Dani uraság szilvája

A "régen minden jobb volt" alapigazság egyik megdönthetetlen bizonyítéka, hogy régen az osztálykirándulások nem arról szóltak, hogy a gyerekek napközben a plázában csámborognak, délután az élményfürdőben este pedig a kocsmában buliznak. Na jó, az utóbbi lehet, hogy régen is így volt. De régen a tanulmányi céllal szervezett kirándulások során a diákok tényleg eljutottak múzeumokba, meglátogattak műemlékeket, esetleg valamilyen kulturális eseményt. Így jutottam el én is veszprémi gimnazistaként Berzsenyi Dániel házába, a somogyi Niklára, és bár gyerekkoromban onnan néhány kilométerre töltöttem csodaszép nyarakat  a nagyszüleimnél, de valahogy ez a Berzsenyi-vonal kimaradt akkoriban. Tavaly ősszel viszont már önszántamból kanyarodtam oda egy kaposvári kiállítás-látogatás után, sőt vittem magammal másokat is. És bár az utak állapota mintha a kétszáz évvel ezelőtti állapotokat tükrözték volna, de a gyönyörű somogyi táj az őszi napsütésben mindenért kárpótolt, és ráadásul pont elcsíptük a gyümölcsfák termésének utolsó, túlérett darabjait a költő, vagy ahogy a helyiek hívták annak idején: „Dani uraság” kertjében.

A Kemenesalján született Berzsenyi fiatal felnőttként került Niklára (korábbi írásmód alapján: Mikla), anyai öröksége révén. Egyik levelében maga is kétféle módon használja a település nevét: „Ime, Niklán kezdtem e levelet írni és Miklán végeztem el! melly nagy líricusi ugrás! No de haggyán, hiszen mindegy, Nikla vagy Mikla.” (1809. nov. 25.)

Ott kezdett el komolyabban gazdálkodni népes családjával és természetesen ott írta műveit. Közben ha távolról is, de tartotta a kapcsolatot irodalmi kortársaival, része volt a kulturális közéletnek, még a keszthelyi Festetics család meghívásainak is eleget tett, például a legendás Helikon ünnepségek idején.

1811-ben egy évszázados vihar – amelynek emléke ma is él az utókor emlékezetében –, tönkretette a család házát, ezután vágott bele a költő a ma is álló épület eredetijének építésébe, amelyben később aztán a múzeum kapott helyet. Mellette még megtalálható az egykori hatalmas birtok gyümölcsösének egy kis része, ahol Berzsenyi szakértő módon nevelte a fákat és méhészkedett. Így az őszi látogatáskor jól esett azt hinni, talán az ő gyümölcsfáinak valamiféle leszármazottjának, vagy legalább az ő földjének a szilvában meggyűlő zamatát érezhettük, amikor a ház gondnoka megengedte hogy sétáljunk egyet a kertben is és felszedegettük a földről a lehullott gyümölcsöket, a darazsak nem kis felháborodására. Ugyanez az ízemlékező érzés jár át, amikor Balatonfüreden a Berzsenyi forrásból veszem a vizet, az erre rendszeresített csatos üvegpalackokban, hogy talán ugyanazt az ízt érezhette ő is, kétszáz évvel ezelőtt.

A látogatás kapcsán vettem elő újra az írásait és a róla szóló irodalmat, köztük egy helyi amatőr helytörténész, Hársházi István könyvét, aki összegyűjtötte a faluban és környékén fennmaradt történeteket Dani uraságról és családjáról. A történetek a népi szájhagyomány minden báját és tévedését magukban hordozzák, de így is élvezetes olvasmány az egész könyv. Emellett már az interneten is fellelhető a költő levelezése, valamint a társadalmi kérdésekkel és a gazdálkodással foglalkozó írásai is, amelyben sokat panaszkodik a tudatlanság és iskolázatlanság negatív hatásaira, az elkeserítő közállapotokra, vagy arra a közbiztonsági helyzetre, amikor a Bakonyban vagy a Balaton-felvidéken átutazva simán elvágják az utazók torkát a betyárok, minden különösebb nyereség nélkül.

"(…) még az is múlhatatlanul megkívántatik, hogy a földművelő nép mind erkölcsére, mind értelmére nézve nagy céljaihoz képzett legyen; mert egyedül az ily nép lehet alkalmas eszköze minden józanabb irányzatoknak, a nem ilyen nép ellenben örökre csak annak lesz eszközlője, aminek eddig volt, tudniillik: az inségnek.

(…) A magyar nép igen idomos, becsületérző, sok erővel és természetes okossággal bíró faj ugyan, de annak szép hajlományai gyakran nagyon rosszra vagynak fordítva; úgyhogy annál többnyire a csinosság és büszkeség betyársággá, az okosság ravaszsággá, az erő és hamis becsületérzés pedig zsiványsággá fajul, (…)

Ezen néphiba nem erőtlenségből, hanem egyenest erőbül folyván, a lélekösmerő elhiszi, ha mondom, hogy a magyar nép mindazon helyeken, hol az valami jobb rendtartásban vagy holmi kis kultúrában részesül, igen derék nép; de mivel a kultúra nálunk igen szűken adatik, a rendetlenség pedig nagyon is sok helyen uralkodik: természet szerint ily helyeken, valamint a legtermékenyebb föld rossz munkával legtöbb gazt terem, úgy a legélénkebb nép is kultúra nélkül legtöbb erkölcsi romlottságra hajlandó.” (A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul, 1833.)

Ennek ellenére így kétszáz év távlatából is bevállalható életnek tűnik az övé: a sikeres gazdálkodással, a remek gyümölcsterméssel, híres szüretekkel a gombai (ma Marcali) szőlőben, a keszthelyi, soproni, bécsi vagy pesti kiruccanásokkal, és mindenekelőtt azzal az élénk levelezéssel, amit az ország másik csücskében élő barátjával, Kazinczy Ferenccel folytatott, akinek széphalmi birtokára annak idején szintén egy osztálykirándulás során jutottam el először.

„Az én életem együgyű plánumában titulusok nintsenek, nem is lesznek. Ha máskor nyujtani akarja Uraságod Czímemet, tituláljon Miklai Remetének vagy Somogyi Diogenesnek, a ki felűl mindazon által bizonyos lehet Uraságod, hogy minden assessorságnál többre betsűli Kazinczy Levelét, és azt nem hordaja hasadékjában, hanem forró kebelében fogja tartani.” (Levél Kazinczy Ferencnek, 1809. január 18.)

Kedves Olvasó! Tehát tavasszal irány Nikla, ha virágzik a szilva! Zárásként pedig hadd használjam azt a búcsúzó fordulatot, amelyet ő használt gyakran a levelei végén, és ami szintén nagy bölcsességre vall:

 "Élj szerencsésen!"

("... s tisztelj meg ezután is nagyrabecsült hajlandóságoddal, valamint én is mindenkor nagy szerencsének fogom tartani, ha erántad való szíves szeretetemnek s tiszteletemnek jeleit mutathatom.")

Utóirat: a múzeumban vásárolt képeslap egy remek linómetszetet ábrázol, de sajnos nincs feltüntetve az alkotó, és a google keresés sem hozott megfelelő találatot. Aki esetleg tudja, hogy ki készítette ezt a képet, legyen szíves és kommentelje ide!

Források:

Az emlékház Niklán

Berzsenyi Dániel levelezése

Összes művei a MEK-ben

Hársházi István: Niklai hagyományok - 2. átdolg. kiad., 1996.

Jane Austen otthonai

Ha az utazó közúton gördül be a dél-angliai Hampshire megyébe, megpillanthat egy olyan táblát, amelyen ez áll: „Üdvözöljük Hampshireben, Jane Austen hazájában”. Különös öröm ezt látni annak, aki irodalom- és azon belül még Austen-rajongó is, és aki bízik abban, hogy az ilyen gesztusok is segítik az európai kulturális hagyományok megőrzését és továbbadását, bár Austen esetében kár Európára leszűkíteni a földrajzi kört, hiszen máig világszerte ismert és olvasott szerző. Igaz, hogy az irodalmi emlékhelyek látogatása nem olyan népszerű elfoglaltság, mint mondjuk pörögni egyet a London Eye-on, de legalább nem kell sokat sorban állni a jegyvásárlásnál.

Egy megyényi területet megnevezni mint otthont, teljesen jogos az írónő esetében, hiszen úgy alakult az egyébként rövid élete (1775-1817), hogy többször kellett költözködnie, illetve más-más helyeken eltöltenie bizonyos időszakot. A steventoni lelkészlakban született; Oxfordban, Southamptonban és Readingben járt iskolába; lakott Bathban, Southamptonban, és végül Chawtonban; utolsó heteit pedig a gyógyulás reményében Hampshire megye székhelyén, az egyébként csodálatos Winchesterben töltötte. Ott halt meg, és máig ott nyugszik a winchesteri katedrális északi szentélyében.

A winchesteri katedrális

A winchesteri ház, ahol Jane Austen meghalt

A chawtoni ház és a benne működő múzeum számít a legfontosabb emlékhelynek, bár nagy érdeklődés övezi az amúgy is népszerű fürdővárosban Bathban található múzeumot is, amely kicsit hangsúlyosabban fókuszál a turisták elvárásaira. Chawton jelentősége abban áll, hogy Austen 1809-től halálig itt viszonylagos nyugalomban élt, itt írta, illetve itt rendezte kiadás alá a legjelentősebb műveit.

A chawtoni ház, ma múzeum

Austen, és szeretett nővére Cassandra, tipikus példái voltak a férfiak uralta társadalomban, teljes alárendeltségben élő nőknek. Mivel nem mentek férjhez, egész életükben ki voltak szolgáltatva annak a férfi rokonuknak, aki képes és hajlandó volt eltartani őket. Sorsukat befolyásoló valódi szabad akarattal nem rendelkeztek, lakóhelyüket sem ők választhatták meg. Így aztán Austen csak bátyjától várhatta azoknak a körülményeknek a megteremtését, amit későbbi „kolléganője” Virginia Woolf úgy fogalmazott meg hogy "a nőknek rendelkezniük kell pénzzel és saját szobával, ha regényírásra adják magukat. [Ha] (...) meglesz az évi ötszáz fontunk és a saját szobánk; ha szokásunkká válik a szabadság és a bátorság, hogy azt írjuk, amit gondolunk; ha sikerül egy kicsit elszakadnunk a közös nappalitól, és nemcsak azt vesszük észre, hogy az emberek milyen kapcsolatban vannak egymással, hanem azt is hogy milyen viszonyban vannak a valósággal; és ha önmagában nézzük az eget is, a fákat és minden mást;..." 

Wifi jelszó: "Jane 1817"

1809-től a bájos kis hampshire-i településen álló 17. századi ház nyugodt otthonává vált a két testvérnek, édesanyjuknak és egy idős nőismerősüknek. Kellemes kis kert, gazdasági épületek egészítik ki az épületegyüttest. A bútorok, a használati tárgyak a látogató szemével nézve ismerősek lehetnek egynémely BBC filmfeldolgozásból is.

Marmite, a chawtoni ház cicája

Aki ma vesz kézbe egy Jane Austen regényt, egy hihetetlenül modern, friss szerzővel találkozik, holott tavaly volt az írónő halálának kétszázadik évfordulója. Művei méltó kiteljesedési az angol modern regény hagyományának, éles társadalomkritikát megfogalmazva, jellemábrázolásainál mély pszichológiai elemzési készséget felmutatva szórakoztatja az olvasót, mindezt kiváló ritmusérzékkel és humorral előadva.
Helyszínei megválasztásakor nem mozdult el túlságosan lakóhelyétől, a nagy társasági életet biztosító Bathtól, Londontól, Brightontól, valamint Devontól, ahova a családi utazások során juthatott el. Vannak olyan helyszín-leírásai, amik máig beazonosíthatók. A filmes alkotók is közel maradtak Austen eredeti dél-angliai közegéhez, az „Értelem és érzelem”-ben visszaköszön a jellegzetes devoni táj, a „Büszkeség és balítélet” Benett családja a BBC feldolgozásban a wiltshire-i Luckingtonban valamint a közeli Lacockban élt (utóbbi falucskában Harry Potter is megfordult).
De ami a legfontosabb információ még egy 21. századi nő számára is, az az, hogy Mr. Darcy filmbéli kastélya jóval északabbra, Chatsworthben van!

A Virginia Woolf idézet forrása: Virginia Woolf: Saját szoba; [ford. Bécsy Ágnes]. - Bp. : Európa, 1986.

Háború és irodalom

 

Miközben szerte a világon egymást érik az első világháborús megemlékezések, miközben angolok, kanadaiak és németek ezrei kerekednek fel hogy meglátogassák nagyapáik, dédapáik sírját valahol Belgiumban vagy Franciaországban, és a Tower árkát kerámia pipacsokkal borítják be a megemlékezők, addig nálunk csúnyán elsikkad a százéves évforduló, holott a veszteséglistán eléggé az élen állunk. Sajátságos veszteséglistát, vagyis veszteségstatisztikát készített a KSH, a háború demográfiai hatásait vizsgáló kiadványában. Igazán megrendítő olvasmány, már ha csak azt nézzük, hogy mi mindent mérnek benne, pl. a vőlegények, a várható születések, vagy a járványokkal érintettek számát. (Háborúk, válságok, diktatúrák demográfiai hatásai: I. A Nagy Háború - KSH, 2014.)

 

Itthon talán néhány hír lecsorog a tévénézőkhöz vagy újságolvasókhoz arról, hogy valamilyen küldöttség megkoszorúzta az isonzói vagy doberdói emlékművet, a múzeumlátogatók láthatnak néhány időszaki kiállítást valamelyik elszánt múzeumunkban, és persze akadnak honlapok is, facebook oldalak, létezik emlékbizottság, de valahogy nem jön át az a fajta össztársadalmi főhajtás, amit Nyugat-Európában láthatunk. 

A Petőfi Irodalmi Múzeum természetesen az irodalom oldaláról közelíti meg a témát, a lassan bezáró, de még megtekinthető kiállításával. Nem lövöm le a poént, pedig stílusos lenne, de aki oda betér, annak kétesélyes a sorsa, ahogy ez annak idején is így volt a sorozási bizottság előtt. Az igazán elszántak bevállalhatják, hogy valamennyi bugyrát bejárják a kiállításnak és erre érdemes rászánni 1-2 órát, mert rengeteg olvasnivaló és néznivaló van a falakon, kiegészítve igényes installációkkal.

Végigkövethetjük a behívottak és az alkalmatlanokká minősítettek kálváriáját, az itthon, a hátországban az eseményeket követő írók, költők megnyilvánulásait. Többen a kezdeti lelkesedés után eléggé hamar váltak a béke szószólóivá. A műfajok sokfélesége jól érzékelhető a kiállításon, hiszen azokban az időkben és azon körülmények között születtek haditudósítások, naplók, versek, levelek, visszaemlékezések, regények, ahogy feljelentések, jegyzőkönyvek, igazolások, kérvények is szép számmal. Az írás körülményei is meglehetősen széleskörűek voltak: a sorozástól a frontszolgálaton át a hadifogságig, vagy az internálásig. A kiállítás végét a Melocco-féle Ady oltár zárja le. Ez korábban is látható volt a PIM-ben és talán bőven elég egyszer megnézni az életben.

******
„Maradni szégyen, veszni borzalom” – Magyar írók az első világháborúban, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2014. november - 2016. január

A Petőfi Irodalmi Múzeum első világháborús kiállítása a háborút megélt magyar írók és költők nézőpontjából és értelmezésében mutatja be az 1914 és 1918 közötti éveket. 

(A bejegyzés képei a pim.hu oldalról származnak.)

******

Korábbi írás az a világháborúról a Susanniconon: Flandria pipacsos mezőin.

Flandria pipacsos mezőin

Ypern - városrészlet

Az első világháború kezdetét mindenki a szarajevói merénylettel azonosítja, holott a tényleges hadüzenetváltás egy hónappal később, 1914. július 28-án történt meg, amikor a lejárt ultimátum után a Monarchia hadat üzent Szerbiának, majd augusztus elején Németország Oroszországnak és Franciaországnak, és hamarosan a német hadsereg benyomult Belgium területére. Belgium, ez a békés kis ország mindkét világháborút megszenvedte. Egy flamand barátom, aki kisfiúként élte meg 1956 őszét, mesélte hogy jól emlékszik arra, ahogy a rólunk érkező hírek miatt a felnőttek attól féltek, megint háború lesz, megint jönnek a tankok, ahogy annyiszor azon a tájon. 

Az első világháborúban, vagy ahogy akkor nevezték a Nagy Háborúban a belgiumi és franciaországi arcvonalak rövid idő alatt megmerevedtek, és megkezdődött az addig elképzelhetetlen lövészárkos öldöklés, ami persze nem addig tartott mire a falevelek lehullottak, hanem még négy évig. Azután már csak egy rettenetes spanyolnátha járvány és néhány forradalom várt Európára. Flandriában vívták meg a legvéresebb csatákat, köztük az első és a második ypres-i csatát. Ypres-ben (flamandul Ieper, németül Ypern) alkalmaztak először tömegpusztító vegyi fegyvert, harci gázt 1915 áprilisában. Hét évvel ezelőtt néhány napot töltöttem azon a környéken, és nagyon megrendített, hogy a város és a környéke nagyjából így néz ki: katonai temető – iskola – katonai temető – benzinkút – katonai temető – óvoda – katonai temető – lakóházak – katonai temető stb...stb. A temetők szépen rendben vannak tartva, legyenek azok bármilyen nemzet katonáinak nyughelyei, ezt talán azért is néztem elégedetten, mert az első világháborúban három dédapám halt meg, egyikük holtteste sosem került elő, és bízom benne, hogy az ő sírjukat is ápolgatja valahol egy közösség vagy egy ilyen célra létrehozott társaság.

Ypern háborús múzeuma ezt a nevet viseli: In Flanders Fields. A katonák között elterjedt legenda szerint a rengeteg pipacs, ami a mezőkön virágzott, elesett bajtársaik véréből sarjadt. Egy kanadai katonaorvos, John McCrae 1915-ben, a második nagy csata után - amelyben barátját is elveszítette - ezzel a címmel írt verset:

In Flanders Fields

In Flanders Fields the poppies blow

Between the crosses, row on row,

That mark our place; and in the sky

The larks, still bravely singing, fly

Scarce heard amid the guns below.

We are the Dead. Short days ago

We lived, felt dawn, saw sunset glow,

Loved, and were loved, and now we lie

In Flanders Fields.

Take up our quarrel with the foe:

To you from failing hands we throw

The torch; be yours to hold it high.

If you break faith with us who die

We shall not sleep, though poppies grow

In Flanders Fields.

John Alexander McCrae (1872-1918)
en.wikipedia.org

Az interneten Nika Géza és egy bizonyos Metz fordítását találtam meg, de remélem talán pont a Susannicon valamelyik költőjének, műfordítójának megjön a kedve egy újabb fordításhoz:

Flandria mezején

Flandria mezején pipacsok nőnek

Keresztjei közt egy temetőnek

Ez jelöli a mi helyünket; 

s bár fenn az égen

Még bátran szól a pacsirta ének

Lenn, az ágyúdörgésben 

nem hallod őket.

Mi vagyunk a halottak, 

kik pár napja még

Éltünk, elestünk, ragyogott 

ránk a naplemente

Szerettünk, szerettek minket 

s most itt a vég,

Flandria mezején.

Viaskodjatok Ti az ellenséggel;

Átadjuk a fáklyát elhaló kézzel;

Vigyétek Ti azt magasra tartva.

De ha hűtlenek lesztek hozzánk, mélyén a sírnak

Mi nem tudunk aludni, 

bár pipacsok nyílnak

Flandria mezején.

(Fordította: Nika Géza)

Flamand mezőkön

Flamand mezőkön pipacsok nőnek 

hol fehér keresztek előtörnek

Ott van alant a mi helyünk

Míg felettünk a pacsirták szóltak

bátor hangon az égig hatoltak

mi nem hallhattuk itt lent őket 

mert köröttünk fegyverek bömböltek

S ím így most halottak vagyunk

Mind éltünk és szerettünk

még egy rövid nappal ezelőtt

és most parázs nap áztatja testünk

a Flamand mezőkön hol mind elestünk

s folytatva harcunk az ellenséggel

elhulló fáradt kezünkkel nektek átadva

a fáklyáinkat ti tartsátok most a magasba

és ha hozzánk hűtlenek lennétek

mi majd nem nyughatunk mélyén a sírnak

míg a Flamand mezőkön szelíden

ujjaink közül a pipacsok nyílnak

(Fordította: Metz)

A vers 1915 májusában született és decemberben egy londoni hetilap publikálta is. McCrae 1918 januárjában tüdőgyulladásban meghalt. Verse és az üzenet, amit benne megfogalmazott világszerte ismert, a pipacs azóta is a háborúban elpusztult katonák jelképe.  

Az In Flanders Fields múzeum interaktívan mutatja be hogy milyen volt az élet a lövészárkokban, megdöbbentő hogy mennyi nemzet katonái harcoltak a környéken, a rengeteg brit, francia, német és kanadai mellett indiai és ausztrál katonák is, utóbbiak között ügyes bányászok voltak, aki az árkok megerősítését végezték el. Elképzeltem a turbános indiai harcosokat, ahogy sok ezer kilométerre hazájuktól egy nyugat-belgiumi pipacsmezőn védik a birodalmi érdekeket. A múzeumi séta elején húzhatunk egy névjegyet, amellyel egy-egy személy életét követhetjük végig a háború folyamán, úgy hogy az azonosító kártyát be kell dugni az egyes termek számítógépeibe.Én egy Edmund Blunden nevű fiatalembert húztam, aki szerencsés volt, mert túlélte a háborút. Nagyon drukkoltam neki hogy így legyen, ha már a dédapáimnak nem sikerült. 

Íme egy másfél perces kis film a múzeumról.

Ez pedig az első világháborús centenáriumi emlékbizottság honlapja.