oldalaiból szerkesztett papírösvény tekereg a fejünk felett, szépen összekapcsolva az egyes helyiségekben kialakított tematikát: magánélet, szentendrei kötődés, életmű, és szerencsére nagy hangsúlyt kap a fordítói múltja is, aminek kedves megnyilvánulása, hogy a III. Richárd fordításának kézirata pont ott van nyitva, ahol York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át…Mindez azon az íróasztalon, ami a dunaparti lakásban állt, rajta a régi barát, Radnóti Miklós szobrával. Az asztalon (irodalmi?) hanglemezek is hevernek, sajnos nem igazán látszik, hogy mik is azok pontosan, talán ezért is volt, hogy nekem az Eszmék és tánclemezek című verse villant be, és Petri György arra adott reakciója.

York napsütése csillan a plexin

Ütős mondatokba ütközhetünk itt-ott a kiállított dokumentumokban, például a hivatalos iratban, miszerint megkeresztelkedettként és árja párjaként „nem tekintendő zsidónak”, legalábbis egy darabig még nem. Aztán a Radnótival, a munkaszolgálatból közösen írt levelezőlapjukon. És a naplójában 1991. december 16-én felesége bejegyzésével: „Pista meghal”. 

A kiállítás szeptember 25-ig tart nyitva, a hátralevő időben több program is lesz a helyszínen, például augusztus 27-én Nyáry Krisztiánnal, szeptember 25-én Nádasdy Ádámmal.

További kedvcsinálók:

A kiállítás brosúrája
Várady Szabolcs megnyitóbeszéde
Karafiáth Orsolya: Írás a falon – Magyar Narancs, 2022.augusztus 3.

Mélyi József: Az eltűnt idő metszeteiben – Élet Irodalom, 2022. augusztus 12.
Korábbi bejegyzés a Susanniconon
A költők és a minyonok – "Saját levében" blog

Dani uraság szilvája

A "régen minden jobb volt" alapigazság egyik megdönthetetlen bizonyítéka, hogy régen az osztálykirándulások nem arról szóltak, hogy a gyerekek napközben a plázában csámborognak, délután az élményfürdőben este pedig a kocsmában buliznak. Na jó, az utóbbi lehet, hogy régen is így volt. De régen a tanulmányi céllal szervezett kirándulások során a diákok tényleg eljutottak múzeumokba, meglátogattak műemlékeket, esetleg valamilyen kulturális eseményt. Így jutottam el én is veszprémi gimnazistaként Berzsenyi Dániel házába, a somogyi Niklára, és bár gyerekkoromban onnan néhány kilométerre töltöttem csodaszép nyarakat  a nagyszüleimnél, de valahogy ez a Berzsenyi-vonal kimaradt akkoriban. Tavaly ősszel viszont már önszántamból kanyarodtam oda egy kaposvári kiállítás-látogatás után, sőt vittem magammal másokat is. És bár az utak állapota mintha a kétszáz évvel ezelőtti állapotokat tükrözték volna, de a gyönyörű somogyi táj az őszi napsütésben mindenért kárpótolt, és ráadásul pont elcsíptük a gyümölcsfák termésének utolsó, túlérett darabjait a költő, vagy ahogy a helyiek hívták annak idején: „Dani uraság” kertjében.

A Kemenesalján született Berzsenyi fiatal felnőttként került Niklára (korábbi írásmód alapján: Mikla), anyai öröksége révén. Egyik levelében maga is kétféle módon használja a település nevét: „Ime, Niklán kezdtem e levelet írni és Miklán végeztem el! melly nagy líricusi ugrás! No de haggyán, hiszen mindegy, Nikla vagy Mikla.” (1809. nov. 25.)

Ott kezdett el komolyabban gazdálkodni népes családjával és természetesen ott írta műveit. Közben ha távolról is, de tartotta a kapcsolatot irodalmi kortársaival, része volt a kulturális közéletnek, még a keszthelyi Festetics család meghívásainak is eleget tett, például a legendás Helikon ünnepségek idején.

1811-ben egy évszázados vihar – amelynek emléke ma is él az utókor emlékezetében –, tönkretette a család házát, ezután vágott bele a költő a ma is álló épület eredetijének építésébe, amelyben később aztán a múzeum kapott helyet. Mellette még megtalálható az egykori hatalmas birtok gyümölcsösének egy kis része, ahol Berzsenyi szakértő módon nevelte a fákat és méhészkedett. Így az őszi látogatáskor jól esett azt hinni, talán az ő gyümölcsfáinak valamiféle leszármazottjának, vagy legalább az ő földjének a szilvában meggyűlő zamatát érezhettük, amikor a ház gondnoka megengedte hogy sétáljunk egyet a kertben is és felszedegettük a földről a lehullott gyümölcsöket, a darazsak nem kis felháborodására. Ugyanez az ízemlékező érzés jár át, amikor Balatonfüreden a Berzsenyi forrásból veszem a vizet, az erre rendszeresített csatos üvegpalackokban, hogy talán ugyanazt az ízt érezhette ő is, kétszáz évvel ezelőtt.

A látogatás kapcsán vettem elő újra az írásait és a róla szóló irodalmat, köztük egy helyi amatőr helytörténész, Hársházi István könyvét, aki összegyűjtötte a faluban és környékén fennmaradt történeteket Dani uraságról és családjáról. A történetek a népi szájhagyomány minden báját és tévedését magukban hordozzák, de így is élvezetes olvasmány az egész könyv. Emellett már az interneten is fellelhető a költő levelezése, valamint a társadalmi kérdésekkel és a gazdálkodással foglalkozó írásai is, amelyben sokat panaszkodik a tudatlanság és iskolázatlanság negatív hatásaira, az elkeserítő közállapotokra, vagy arra a közbiztonsági helyzetre, amikor a Bakonyban vagy a Balaton-felvidéken átutazva simán elvágják az utazók torkát a betyárok, minden különösebb nyereség nélkül.

"(…) még az is múlhatatlanul megkívántatik, hogy a földművelő nép mind erkölcsére, mind értelmére nézve nagy céljaihoz képzett legyen; mert egyedül az ily nép lehet alkalmas eszköze minden józanabb irányzatoknak, a nem ilyen nép ellenben örökre csak annak lesz eszközlője, aminek eddig volt, tudniillik: az inségnek.

(…) A magyar nép igen idomos, becsületérző, sok erővel és természetes okossággal bíró faj ugyan, de annak szép hajlományai gyakran nagyon rosszra vagynak fordítva; úgyhogy annál többnyire a csinosság és büszkeség betyársággá, az okosság ravaszsággá, az erő és hamis becsületérzés pedig zsiványsággá fajul, (…)

Ezen néphiba nem erőtlenségből, hanem egyenest erőbül folyván, a lélekösmerő elhiszi, ha mondom, hogy a magyar nép mindazon helyeken, hol az valami jobb rendtartásban vagy holmi kis kultúrában részesül, igen derék nép; de mivel a kultúra nálunk igen szűken adatik, a rendetlenség pedig nagyon is sok helyen uralkodik: természet szerint ily helyeken, valamint a legtermékenyebb föld rossz munkával legtöbb gazt terem, úgy a legélénkebb nép is kultúra nélkül legtöbb erkölcsi romlottságra hajlandó.” (A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul, 1833.)

Ennek ellenére így kétszáz év távlatából is bevállalható életnek tűnik az övé: a sikeres gazdálkodással, a remek gyümölcsterméssel, híres szüretekkel a gombai (ma Marcali) szőlőben, a keszthelyi, soproni, bécsi vagy pesti kiruccanásokkal, és mindenekelőtt azzal az élénk levelezéssel, amit az ország másik csücskében élő barátjával, Kazinczy Ferenccel folytatott, akinek széphalmi birtokára annak idején szintén egy osztálykirándulás során jutottam el először.

„Az én életem együgyű plánumában titulusok nintsenek, nem is lesznek. Ha máskor nyujtani akarja Uraságod Czímemet, tituláljon Miklai Remetének vagy Somogyi Diogenesnek, a ki felűl mindazon által bizonyos lehet Uraságod, hogy minden assessorságnál többre betsűli Kazinczy Levelét, és azt nem hordaja hasadékjában, hanem forró kebelében fogja tartani.” (Levél Kazinczy Ferencnek, 1809. január 18.)

Kedves Olvasó! Tehát tavasszal irány Nikla, ha virágzik a szilva! Zárásként pedig hadd használjam azt a búcsúzó fordulatot, amelyet ő használt gyakran a levelei végén, és ami szintén nagy bölcsességre vall:

 "Élj szerencsésen!"

("... s tisztelj meg ezután is nagyrabecsült hajlandóságoddal, valamint én is mindenkor nagy szerencsének fogom tartani, ha erántad való szíves szeretetemnek s tiszteletemnek jeleit mutathatom.")

Utóirat: a múzeumban vásárolt képeslap egy remek linómetszetet ábrázol, de sajnos nincs feltüntetve az alkotó, és a google keresés sem hozott megfelelő találatot. Aki esetleg tudja, hogy ki készítette ezt a képet, legyen szíves és kommentelje ide!

Források:

Az emlékház Niklán

Berzsenyi Dániel levelezése

Összes művei a MEK-ben

Hársházi István: Niklai hagyományok - 2. átdolg. kiad., 1996.

Tudósítás egy könyvkupacról, avagy Ünnepi Könyvhét 2020-21

A járvány miatt az utóbbi évben eltologatott könyvhét most végre mégiscsak lezajlott a szokásos tereken, a budapesti Vörösmartyn és a Duna korzón, és több vidéki városban. Az egyes helyszíneken elhangzott megnyitó beszédeket érdemes elolvasni, pl. itt: Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Garaczi László.

Szemmel láthatóan nagy volt az érdeklődés, egyes dedikálókhoz és sátrakhoz szinte lehetetlen volt odaférkőzni, tehát a magas könyvárak ellenére az érdeklődés úgy tűnik töretlen: az olvasó létezik, keres, kutat, igényel, gyűjt, rajong és fanyalog. Napokkal előtte bogarássza a programot, karikáz, ikszel, vastagon kiemel, hogy kit mikor hol tudna elcsípni, lesz-e érdekes program vagy beszélgetés, majd mindezeket megpróbálja összehangolni helyszíni baráti találkozókkal esetleg kávézással. Utóbbinak köszönhetően megtapasztalhatja a belvárosi turistaérzést is, amit aztán alaposan megbán, ő és a pénztárcája egyaránt.

Az idei könyvheti kupacom kilenc könyvből áll. Emellett azok a címek, amik nem realizálódtak a hátizsákomban, egyelőre felkerültek a vágyottak listájára.

Kántor Péter: Elegendő ok – Magvető, 2021.

A költő nemrég bekövetkezett halála óta csupa olyan visszaemlékezést és nekrológot lehet olvasni, amiből az derül ki, hogy őt tényleg mindenki szerette. "Majdnem kisodródott a bobpályáról" - mondta ezt betegsége kapcsán Bazsányi Sándornak, ez is ott van az egyik versében, ebben a kötetben, amelyet a 2017-2020 közötti versekből válogattak össze. 

Nagyon sajnálom, hogy pár évvel ezelőtt, holott nálam volt a fényképezőgép, nem volt merszem exponálni amikor láttam őt Radnóti Sándorral sétálni a pesti Balassi Bálint utcában. Féltem, hogy beavatkozom a két ember meghitt pillanatába, ami kívülről is levehető volt. Ha a digitális pillanat oda is lett, azért a fejemben megvan a kép.  (Egyébként Kántornak van egy „Draskovics néni” című verse is valamelyik régi kötetében, de ezt már akkor sem vettem magamra.)

Láng Eszter: Élni, ahogy – Kortárs Szalon, 2021.

Nemrég jelent meg Debrecenben ez a kis kötet. Eszter személyesen nyomott a kezembe egy dedikált példányt a könyvhéten, amit aznap el is olvastam. 

Nagyon megrázó ezeket a haikukba öntött botlatóköveket lapozgatni, egy család letűnt történetének nyomaiként. A könyvet a szerző elektrográfiái illusztrálják.

Babiczky Tibor: Szapphó-paradigma – Kalligram, 2021.

Ezt a könyvet már a megjelenésekor megvettem és annyira szépnek és megkapónak éreztem ezt az egész vállalkozást meg a kivitelezést, hogy vettem valakinek ajándékba egy példányt a könyvhéten. 

És egy jótanács: érdemes először az utószót elolvasni!

Mohai V. Lajos: Utószó a magyar költészethez – Prae Kiadó, 2021.

És ha már utószó... ez itt a versek, irodalomtörténeti- és elméleti esszék és a néha felbukkanó nagykanizsai (pontosabban kanizsai) emlékfoszlányok írójának új könyve.

A fülszöveg szerint annyira azért nem kell megijedni, mint amennyit a címből gondolnánk, remélhetőleg nem ez lesz az utolsó utószó, sem Mohai V.-nél, sem pedig a magyar költészetben.

Puskás Panni: A rezervátum visszafoglalása – Magvető, 2021.

Számomra (eddig) az idei év nagy felfedezése a korábban kulturális újságíróként ismert Puskás Panni novellás könyve. Fiatalos, bátor, lendületes, de pontosan érzi hogy hol kell megállni és kitenni a pontot, a témában és a szerkezetben egyaránt. 

Ezért miután e-book formátumban már elolvastam a könyvet, most nyomtatásban is megvettem és még a dedikálásra is odamerészkedtem.

Ingo Schulze: Jóravaló gyilkosok – Prae Kiadó, 2021.

A kiadóban bízom, a szerzőről már sokat hallottam, a fordítót ismerem és valamiképpen rólam, az olvasóról szól ez a könyv. Kell több motívum a vásárláshoz?

Géczi János: A napcsíkos darázshoz: Géczi János versei (1978-2020) – Kalligram, 2021.

Most már egy jó nagy dr-t is oda kéne illeszteni a szerző neve elé, hiszen éppen tegnap védte meg a doktoriját az MTA-n. 

A most megjelent könyv nagy merítést ad az 1978-2020 között megjelent verseiből, a Vadnarancsoktól az új versekig bezárólag, Reményi József Tamás szerkesztésében.

Kádár Erzsébet: Csók és festék – Petőfi Irodalmi Múzeum, 2021.

Nagy öröm volt ennek a könyvnek a felfedezése ott a PIM sátrában! Azok után, hogy csodás kiállítást rendeztek az írónő-festőnő képeiből még tavaly nyáron, most kis késéssel, de legalább megkaparinthatjuk ezt a hiánypótló összeállítást. Tényleg az, hiszen Kádár Erzsébetet manapság már csak a könyvtárakban lehet megtalálni. 

Kár hogy néhány festménynek nem jutott hely a könyvben, persze akkor sokkal drágább lenne, de a jobb novellái, na és Vas István méltatása ott van szerencsére. Nemrég a Libri is kiadott egy kis könyvecskét az írónőtől. Jó lenne ha többen felfedeznék.

Körkép 2020-2021: negyvennyolc mai író kisprózája - Magvető, 2021.

A könyvheti körkép záruljon hát a Körképpel, amit most igazán érdemes megvenni – ahogy a versantológiát is – hiszen a tavalyi elmaradt rendezvény miatt most tulajdonképen egyet fizet kettőt kap akció részesei lehetünk.

A Könyvhétről készült fotók itt megtekinthetők!

Draskovich Edina: Távolságtartó torta karantén módra

Olvasója válogatja

Turbuly Lilla új könyvéről

Gyakran felmerülő kérdés, hogy a novella műfaja miért mostohagyerek a jelenlegi irodalmi piacon, miért kell áhítozva pislognia a regényolvasók tömegei felé? Szinte menetrendszerűen megkapja minden novellaíró az interjúk során azt a kérdést, hogy na és mikorra várható a regénye? Nekikezdett már? Az író pedig fészkelődik, magyarázkodik, ő is érzi, hogy előbb-utóbb nem lehet megúszni ezt a dolgot, ha igazi író akar lenni. Pedig ott vannak a novellák és a tárcák a mindennapjainkban: a folyóiratokban, az internetes felületeken, néha még a buszmegállókban is, de bizonyára a vásárlók igényei alakítják ezt a piacot is. 

Ennek talán az az egyik oka, hogy a novella, ahogy a vers olvasása is, nagyobb energiabefektetést kíván az olvasótól. Az olvasás megkezdésekor azonnal bele kell helyezkedni a szövegbe és felvenni a fonalat, majd végiggombolyítva azt, viszonylag hamar le is kell tenni, gondolatban feldolgozni, és aztán jöhet a következő nekiveselkedés. Nincs napokig félretett könyv, könyvjelzőzés, nincs méla lapozgatás, hogy vajon mennyi van még hátra? 300 oldal? 35%? És vajon hogy alakul majd a cselekmény? Olvasója válogatja, hogy ki mit kedvel jobban, de talán az az egészséges, ha – mint a táplálkozásnál – mindenevők vagyunk, és az meg valóságos ínyencség, ha lehetőségünk van egy szerző életművében többféle műfajt is végigcsemegézni. Lehet, hogy nekik is ennyire érdekes mindezeket megírni. 

Turbuly Lilla, akinek most jelent meg a Prae Kiadónál „Az Alaszkai-öböl” című novelláskötete, annak idején regényekkel lépett az olvasóközönség elé, ezért a Susannicon szerkesztősége most elesik attól a lehetőségétől, hogy nekiszegezze a regényírásra vonatkozó nyüstölős kérdést. Sőt mi több, nemrég mi magunk jártuk végig az egyik könyvének helyszíneit Stuttgartban.  Első regényeit aztán felnőtt- és gyerekversek, mesék, ifjúsági regények, színdarabok és a hivatásként is készített színikritikák követték, követik, amelyek mellett itt-ott megjelentek novellák is, folyóiratokban vagy valamelyik napilap mellékletében. De most itt van végre egy önálló kötet, a korábban megjelentek mellett sok új írással. 

A stuttgarti irodalmi séta előrevetítette azt, amit itt most tömörítve is érzékelhetünk, miszerint a szerző gyakran vázol fel valós földrajzi helyszíneket, hiszen fontos számára, hogy térben is pontosan behatárolja történeteit. Az ismerős helyszínek még közelebb hozzák az olvasóhoz a novellát, másrészt ezzel itt most különösen erősen rajzolódik ki a párhuzamosan létező két világ: a falu és a nagyváros, amelyek között pont olyan kapcsolat van, mint az Alaszkai-öböl két tengere között. Mindez az írások nyelvezetében is visszajön, a nyugat-dunántúli nyelv csak az otthoni helyiségnévtábláig tart, a Ferenciek terén már a szobrok is máshogy beszélnek. 

Olvasója válogatja, hogy ki mennyire szeret belenézni egy szerző valóságos életébe, tényleges személyiségébe, vagy megelégszik a puszta szöveggel, a saját lábán megálló művel. Az előbbi, a kukkoló típusok megnyugodhatnak, mert a Lillával készült interjúk alapján sejteni lehet, hogy bizonyos hasonlatosságok a valósággal nem mindig a véletlen művei, de hogy pontosan melyek azok és milyen arányban, úgysem fogjuk megtudni. Maradjunk tehát a szövegnél, nyissuk ki ezt a helyes kis könyvet, amelynek borítóján Varga Zsófi „Éjszakai horgászat” című képe van, ami úgy is tűnhet, mintha egy másik nyugat-dunántúli szerző holdbeli csónakosa lebegne ott a zalai dombok fölött, színházi függönnyel és fénnyel keretezve. 

Turbuly Lilla: Az Alaszkai-öböl – Prae Kiadó, 2020. 
A könyvbemutatóról készült videófelvétel megtekinthető itt!

Ajándék a szerzőnek a könyvbemutatóra

Pannonhalmi csend

Nagyjából egy évvel ezelőtt történt, hogy hitetlenkedve meredtem a képernyőre, amin ez állt: Gidon Kremer Pannonhalmán fog fellépni az Arcus Temporum Művészeti Fesztiválon. Ez annyira hihetetlennek tűnt, hogy azonnal kiléptem az oldalról, hadd lássa a tulajdonosa, hogy felismerem az ilyen átveréseket és egy percet sem töltök tovább a webhelyén. Nem hagyott nyugodni a dolog, és hamarosan kiderült hogy a hír igaz, és tényleg nem holmi Kremer Revival Bandről van szó, hanem magáról a világhírű művészről. Még hihetetlenebb volt, hogy akkor még jegyet is lehetett kapni rá.

Gálffi László, a fesztivál lelke

Augusztusban aztán a helyszínen, annak spiritualitása miatt, már nem lepődtem meg semmin, hogy ha például a legkülönbözőbb helyekről (bokor, turistaút) váratlanul léptek elém művészek és a kulturális élet kiemelkedő képviselői, ha Mélyi József a fűszerkertben adott interjút, ha a rendezvény házigazdája Gálffi László minden helyszínen jelen volt és mindent kézben tartott, mintha több példányban létezne, vagy amikor beléptem a „csend” kiállítás első termébe, és ott azonnal a jelenleg egyetlen pannonhalmi diák ismerősöm tűnt fel a képernyőn.

Az meg már a szürrealitás netovábbja volt, amikor az utolsó nap reggelén Kremer adott egy exkluzív koncertet a Boldogasszony-kápolnában, nekünk, a kb. 40 fős, fesztiválmértékkel koránkelő társaságnak, ezt még akkor is nehezen hittem el, amikor a művész csak úgy kilépett a sekrestyéből és álla alá illesztette a hegedűt. Hogy legyen valami bizonyítékom arra, hogy mindez megtörtént, kattintottam egy képet róla, amikor beszállt a kisbuszba és elviharzott ott az erdei sétány végén. A viharzás miatt a kép homályos lett, ezzel is megerősítve, hogy talán tényleg meg sem történt ez az egész.

Kremer elsuhan

Az viszont megtörtént, mert írásos nyoma is van, hogy Takács Zsuzsával Bazsányi Sándor beszélgetett a fesztivál témaköréhez kapcsolódva a csendről, a különben fantasztikus akusztikájú teremben. Az elhangzott beszélgetés és ugyanitt Mélyi József szövege Nagy Csilla – Kerezsi Nemere: Rondó installációjáról most elolvasható a Pannonhalmi Szemle 2020/1. számában, amit a járványhelyzet miatt szabadon elérhetővé tett a szerkesztőség.

Takács Zsuzsa, Bazsányi Sándor és Dejcsics Konrád atya

Egy kiállítás képe

Az olvasási szokások változásai járvány idején

A nyakamat rá, hogy lesznek ilyen témájú olvasás-szociológiai kutatások, ha majd a jelenleg az otthonaikban ideiglenes állomásozó tudósok visszatérhetnek végre az intézeti íróasztalaikhoz!

Más területeken már most gyökeres változások álltak be a karanténba szorított embertársaink életében, például sokan kigyógyultak a lisztérzékenységből és ezerrel kenyeret sütnek otthon, sőt, kovászt nevelnek, akik eddig a WC-re is autóval jártak, most sétálni és biciklizni vágynak, és mintha az olvasás is kezdene divatba jönni. Kiadók és irodalmárok győzködik az otthonmaradókat hogy olvassanak, akár „hosszút” is, esetleg verset, drámát, nézzenek színházi előadásokat az interneten, a diákok pedig próbálkozzanak meg a kötelező irodalommal, akár néhány – időlegesen munkanélküli – színész segítségével. 

Szóval ebből akár még akármi is kisülhet!

Az otthonrekedt családtagjaik miatt az ágy szélére, konyhaasztalhoz vagy félrehúzott fotelekbe kényszerült olvasóknak ajánlom, hogy próbálkozzanak meg a kifejezetten kisalakú kötetek kézbevételével, amik az esetek nagy részében versesek szoktak lenni. Itt van mindjárt a Magvető kissé fapados „Időmérték” sorozata, amit négy éve indítottak útjára, és amihez már csak egy olvasószemüveg kell, meg a valamelyik fent említett bútor biztosította intimitás. Utazásnál is nagyon alkalmas ez a formátum, de ezt a tevékenységet most felejtsük el!

Nádasdy Ádám Jól láthatóan lógok itt című kötete most került be a Libri irodalmi díjának jelöltjei és az Aegon díj jelöltjei közé is, bizonyára ennek is köszönhető, hogy állítólag utánnyomásra van szükség. Ennél bizonyára nincs gyönyörködtetőbb hír egy költő számára. A szemfüleseknek (ld. én), persze dedikált első kiadása van, még a tavalyi nyári Margó fesztiválról. 

Várady Szabolcs De mennyire című kötete is itt van a kupacomban, ez is egy magával húzó olvasmány volt ott a babzsák mélyén, az a fajta, ami után az ember a becsukott könyvet még hosszan tapogatja – jelen esetben hála a kis méretnek: forgatja az ujjai között, –, azaz jelképesen ízlelgeti az utóízeket. Rakovszky Zsuzsa Történések-jét most csak úgy ideteszem a fotó kedvéért, ez már két éve itt van a polcon, bizonyítva, hogy nem csak karantén idején lehet ilyesmiket olvasni. Továbbá van még valahol egy Szálinger is, de az nem került elő a fotózásig. 

Egyébként az olvasási szokások változásánál is szebb jelenség a sétálásé, bár jómagam eddig is magas szinten űztem ezt a sportot, merthogy futni utálok, de akik most szembe jönnek a korábban kihalt vagy autóval telepöfögött utcákon, nem ritkán rám köszönnek! Én meg rájuk. Eddig ilyesmit csak elhagyatott vidéki kerékpárutakon tapasztaltam, és az is nagyon szívmelengető volt. Akik pedig maszkban sétálnak, azok bólintanak és megköszönik, hogy szociálisan különösen nagy ívben kerültem ki őket.

Dobó kapitány elvtárs

Amikor meghallottam Rajk László halálhírét, azonnal lekaptam a könyvespolcról egy nemrég megjelent könyvet és fellapoztam benne ezt a képet, ami a könyv olvasásakor nagyon meghatott:

Sokan sokféleképpen emlékeztek meg róla, felemlegették politikai pályáját, építészi-művészeti munkásságát, és személyes tulajdonságait, de nekem egy nyári olvasmányélményem miatt, abban a pillanatban inkább a snagovi gyerekek „kapitánya” volt. Rajk − a történelmi okokból hányatott kisgyerekkora után − anyjával együtt keveredett a jugoszláv nagykövetségre, ahova Nagy Imre munkatársai és családjaik menekültek, így mindketten részesei és elszenvedői voltak a romániai száműzetésnek, pontosabban fogságnak. Erről szól Vásárhelyi Mária „Valahogy megvagyunk: snagovi emlékkönyv” című kötete, amely néhány hónappal ezelőtt jelent meg az Ab Ovo kiadónál. 

Vásárhelyi Mária, egészen kicsi lányként került ki Snagovba a szüleivel és testvéreivel. Ebben a visszaemlékezésben megpróbálja a saját, valamint az akkori gyerekek és felnőttek emlékeit összefésülni, egybevetve azokat az azóta megismert tényekkel és dokumentumokkal. Sokáig nem derült ki egyértelműen, hogy mely romániai településeken voltak miután Snagovból továbbvitték őket, ennek kiderítésére nemrég egy tévéstáb is vállalkozott. Az olvasás izgalmát e műfaj szokásos sava-borsa adja: a szubjektivitás, az érzelmek és emberi kapcsolatok tükröződése egy kemény történelmi helyzetben. Mindezek visszatekintve, az utólagos ismereteinkkel kiegészülve, talán még érdekesebbek.

Ebben a könyvben láthatjuk az ifjabb Rajk Lászlót is, a snagovi gyerekek bandavezérét, az Egri csillagok szerepjátékának Dobó kapitányát, akit a többiek a kor kívánalmainak megfelelően elvtársnak is szólítottak. Rajk, anyja kitartó küzdelmének köszönhetően a gyerekek közül elsőként került vissza Budapestre és folytatta az iskolát. A fenti képen az a levél látható, amit a Romániában rekedteknek írt otthonról. 1958 október végén a többiek is hazatérhettek, néhányan közülük már mint árvák és özvegyek, és megkezdhették évtizedekig tartó belföldi száműzetésüket.

A könyvbemutatóról szóló videó itt megnézhető!

Vásárhelyi Mária „közlegénynek” az ÉS-ben megjelent nekrológja itt olvasható!

Mire gondol a nyúlon túl?

Reptéri nyulak igenis vannak! 

Például tavaly tavasszal – ahogy sok ezren láthattuk a neten ­− a dublini repülőtérről mentettek meg egy egész nyúlcsaládot a hóvihar után, pár héttel ezelőtt pedig a ferihegyi pályát kellett lezárni egy szerencsétlenül járt nyuszi miatt.

De vajon mire gondol a költő (ha reptéri nyulat lát)? És mire gondol úgy általában Tóth Krisztina? 

„Most Madridban fölszállva egyébként reptéri nyulat láttam. Azon is elgondolkodtam, hogy milyen lehet egy reptéri nyúl élete. (…) 

Ott rohant egy mezei nyúl a felszálló repülő erős szelében. Menekült a füvön. És belegondoltam, hogy jé, hát itt, a reptéren is születnek nyulak. Tényleg nem tudni, hogy kit hova vet az Isten.”

A Noran Libro Kiadó tavaly megjelent könyve Horváth Csaba irodalomtörténész és Tóth Krisztina − két véletlenül éppen egyidős és valószínűleg egymást jól ismerő ember – tizenegy beszélgetését tartalmazza. Az interjúkötet műfaja mindig nagyon vonzza az olvasót, hiszen azt reméli, hogy ezen keresztül még közelebb tud jutni a szerzőhöz, kifürkészheti a műhelytitkokat, esetleg nagyobb rálátást kap a művek hátteréről azok mélyebb befogadásához. Ugyanakkor veszedelmes műfaj is ez, különösen ha több, különböző időben és helyen készült interjút tartalmaz, mert a vállalkozás könnyen ismétlésbe fulladhat. 

Ennél a kötetnél ilyesmiről szó sincs! A 2008 és 2018 között elhangzott beszélgetések gördülékenyen forognak egymás után, kirajzolódik Tóth Krisztina eddigi sokoldalú és izgalmas életműve, előbukkan szépen sorban a sokféle műfaj amelyhez hozzányúlt, betekinthetünk írói műhelyébe, gondolataiba, egy kicsit az életébe is, különösen a gyerekkorába. Mindezt két egymásra figyelő érzékeny ember beszélgetésén keresztül kapjuk meg, ahol a kérdező méltó társa a kérdezettnek. Bizonyára ezt a hatást és a megfelelő tálalást a szerkesztőnek, Szarka Károlynak is köszönhetjük. (A beszélgetések a Petőfi Irodalmi Múzeum egykori kezdeményezéséből indultak ki.) 

Talán úgy is élvezhető a könyv, ha valaki nem olvasta valamennyi itt megemlített művet, nem ismeri teljes egészében Tóth Krisztina munkásságát, amely (egyelőre): líra, epika, és műfordítások − kicsiknek és nagyoknak. 

Horváth Csaba: Reptéri nyúl. Beszélgetések Tóth Krisztinával – Budapest: Noran Libro Kiadó, 2018.

"Eltévedt hold" irodalmi emléktúra

A Susannicon szerkesztőségének három tagja nemrég irodalmi barangolásra indult Stuttgartban, az "Eltévedt hold" nyomában. A túra célja az volt, hogy felkutassák Turbuly Lilla regényének helyszíneit és közben jól is érezzék magukat.
2006-ban a Nők Lapja, a Nők Lapja Café és a Révai Digitális Kiadó közösen hirdetett regényíró pályázatot, "Írd te az év könyvét!" címmel. A több mint háromszáz pályaműből az olvasók döntése alapján három könyv jelenhetett meg. 2006-ban "Az év könyve" jelvény felkerülhetett az "Eltévedett hold" borítójára. A mű természetesen fikció, de bizonyos helyszínei valóságosak...

"A taxisofőr tanácstalanul nézegeti a házszámokat, miközben Lívia a már kipakolt két termetes bőrönd mellett álldogál. Buschlestrassse 2., Buschlestrasse 6. - mormolja értetlenkedve a férfi, ide-oda forgatva a fejét a két, igencsak hasonló, kétemeletes ház között."

"Elindul visszafelé, most már látja a Régi Kastély épületét, felismeri az útikönyvbeli kép alapján. De nem oda, hanem az Új Kastély háta mögé ér ki, egy nagy parkba." 

"Most nem áll meg, de azért lelassít, szemügyre veszi a kis mesterséges tavat (kacsák szunyókálnak a partján), a többnyire foglalt padokat, amiken öltönyös hivatalnokok ebédelnek, a szökőkutat a szoborsorral, és arra gondol, hogy fog majd itt ebédelni ő is, meg olvasni, egész biztosan."

"Az eső szerencsére időközben elállt, de a padok még vizesek, így válogathat közöttük, és miután egy kicsit letörölgeti az egyiket, le is tud ülni. Szemben, a tartományi parlament aranybarna üvegfelületei visszatükrözik a távolodó felhőket, a földszinti étterem előtti terasz lassan megtelik ebédelőkkel."

"Jólesik, de nem marad sokáig, mert itt csak egy automata jelzi a kávézót, inkább keres egy igazit, de oda már a Stuttgarter Zeitungot viszi magával. Jó hogy végre ki lehet ülni a teraszra." 

"A keskeny utcácskához közelebb eső ajtó egy étterembe vezet. Fölötte cirádás betűkkel ott áll a neve: Stuttgarter Stäffele."

A szerkesztőség tagjai ebben az étteremben pihenték ki a túra fáradalmait és adóztak tisztelettel nem csak az írónő, hanem a helyi sörfőzési hagyományok és a konyhaművészet előtt is.

Forrás: 
Turbuly Lilla: Eltévedt hold - Bp.: Révai Digitális Kiadó, 2006.

  

Jane Austen otthonai

Ha az utazó közúton gördül be a dél-angliai Hampshire megyébe, megpillanthat egy olyan táblát, amelyen ez áll: „Üdvözöljük Hampshireben, Jane Austen hazájában”. Különös öröm ezt látni annak, aki irodalom- és azon belül még Austen-rajongó is, és aki bízik abban, hogy az ilyen gesztusok is segítik az európai kulturális hagyományok megőrzését és továbbadását, bár Austen esetében kár Európára leszűkíteni a földrajzi kört, hiszen máig világszerte ismert és olvasott szerző. Igaz, hogy az irodalmi emlékhelyek látogatása nem olyan népszerű elfoglaltság, mint mondjuk pörögni egyet a London Eye-on, de legalább nem kell sokat sorban állni a jegyvásárlásnál.

Egy megyényi területet megnevezni mint otthont, teljesen jogos az írónő esetében, hiszen úgy alakult az egyébként rövid élete (1775-1817), hogy többször kellett költözködnie, illetve más-más helyeken eltöltenie bizonyos időszakot. A steventoni lelkészlakban született; Oxfordban, Southamptonban és Readingben járt iskolába; lakott Bathban, Southamptonban, és végül Chawtonban; utolsó heteit pedig a gyógyulás reményében Hampshire megye székhelyén, az egyébként csodálatos Winchesterben töltötte. Ott halt meg, és máig ott nyugszik a winchesteri katedrális északi szentélyében.

A winchesteri katedrális

A winchesteri ház, ahol Jane Austen meghalt

A chawtoni ház és a benne működő múzeum számít a legfontosabb emlékhelynek, bár nagy érdeklődés övezi az amúgy is népszerű fürdővárosban Bathban található múzeumot is, amely kicsit hangsúlyosabban fókuszál a turisták elvárásaira. Chawton jelentősége abban áll, hogy Austen 1809-től halálig itt viszonylagos nyugalomban élt, itt írta, illetve itt rendezte kiadás alá a legjelentősebb műveit.

A chawtoni ház, ma múzeum

Austen, és szeretett nővére Cassandra, tipikus példái voltak a férfiak uralta társadalomban, teljes alárendeltségben élő nőknek. Mivel nem mentek férjhez, egész életükben ki voltak szolgáltatva annak a férfi rokonuknak, aki képes és hajlandó volt eltartani őket. Sorsukat befolyásoló valódi szabad akarattal nem rendelkeztek, lakóhelyüket sem ők választhatták meg. Így aztán Austen csak bátyjától várhatta azoknak a körülményeknek a megteremtését, amit későbbi „kolléganője” Virginia Woolf úgy fogalmazott meg hogy "a nőknek rendelkezniük kell pénzzel és saját szobával, ha regényírásra adják magukat. [Ha] (...) meglesz az évi ötszáz fontunk és a saját szobánk; ha szokásunkká válik a szabadság és a bátorság, hogy azt írjuk, amit gondolunk; ha sikerül egy kicsit elszakadnunk a közös nappalitól, és nemcsak azt vesszük észre, hogy az emberek milyen kapcsolatban vannak egymással, hanem azt is hogy milyen viszonyban vannak a valósággal; és ha önmagában nézzük az eget is, a fákat és minden mást;..." 

Wifi jelszó: "Jane 1817"

1809-től a bájos kis hampshire-i településen álló 17. századi ház nyugodt otthonává vált a két testvérnek, édesanyjuknak és egy idős nőismerősüknek. Kellemes kis kert, gazdasági épületek egészítik ki az épületegyüttest. A bútorok, a használati tárgyak a látogató szemével nézve ismerősek lehetnek egynémely BBC filmfeldolgozásból is.

Marmite, a chawtoni ház cicája

Aki ma vesz kézbe egy Jane Austen regényt, egy hihetetlenül modern, friss szerzővel találkozik, holott tavaly volt az írónő halálának kétszázadik évfordulója. Művei méltó kiteljesedési az angol modern regény hagyományának, éles társadalomkritikát megfogalmazva, jellemábrázolásainál mély pszichológiai elemzési készséget felmutatva szórakoztatja az olvasót, mindezt kiváló ritmusérzékkel és humorral előadva.
Helyszínei megválasztásakor nem mozdult el túlságosan lakóhelyétől, a nagy társasági életet biztosító Bathtól, Londontól, Brightontól, valamint Devontól, ahova a családi utazások során juthatott el. Vannak olyan helyszín-leírásai, amik máig beazonosíthatók. A filmes alkotók is közel maradtak Austen eredeti dél-angliai közegéhez, az „Értelem és érzelem”-ben visszaköszön a jellegzetes devoni táj, a „Büszkeség és balítélet” Benett családja a BBC feldolgozásban a wiltshire-i Luckingtonban valamint a közeli Lacockban élt (utóbbi falucskában Harry Potter is megfordult).
De ami a legfontosabb információ még egy 21. századi nő számára is, az az, hogy Mr. Darcy filmbéli kastélya jóval északabbra, Chatsworthben van!

A Virginia Woolf idézet forrása: Virginia Woolf: Saját szoba; [ford. Bécsy Ágnes]. - Bp. : Európa, 1986.

Zöldeskék hangulatkeltés

Nem, nem kaptunk napszúrást, jól látjuk, hogy az egykori Károlyi palota egyik termében csak úgy lazán oda van dobva  egy kikötői cölöpre egy fecske típusú fürdőnadrág, odébb megcsodálhatjuk Tamási Áron szandálját, ami napjainkban is simán eladható lenne valamilyen divatos márkajelzéssel, mellette Mészöly Miklós hasonlóan trendi napszemcsije villan a tárlatlátogatóra.

A PIM kiállítása megerősíti, hogy a napfény, amelynek tudományosan bizonyított hatása van hormonjainkra, az amúgy borongásra hajlamos írókból-költőkből is előcsalogatta a lazuló, önfeledt, játékos énjüket. Örkénynek mondjuk nem kellett ehhez nap, ő az orosz télben is elsütötte a poént, ha volt. Lipták Gábornak, a balatonfüredi írónak, helytörténésznek, elsősorban barátnak, aki feleségével nyaranta valóságos irodalmi szalont üzemeltetett Füreden, az alábbi sorokat írta:

Kedves Gabus!
Ne haragudj egy ideges bolondra. A háborúban átlőtték a bal fejemet, épp ott, ahol a józan eszem utolsó maradványa székelt. Ennek köszönhető, hogy ott felejtettem valahol a rövid ujjú nejlon ingemet. Kérem Maxit, tegye egy borítékba, Melinda ragassza le, Gabus címezze meg és Pulcsi leheljen rá csókot, mert a testemen hordom a szóban forgó inget. (…)
Sokszor ölel agylövéses barátod
Pista

1959. júl. 16.

Kedves Gabus!
Ing nélkül járok, csak a szőr borít, mert nem jött meg a nejlon ing. Nem szokás a vendégek ottfelejtett fehérneműjét eladni és így pénzhez jutni. (…)
A báli viszontlátásig ölel
hű barátod
Örkény István

Az amúgy nem nagy kiállításon, merthogy szívesen nézegetné az ember még több teremben is, a stégről szaltózó Juhász Ferenc fotója mellett még filmrészleteket is láthatunk, pl. az Esterházy és a Balassa családról a strandon, vagy Vas Istvánról, ahogy élre vasalt pantallóban és fehér ingben áll a strand lépcsőjén, onnan nézve a vízbe merülő Böll házaspárt, akik német turistaként jobban bírták a hideg vizet, mint a magyarok. Vashoz hasonlóan Szabó Lőrinc és Weöres Sándor sem vált meg ikonikus outfitjétől, a képek tanúsága szerint hullhatott rájuk jégeső vagy perzselhette őket kánikula, a kihajtott fehér gallér és a zakó elengedhetetlen volt. Göncz Árpád pedig hasonló, vagy tán ugyan abban a csíkos melegítőben volt a hetvenes években Szigligeten, mint amilyenben én láttam először tíz évvel később egy másik alkotóház udvarán, Iszkázon. 

Valóban úgy van, ahogy a szervezők írják, hogy a kiállítás megtekintése közben a látogatók előhívhatják saját balatoni élményeiket is. Ezt azzal is segítik, hogy ha az ember leveszi az egyébként nagyon igényes fotókkal és idézetekkel megtöltött kiállítási kiadványról a védőborítót, láthatja hogy a könyv tervezői majdnem eltalálták a keménytáblán a Balaton jellegzetes zöldeskék színét, ami sokunk szívét megdobogtatja, ha bizonyos légköri-hőmérsékleti körülmények között bámuljuk a víztükröt.

Én bepakolnám ezt a tárlatot egy buszba, ahogy az Arany kiállítást is tették, sőt, talán inkább lakókocsiba és végigturnéznám vele a tavat, Arácstól kezdve Füreden, Tihanyon, Sajkodon és Szigligeten át egészen Becehegyig, majd Györökig, onnan meg már csak egy ugrás Akarattya, persze a déli parton visszafelé, hogy minél többen megnézhessék. 

Balatoni nyár: Írófényképek az 1950-es, ’60-as, '70-es években 

Petőfi Irodalmi Múzeum, 2018. szeptember 16-ig. 

Kapcsolódó cikkek a Susanniconon:

Kertben élni

Kertben élni és szeretni

Turbuly Lilla új kötete

Susanniconon innen és túl, olvasóknak és alkotóknak egyaránt örömhír, hogy Turbuly Lilla új könyvvel jelentkezik az Ünnepi Könyvhéten! A korábban már itt-ott megjelent versek újabbakkal kiegészülve a Prae.hu és a Líra és Logika Kulturális Alapítvány kiadásában jelennek meg, Lakner Zsuzsa érzékeny "csomagolásában".

Az Alkonykapcsoló című verseskötetet, melynek elnevezésére nagyon demokratikus módon a Facebook népe is szavazhatott, a Margó Irodalmi Fesztiválon is bemutatják. A szerzővel a fülszövegeket jegyző Rakovszky Zsuzsa író, költő, műfordító és Benedek Anna szerkesztő beszélgetnek. Közreműködik: Fabók Mariann színművész. 

Helyszín: Petőfi Irodalmi Múzeum - Lotz-terem

Időpont: 2018. június 9. szombat 17:30

Lilla ugyanezen a napon 15.00 órakor a budapesti Vörösmarty téren dedikál, a József Attila Kör alkotóinak társaságában. 

Zalaegerszegen 2018. június 5-én 18.30-kor mutatják be a könyvet a Mimosa Lounge kávéházban.

"Ritka az olyan verseskötet, amelyet az ember egyfolytában, örömmel olvas végig az első verstől az utolsóig, és amikor befejezte, azt szeretné, ha legalább kétszer ilyen hosszú lett volna." (Rakovszky Zsuzsa a kötetről)

Lilla dedikál a 2011-es Könyvhéten a Vörösmarty téren.

Képnézők és képmutatók

Zsubori Ervin Szóról szóra Városi Galéria Szigetszentmiklós

Draskovich Edina fotói a megnyitón