A vagányság mértékegysége

Gáspár Fanni Az Alhambrában nem jártam
Magánkiadás 2021

Mikor kezdődik az élet?
Kérdezte sok évvel ezelőtt egy tinédzser tőlem.
Kapásból rávágtam: Most.
Épp elvégezte az egyetemet és hamarosan egy idegen országban tette meg önálló élete első lépéseit.

Mi idősebbek már tudjuk, hogy nincs ultimatív válasz erre, de ami fontos, hogy időben kezükbe vegyük a dolgok irányítását.
A gyorsulást a legváratlanabb, legdrasztikusabb események is kiválthatják. Például, ha hírtelen kiderül valami, ami kihúzza a talajt alólunk és egyszercsak a komplett addigi (rövid) történetünket újra kell írni. Ahogyan Gáspár Fanniét. Hogy utazni kezdett a világban, az az öngyógyítás első fokozata volt, ami lassan valódi szenvedéllyé vált majd rövid idő alatt életformává kristályosodott. A huszas éveit megszállottan és a célországokra alaposan felkészült és végtelenségig nyitott fiatal nőtől nemcsak szakavatott utikalauzt kapunk, hanem barátunk, lányunk, húgunk, is lesz, akinek magabiztos felnőtt emberré válásának közvetlen tanújává is válunk. Utazásairól Fanni már korábban is népszerű blogot vezetett, de hogy könyvbe rendezze az élményeit, az a pandémia okozta kényszerszünetnek köszönhető. A 250 oldalas remek kis kötet nem tartalmaz fotókat, de saját belső filmünk azon nyomban peregni kezd és megállíthatatlanul vetítődik belső képernyőnkön az utolsó oldalakig. Hatalmas élvezet a vagány, de nem meggondolatlan lány mellé szegődni és bejárni vele a glóbuszt. Először együttérzéssel és egy felnőtt aggódásával olvassuk a sorokat, aztán lassan rádöbbenünk; mi vagyunk a kézenfogottak, akik leckét kapnak önállóságból, szembesülnek saját határaikkal és újraírják önnön félelmeikről alkotott, megingathatatlannak hitt tévhiteiket.

Gáspár Fanni nagyon hamar kezébe vette sorsa irányítását. Ami kontrollálható, azt semmiképp nem bízza a véletlenre. Megfontoltan, hibákból tanulva bozótharcosként tör magának utat az életben. Könyvét is saját erőből teremtette meg, megtalálva rá a legjobb partnereket.

Ami valódi tudás ebben a könyvben, hogy bármennyire is egyedül érzed magad a világban, amint megtanulod fogni az Univerzum üzeneteit, az a legjobb partnereket adja melléd. A neked legfontosabb segítőket, a téged legszeretőbbeket és legtámogatóbbakat, még ha ez elsőre nem is látszik mindjárt.

Ebben a fázisban nagyon sok hálás olvasót és egy igazi jó történetet kívánok magának a könyvnek is, ami egyenlőre csak egy módon hozzáférhető, itt.

Tudósítás egy könyvkupacról, avagy Ünnepi Könyvhét 2020-21

A járvány miatt az utóbbi évben eltologatott könyvhét most végre mégiscsak lezajlott a szokásos tereken, a budapesti Vörösmartyn és a Duna korzón, és több vidéki városban. Az egyes helyszíneken elhangzott megnyitó beszédeket érdemes elolvasni, pl. itt: Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Garaczi László.

Szemmel láthatóan nagy volt az érdeklődés, egyes dedikálókhoz és sátrakhoz szinte lehetetlen volt odaférkőzni, tehát a magas könyvárak ellenére az érdeklődés úgy tűnik töretlen: az olvasó létezik, keres, kutat, igényel, gyűjt, rajong és fanyalog. Napokkal előtte bogarássza a programot, karikáz, ikszel, vastagon kiemel, hogy kit mikor hol tudna elcsípni, lesz-e érdekes program vagy beszélgetés, majd mindezeket megpróbálja összehangolni helyszíni baráti találkozókkal esetleg kávézással. Utóbbinak köszönhetően megtapasztalhatja a belvárosi turistaérzést is, amit aztán alaposan megbán, ő és a pénztárcája egyaránt.

Az idei könyvheti kupacom kilenc könyvből áll. Emellett azok a címek, amik nem realizálódtak a hátizsákomban, egyelőre felkerültek a vágyottak listájára.

Kántor Péter: Elegendő ok – Magvető, 2021.

A költő nemrég bekövetkezett halála óta csupa olyan visszaemlékezést és nekrológot lehet olvasni, amiből az derül ki, hogy őt tényleg mindenki szerette. "Majdnem kisodródott a bobpályáról" - mondta ezt betegsége kapcsán Bazsányi Sándornak, ez is ott van az egyik versében, ebben a kötetben, amelyet a 2017-2020 közötti versekből válogattak össze. 

Nagyon sajnálom, hogy pár évvel ezelőtt, holott nálam volt a fényképezőgép, nem volt merszem exponálni amikor láttam őt Radnóti Sándorral sétálni a pesti Balassi Bálint utcában. Féltem, hogy beavatkozom a két ember meghitt pillanatába, ami kívülről is levehető volt. Ha a digitális pillanat oda is lett, azért a fejemben megvan a kép.  (Egyébként Kántornak van egy „Draskovics néni” című verse is valamelyik régi kötetében, de ezt már akkor sem vettem magamra.)

Láng Eszter: Élni, ahogy – Kortárs Szalon, 2021.

Nemrég jelent meg Debrecenben ez a kis kötet. Eszter személyesen nyomott a kezembe egy dedikált példányt a könyvhéten, amit aznap el is olvastam. 

Nagyon megrázó ezeket a haikukba öntött botlatóköveket lapozgatni, egy család letűnt történetének nyomaiként. A könyvet a szerző elektrográfiái illusztrálják.

Babiczky Tibor: Szapphó-paradigma – Kalligram, 2021.

Ezt a könyvet már a megjelenésekor megvettem és annyira szépnek és megkapónak éreztem ezt az egész vállalkozást meg a kivitelezést, hogy vettem valakinek ajándékba egy példányt a könyvhéten. 

És egy jótanács: érdemes először az utószót elolvasni!

Mohai V. Lajos: Utószó a magyar költészethez – Prae Kiadó, 2021.

És ha már utószó... ez itt a versek, irodalomtörténeti- és elméleti esszék és a néha felbukkanó nagykanizsai (pontosabban kanizsai) emlékfoszlányok írójának új könyve.

A fülszöveg szerint annyira azért nem kell megijedni, mint amennyit a címből gondolnánk, remélhetőleg nem ez lesz az utolsó utószó, sem Mohai V.-nél, sem pedig a magyar költészetben.

Puskás Panni: A rezervátum visszafoglalása – Magvető, 2021.

Számomra (eddig) az idei év nagy felfedezése a korábban kulturális újságíróként ismert Puskás Panni novellás könyve. Fiatalos, bátor, lendületes, de pontosan érzi hogy hol kell megállni és kitenni a pontot, a témában és a szerkezetben egyaránt. 

Ezért miután e-book formátumban már elolvastam a könyvet, most nyomtatásban is megvettem és még a dedikálásra is odamerészkedtem.

Ingo Schulze: Jóravaló gyilkosok – Prae Kiadó, 2021.

A kiadóban bízom, a szerzőről már sokat hallottam, a fordítót ismerem és valamiképpen rólam, az olvasóról szól ez a könyv. Kell több motívum a vásárláshoz?

Géczi János: A napcsíkos darázshoz: Géczi János versei (1978-2020) – Kalligram, 2021.

Most már egy jó nagy dr-t is oda kéne illeszteni a szerző neve elé, hiszen éppen tegnap védte meg a doktoriját az MTA-n. 

A most megjelent könyv nagy merítést ad az 1978-2020 között megjelent verseiből, a Vadnarancsoktól az új versekig bezárólag, Reményi József Tamás szerkesztésében.

Kádár Erzsébet: Csók és festék – Petőfi Irodalmi Múzeum, 2021.

Nagy öröm volt ennek a könyvnek a felfedezése ott a PIM sátrában! Azok után, hogy csodás kiállítást rendeztek az írónő-festőnő képeiből még tavaly nyáron, most kis késéssel, de legalább megkaparinthatjuk ezt a hiánypótló összeállítást. Tényleg az, hiszen Kádár Erzsébetet manapság már csak a könyvtárakban lehet megtalálni. 

Kár hogy néhány festménynek nem jutott hely a könyvben, persze akkor sokkal drágább lenne, de a jobb novellái, na és Vas István méltatása ott van szerencsére. Nemrég a Libri is kiadott egy kis könyvecskét az írónőtől. Jó lenne ha többen felfedeznék.

Körkép 2020-2021: negyvennyolc mai író kisprózája - Magvető, 2021.

A könyvheti körkép záruljon hát a Körképpel, amit most igazán érdemes megvenni – ahogy a versantológiát is – hiszen a tavalyi elmaradt rendezvény miatt most tulajdonképen egyet fizet kettőt kap akció részesei lehetünk.

A Könyvhétről készült fotók itt megtekinthetők!

Olvasója válogatja

Turbuly Lilla új könyvéről

Gyakran felmerülő kérdés, hogy a novella műfaja miért mostohagyerek a jelenlegi irodalmi piacon, miért kell áhítozva pislognia a regényolvasók tömegei felé? Szinte menetrendszerűen megkapja minden novellaíró az interjúk során azt a kérdést, hogy na és mikorra várható a regénye? Nekikezdett már? Az író pedig fészkelődik, magyarázkodik, ő is érzi, hogy előbb-utóbb nem lehet megúszni ezt a dolgot, ha igazi író akar lenni. Pedig ott vannak a novellák és a tárcák a mindennapjainkban: a folyóiratokban, az internetes felületeken, néha még a buszmegállókban is, de bizonyára a vásárlók igényei alakítják ezt a piacot is. 

Ennek talán az az egyik oka, hogy a novella, ahogy a vers olvasása is, nagyobb energiabefektetést kíván az olvasótól. Az olvasás megkezdésekor azonnal bele kell helyezkedni a szövegbe és felvenni a fonalat, majd végiggombolyítva azt, viszonylag hamar le is kell tenni, gondolatban feldolgozni, és aztán jöhet a következő nekiveselkedés. Nincs napokig félretett könyv, könyvjelzőzés, nincs méla lapozgatás, hogy vajon mennyi van még hátra? 300 oldal? 35%? És vajon hogy alakul majd a cselekmény? Olvasója válogatja, hogy ki mit kedvel jobban, de talán az az egészséges, ha – mint a táplálkozásnál – mindenevők vagyunk, és az meg valóságos ínyencség, ha lehetőségünk van egy szerző életművében többféle műfajt is végigcsemegézni. Lehet, hogy nekik is ennyire érdekes mindezeket megírni. 

Turbuly Lilla, akinek most jelent meg a Prae Kiadónál „Az Alaszkai-öböl” című novelláskötete, annak idején regényekkel lépett az olvasóközönség elé, ezért a Susannicon szerkesztősége most elesik attól a lehetőségétől, hogy nekiszegezze a regényírásra vonatkozó nyüstölős kérdést. Sőt mi több, nemrég mi magunk jártuk végig az egyik könyvének helyszíneit Stuttgartban.  Első regényeit aztán felnőtt- és gyerekversek, mesék, ifjúsági regények, színdarabok és a hivatásként is készített színikritikák követték, követik, amelyek mellett itt-ott megjelentek novellák is, folyóiratokban vagy valamelyik napilap mellékletében. De most itt van végre egy önálló kötet, a korábban megjelentek mellett sok új írással. 

A stuttgarti irodalmi séta előrevetítette azt, amit itt most tömörítve is érzékelhetünk, miszerint a szerző gyakran vázol fel valós földrajzi helyszíneket, hiszen fontos számára, hogy térben is pontosan behatárolja történeteit. Az ismerős helyszínek még közelebb hozzák az olvasóhoz a novellát, másrészt ezzel itt most különösen erősen rajzolódik ki a párhuzamosan létező két világ: a falu és a nagyváros, amelyek között pont olyan kapcsolat van, mint az Alaszkai-öböl két tengere között. Mindez az írások nyelvezetében is visszajön, a nyugat-dunántúli nyelv csak az otthoni helyiségnévtábláig tart, a Ferenciek terén már a szobrok is máshogy beszélnek. 

Olvasója válogatja, hogy ki mennyire szeret belenézni egy szerző valóságos életébe, tényleges személyiségébe, vagy megelégszik a puszta szöveggel, a saját lábán megálló művel. Az előbbi, a kukkoló típusok megnyugodhatnak, mert a Lillával készült interjúk alapján sejteni lehet, hogy bizonyos hasonlatosságok a valósággal nem mindig a véletlen művei, de hogy pontosan melyek azok és milyen arányban, úgysem fogjuk megtudni. Maradjunk tehát a szövegnél, nyissuk ki ezt a helyes kis könyvet, amelynek borítóján Varga Zsófi „Éjszakai horgászat” című képe van, ami úgy is tűnhet, mintha egy másik nyugat-dunántúli szerző holdbeli csónakosa lebegne ott a zalai dombok fölött, színházi függönnyel és fénnyel keretezve. 

Turbuly Lilla: Az Alaszkai-öböl – Prae Kiadó, 2020. 
A könyvbemutatóról készült videófelvétel megtekinthető itt!

Ajándék a szerzőnek a könyvbemutatóra

Pannonhalmi csend

Nagyjából egy évvel ezelőtt történt, hogy hitetlenkedve meredtem a képernyőre, amin ez állt: Gidon Kremer Pannonhalmán fog fellépni az Arcus Temporum Művészeti Fesztiválon. Ez annyira hihetetlennek tűnt, hogy azonnal kiléptem az oldalról, hadd lássa a tulajdonosa, hogy felismerem az ilyen átveréseket és egy percet sem töltök tovább a webhelyén. Nem hagyott nyugodni a dolog, és hamarosan kiderült hogy a hír igaz, és tényleg nem holmi Kremer Revival Bandről van szó, hanem magáról a világhírű művészről. Még hihetetlenebb volt, hogy akkor még jegyet is lehetett kapni rá.

Gálffi László, a fesztivál lelke

Augusztusban aztán a helyszínen, annak spiritualitása miatt, már nem lepődtem meg semmin, hogy ha például a legkülönbözőbb helyekről (bokor, turistaút) váratlanul léptek elém művészek és a kulturális élet kiemelkedő képviselői, ha Mélyi József a fűszerkertben adott interjút, ha a rendezvény házigazdája Gálffi László minden helyszínen jelen volt és mindent kézben tartott, mintha több példányban létezne, vagy amikor beléptem a „csend” kiállítás első termébe, és ott azonnal a jelenleg egyetlen pannonhalmi diák ismerősöm tűnt fel a képernyőn.

Az meg már a szürrealitás netovábbja volt, amikor az utolsó nap reggelén Kremer adott egy exkluzív koncertet a Boldogasszony-kápolnában, nekünk, a kb. 40 fős, fesztiválmértékkel koránkelő társaságnak, ezt még akkor is nehezen hittem el, amikor a művész csak úgy kilépett a sekrestyéből és álla alá illesztette a hegedűt. Hogy legyen valami bizonyítékom arra, hogy mindez megtörtént, kattintottam egy képet róla, amikor beszállt a kisbuszba és elviharzott ott az erdei sétány végén. A viharzás miatt a kép homályos lett, ezzel is megerősítve, hogy talán tényleg meg sem történt ez az egész.

Kremer elsuhan

Az viszont megtörtént, mert írásos nyoma is van, hogy Takács Zsuzsával Bazsányi Sándor beszélgetett a fesztivál témaköréhez kapcsolódva a csendről, a különben fantasztikus akusztikájú teremben. Az elhangzott beszélgetés és ugyanitt Mélyi József szövege Nagy Csilla – Kerezsi Nemere: Rondó installációjáról most elolvasható a Pannonhalmi Szemle 2020/1. számában, amit a járványhelyzet miatt szabadon elérhetővé tett a szerkesztőség.

Takács Zsuzsa, Bazsányi Sándor és Dejcsics Konrád atya

Egy kiállítás képe

Mit olvassunk vesztegzárban?

Molnár T. Eszter Teréz  Prae 2019

Emlékszem egy könyvsorozatra, amit két nyelven lehetett olvasni. Eredetiben és magyarul. Az egyik oldalon volt az eredeti szöveg, a másikon a fordítás. Kafka Átváltozása így van meg nekem. Annak idején még nagy egészében magyarul olvastam. Csak a rend kedvéért sandítottam át a másik oldalra.

Annyi ember vagy, amennyi nyelven beszélsz.


Ha idegen nyelven beszélsz, nem anyanyelved mondatát fordítod le, hanem a beszélt nyelven gondolod is ki, amit mondani akarsz. Nekem erről szól a Németországban élő Molnár T. Eszter Teréz című könyve.
Ez a kötet nekem olyan, mint egy hagyma. Megfőzheted egészben, akkor a leves része lesz. Finom. Ha félbe vágod, akkor látod a belsejében futó köröket, pirítsd meg olajon. Finom. Karikázd fel, tedd salátába. Mindig más tulajdonsága kerül előtérbe.
Lehet, hogy kicsit erőltetett a hasonlat, de nem jut eszembe jobb, hogy körülírjam, mekkora intellektuális élvezet volt nekem ez a könyv, ahogy felfedeztem a rétegeit. Előszöris: három nyelven vannak benne a szövegek. Eleinte nem értettem miért, csak élveztem, hogy mindhármat megértem. Milyen jó ötlet ez, gondoltam. Végre egy forradalmi műfordítási módszer. Aztán ráéreztem a fordítások specifikus nagyszerűségére. A magyart alapvetően értem, az utalások, finomságok, nyelvi fordulatok a sajátjaim. Aztán mivel német nyelvi közegben élek és olvasok is, örömmel fedeztem fel a fordítás élőnyelvbeli apróságait, amiket csak az ismer, aki napi adagban kapja azt és nem kilóméterekre onnan böngészik egy korszerűtlen szótárban. Élveztem a nyelvi frivolitást, amikor az öregek otthonában élő asszony sváb tájszólásban beszél, mialatt a magyar fordításban egy egyszerű magyar asszony hétköznapi nyelvét kapjuk. A kórházi, hétköznapi milliőben azonban már iskolázott németet használnak a szereplők. Ha a magyar változat mellé angol szöveg került, az úgy hatott rám, mintha amerikai filmsorozat szövegkönyvébe tekintenénk bele.
Teréz és a három életvariáció, ami a könyv igazi tartalma, önmagában is érdekes és mindenki a maga módján értheti és értelmezheti a külföldön dolgozó nő életét és problémáit, de a különlegesen "globalizált" irodalmi megoldás csodálatosan bemutatja, milyen is, ha valaki több nyelven létezik. Teréz lehetne lengyel, mexikói vagy szíriai. Sorsa globalizált, szociális helyzete a Föld bármely pontján alakulhatna így.

A  három fejezet címe Stadt, Land, Fluss, ami nem pusztán várost, országot, folyót jelent minden jelképrendszerével, hanem az ország-város nevű játék neve is németül. Mondj egy várost, mondj egy országot, mondj egy lány nevet. Aztán helyezd el egy szituációban.

A befogott szemű, szájú Teréz a borítón a kíváló mesetörténet-alkotó Dániel András remek munkája, a kötetben található kollázsokat pedig a szerző készítette egy ismeretlen lány fotójába ragasztott német-magyar szótári szövegekkel. Ez a két vizualitás nekem valahogy nem cseng össze, ám az egész könyv szokatlanságát inkább támogatja, mint összezavarja.

Mit olvassunk vesztegzárban?

Peter Wohlleben A fák titkos élete
Chris Hadfield ezredes  Egy űrhajós tanácsai Földlakóknak  

Ha a természetet védjük, magunkat védjük - állítja Peter Wohlleben a Fák titkos élete című filmben.
Az azonos című könyvből készült filmet az év elején mutatták be a német mozik, s amíg nem mosta le a korona az életünket, virológusok helyett Wohllebennel akart mindenki beszélgetni a tévében és a magazinokban. Prominens személyiségek járták vele az erdőt, hálózsákban aludtak a fák alatt és itták a derűs, de nem kedélyeskedő, oktató, de nem kioktató, bölcs, de nem okoskodó, szimpatikus erdész szavait. Wohlleben könyve 2015-ben jelent meg először (magyarul is) és már akkor is nagy volt az érdeklődés iránta. Akkoriban jött divatba a japánból fordított erdőfürdés (Waldbaden) kifejezés is. Németországban mindig is nagy kultusza volt a hegyen völgyön vándorlásnak, az erdő zöld csendjében való fürdés pedig a digitális városlakók huszonegyedik századi kifejezése lett nagyjából ugyanarra a tevékenységre. A film akaratlanul is aláfestése és támogatója lett a Fridays for Future mozgalom gerjesztette környezetvédelmi érzékenységnek, melynek szerepe - félő - háttérbe szorul most a mindent beterítő világjárvány árnyékában. Pedig nem egymástól független dolgok ezek. A vírus a természetből jött, a haszonállatokká degradált fauna és a végsőkig kizsákmányolt flóra felborított egyensúlyának következményeként.
Wohlleben világában érző, gondolkodó, hálózatot alkotó szervezet az erdő, gondolatmenetét követve új perspektívába helyeződnek a sokak számára pusztán dekoratív tereptárgyként érzékelt fák. Jót tesz egy ilyen földközeli perspekívában írt kötetben elmélyedni most.

 

Ahogy nem rossz újraolvasni a kanadai űrhajós, Chris Hadfield kötetét sem, melyről pár éve itt már írtam. 

Most, hogy mesterséges kómába került a világ, nincsenek kondenzcsíkok az égen, kitisztult a levegő és 40 helyett 6 autó halad el percenként az autósztrádán, itt az ideje, hogy elgondolkodjunk, hogy lesz tovább, ha túlélünk.

A természetet nem tudjuk teljesen tönkretenni, mert képes a megújulásra. Az erdő visszatér. Szép lenne, ha akkor még mi is itt lennénk. Figyelmeztet az erdész.

Az olvasási szokások változásai járvány idején

A nyakamat rá, hogy lesznek ilyen témájú olvasás-szociológiai kutatások, ha majd a jelenleg az otthonaikban ideiglenes állomásozó tudósok visszatérhetnek végre az intézeti íróasztalaikhoz!

Más területeken már most gyökeres változások álltak be a karanténba szorított embertársaink életében, például sokan kigyógyultak a lisztérzékenységből és ezerrel kenyeret sütnek otthon, sőt, kovászt nevelnek, akik eddig a WC-re is autóval jártak, most sétálni és biciklizni vágynak, és mintha az olvasás is kezdene divatba jönni. Kiadók és irodalmárok győzködik az otthonmaradókat hogy olvassanak, akár „hosszút” is, esetleg verset, drámát, nézzenek színházi előadásokat az interneten, a diákok pedig próbálkozzanak meg a kötelező irodalommal, akár néhány – időlegesen munkanélküli – színész segítségével. 

Szóval ebből akár még akármi is kisülhet!

Az otthonrekedt családtagjaik miatt az ágy szélére, konyhaasztalhoz vagy félrehúzott fotelekbe kényszerült olvasóknak ajánlom, hogy próbálkozzanak meg a kifejezetten kisalakú kötetek kézbevételével, amik az esetek nagy részében versesek szoktak lenni. Itt van mindjárt a Magvető kissé fapados „Időmérték” sorozata, amit négy éve indítottak útjára, és amihez már csak egy olvasószemüveg kell, meg a valamelyik fent említett bútor biztosította intimitás. Utazásnál is nagyon alkalmas ez a formátum, de ezt a tevékenységet most felejtsük el!

Nádasdy Ádám Jól láthatóan lógok itt című kötete most került be a Libri irodalmi díjának jelöltjei és az Aegon díj jelöltjei közé is, bizonyára ennek is köszönhető, hogy állítólag utánnyomásra van szükség. Ennél bizonyára nincs gyönyörködtetőbb hír egy költő számára. A szemfüleseknek (ld. én), persze dedikált első kiadása van, még a tavalyi nyári Margó fesztiválról. 

Várady Szabolcs De mennyire című kötete is itt van a kupacomban, ez is egy magával húzó olvasmány volt ott a babzsák mélyén, az a fajta, ami után az ember a becsukott könyvet még hosszan tapogatja – jelen esetben hála a kis méretnek: forgatja az ujjai között, –, azaz jelképesen ízlelgeti az utóízeket. Rakovszky Zsuzsa Történések-jét most csak úgy ideteszem a fotó kedvéért, ez már két éve itt van a polcon, bizonyítva, hogy nem csak karantén idején lehet ilyesmiket olvasni. Továbbá van még valahol egy Szálinger is, de az nem került elő a fotózásig. 

Egyébként az olvasási szokások változásánál is szebb jelenség a sétálásé, bár jómagam eddig is magas szinten űztem ezt a sportot, merthogy futni utálok, de akik most szembe jönnek a korábban kihalt vagy autóval telepöfögött utcákon, nem ritkán rám köszönnek! Én meg rájuk. Eddig ilyesmit csak elhagyatott vidéki kerékpárutakon tapasztaltam, és az is nagyon szívmelengető volt. Akik pedig maszkban sétálnak, azok bólintanak és megköszönik, hogy szociálisan különösen nagy ívben kerültem ki őket.

Irodalmi pecsételő / Paul Auster

Aki olvasta fénykorában ezt a blogot, nem csodálkozik, hogy Paul Austerről is készült pecsét. Aki nem, az bepótolhatja a lemaradást.
Auster évtizedek óta kedvenc kortárs íróm. Azon ritka esetek közé tartozik, akinek nem egy könyvét kétszer is olvastam már. Mikor stuttgarti felolvasó estjén barátnőmnek dedikáltattam A véletlen zenéjét,  kedvesen megkérdezte, hogy ez melyik könyve és milyen nyelven is?
Együtt lapoztuk ki a magyar kötetben a mű eredetei címét.

Irodalmi pecsételő / Virginia Woolf

Mint mindenkinek, nekem is az Orlando volt az első.
Gimnazista voltam és őrülten vagánynak találtam a helyes, művelt, jómódú ifjú életét, aki a viktoriánus Angliában egyszercsak elalszik, hosszú évek múlva nőként ébred és remekül működik mindkét nemben. Mikor Anyu a kezembe adta, azt gondoltam, hogy ez egy történelmi regény, mint a csíkos könyvek, csak idősebbeknek. Totális rendkívüliségével szétrobbantotta akkori agyamat.

Az Orlando quantumfizika, Virginia Woolf az irodalom Steven Hawkingja.

Másik abszolút kedvencem a Mrs. Dalloway. Tízévenként újraolvasom, mert minden korban mást mond egy nőnek Clarissa Dalloway egyetlen napja.

Irodalmi pecsételő / Kafka

Míg Edgar Allen Poe a misztikus, rémtiszta pszeudó rettegés, Kafka Átváltozása annyira közeli, olyan hétköznapi horror, hogy elolvasása után néhány napig örülünk reggelente, hogy végtagjaik nem változtak rovarlábakká. Olyan átélhetően valószerűen írta meg a cseh író ezt a bizarr helyzetet, hogy nem nyitottam ki többé Kafkát ezután.
Beleolvastam naplóiba és leveleibe, de minden rétegem tiltakozott.
Pecsétet viszont készítettem. Kettőt is. Ne kérdezzétek miért.

Első metszés a gumiba

Irodalmi pecsételő / Proust

Az eltűnt idő nyomában... hardcore.
Hatalmas lélegzet, idő és kitartás szükséges hozzá. Én sem siettem el, de amikor bekapott, a rabja lettem. Ez az egyik könyv(folyam), amit magammal vinnék arra a bizonyos lakatlan szigetre.
Ha belegondolunk, hogy Proust egy parafával leszigetelt szobában hívta elő az emlékeit, elszigeteltségében pedig iradatlan mennyiségű irodalmi alakot teremtett, komolyan aggódni kezdünk azokért, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal, ha valaki nem szórakoztatja őket.

Eltűnt ideje mindenkinek van. És ezt az eltűnt időt minden nap másként látjuk.
Nekem ezt jelenti Proust.

Irodalmi pecsételő / Lewis Caroll

Ha azon szerencsések közé tartoztok, akiknek nem kell kimozdulni, 

otthonról működtethető az életetek, időnként kimehettek a napra

és könyvtáratokban is akadnak olyan kötetek, amiket érdemes újraolvasni,

tegyétek meg!

Mondjuk egy régi gyerekkönyvet akár. Ezek feladata, hogy ajtót nyissanak Fantáziába és beindítsák a kis motorokat, amik nemcsak a napi feladatok elvégzésének mechanikáját működtetik, hanem képesítenek arra, hogy megalkossuk saját világunkat. Nekem az első ilyen ajtót az Óz a csodálatos varázsló tárta ki. Komolyan elhittem, hogy Arkansasban a forgószél után bele lehet jutni egy másik dimenzióba és napokig töprengtem, hogy lehetne Magyarországról megtalálni azt a bizonyos sárga köves utat.

A másik agynyitogató az Alice Csodaországban volt, aminek komplett

szürreális világát felnőttkoromban fogtam fel igazán és akkor

minden irányból körbejártam a kérdést. 2003-ban kis művészkönyvet is alkottunk Frips-szel, belga mailartista, fotós, kollázsoló kolleganőmmel.

Susanna Lakner & Frips: Alice 2003

Mikor a kétezres évek elején teljes mértékben elmerültem a pecsétmetszésben, kedves íróim portréi is sorrakerültek.

Ma Lewis Caroll portréját osztom meg veletek.

Dobó kapitány elvtárs

Amikor meghallottam Rajk László halálhírét, azonnal lekaptam a könyvespolcról egy nemrég megjelent könyvet és fellapoztam benne ezt a képet, ami a könyv olvasásakor nagyon meghatott:

Sokan sokféleképpen emlékeztek meg róla, felemlegették politikai pályáját, építészi-művészeti munkásságát, és személyes tulajdonságait, de nekem egy nyári olvasmányélményem miatt, abban a pillanatban inkább a snagovi gyerekek „kapitánya” volt. Rajk − a történelmi okokból hányatott kisgyerekkora után − anyjával együtt keveredett a jugoszláv nagykövetségre, ahova Nagy Imre munkatársai és családjaik menekültek, így mindketten részesei és elszenvedői voltak a romániai száműzetésnek, pontosabban fogságnak. Erről szól Vásárhelyi Mária „Valahogy megvagyunk: snagovi emlékkönyv” című kötete, amely néhány hónappal ezelőtt jelent meg az Ab Ovo kiadónál. 

Vásárhelyi Mária, egészen kicsi lányként került ki Snagovba a szüleivel és testvéreivel. Ebben a visszaemlékezésben megpróbálja a saját, valamint az akkori gyerekek és felnőttek emlékeit összefésülni, egybevetve azokat az azóta megismert tényekkel és dokumentumokkal. Sokáig nem derült ki egyértelműen, hogy mely romániai településeken voltak miután Snagovból továbbvitték őket, ennek kiderítésére nemrég egy tévéstáb is vállalkozott. Az olvasás izgalmát e műfaj szokásos sava-borsa adja: a szubjektivitás, az érzelmek és emberi kapcsolatok tükröződése egy kemény történelmi helyzetben. Mindezek visszatekintve, az utólagos ismereteinkkel kiegészülve, talán még érdekesebbek.

Ebben a könyvben láthatjuk az ifjabb Rajk Lászlót is, a snagovi gyerekek bandavezérét, az Egri csillagok szerepjátékának Dobó kapitányát, akit a többiek a kor kívánalmainak megfelelően elvtársnak is szólítottak. Rajk, anyja kitartó küzdelmének köszönhetően a gyerekek közül elsőként került vissza Budapestre és folytatta az iskolát. A fenti képen az a levél látható, amit a Romániában rekedteknek írt otthonról. 1958 október végén a többiek is hazatérhettek, néhányan közülük már mint árvák és özvegyek, és megkezdhették évtizedekig tartó belföldi száműzetésüket.

A könyvbemutatóról szóló videó itt megnézhető!

Vásárhelyi Mária „közlegénynek” az ÉS-ben megjelent nekrológja itt olvasható!

Mire gondol a nyúlon túl?

Reptéri nyulak igenis vannak! 

Például tavaly tavasszal – ahogy sok ezren láthattuk a neten ­− a dublini repülőtérről mentettek meg egy egész nyúlcsaládot a hóvihar után, pár héttel ezelőtt pedig a ferihegyi pályát kellett lezárni egy szerencsétlenül járt nyuszi miatt.

De vajon mire gondol a költő (ha reptéri nyulat lát)? És mire gondol úgy általában Tóth Krisztina? 

„Most Madridban fölszállva egyébként reptéri nyulat láttam. Azon is elgondolkodtam, hogy milyen lehet egy reptéri nyúl élete. (…) 

Ott rohant egy mezei nyúl a felszálló repülő erős szelében. Menekült a füvön. És belegondoltam, hogy jé, hát itt, a reptéren is születnek nyulak. Tényleg nem tudni, hogy kit hova vet az Isten.”

A Noran Libro Kiadó tavaly megjelent könyve Horváth Csaba irodalomtörténész és Tóth Krisztina − két véletlenül éppen egyidős és valószínűleg egymást jól ismerő ember – tizenegy beszélgetését tartalmazza. Az interjúkötet műfaja mindig nagyon vonzza az olvasót, hiszen azt reméli, hogy ezen keresztül még közelebb tud jutni a szerzőhöz, kifürkészheti a műhelytitkokat, esetleg nagyobb rálátást kap a művek hátteréről azok mélyebb befogadásához. Ugyanakkor veszedelmes műfaj is ez, különösen ha több, különböző időben és helyen készült interjút tartalmaz, mert a vállalkozás könnyen ismétlésbe fulladhat. 

Ennél a kötetnél ilyesmiről szó sincs! A 2008 és 2018 között elhangzott beszélgetések gördülékenyen forognak egymás után, kirajzolódik Tóth Krisztina eddigi sokoldalú és izgalmas életműve, előbukkan szépen sorban a sokféle műfaj amelyhez hozzányúlt, betekinthetünk írói műhelyébe, gondolataiba, egy kicsit az életébe is, különösen a gyerekkorába. Mindezt két egymásra figyelő érzékeny ember beszélgetésén keresztül kapjuk meg, ahol a kérdező méltó társa a kérdezettnek. Bizonyára ezt a hatást és a megfelelő tálalást a szerkesztőnek, Szarka Károlynak is köszönhetjük. (A beszélgetések a Petőfi Irodalmi Múzeum egykori kezdeményezéséből indultak ki.) 

Talán úgy is élvezhető a könyv, ha valaki nem olvasta valamennyi itt megemlített művet, nem ismeri teljes egészében Tóth Krisztina munkásságát, amely (egyelőre): líra, epika, és műfordítások − kicsiknek és nagyoknak. 

Horváth Csaba: Reptéri nyúl. Beszélgetések Tóth Krisztinával – Budapest: Noran Libro Kiadó, 2018.

Egy nyúlalakú kérdőjel

Dániel András A nyúlformájú kutya Tilos az Á könyvek  2018

Károly, a nyúl formájú kutya egy elrontott rajzból lett olyan, amilyen.
Hogy kutyának indult aztán nyúl lett, vagy fordítva, most már mindegy. Kivetődött a világba, amiben semmi, de semmi sem olyan, ami jó, kellemes és boldogító lenne számára.  Alapvetően fals minden.
És nem lehet visszacsinálni. Hangja, lelke kutya, de ha a kutyákhoz csatlakozik, elűzik, mint egy nyulat, ha a nyulak között kutyahangján megszólal, azok kinevetik.

A felhőtlenül vidám és őrülten sikeres kufli történetek között Dániel András váratlanul bekanyarodott egy ismeretlen utcába, hogy bevilágítson az élet egy kevésbé napsugaras szögletébe.

Minden értelmes ember elgondolkodik legalább egyszer életében - többnyire a tinédzserkor táján - hogy mi is vagyok én, ki is vagyok én?
Hogy látnak engem a többiek? A két kép vajon egyezik-e?
Ez a könyv messzebbre megy. Azok problémáit tárja elénk, akiknek életét a többiek, a kívülállók nem igazán látják át, akiknek igazi valója nem jön át rögtön, akikhez felületesen közelít a többség.
Fundamentális identitás problémáikat divatos nyavajgásnak, a legrosszabb esetben büntetendő rendzavarásnak tartják. Azt szeretjük, amit ismerünk. Ott érezzük biztonságban magunkat, ahol ismerjük a szabályokat. Ahol a kutya úgy néz ki mint egy kutya és mély hangon ugat, a nyúl aranyos, gyorsan fut és ártalmatlan. Nincs olyan, hogy mindkettő valaki.

A szerző kézenfogja az olvasót és tapintatos határozottsággal mutatja meg, hogy DE. Hogy a sorsa annak akit "elrajzoltak", nagyonis különbözik azétól, akivel "minden rendben van".

... a medve csak medvéül ért, az elefánt elefántul...

Itt minden rajzi elem, szín, buborék szöveg súlyos jelentéssel bír, lényegre tör. Nemcsak tartalmában, vizualitásában is útmutató ez a remekbe szabott (művész)könyv. Úttörő módon egyesíti a reneszánszát újraélő, risoprinttel, direkt színekkel, kis példányszámban sokszorosított cool fanzine és a szakértelemmel előállított igényes könyv minden jó tulajdonságát.

"Egyszer a kinttől félünk, máskor a benttől. Vagy csak én? "

Járom a könyvet, mindig, oda és vissza. Mint akit ezért rajzoltak ide. Hogy menjen fel-alá. Találjon valamit. Közben nézem, ha adódik esetleg néznivaló. Egy ház, egy kávédaráló, egy szemüveg. Ilyesmik vannak ebben a könyvben.

LÁTSZÓLAG!

Kellemes gondolkodást mindenkinek!

Élvonalban

 

 Barátunk és alkotótársunk, Turbuly Lilla Alkonykapcsoló című verses kötete felkerült a moly.hu irodalmi blog olvasói által létrehozott, a kortárs magyar irodalom népszerűsítését szolgáló Merítés-díj idei tizes listájára.
Ilyen jó dolgokat írnak róla a bloggerek:
„Nos az első verseskötet amit nem csak szeretni lehet, hanem kötelező. Nem kell, hogy kétszer hosszabb legyen van egyszerűbb út is kétszer kell elolvasni …nekem sikerült és titokban még szerintem többször is sikerülni fog. A hétköznapi élet pillanatai vannak itt is kiragadva, mint oly sok versben amit olvastam, de itt át is élem/éled, te magad válsz a külső megfigyelővé, s ezáltal magad is vers része leszel. A legszebb példa erre maga a címadó vers.” @LuPuS_007

„Magával sodró, lendületes, érthető és érezhető versek egy tudatos szerző tollából. Útkereső líra. Érzékeny, mégis határozott árnyjátéka egy összetett lélekvilágnak.” @_selene_
„Letisztult képek. Mindennapi pillanatok kapcsán felbukkanó mély meglátások. Irodalmi hagyományok tisztelete. Stabilan szép nyelvhasználat. Lényeglátás. Erős rendezettség, akár kötött, akár szabad a forma.” @Littlewood

Az előválogatás során a zsűri 74 verseskötetet olvasott el az elmúlt év terméséből. A teljes lista itt található

"Eltévedt hold" irodalmi emléktúra

A Susannicon szerkesztőségének három tagja nemrég irodalmi barangolásra indult Stuttgartban, az "Eltévedt hold" nyomában. A túra célja az volt, hogy felkutassák Turbuly Lilla regényének helyszíneit és közben jól is érezzék magukat.
2006-ban a Nők Lapja, a Nők Lapja Café és a Révai Digitális Kiadó közösen hirdetett regényíró pályázatot, "Írd te az év könyvét!" címmel. A több mint háromszáz pályaműből az olvasók döntése alapján három könyv jelenhetett meg. 2006-ban "Az év könyve" jelvény felkerülhetett az "Eltévedett hold" borítójára. A mű természetesen fikció, de bizonyos helyszínei valóságosak...

"A taxisofőr tanácstalanul nézegeti a házszámokat, miközben Lívia a már kipakolt két termetes bőrönd mellett álldogál. Buschlestrassse 2., Buschlestrasse 6. - mormolja értetlenkedve a férfi, ide-oda forgatva a fejét a két, igencsak hasonló, kétemeletes ház között."

"Elindul visszafelé, most már látja a Régi Kastély épületét, felismeri az útikönyvbeli kép alapján. De nem oda, hanem az Új Kastély háta mögé ér ki, egy nagy parkba." 

"Most nem áll meg, de azért lelassít, szemügyre veszi a kis mesterséges tavat (kacsák szunyókálnak a partján), a többnyire foglalt padokat, amiken öltönyös hivatalnokok ebédelnek, a szökőkutat a szoborsorral, és arra gondol, hogy fog majd itt ebédelni ő is, meg olvasni, egész biztosan."

"Az eső szerencsére időközben elállt, de a padok még vizesek, így válogathat közöttük, és miután egy kicsit letörölgeti az egyiket, le is tud ülni. Szemben, a tartományi parlament aranybarna üvegfelületei visszatükrözik a távolodó felhőket, a földszinti étterem előtti terasz lassan megtelik ebédelőkkel."

"Jólesik, de nem marad sokáig, mert itt csak egy automata jelzi a kávézót, inkább keres egy igazit, de oda már a Stuttgarter Zeitungot viszi magával. Jó hogy végre ki lehet ülni a teraszra." 

"A keskeny utcácskához közelebb eső ajtó egy étterembe vezet. Fölötte cirádás betűkkel ott áll a neve: Stuttgarter Stäffele."

A szerkesztőség tagjai ebben az étteremben pihenték ki a túra fáradalmait és adóztak tisztelettel nem csak az írónő, hanem a helyi sörfőzési hagyományok és a konyhaművészet előtt is.

Forrás: 
Turbuly Lilla: Eltévedt hold - Bp.: Révai Digitális Kiadó, 2006.

  

Alámerülni

Murakami Haruki A parancsnok meggyilkolása

Alaptalan volt a félemünk, hogy az 1Q84 után hosszan pihen majd kedvenc írónk. A parancsnok meggyilkolása ugyanolyan kiadós olvasmány, mit az 1Q84 volt és nagyon kívánom nektek, hogy hamarosan megjelenjen magyarul is.

A Murakami hősök hétköznapi problémái kezdetben ugyan hasonlóak lehetnek a mieinkhez, megoldásuk azonban olyan paralell univerzumban megy végbe, amelybe úgy merülünk bele olvasás közben, hogy legszívesebben le se tennénk a könyvet, míg végére nem járunk a dolgoknak.

Murakamit szeretni olyan, mint Wes Andersont, vagy Denis Villeneuve-öt. Egész biztos lehetsz, hogy olyan filmet fogsz látni amilyet addig nem láttál. Függetlenül attól, hogy tetszik-e vagy sem, garantáltan máshova visz agyad útvesztőiben, mint a mainstream.

A főhős ezúttal egy festő. Önmagát inkább jó mesterembernek tartja, mint művésznek. Portréfestésre specializálódott, jó megfigyelőképessége és karakterábrázoló tehetsége megállás nélkül termeli a megrendelőket. Tokióban él a feleségével látszólagos harmóniában, míg egy nap párja, Yuzu bejelenti, hogy mást szeret. A portéfestő felkerekedik, hogy feldolgozza a problémát, végigautózza Japánt, majd letelepszik egy barát házában, amely a híres festő, Tomohiko Amada otthona volt. Egy nap a padláson felfedez egy akkurátusan becsomagolt festményt s ezzel misztikus események sorozata veszi kezdetét.

Sok minden egyesül ebben a könyvben. Az alapszituáció hasonlít 
A kurblimadár legendájához  és az 1Q84 eseményei is eszünkbe jutnak közben. A rutinos Murakami olvasó a vége felé nagyjából sejti, hova mennek ki az események, de ez egyáltalán nem okoz csalódást, hiszen mindez olyan érzés, mintha megint egy kedves rokonnál tennénk látogatást, aki whiskyvel kezében mesél nekünk az életéről s közben szól a zene a háttérben. Készít nekünk egy salátát, egy omlettet tofuval és kint cérnaszerűen esik az eső, mint egy Hokusai festményen.

Turbuly Lilla új kötete

Susanniconon innen és túl, olvasóknak és alkotóknak egyaránt örömhír, hogy Turbuly Lilla új könyvvel jelentkezik az Ünnepi Könyvhéten! A korábban már itt-ott megjelent versek újabbakkal kiegészülve a Prae.hu és a Líra és Logika Kulturális Alapítvány kiadásában jelennek meg, Lakner Zsuzsa érzékeny "csomagolásában".

Az Alkonykapcsoló című verseskötetet, melynek elnevezésére nagyon demokratikus módon a Facebook népe is szavazhatott, a Margó Irodalmi Fesztiválon is bemutatják. A szerzővel a fülszövegeket jegyző Rakovszky Zsuzsa író, költő, műfordító és Benedek Anna szerkesztő beszélgetnek. Közreműködik: Fabók Mariann színművész. 

Helyszín: Petőfi Irodalmi Múzeum - Lotz-terem

Időpont: 2018. június 9. szombat 17:30

Lilla ugyanezen a napon 15.00 órakor a budapesti Vörösmarty téren dedikál, a József Attila Kör alkotóinak társaságában. 

Zalaegerszegen 2018. június 5-én 18.30-kor mutatják be a könyvet a Mimosa Lounge kávéházban.

"Ritka az olyan verseskötet, amelyet az ember egyfolytában, örömmel olvas végig az első verstől az utolsóig, és amikor befejezte, azt szeretné, ha legalább kétszer ilyen hosszú lett volna." (Rakovszky Zsuzsa a kötetről)

Lilla dedikál a 2011-es Könyvhéten a Vörösmarty téren.

Becht Rezső: A nagy infláció

Valójában még csak 1946-ban vagyunk, abban az esztendőben, melynek az első hét hónapját a küzdelem az infláció tüzes leheletű sárkányával töltötte be. Az akkori bank- és vállalati pénztárosok még ma is hideg verejtékben fürödve riadnak fel, ha ezekről a hónapokról álmodva mellükre ül a könnyű nullák miriádjaiból egybegyúrt hegynehéz szörnyeteg.
Amikor a pengő folyton hosszabbodó null-sleppje már nem fért bele az üzleti könyvek rovataiba, sem pedig az átlagemberek fejébe, akkor megszületett a millpengő, vagyis az egymillió pengőnek értendő pengő.
Így például májusban a Ludas Matyi című vicclap egy-egy száma már 100 millpengőbe került. Persze csak átmenetileg, mert csakhamar a millpengők elé is oda kellett mondani a legfantasztikusabb számokat, a trillióig, melyet csak matematikatudósok tudtak leírni. Így jött aztán létre a billpengő és az adópengő, melyeket az infláció árja éppúgy elsöpört, mint a megvadult folyam a nyúlgátakat.

Elértéktelenedett papír pénzek 1946-ban  MTI

Ezekben a hónapokban a nyomor mindenkori vámszedői kivételével az ország lakosságának el kellett szenvednie a háború szörnyűségeivel rokon, csak nem olyan véres, ám az idegeket éppúgy ronggyá tépő pénzromlás őrjítő boszorkánytáncát. Batyuzott az ország, visszaesett a cserekereskedés korszakába. Elgyötört családapák és anyák a batyuzás keserves útját járták a környező falvakban, hogy az utolsóelőtti lepedőért, vánkosért, a stafírung megmaradt darabjaiért némi lisztet, egy kis zsírt vagy főzelékfélét cseréljenek a gyerekek számára.
A két gyár központi pénztárának főpénztárosa négy sűrűn gépelt oldalon rögzítette le egyetlen délelőttnek, 1946. július 8-nak pénzügyi problémalavináját, melyben a sima pengő, a millpengő és az adópengő, a fizetések és bérek, a kalória-megváltás és az előlegek, a dolgozók vonakodása, a rossz pénzt elfogadni és helyette élelmiszer követelése, a Fehér megyéig kalandozó gyári élelemszerző utak, autós expedíciók küzdelmei, a harc a bankkal 50.000.000 adópengő, és a postahivatallal 200.000.000 adópengő folyósítása végett, a dolgozók lisztjegyeire és otthoni villanyszámláikra szükséges pénz előteremtése stb. stb. pokoli kánkánt jár.
Bérfizetés szinte naponként volt, s kézhez kapott keresetével mindenki azon nyomban rohant, hogy bérét árura váltsa át, mielőtt még mélyebbre zuhan az értéke. Áru viszont alig volt, mert akinek volt, az csak annyit mert pénzzé tenni, amennyi létfenntartásához okvetlenül szükséges volt, vagy  spekulált vele és rejtegette. Egy tragikusan groteszk labdajáték folyt az országban: a labda a pengő volt, melyet mindenki olyan riadtan dobott tovább másvalakinek, mintha parázs lett volna.
Amikor aztán a bolondokházát már majdnem szétvetették az elmeháborodott jelöltek, amikor a tojás már 120.000 millpengőbe került, akkor 1946. augusztus 1-én megjelent az új, értékállónak remélt pénz, a forint és ezzel az egész nullakarnevál egy csapásra véget ért, s a kimúlt, értéktelen pénzjegyek konfettiként borították a söpretlen utcákat és tereket. Mondhatnám úgy is, hogy a ragadozó feketézőkkel, spekulánsokkal, csereberélőkkel, vetkőztetőkkel teli pengő-őserdőre nyár közepén leszállt a fagy és lemarta az addig eszeveszetten burjánzó pengőlombozatot, hogy augusztus l-ére oda terítse vastag avarszőnyegnek, melyben térdig gázolt az ország népe, ám kezében már új reményt, új ígéretet lobogtatott – a forintot. Az új pénzegység, a forint egyenlő volt 200 millió adópengővel, vagy 400.000 billió billpengővel, avagy 400.000 trillió millpengővel illetve 400.000 quadrillió pengővel.
A forinttal újra eljött a fillérek ideje, a váltópénz megbecsülésének kora. Már nem aktatáskában cipeltük a pénzt, hanem lapos patkóbugyellárisban. A nullák szökőárja megszelídült, összeomlott és meghunyászkodva visszahúzódott a csillagászok számításaiba.